Interjú Lőrincz Z. Péter atyával

Szeretettel köszöntelek a Farkasréti Mindenszentek Plébániatemplomban, első szolgálati helyeden. Kérlek, hogy beszélj egy kicsit a családodról, szüleidről!

Én egy olyan családból jövök, amelyben elég nehéz gyermekkorom volt. Édesanyámnak három kapcsolatából született egy-egy gyermeke. Kettő féltestvér húgom van, Noémi és Krisztina. Egy ilyen családban nőttünk föl, édesanyánk hármunkat egyedül nevelt. Amikor hat éves voltam, ő nem bírta tovább ezt az áldatlan állapotot, engem beadott egy intézetbe, míg a két húgomat továbbra is ő nevelte. Tizennyolc éves koromig több intézetben voltam. Ez mély sebet hagyott bennem. Sokszor számon kértem Istentől, miért engedte, hogy ilyen helyzetben, elszakadva a családomtól nőjek fel.

Egy ilyen családban megkaphattad-e a katolikus nevelést? Abban az időben, az intézetekben nyilvánvalóan nem.

Édesanyám próbált a maga erejéből, a maga módján összetartani hármunkat. De azt mondta, hogy azért nem nevelt minket a katolikus hitre, mert nem volt kívánatos dolog ez abban az időben.

Ilyen indítás után nagyon érdekes, hogy milyen úton jutottál el mégis a papi hivatáshoz.

Ez valóban érdekes történet. Gyermekkoromban nem nagyon gondoltam arra, hogy pap leszek. De amikor 11 éves voltam, az iskolai farsangra készülve megkérdezték, mi szeretnék lenni. Mondtam, hogy én a farsangon papnak akarok beöltözni. Hiába próbáltak erről lebeszélni a tanárok, nem hagytam magam. Szokták mondani, hogy akit az Isten a papságra hív, annak már gyermekkorában megadja ennek jeleit. Ez banálisnak tűnhet, de Isten ezen keresztül ért el engem, hiszen nem voltam vallásos környezetben.

Magával a hivatás gondolatával újfent akkor kezdtem el foglalkozni, amikor középiskolás koromban kollégista voltam, és többedmagammal elmentem meghallgatni a katekéziseket a Törökőri Plébániára a Stadionnál (ma Puskás Ferenc Stadion), amelyet a neokatekumenátus út katekétái tartottak. Ez megérintett engem, bár meg sem voltam keresztelve. Akkor kezdtem el újból gondolkodni, hogy mi lenne, ha pap lennék? Felnőttként 1992-ben Húsvét vigíliáján keresztelkedtem meg. Utána asztalosként dolgoztam és esti gimnáziumba jártam, hogy leérettségizhessek. Akkor tovább erősödött bennem a hivatás gondolata. De a plébánián közben ott voltak a fiatalok; jöttek a szerelmek, mentek a szerelmek, ezek a kapcsolatok meg is erősítették a döntésemet. Nem azért, mert olyan rosszak lettek volna, hanem ezek is próbára tették a szándékomat.

Mikor született meg Benned egyértelműen, hogy igen felismertem, ez a hivatásom?

Nálam ez lassú folyamat volt. Mindenki úgy gondolja, hogy késői hivatás az enyém, hiszen 42 éves leszek decemberben. De én régóta voltam a szemináriumban, több évet misszióban is töltöttem, – egészen pontosan négyet – csakhogy sok nehézségem is volt, mert ami először könnyűnek és természetesnek tűnt, arról kiderült, hogy egyáltalán nem az. Istennek sok munkája volt velem, hogy a döntésem komoly elhatározássá érjen. Nem egy konkrét pillanatban, hanem az évek alatt eseményről eseményre született meg a döntés és a meggyőződés bennem, hogy Isten erre a pályára hív.

Melyik szemináriumban végeztél?

Voltam Bécsben, Luganoban és végül Rómában a Gergely Egyetemen fejeztem be a tanulmányaimat, a római Redemptoris Mater egyházmegyei missziós szeminárium növendékeként. II. János Pál pápa a nyolcvanas évek végén nyitotta meg annak lehetőségét, hogy azok a fiatalok, akik a neokatekumenális közösségekben fedezik fel a hivatásukat, beléphessenek olyan szemináriumokba, ahol a papságra való nevelés a hagyományos szemináriumi környezetben, de a neokatekumenális út karizmájának megfelelően történik. Én egy ilyen szemináriumba léptem be. A plébániákra kijárhattunk a közösségeinkbe, és a felkészítés szorosan kapcsolódott a közösségi élethez. Bajcsy Lajos atya, korábbi plébánosunk a Kis Szent Teréz Plébánián, mondta, hogy ő komolyan szenvedett attól az Esztergomi Szemináriumban, hogy belépése után öt évig nem láthatott senkit. Nyilván ez a kommunizmus miatt is volt így, de nehézséget jelentett, hogy teljesen elzártan a külvilágtól éltek a szemináriumban. Bár ott is megélték a közösséget, de a bezártság miatt nem volt ez egyszerű. Mindenkinek szüksége van közösségre. Fontos a tanulás, fontos az is, hogy megjelenjen a keresztény közösség. Úgy gondolkozom a hivatásomról, hogy az mindig a közösség szolgálatában történik, s emiatt nagyon hálás vagyok a közösségemnek, hiszen a közösség által kaptam a meghívásomat.

Vannak-e példaképeid?

Nincsenek konkrét példaképeim. Inkább egy vágy vezetett engem, ami kezdettől fogva bennem volt: menni, evangelizálni, hirdetni az örömhírt. Ezt a vágyamat próbára tette az Isten. Leginkább azzal, hogy felfedeztem, hogy azzal a sok konfliktussal, ami a családban volt, megjelent Krisztus keresztje az életemben. Ennek felismerésével Isten visszavezetett a szüleimhez, így ki tudtam engesztelődni a múltammal, a családommal. Isten újra fölépítette azt. A keresztem elfogadása választ volt Isten hívására, a hivatásom alapja is. A kereszt megjelenik dicsőséges keresztként is, mert mindennek gyümölcsei is voltak. Édesanyám azt mondta, hogy: „fiam, ha nem látnám, hogy komoly változás van az életedben, akkor nem tudnál velem Krisztusról beszélni”. Édesapám pedig azt mondta: „Ne szólíts engem édesapádnak, mert valójában sosem voltam az, mert nem gondoskodtam rólatok”. A szüleim válaszából láttam, hogy megérte vállalni ezt a küzdelmet, ezt a harcot, mert ők megvallották, hogy mit éltek meg az én hivatásommal, az én döntésemmel kapcsolatosan.

Vannak-e olyan számodra kedves szentek, akiket közbenjárásra szoktál kérni?

Ezen a kérdésen sosem gondolkoztam. Nekem Szent Péter apostol a védőszentem, őt választottam a keresztelő előtti napokban. Megragadott Szent Péter apostol lelkesedése és buzgalma. Az én jellemem más, de énbennem is van buzgalom az evangelizáció iránt. Sok szent áll közel hozzám, nem egy szentnek megérint az élete, mint pl. Kis Szent Teréz, Cascia-i Szent Rita, Bosco Szent János, Néri Szent Fülöp olyan szentek, akiknek az életét jobban ismerem. Chanel Szent Péter Új Guineában élt, apostoli lelkületű szent, aki egyszerű pap volt, aki elment a „világ végére”, és az ottani mai kereszténység az ő apostoli tevékenységének és vértanúhalálának köszönheti létét. A papszentelés előtt a Mindenszentek Litániájába két szentet választhattam be. Így tehát, az egyik Chanel Szent Péter volt, a másik Cascia-i Szent Rita, a misszió és az Istenbe vetett bizalom szentjei.

Mi a papi jelmondatod?

A diakónussá szentelésemkor Ámosz prófétától választottam jelmondatot: „Nem voltam én próféta, sem prófétának fia: pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek!”(Ám 7,14-15).

A papi jelmondatom: „Simon János fia, szeretsz? Így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus azt mondta: Legeltesd juhaimat” (Jn 21,17). Ez azt fejezi ki, hogy az Isten szeretetére tudtam válaszolni.

Ez az első szolgálati helyed, Farkasrét. Mennyiben felel meg a várakozásaidnak?

Amikor az ember új helyre kerül, mindig van benne várakozás, hogy vajon Isten hogyan tárja fel a tervét, és szándékát. Meglepődtem, hogy ide kerültem. Volt bennem persze várakozás, de sok minden nem úgy alakult, ahogyan én azt emberileg elgondoltam. Van némi kudarc is: kevesebben jönnek az ifjúsági hittanra, a ministráns foglalkozások megtartása jelenleg nem a legsikeresebb. A korábban kialakult gyakorlatok most összedőlnek. Hogy miért, azt nem tudjuk, csak sejtéseink vannak. Könnyű dolog csalódni, de azt látni kell, hogy Isten szándékát kell keresnünk. Örömmel és tervekkel jöttem ide. Személy szerint arra törekszem, hogy megszólítsak mindenkit, különösen a fiatalokat.

A papi hivatás egész embert kíván. Mégis megkérdezem, hogy van-e hobbid, valamilyen speciálisérdeklődési köröd?

A szeminárium előtt és nyaranta, amikor tanulmányaimból haza jöttem asztalosként (a „Főnök” szakmája) dolgoztam. Ez a tapasztalat segít, hogy az embereket jobban megértsem.

Szeretek kerékpározni, szeretem a zenét, a kirándulásokat. Megtanultam dobolni, gitározni, énekeltünk is nagyokat a héten. Szeretem a progresszív és könnyűzenét (Pink Floyd, Genesis, Dire Straits). A komoly zenét is nagyon szeretem (Dvořak, Liszt). Szeretem a magyar népzenét is és a világzenét is (Ghymes, Zsarátnok, Muzsikás, Vízöntő). Most már viszont kevés időm van arra, hogy zenét hallgassak.

Mit üzennél a honlap olvasóinak?

Mindenekelőtt kérem az imátokat, kedves testvérek, mert nem könnyű feladat kitartani a hivatásban. Sok kísértés, nehézség van, a félelem, hogy egyedül marad az ember. Ezért jó, hogy van egy közösségem, ahová visszajárok, a Kis Szent Teréz Plébánián. Testvérek, akik támogatnak, és a nehézségekben mellettem állnak. Viccesen azt szokták mondani, hogy a pap felesége a saját közössége. Így vagyok itt ezen a plébánián, de Isten hív, hogy felfedezzem: itt is a közösségi élet az, ami tovább visz engem.

Azt is szeretném mondani, hogy azok a fiatalok, akiket Isten hív a papságra, ne féljenek igent mondani és ne féljenek kockáztatni, mert – ahogy Benedek pápa Kölnben mondta 2005-ben – „Krisztus nem akar elvenni tőletek semmit, hanem sőt, ad. Sokkal többet, mint gondolnátok.” A szülők pedig támogassák, ha látják gyermekeik hivatását. Ne ők akarják, hogy a fiúk pap vagy szerzetes legyen, mert azzal csak tönkre teszik a gyermekeik életét. Támogassák, segítsék, imádkozzanak értük. Az én családom engem ebben a döntésben végig támogatott. Egyszer nyáron hazajöttem a szemináriumból és azt mondtam a nagynénémnek, hogy most nyáron próbaidős vagyok, nem biztos, hogy ősszel visszamegyek a szemináriumba. Erre a nagynéném azt mondta: „na, idefigyelj! Mi itt imádkozunk Érted, és te itt bénázol! Ne csináld már!” Ez a válasza nagyon megdöbbentett, mert nem volt vallásos asszony. Megéreztem, hogy Isten őáltala noszogatott. Mindig Isten az, aki hív, az Egyház csak segít, támogatást ad. Boldog vagyok, hogy pap lehetek!

Köszönöm szépen a beszélgetést, az őszinte szavakat. A Jóisten áldását kérjük szolgálatodra. Adjon erőt, hogy kitarts ebben a nagyon szép hivatásban.

Leibinger Jánosné, Éva

Forrás: Farkasréti Mindenszentek Plébánia

Képek: Facebook