Evangéliumi tanácsok a Bibliában

Az evangéliumi tanácsok szerinti élet - ez a radikális Krisztus-követés - szinte magától született, és indult útjára. Alighogy az Isten országa megjelenik Krisztusban, ez a titok is fölragyog. Jézus azt mondja: ,,Tüzet gyújtani jöttem erre a földre, s mi mást akarnék, mint hogy égjen,, (Lk 12,49). Ez a tűz igen hamar nagyon sok emberben föllángolt. Már a Messiás születése előtt ott van Keresztelő János, és ott van a Szűzanya, akiket egészen betölt ennek a Titoknak a várása, a rá való készület. És aztán ott vannak az apostolok; különösen is János apostol, Szent Pál, Szent Lukács evangélista, és folytathatnánk a sort az ősegyház életében. Ez a teljes odaadás szinte magától születik meg. Mielőtt még bármiféle egyházi törvény hivatalos kereteket adna neki, mielőtt bármilyen teológiai reflexió születne róla. A kereszténység előbb írt könyvet a szüzesség dicséretéről, mint a házasságról. Magától értetődően virágzott ki a Krisztusnak egészen odaadott élet.
A legelső ókeresztény írásokban, a   Didakhéban, Római Szent Kelemen levelében, Antióchiai Szent Ignác leveleiben és Hermász Pásztorában azt látjuk, hogy minden közösségben léteznek ilyen Istennek odaadott emberek, és igen nagy tiszteletnek örvendenek.¹ Ennek a jelenségnek a gyökerei visszamennek egészen az Ószövetségbe. Számunkra talán kicsit meglepő ez, ugyanis a zsidók a házasságot törvénynek gondolták. Isten megparancsolta az embernek, hogy szaporodjon és sokasodjon (Ter 1,28). S ezt minden embernek - így tanítják a rabbik - kötelessége megvalósítani, amennyiben rajta áll. Tudunk egy rabbiról a Krisztus utáni 2. század elején, Ben Azzainak hívták, aki nem házasodott meg, és emiatt rengeteg vád érte. Azt mondták neki: ,,Nem teljesíted a parancsot. Csökkented a földön az Isten képmását.,, Mire Ben Azzai mentegetőzik, és azt feleli: ,,Az egész lelkem a Tórán függ. Nincs időm megházasodni. A világot tartsák fönn mások.,,

A zsidó gondolattól kissé távoli az Istennek való teljes odaadás, a szüzesség és a szegénység eszménye, de mégis megjelenik, mégpedig a Szentírás nagyon fontos pontjain. Figyelemre méltó, hogy a rabbik úgy tartják, hogy Mózes, miután az Istent látta a Sínai-hegyen (,,szemtől szembe látta az Istent,,, úgy beszélt vele az Isten, ,,mint ember a barátjával,,; vö. Szám 12,8; MTörv 34,10), - így mondják a rabbik - a feleségéhez többet nem ment be, különvált tőle. Az Úrral való találkozás egészen lefoglalta.

Ugyancsak a rabbik azt mondják, hogy Illésnek nem volt felesége. Maga a Szentírás nem említi, hogy volt-e, vagy nem (1Kir 17,1), ám a rabbik arra következtetnek, hogy azért hiányzik a feleség és a gyermekek említése, mert Illésnek nem volt családja. Érdekes dolog ez. Az Ószövetség két legnagyobb alakja, a törvény és a próféták szimbólumai, Mózes és Illés, akikről a hagyomány azt tartja, hogy Isten őket fölvette magához. Illést a tüzes szekéren, Mózest különleges módon, ahogyan eltemette. Mózes sírját a hagyomány szerint nem ismerheti senki (MTörv 34,6). Különleges módon ő is az Úristennél van. A hagyomány szerint a Messiás eljövetelekor majd Mózes és Illés fognak jönni az égből, hogy a Messiást kísérjék. Az Ószövetségnek ez a két legnagyobb alakja - így tartja a zsidó hagyomány - egészen Istennek odaadott ember volt.

Ugyancsak hallunk arról, hogy Isten elveszi Ezekieltől a feleségét (Ez 24,15), Jeremiásnak pedig ezt parancsolja: ,,Ne végy magadnak feleséget,, (Jer 16,2). Az Istennek való odaadottság azonban még tágabb gyökerekre megy vissza, elég gondolnunk akár a római Vesta szüzekre, az iszlám misztikusaira, vagy a buddhista szerzetesekre.

Mi a teológiai alapja ennek a radikális Istennek való odaadottságnak? Miért hív Isten egyeseket arra, hogy mindent odaadjanak? Miért akarja egy ember egész életét? Mit tanít erről a Kinyilatkoztatás?

 A katolikus teológiában többféle magyarázat született a kérdés megvilágítására, hogy mi is a szerzetesség.² Egyesek azt hangsúlyozták, hogy a szerzetes jel. Jelzi azt, hogy a teremtmény a Teremtőhöz tartozik, hogy ez a világ múlandó. A szerzetes az örökkévalóságba ereszti a gyökereit. A szerzetes a szegénységével is jel, mutatja, hogy nem szabad birtokolni, nem szabad túlságosan kötődni a földi világhoz. Egy rabbinikus legenda elmondja, hogy egy gazdag ember elment egy rabbihoz, belépett a szobájába, és csodálkozott, hogy milyen kevés holmi van ott. Megkérdezi: ,,Rabbi, hol vannak a bútoraid?,, Mire a rabbi megkérdezi: ,,Hát a tieid hol vannak?,, Az ember mondja: ,,Én átutazóban vagyok.,, Mire a rabbi: ,,Én is.,, A szerzetes a létében jele annak, hogy átutazóban vagyunk, hogy ez a föld nem a beteljesedés.

Másodszor, a katolikus teológia hasonlította a szerzetest a vértanúhoz. Megjelenik már az ír szerzetesek írásaiban az, hogy a szüzesség fehér vértanúság. Az engedelmesség pedig keresztre feszülés. A szüzesség, a szerzetes odaadott élete a vértanúkhoz és a krisztusi szenvedéshez hasonló.

Más teológusok azt hangsúlyozták, hogy a szerzetes angyali életet él. Ahogyan Jézus tanítja, már most úgy élnek, mint az angyalok a mennyben (Lk 20,36), az eljövendő világ törvényei szerint.

A szerzetes egy másik magyarázat szerint megvalósítja azt a sivatagi idillt, amiről a Biblia gyakran ír. Isten kivezeti népét a pusztába, és ott magához édesgeti (Oz 2,16). Izrael és Isten szövetsége, a szeretet-kapcsolatuk, ott, a puszta kiáltó csendjében valósul meg. Krisztus is kimegy működése kezdetén a pusztába, és ott angyalokkal van együtt (Mk 1,9–10). A szerzetes újraéli ezt a sivatagi tapasztalatot és életet.

Mások azt mondják, a szerzetesi közösség az első jeruzsálemi keresztény közösség lelkesedét hordozza. Azoknak a keresztényeknek az életét, akiknek mindene közös volt (ApCsel 4,32). Ismét mások azt mondják, a szerzetes az apostolok életének folytatója, akik az Evangéliumért mindent otthagytak. A házukat, a vagyonukat, a családjukat. Az Evangélium szolgálatába állítják az életüket.

Ezek a magyarázatok mind helyesek, de azt gondolom, hogy nem elégségesek ahhoz, hogy a szerzetes életének a titkát megértsük. Igaz az, hogy a szerzetes jel. Valóban jele annak a másik világnak, az életünk igazi súlypontjának. De mégsem azért lesz valaki szerzetes, hogy jellé legyen, hogy ’eszkatologikus jelzőtáblává’ váljék. Nyilván az a titok, ami megérint egy embert, s ami az életét átformálja, őt jellé is teszi. De nem a jel-funkció miatt dönt valaki úgy, hogy ő szerzetes lesz.

Szintén nyilvánvalóan igaz, hogy a szerzetes az apostolok nyomában jár, s az Evangéliumért mindent odaad. Szabaddá válik arra, hogy az Evangélium valóságát a Földön terjessze, megvalósítsa. Tanúja ennek az, hogy mennyi misszionárius támadt a szerzetes közösségekből. Hogy az ingyenes iskolákat és a kórházakat nagymértékben, nagy részben szerzetes közösségek alapították és működtetik. Valóban, a szerzetes apostol, aki az Evangélium számára szabaddá válik. Mégsem azért lesz valaki szerzetes, hogy ezt a küldetést megvalósítsa. Nem azért, hogy ingyenes iskolát alapítson, vagy kórházat hozzon létre. Nem az evangéliumi hatékonyságért. És akkor is lesz értelme a szerzetesi életének, ha ez a hatékonyság valami miatt megszűnik.

A szerzetes titkát, létének legmélyebb titkát valahol másutt kell keresnünk. Mi az a gyökeres válasz, ami a szerzetes létét megindokolja? Teológiailag mi áll a szerzetesi lét, eradikális odaadottság mögött? Mi a metafizikai lényege a szerzetesi létnek?

 A hagyományos válaszok közül kihagytam - szándékosan - egyet, a legfontosabbat és a legelterjedtebbet, az evangéliumi tanácsok gondolatát. A középkor folyamán különlegesen is ez a magyarázat szolgált a szerzetesség átfogó elméletéül. A gazdag ifjú történetére alapozódik ez az elmélet. Már Szent Ambrusnál és Szent Ágostonnál megjelenik. Őkconsiliumnak, tanácsnak mondják azt, amit Krisztus a parancsokon túl az ifjúnak mond.³Ebből az elnevezésből bontakozik ki később az evangéliumi tanácsok elmélete.

Az elméletnek két alapvető változata van. Az egyik az úgynevezett ,,két út elképzelés,,, amely szerint mindenkire vonatkoznak a parancsok, elsősorban a Tízparancsolat. Aki ezt az utat járja, eléri az üdvösséget. Kevesekre vonatkoznak a tanácsok. S aki ezt az utat választja, az nem pusztán az üdvösséget, hanem a tökéletességet éri el. Két út van és két végcél. Az egyik mindenkire vonatkozik, a másik csak kevesekre. A gazdag ifjú történetében vélik megtalálni ennek az elméletnek az alapját. A gazdag ifjú minden parancsot megtart, mire Jézus ezt mondja, ha tökéletes akarsz lenni, ha ennél többet akarsz, szabadon választhatsz egy másik utat: ,,add el mindenedet,,. Mintha a keresztény életnek két alaptípusa lenne, amelyek közül a keresztény ember szabadon választ. Vagy a hagyományos, parancsok szerinti utat választja, vagy pedig a tökéletesség útját.

Van az evangéliumi tanácsok elméletének egy kifinomultabb változata is, amely elsősorban Aquinói Szent Tamás műveiben található meg. Ő azt állítja, hogy minden keresztény ember a tökéletességre hivatott, nem csak kevesek. Alapvetően (essentialiter = lényegében) egyetlen út van. Azonban instrumentaliter (eszközszerűen) létezik egy olyan haladási mód, amelyhez Krisztus különleges tanácsokat adott. Jézus tanácsokat adott az egyetlen útra. Van, aki ezeket a tanácsokat elfogadja, és megvalósítja a maga életében. Az ilyen ember könnyebben, gyorsabban, biztosabban eljut a célig. Az egyetlen úton gyorsabban, biztosabban halad.⁴ Persze megint fölmerül a kérdés, hogy vajon ezért lesz-e valaki szerzetes? Azért, hogy az üdvösség útján biztosabban, gyorsabban haladjon, hogy az életszentségét biztosabban elérje? Úgy tűnik, hogy nem.

Mi tehát a szerzetesség legigazibb lényege? Mivel a gazdag ifjú története rejlik a szerzetességről szóló legtöbb magyarázat mögött, előadásomban ezt az egy történetet szeretném kifejteni, és utána megpróbálom megválaszolni az alapkérdésünket.

Egy ember jön Jézushoz. Lukács szerint az ember egy főember (Lk 18,18). A zsidóság képviselője (arkhón). Az igaz utat, az üdvösség útját keresi. S Jézus megmutatja neki a keresztény üdvösség útját (vö. Lk 10,25.37). Máté szerint az ember ifjú (Mt 19,16). Márk azonban, az elbeszélésnek a forrása, egyszerűen egy emberről, valakiről beszél. Feltehetően nem is egészen ifjú, hiszen ezt mondja: ,,Ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól kezdve,, (Mk 10,20).

Ez az ember bátran azt állítja, hogy minden törvényt megtartott. A bibliamagyarázók itt egy kicsit elbizonytalanodnak. Szent Jeromos azt mondja: hazudik (mentitur). Fölháborodik a legtöbb protestáns egzegéta is. Ők azt mondják, hogy Jézus rá akarta ébreszteni az ifjút a bűnösségére, és arra, hogy az üdvösség ingyenes. Az ifjú viszont büszkén válaszolja, hogy ő mindent megtartott, neki vannak érdemei. A gazdag ifjú a protestáns gondolkodásban a maga igaz voltában való bizakodás, az önelégült nagyképűség szimbólumává válik. Jézus azonban az Evangélium leírása szerint semmi kifogást nem talál ebben a válaszban. Úgy tűnik, hogy a gazdag ember válasza igaz volt. Ez az ember valóban radikálisan kereste Istent. Jézus nem tesz neki szemrehányást a látszólag nagyképű válasza miatt. Ellenkezőleg: megkedvelte ezt az ifjút (Mk 10,21). Megtetszett neki ez a radikális istenkeresés.

 Ez a Jézushoz odalépő ember keresi az Istent. Betart minden törvényt, de úgy érzi, hogy valami még hiányzik. Valami több kellene. Ezért megy Krisztushoz, mégpedig - a Márk-evangélium ábrázolásában - már a Golgota felé menő Krisztushoz (vö. Mk 9,30; 10,32).⁵Letérdel előtte (Mk 10,17), és azt mondja: ,,Jó Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?,, Jézus ezt feleli: ,,Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten,, (Mk 10,18). Úgy gondolom, ez a jézusi válasz provokáció. Jézus azt kérdezi, miért mondtad, hogy én jó vagyok? Tudod-e, hogy mit mondtál igazában? Miért jössz pont hozzám, hogy keresd a helyes utat, a jót? Tudod-e igazából, hogy ki vagyok én? Mit tartasz te az Emberfiáról? Kinek tartasz engem? Jézus elgondolkodtatja ezt az ifjút, tudja-e, hogy mit mondott. Tudja-e, hogy Jézus valóban a Jónak a forrása és megtestesülése. Ő valóban a Jó Mester.

Az ifjú - nevezzük így - azt kérdezi: mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet? Krisztus korában a rabbik igen gyakran adtak pót-útmutatásokat, speciális jámborsági gyakorlatokat a Tóra mellé. Egy ember kegyességét leginkább ezeken a külön parancsokon mérték le, a külön böjtökön és külön imádságokon. Feltehető, hogy a gazdag ifjú valami ilyesmire várt: ,,Mit kell még tennem?,, Mutatja ezt az is, hogy mennyire csalódik, amikor Jézus csak a régi parancsokat mondja, a Tízparancsolatot sorolja el neki. Nem erre várt a gazdag ifjú.

 Jézus egyetlen paranccsal azért megtoldja a Tízparancsolatot, hozzáteszi azt is a Márk-evangélium leírása szerint: ,,Ne csalj!,, (Mk 10,19), ami a biblikus nyelvben főként a napszámosok bérének a visszatartására vonatkozik (Lev 19,13). A gazdagnak teljesen aktuális volt ez a kiegészítés, hiszen ő is - minden bizonnyal - sok embert foglalkoztatott.⁶Azt mondja az Evangélium: ,,Jézus ránézett és megkedvelte.,, Akire Krisztus ránéz, annak az életében új fejezet kezdődik. Valami gyökeresen új kezdődhet. Jézus fölkínálja neki a meghívást a titok mélyébe. Fölkínálja neki Önmagát. ,,Jöjj, és kövess engem!,, Megnyílik hirtelen az út valahova, Isten titkának mélyébe. Valami olyasmi történik itt, amiről József Attila ezt írta: ,,Reám néztél, s én mindent elejtettem. / Meghallgattál, és elakadt szavam,,(Gyermekké tettél). Krisztus ránéz erre az ifjúra és megkedveli.

Jézus így folytatja: ,,Valami hiányzik még belőled - mondta neki. Menj, add el, amid van, (...) aztán gyere és kövess engem,, (Mk 10,21). Máté hozzáteszi: ,,Ha tökéletes akarsz lenni...,, (Mt 19,21). Szent Márknál ez a félmondat még nem szerepel. Máté saját hozzátoldása ez, mely kicsit rímel a hegyi beszéd mondatára: ,,Legyetek hát tökéletesek, amint Mennyei Atyátok tökéletes!,, (Mt 5,48). Ez a hozzátoldás azonban, ha helyesen értjük, nem vezet félreértéshez. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy két út van: egy a ’köznépnek’, egy pedig a ’szentség arisztokratáinak’, akik a tökéletesség felé törekszenek. Jézus meglátja, hogy ez az ember, ez a fiatalember többre vágyik, radikálisan keresi az Istent. Jézus erre azzal válaszol, hogy meghívja őt. Meghívja őt erre a teljességre. 

A fiatalember azonban képtelen lemondani a vagyonáról. Szent Márk így fogalmazza szó szerint: ,,Az ember beborult,, (Mk 10,22), ahogyan az ég elborul. Egy időjárásra vonatkozó szó áll itt (sztügnadzó). Az ifjú elhagyja a Világosságot, Krisztust, és az élete elsötétedik, elszürkül.⁷

 Jézus azt mondja, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak bemenni Isten országába (Mk 10,25). Sokféle okos magyarázatot találtak erre a radikális krisztusi kijelentésre.⁸ Sokan azt mondják, Jeruzsálemnek volt egy kicsi kapuja, amit így neveztek: ’tű foka’, és ahol nehéz volt a tevéket átpréselni. Azonban semmilyen adatunk nincs arra, hogy valaha is Jeruzsálemnek ilyesfajta kapuja lett volna. Ezt íróasztalnál találták ki egzegéták több száz évvel később. Tágítani próbálták a tű fokát, mert túlságosan szűknek tűnt a számukra.⁹ Jézus a közmondásosan legnagyobbat és legkisebbet - a tevét és a tű fokát - hasonlítja össze, ahogyan a rabbik is gyakran tették. Nehezen jut be a gazdag Isten országába, nehezen jut be az ember az Isten országába. Nehéz megtanulnunk azt, hogy az életünket arra kaptuk, hogy odaadjuk. Nehéz mindent odaadni.

A katolikus exegézis a gazdag ifjú történetéből vezette le az evangéliumi tanácsokról szóló tanítást. A protestáns exegézis pontosan az ellenkező végletre jut el. Luther azt mondja, hogy Krisztus nem azt akarja parancsolni, hogy le kell mondani a vagyonunkról. Hiszen ő maga sem tette ezt. Nem adta el a ruháit, ő maga is evett és ivott. A vagyonát mindenkinek meg lehet tartani, és a sajátjai, az övéi javára köteles azt az ember felhasználni. Sőt, mondja Luther, a polgári ember még erőszakkal meg is védheti a javait. Krisztus - Luther szerint - csak szembesíteni akarta a gazdag embert az üdvösségre való képtelenségével, és azzal, hogy az üdvösség kegyelemből, ingyenesen, ajándékként lesz az ember osztályrésze.¹⁰

Érdekes, hogy elméleti prekoncepció, a lutheri teológia mennyire elvakíthat, mennyire a feje tetejére állítja ezt a történetet. Természetesen a protestáns exegézis nem állt meg itt, és jelenleg a protestáns egyházakban is több helyen szerzetességhez hasonló közösségek léteznek.¹¹

A gazdag ifjú története nem feltétlen a klasszikus, két lépcsős etikát, a parancsok és a tanácsok tanát alapozza meg. II. János Pál pápa Veritatis splendor című enciklikájában (n. 28) újra és újra hangsúlyozza, hogy minden krisztushívőnek, minden tanítványnak a hivatása a tökéletesség. Ez a hívás mindenkinek szól. Mégis világosan látszik, hogy ez a fiatalember valami többet akart, radikálisan akarta Krisztust követni, mint nagyon sokan mások. Úgy látszik, hogy Krisztus erre a vágyra válaszolt, igent mondott rá. Megnyitotta az ajtót a fiatalember számára.

Elérkeztünk oda, hogy megpróbáljak választ adni arra, mi is rejtőzik a szerzetes élete mögött. Mi is az oka annak, hogy Isten egyes emberek életét egészen akarja. Miért adja oda valaki mindazt, amije csak van?

Japánban azt mondják, hogy amit nagyon kell magyarázni, az már gyanús. Azt hiszem, itt is olyan titokkal állunk szemben, amit nem szabad túlmagyaráznunk. A szeretet titkával állunk szemben. A szeretetnek nincsenek egészen egzakt észérvei. A kereszt balgaságára (1Kor 1,23) a szerzetes a szüzesség oktalanságával felel. Isten teljes odaadására, Aki nem valamit adott, hanem Önmagát adja, egészen - ,,Ez az én testem,, -, Isten teljes odaadására a szerzetes úgy érzi, hogy nem adhat kevesebbet, mint önmagát, egészen. Vannak emberek, akik nyitottak erre a titokra. Ahogyan az emberiség minden nagy értékére vannak különlegesen fogékony emberek. Vannak zsenijei az igaznak: a tudósok és a bölcsek, vannak zsenijei a szépnek: a művészek. Éppen így vannak zsenijei a szentnek, az Isten titkának is. Vannak emberek, akiket ez a Titok különlegesen megérint és vonz. Az emberi társadalomnak égetően szüksége van az ilyen emberekre. Ahogyan szükségünk van művészekre, és szükségünk van tudósokra. Szükségünk van a nem evilági kenyérre. Mert van bennünk egy éhség, amit semmi földi kenyér jól nem lakat.

A szeretet titkába lép be ez a gazdag ifjú, oda kap meghívást, ott torpan meg. Valami hasonló történhetett Ábrahámmal. Azt olvassuk, hogy Isten szól neki, s azt mondja, hagyd el mindenedet, amid van, a rokonságodat, a házad népét, s menj egy földre, amit majd mutatok neked (Ter 12,1). S a Biblia azt írja: Ábrahám elindul anélkül, hogy tudná, hová kell mennie. Miért lehetett erre képes Ábrahám? Én valahogyan mindig úgy képzelem, hogy Ábrahám végtelenül boldog volt, amikor átélte azt, hogy az örök Isten énhozzám szól. Ezért a hangért ő boldogan elment volna a világ végére. Ábrahám balgává lett, Isten bolondjává, aki mindent elejt a kezéből.

Ugyanezt írja le Jeremiás próféta a vallomásaiban, amikor azt mondja: ,,Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj,, (Jer 20,7). A héber szó, ami itt szerepel (pittitáni), a szerelem szótárából származik. A szó alapjelentése: elcsábít. Azt fejezi ki, ahogyan a férfi ráveszi a nőt, hogy az övé legyen, ahogyan elcsábítja. Jeremiás mintha ezt mondaná: elcsábítottál, Uram, és én hagytam magamat csábítgatni. Engedtem, hogy egészen a Magadévá tégy, hogy a Tiéd legyek. Sokan azt mondják, hogy az erős ember lesz szerzetes vagy pap. Az, aki képes lemondani. Én sokszor úgy gondolom, hogy talán fordítva kellene ezt mondanunk. A gyönge ember lesz szerzetes és pap, aki nem tud ennek a csábítgatásnak ellenállni, aki hagyja magát elcsábítani. Aki nem tudja könnyedén megrázni a vállát, és elfelejteni ezt az isteni hívogatást, csábítást.

Nem kell egészen logikus magyarázatokat összeállítanunk a szerzetesség titkára. Azt hiszem, hogy talán ott van ez a magyarázat-visszautasítás Krisztusnak egy különleges mondása mögött, amit az eunuchokról mond. Azt mondja, vannak, akik úgy születtek, hogy képtelenek a házasságra. Vannak, akiket mások tettek ilyenné. Vannak, akik saját magukat tették eunuchhá, az Isten országáért (Mt 19,12). Egyes bibliamagyarázók azt mondják, hogy talán valaki a tömegből azt mondta, vagy bekiáltott, hogy ezek az apostolok és maga Jézus is ostoba, ,,félnadrágos,, emberek, nincsen rendes családjuk sem, céltalanul kóborolnak a világban. Jézus meghallja ezt a gúnyszót és megörül neki, azt mondja: ’Valóban ostobákká lettünk, eunuchhá lettünk Isten országáért’!

 Nem kell egészen logikus magyarázatokat összeállítanunk. A szerzetes a hit embere. Radikálisan Istennek odaadott ember. Az Abszolútum által lefoglalt ember. A szent titok embere. A vallás zsenije. Isten köré rendezi az egész életét.¹²

A szerzetesség igazi szentírási alapja - úgy gondolom - a meghívás-történetek. Azok a pillanatok, ahol valaki belép ebbe a titokba, és mindent odaad. A szerzetesség mögött meghívás-történetek állnak, bibliaiak, és a későbbiek. Rendalapítók történetei és mindannyiunk személyes történetei is. Ezek locus theologicusok, ahol valamit megérthetünk az isteni szeretet titkából. A Szeretet titka az, ami egy-egy ember életét végérvényesen megpecsételi, egészen betölti.

Székely János

1964-ben született Budapesten. 1991-ben szentelték pappá. Jelenleg az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára és rektora.

Forrás: Vigilia