„A pap nem önmagáé…”

„Hadd énekeljem örökké Urunknak irgalmas jóságát!” – Ezt az életigét választotta magának hivatása elkötelezettségeként az 1965-ben, pappá szentelése alkalmából Heinrich Ferenc. Szülőfaluját – a svábok lakta Mezőfényt – a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében a „szentföldek” sorában emlegették. E megtisztelő elnevezéssel azokat a helységeket illették, melyekben sok papi/szerzetesi hivatás ébredt.
Örök példaképe a boldog emlékű püspök, Erdély nagy apostola, Márton Áron maradt, kinek kézrátételével és áldásával indult el a kiteljesedő hivatás útján, szolgálni az Úr szőlőjében, az evangéliumi tanítás szerint: „Ti vagytok a föld sója. (…) Ti vagytok a világosság világossága.” (Mt. 5, 13–14.) Mily mély tartalmat hordoznak e szavak! Hűség, felelősség, elkötelezettség, önfeláldozás, cselekvő és példamutató élet… és még meddig sorolhatnánk azokat a egyházi/morális/etikai ismérveket, elvárásokat, amelyek a papi életet valóban tartalmassá, értékessé teszik/tehetik. Korán felismerte, hivatásának vezérelveként fogalmazta meg: „A pap nem névtelen sereg feje, hanem olyan személyekből álló közösség pásztora, akiknek van nevük, történetük, rendeltetésük és titkuk.” Hivatásáról, papi szolgálatáról szólva, hozzátette: „A pap nem önmagáé, hanem másoké: Krisztusé, testvéreié.” Ezért igyekezett mielőbb megismerni a helyet, ahová diszpozíciója szólította, a híveket, akiket gondjaira bíztak, megteremteni a körülményeket ahhoz, hogy az egyházi élet a lehető legeredményesebben bontakozzék ki. Ez vezette lépteit akkor is, amikor az egyházmegyei ordinárius rendeletére – a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiba foglalt előírások szerint – mindenkinek az általa beszélt, értett nyelven hirdessük az Úr igéjét – fölvállalta a román ajkú katolikusok pasztorálását, azok körében, akik a társadalomban oly hangsúlyosan meglévő asszimilációs folyamatok, vegyes házasságok miatti nyelvváltás miatt kisodródtak, kiszakadtak a magyar anyanyelv öleléséből. Mert a pásztornak nemcsak őriznie kell a nyájat, hanem gondoskodni róluk, minden körülmények között. Gondoskodni arról is, hogy az általa pasztorált közösségben Isten kegyelmének kiáradásából fakadó hivatásokat – öt pap és két apáca – elvezesse a szent szolgálat fölvállalásáig, elkötelezettségük megszenteléséig.

A gondoskodás pedig cselekvés. Mindenekelőtt azért, hogy Isten háza minden hívő keresztény hajléka legyen, oly szakrális tér, amely szellemében és küllemében is méltó az evangéliumi tanítás közvetítéséhez, kisugárzásához. Ez vezette akkor is, amikor a borsabányai Szent Ferenc templomot a mai kor igényeihez méltóan felújította, szakrális jellegéhez méltó arcot öltsön, amikor az állam által elvett plébániaépület helyett újat épített, ahol a pap otthon érezheti magát, ahova hívei bizalommal térhetnek be, hitükben, reményeikben, szeretetben megújulva távozhatnak onnan. Ő, az alföld embere, a hegyek ölelésében lévő bányavároskában is otthon érezte magát, a sváb faluból származó ifjú lelkész ott egy vegyes nemzetiségű, nyelvében megosztott közösségben megtalálta a hangot, amellyel elnyerte hívei tiszteletét, megbecsülését. Örömmel tapasztalta, hogy utódai tovább folytatták az építő munkát, kiteljesítve azt, amit ő elkezdett, még szebbé tették a templomot, bővítették a plébániát.

Egyházi felettesei – látván kiváló szervező/építő képességeit – 1974-ben áthelyezték a nagybányai Árpád–házi Szent Erzsébet plébániára. A megyeszékhellyel egybeépült, az egykor önálló helységként jegyzett Fernezelyen, az előbbinél is áldatlanabb állapotok fogadták. Az 1905-ben épült Árpád–házi Szent Erzsébet templom elhanyagolt, szinte romos képe lehangoló volt. A kohómű terjeszkedése miatt lebontásra ítéltetett, 1978-ban felrobbantották. Helyette egy imaház építésére adtak engedélyt. Heinrich Ferenc plébános ezúttal is kijátszotta a hatalom „éberségét”, szép templomot terveztetett s építtetett. Mellé pedig új plébániát. A templom homlokzatát díszítő freskó II. János Pál pápát, boldog Scheffler János vértanú püspököt és Márton Áron püspököt ábrázolja. Az egyházközség számára új temetőt nyitott s abban az idén kápolnát épített.

A plébániához tartozó Felsőkohó kápolnája sem mutatott szívderítő képet. Az épület átalakításával, teljes felújításával létrehozott, Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelt templom, a kertben megépített vendégházzal, a Lourdes–i kápolna építésével egy időben az ott élő román ajkú hívekből hitbuzgó közösséget teremtett, ahová vasárnaponként Nagybányáról is szívesen jártak a hívek.

A rendszerváltás lehetővé tette, hogy Nagybánya új negyedeiben is templom épüljön. Egyházi felettesei megbízására vállalta magára az építés gondját. Tervei szerint a templomhoz plébániát, mellé Caritás–központot is álmodott. A Szent József templom alagsorában Szent Pio atya tiszteletére kápolnát terveztek, mellette hittantermet, könyvtárhelyiséget s vendégszobákat hoztak létre. Mára a templom a városnegyed valóságos lelki központja lett.

Mindemellett jutott ereje és ideje arra is, hogy Nagybányán az olasz Somaschi szerzetesek meghívásával kallódó gyerekek számára otthont teremtsen, biztosítva benne a társadalomba való beilleszkedés lehetőségét, biztos kötődést az Anyaszentegyház örök igazságai és tanításai szerinti nevelést. A szülőfaluhoz való szoros lelki kötődés vezette arra, hogy besegítsen a szülőfalujában épülő Szent Júdás Tádé Idősek Otthona létrehozása körüli gondok megoldásába. A Havasboldogasszony kápolna mellett kijelölt otthon létrejötte, elsősorban az Amerikát–járt és idős korukban hazatért Lovag– (Ludescher) házaspár – Albert és Margit néni – áldozatkészségének, adományának volt köszönhető, mindazoknak, akik az ügy mellé álltak, alapítványt hoztak létre és cselekvően hozzájárultak az építkezés kibontakozásához, működtetik azt, a benne lakók legnagyobb örömére és megelégedésére. Az otthon kápolnáját külön szívügyének tekintette, a maga tervei, elképzelései szerint rendezték be.

Miként és hogyan valósulhatott meg mindez? Forrását habitusában, gondolkodásmódjában, tettekre predesztinált alkatában találjuk meg. Saját megfogalmazásában: „Igazán alkotó emberré csak azok válnak, akik nemcsak megálmodják az életet, de megélik az álmot.” Vagyis tettekre fordítják azt.

Heinrich Ferenc portréja nem lenne teljes, ha nem szólnánk az általa írott vagy készülőben levő lelkiségi kötetekről, helytörténeti munkákról, az általa kifejtett sajtóapostolkodásról – magyar, illetve román nyelven. Elmélkedéseket, a liturgikus évek szerinti és alkalmi prédikációkat tartalmazó kötetei sorában tizenegy magyar, hét román nyelven jelent meg, egy pedig Nigériában dolgozó felsőkohói hívének köszönhetően, angolul is. Írásait teológiai megalapozottság, mély hit hatja át. Különösen szép példája ennek a kötetbe foglalt, Az én hitem című, a Hit Évében tartott Szent József kilencedre írott, önvizsgálatra buzdító elmélkedés–sorozat. Benne arra kereste a választ, hogy mit jelent kereszténynek lenni ebben a rohamosan szekularizálódó világban, azt kívánta tudatosítani, hogy a hit személyes meggyőződés kérdése. A hitépítés, az eszménykép állítás szándéka vezette a boldoggá avatott vértanú szatmári püspök, Scheffler János életrajza megírásával, magyar és román nyelven. A most készülő 50 év az Úr szőlőjében című önéletrajzi munkája a maga oltárszolgálatáról kíván tanúságot tenni, tapasztalataival, a megélt események leírásával az utána jövőknek segíteni. A szülőfalujáról és Fernezelyről szóló monográfiájából a ragaszkodás és a megbecsülés, a tisztelet árad az olvasó felé.

Papságának negyven kilencedik évében átértékeli hivatásának lényegét. A Máté evangéliumából kiragadott idézet szerint élt: sosem hagyta, hogy a só ízét veszítse, ereje és képességei szerint szolgálta a közösséget, amely rá bízatott. Cselekedeteivel, kimondott és leírt szavaival fény kívánt lenni, világítani az emberek előtt. Az ifjúi lelkesedés és lendület szavai helyett, az aktív élet alkonyán más életigét állít önmaga elé: „Maradj velem, Uram, mert esteledik és lemenőben van már a nap.”

Máriás József

Forrás: Keresztény élet, 2013. december 8./Hitter Ferenc honlapja