Lelkinapok a Szalvátor Nővéreknél

Christus vincit

Bencés nővérek tanúságtétele meghívásukról

Életem a szeretet viszonzása

Amikor fogadalmat teszünk, egy életmottót is választunk, amely végigkísér és valósul is az életünkben. Az enyém így szól: ÉLETEM A SZERETET VISZONZÁSA. Engem ugyanis azáltal vonzott Magához az Úr, hogy nagyon sok jóval halmozott el: jó családba születtem, szüleim gondoskodtak arról, hogy hittanközösségekbe, egyházi iskolába járhassak, ahol szintén nagyon sok gazdagsághoz hozzájutottam. Boldog volt az életem és olyan dolgokban volt részem, amelyben kevesen részesülnek.

 Ez a nagy megajándékozottság egészen megrendített és elgondolkodtatott. A hála érzése annyira eltöltött, hogy valamiképpen viszonozni szerettem volna és másoknak is osztogatni. Több ezer éve valakit ugyanígy érinthetett az Isten kegyelme, mert így énekel a zsoltáros: "Mit adhatnék én az Úrnak a sok jóért, mit nékem juttatott?" Azt hiszem a hála motívuma ott van minden hivatásban.

Nagyon szeretem a Pápa azon sorait a Vita Consecrata-ból, amelyekben egy képpel világítja meg a szerzetesi hivatás lényegét. Betániában vagyunk. Mária fog egy font drága nárduszolajat és az Úr lábára önti. Sokan nem értették meg ezt a "tékozlást", ahogyan nem értik meg a mi Istennek adottságunkat sem. Mária tudta, hogy milyen nagy értéktől vált meg, de ez nem volt számára pazarlás, hanem szívből jövő, természetes cselekedet. Azzal való kapcsolata, akinek adta, mindennél többet ért.

A hivatás Isten ingyenes ajándéka, amelyet nem lehet kiérdemelni, sem megszerezni, csak elfogadni, vagy visszautasítani. Ezért, hogy a szerzetes megfogad Istennek dolgokat, az nem fejezi ki a lényeget. Inkább elfogadja Isten ajándékát. Mert Ő a kezdeményező és Ő a beteljesítő. Ezért bízhatom Rá magamat a fogadalomtételkor. Életem eseményeiből világosan látom, hogy Ő akart engem magának, irányította az életemet és amit elkezdett, azt végbe is hiszi.

Kati testvér

Forrás: Szociális Testvérek Társasága

Jelenbe sugárzó múlt

Interjú Mihályi Jeromos tihanyi perjellel

Ünnepre készül a Tihanyi Bencés Apátság közössége. A török hódoltság után 1719-ben kezdték építeni azt az épületegyüttest, amely ma is otthont ad a bencés szerzeteseknek. A kommunista államhatalom 1950-ben feloszlatta a rendeket, így a bencéseknek el kellett hagyniuk Tihanyt. Az apátságot a rendszerváltás után, 1994-ben kapta vissza a közösség. E kettős jubileum kapcsán kérdeztük az elöljárót.

– A Tihanyi Bencés Apátság alapítása a 11. századhoz köthető. Mi történt pontosan 1719-ben?

– Az apátságot az 1040-es évek végén kezdték építeni, alapítólevelét I. András király 1055-ben írta alá. Az első bencés szerzetesek vélhetően Franciaországból érkeztek Tihanyba. Ebben az időszakban egy uralkodó főként azért alapított apátságot, hogy egy gazdasági-kulturális központ révén megerősítse a keresztény egyház helyzetét. András király ugyanakkor temetkezési helynek is szánta az apátságot, 1060-ban bekövetkezett halála után ide is temették. A 11. század közepétől tehát elindult Tihanyban egy klasszikus középkori szerzetesi élet. A török hódítás során a Balaton határterületté vált, ezért az apátságot végvárrá alakították, a szerzeteseknek pedig el kellett hagyniuk Tihanyt. A törökök mindössze négy évre – 1594 és 1598 között – tudták elfoglalni a végvárat, amelyet a 18. század elején meglehetősen romos állapotban kaptak vissza a szerzetesek. A tihanyi apátságot az ausztriai Altenburg apátsága váltotta meg, végül ők adták át a pannonhalmi apátságnak 1716-ban. Mivel királyi adományról volt szó, Turnay Ányos – az akkori egyetlen tihanyi bencés szerzetes – megtámadta az adásvételt. Ez a per három esztendeig tartott, végül az első magyar származású apátot, Grassó Villebaldot 1719. november 9-én iktatták be. Tihany fiókapátsággá vált, önálló noviciátussal.

– Tihany történelmi és kulturális jelentősége rendkívüli. Hogyan tud megfelelni egy szerzetesi közösség ennek az örökségnek?

– Valóban, a tihanyi apátság a magyarság fontos történelmi és kulturális emlékhelye. Ezért a lelkipásztorkodás és az iskola működtetése mellett a közösségnek küldetése az is, hogy bemutassa és megőrizze ezt az örökséget. Az altemplomunkban található az egyetlen Árpád-kori királysír, és a Tihanyi alapítólevél jelentősége is felbecsülhetetlen. A rendszerváltás után azzal a feltétellel kaptuk vissza az épületet, hogy a múzeumi funkciót meg kell tartanunk. Mi lehetőséget is láttunk ebben, hiszen a történelmi emlékek bemutatása mellé jól illeszkedik a bencés szerzetesi hagyomány megismertetése.

– A bencések 1994-ben kapták vissza a monostort az államtól. Mit emelne ki a huszonöt év eseményei közül?

– Ha egy rend – esetünkben a Magyar Bencés Kongregáció – visszakap egy házat, az önmagában még nem sokat jelent. Szerzetesek is kellenek, akik a házat életre keltik. A bencés küldetés teljesítéséhez pedig a szerzetesekből közösséget kellett létrehozni. Az oktatás, a lelkipásztorkodás vagy a tihanyi emlékek bemutatása is csak úgy működhet jól, ha egy élő közösség biztosítja hozzá a megfelelő hátteret. A magam részéről azt tartom a legfontosabbnak ebből a huszonöt évből, hogy sikerült kialakítani egy ilyen közösséget.

– A Tihanyi Bencés Apátság 2012. május 31-étől a Magyar Bencés Kongregáció önálló perjelségeként (prioratus conventualis) működik. Mit jelent ez pontosan?

– A szerzetesrendek feloszlatása, vagyis 1950 előtt a magyarországi bencés rendben egy speciális struktúra alakult ki. Létezett egy főapátság – Pannonhalma –, és ennek voltak fiókapátságai: Bakonybél, Celldömölk, Tihany és Zalavár. Bár a fiókapátságok élén benedikált, vagyis teljes jogú apátok álltak, a szerzetesi közösségek mégsem voltak önállóak, mindegyik Pannonhalmához tartozott, s a szerzeteseket a pannonhalmi főapát jelölte ki a különféle feladatokra. Ebben az időszakban a legfontosabb feladat a gimnáziumi oktatás volt. A feloszlatás után ez a rendszer megszűnt. Az apátságból először szociális intézmény lett, majd múzeummá alakították, így egy szerzetesi életre alkalmatlan, lepusztult épületegyüttes került vissza a bencés rend kezébe. Korzenszky Richárd perjel úr úgy érkezett Tihanyba, hogy a plébánia – 1990-től – már a bencés rend gondozásában állt. Az első szerzetesek a Pannonhalmához tartozó győri rendházból érkeztek, ezért az önállóvá válás fokozatait lépésről lépésre kellett megtennie a tihanyi apátságnak. Először egy rendház (residentia) jött létre, majd 1999-ben egy függő perjelség, növendékfelvételi joggal. Az utóbbi feltétele volt a sajátos küldetés, az önálló gazdálkodás és a megfelelő létszám megléte. A közösségeinket 2012-ben vizitálták, ennek során javasolták a pannonhalmi konventnek, hogy Tihany váljon önállóvá. Ekkor döntött úgy a rend vezetése, hogy nem állítja vissza az apátságot, hanem önálló perjelséget alapít. Mivel Tihanyban nem voltunk annyian, hogy az új alapítás apátsággá váljon – ehhez tizenkét szerzetesre lett volna szükség –, ezért jött létre perjelség.

– Milyen a közösség összetétele? Van utánpótlás?

– A közösség jelenleg tizenegy főből áll, ebből kettő növendék. Egyikük reguláris oblátus lesz, vagyis „harmadrendiként” él a közösségben, egy atya pedig – aki már papként érkezett hozzánk – ideiglenes fogadalmat tett. Az átlagéletkorunk a magyarországi rendeket nézve pont „átlagos”. A magyarországi Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája készített egy felmérést, amely szerint az életkor tekintetében éppen mi helyezkedtünk el középen. Vagyis nem vagyunk sem öreg, sem fiatal közösség. Négyen harmincasok vagyunk, három ötvenes és négy idősebb szerzetes van közöttünk.

– Az apátság tartja fenn a tihanyi Illyés Gyula Általános és Alapfokú Művészeti Iskolát. Milyen feladatokkal jár ez a kötelezettség?

– Az iskolát nyolc évvel ezelőtt vettük át, az idei tanév az első, amelyről elmondhatjuk, hogy már minden gyermek a bencés iskolában kezdett. A bencésektől nem áll távol az oktatás, hiszen a rendhez már a feloszlatás előtt is hozzátartozott a gimnáziumi és a népiskolai nevelőmunka, a szocialista időszakban pedig a pannonhalmi és a győri gimnázium fenntartása határozta meg a rend életét. Az sem mellékes, hogy a rendi utánpótlás nagy része gimnáziumainkból kerül ki. Itt, Tihanyban is fontosnak tartjuk, hogy mindig jelen legyen az iskolában bencés szerzetes. A gyerekeknek és a szülőknek is látniuk kell, hogy van fenntartója az iskolának, van, akit megszólíthatnak, akivel felvehetik a kapcsolatot.

A tihanyi volt az első általános iskola, amit a bencés rend átvett. A rendhez mindig a gimnáziumi oktatás állt közelebb, éppen ezért a kamaszok sajátosságait ismertük igazán. Az általános iskolás korosztály egészen más, jobban formálható. Tapasztalataink szerint így talán még mélyebb hatást tudunk tenni a gyerekekre.

– Hogyan telik egy átlagos nap Tihanyban?

– Életünk keretei adottak, ehhez minden szerzetes testvérnek alkalmazkodnia kell. A ritmust a zsolozsma adja meg, ehhez illeszkedik a közös étkezés. Reggel fél hétkor mondjuk el az első imaórát, ez a vigília és a laudes összekapcsolásából áll. Ezt követi a közös reggeli, amely után mindenki elindul a saját feladatainak ellátására. Negyed egykor mondjuk el a napközi imaórát, ezt követi a közös ebéd, melyet együtt kezdünk és együtt is fejezünk be. Az esti vesperást télen a szentmise után, nyáron pedig előtte mondjuk el. A mise természetesen konventmise, melyet az apátsági templomban szoktunk megtartani. Nagyböjtben és adventben közösen énekeljük a kompletóriumot is.

– Tihanyt igen sok turista keresi fel minden évben. Mire kíváncsiak az emberek? A műemlékre, a tájra vagy a bencés üzenetre is?

– Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a Tihanyba látogatók a bencés szellemiség miatt jönnek. Még mindig sokan elcsodálkoznak, ha meglátnak egy szerzetest habitusban átmenni a téren. Az viszont igaz, hogy egyre többen ismerik fel, hogy itt szerzetesek élnek. Lehet, hogy először egy bencés által tartott idegenvezetésre jelentkeznek be, vagy megveszik Gellért atya teáját, és így értesülnek az ittlétünkről.

– Tihany hívószavai „a béke szigete”, „a csend szigete”. Hogyan lehet a csendet és a békét megélni zajos és konfliktusokkal terhelt világunkban?

– Ha valaki Tihanyról hall, rögtön a visszhang jut az eszébe. Manapság azonban mindenki úgy tudja, hogy a legendás tihanyi echó már régen elhallgatott. Ez azonban nem így van, a visszhang még mindig létezik, hiszen a templom fala továbbra is visszaveri a hangot, csak a sok – zajos – ember miatt már nem halljuk meg. Ha egy turista a visszhangra kíváncsi, csak akkor fogja hallani, ha csend van. Egy szerzetesre is áll mindez. Először is be kell csuknunk az ablakot. Ám ennél is fontosabb, hogy nem csupán a külső zajt kell kizárnunk, hanem elsősorban önmagunk belső csendjét kell megteremtenünk. Ebben persze segít bennünket a gyönyörű természeti környezet és az épített emlékek.

– A környék pasztorális ellátása is a bencés szerzetesek feladata. Hogyan viszonyulnak a hívek a tihanyi apátsághoz?

– Fontos tudni, hogy a pasztorális munkánkat egyfajta kettőség jellemzi. Nyáron megtelnek a templomaink, télen viszont – a filiális templomokban – csak egy kisebb közösség van jelen. Ezt a közösséget építenünk kell, hiszen őket kereszteljük, és őket fogjuk majd eltemetni. Nyáron a nyaralók „igényeihez” kell igazodnunk: tartalmasan és viszonylag röviden kell prédikálnunk, több és hosszabb gyóntatási időszakot kell biztosítanunk és közösségépítő lelkiségi programokat szerveznünk. Tihany lelkipásztori kisugárzása nagyobb, mint a település. Sokan azért jönnek ide, mert vonzza őket a bencés szerzetesi élet sajátossága. De akárki érkezik is hozzánk, nekünk mindig figyelnünk kell a liturgia részleteire, minden alkalomra fel kell készülnünk, hiszen ez a rendünk egyik alapvető küldetése.

– Hogyan ünneplik meg a kettős évfordulót?

– A központi ünnepségünk november 16-án lesz. Ennek során először egy különleges idegenvezetéssel mutatjuk be a templomot, a templom alatti szerzetesi kriptát és a 18. századi restaurált liturgikus tárgyakat. Ezután hálaadó szentmisére kerül sor, melynek főcelebránsa Erdő Péter bíboros, prímás lesz. Azért is hívtuk meg erre az alkalomra bíboros urat, mert régen a királyi alapítású apátságok feletti joghatóság az esztergomi érsek privilégiuma volt.

Az apátságnak van egy díja is, amelyet ezen az ünnepségen szeretnénk átadni Csizmazia Zsolt sekrestyésünknek és Bischof Péter barátunknak, a Bencés Diákok Veszprém Megyei Egyesülete elnökének. Mind a ketten nagyon sokat tettek a tihanyi apátságért.

Ezenkívül szeretnénk megújítani a múzeumunk állandó kiállítását. Reményeink szerint jövő tavasztól egy olyan tárlatot tekinthetnek meg az érdeklődők, amely izgalmasan, a fiatalokat is megszólítva mutatja be azt a történelmi ívet, amely a tihanyi bencés múltat jellemzi. Sikerült a régészeknek rekonstruálniuk, hogy miként nézett ki a középkori templom, milyen volt az a végvár, amely a magyar földet védte. Ezt egy animációs filmen is szeretnénk bemutatni. Látni lehet majd az apátság különböző korszakait, és egy szerzetesi szobát is berendezünk, így mutatva meg, hogyan él ma egy bencés szerzetes.

– Milyen terveik vannak a következő évekre?

– Szeretnénk olyan szerzetesközösséggé válni, amiről hallanak, tudnak az emberek, és aminek minél több fiatal szeretne a tagja lenni. Ehhez persze az is kell, hogy még erősebb közösséggé váljunk. Nagy hangsúlyt helyezünk a jövőben arra is, hogy növeljük az iskolai jelenlétünk intenzitását, még jobban kihasználva az ebben rejlő lehetőségeket. Jelenleg a szerzetesi közösség élettere viszonylag szűk. Középtávú terveink között szerepel, hogy ezen is változtassunk. Szeretnénk a tihanyi Belső-tó partján található területünket fejleszteni, és létrehozni egy kis majorságot egy, a gazdasági kultúrát is bemutató épületegyüttessel.

Baranyai Béla

Forrás: Magyar Kurír / Új Ember

Missziós találkozó és előadás a verbitáknál

A lelkipásztor tudjon megfontoltan hallgatni és okosan beszélni!

Az Úr ezért feddi őket a próféta szavával: Néma kutyák mind, nem tudnak ugatni (Iz 56, 10). Máskor pedig így panaszkodik: Nem álltatok ellen, nem építettetek falat Izrael háza számára, hogy erősen tartsátok magatokat a harcban az Úr napján (Ez 13, 5). Ellenállni tehát annyit jelent, mint a nyáj védelmében nyíltan szót emelni a világ hatalmasai előtt. Az Úr napján a harcban erősen tartani magunkat annyi, mint az igaz ügy szeretetéből szembeszállni a gonosz elnyomókkal.

A pásztor esetében a szükséges szót félelemből ki nem mondani mi más, mint csendben megfutamodni? Aki pedig a nyájáért helytáll, mintegy védőfalat húz az ellenség elé a választott nép háza védelmében. Ezért mondja Isten egy másik alkalommal a bűnös népnek: Amit prófétáid jövendöltek neked, az csalárdság volt, és balgaság. Sohasem tárták fel vétkedet, és így nem buzdítottak téged bűnbánatra (Siralm 2, 14). Tudnunk kell, hogy a Szentírás néha a nép tanítóit nevezi prófétáknak: ezeknek ugyanis az a dolguk, hogy hirdessék a jelen világ mulandóságát, és közöljék a jövendőt. Isten szava tehát azzal vádolja őket, hogy csalárdságokat jövendöltek, mert nem merték a vétkeket ostorozni, sőt biztonságról fecsegve hazug módon hízelegtek a bűnösöknek. A vétkesek gonoszságát világért sem tárták fel, mert attól féltek, hogy támadás éri őket miatta.

A lelkek zárainak kulcsa a korholó beszéd; a vádoló szó feltárja a bűnöket, néha olyan bűnöket is, amelyeknek már az elkövetőjük sincs tudatában. Ezért írja Pál apostol: Képes legyen józan tanítással buzdítani, de képes legyen az ellentmondókat meg is cáfolni (Tit 1, 9). Malakiás szavai is ide illenek: A pap ajkának kell a tudást őriznie, és az ő szájából várják a tanítást, mert a Seregek Urának követe (Mal 2, 7). Izajás által pedig így figyelmeztet az Úr: Kiálts, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona! (Iz 58, 1)

A hírnök tisztét vállalja ugyanis mindaz, aki a papságot vállalja. A bíró félelmetes érkezése előtt neki kell tehát mindenfelé járnia, és folyton kiáltania. Az igehirdetésben járatlan pap olyan, mint a néma hírnök. De akkor hogyan tud majd kiáltani? Itt a magyarázata annak, hogy a lelkek első pásztoraira a Szentlélek nyelvek alakjában szállt le, betöltötte őket, és mindjárt ékesszólókká is tette.

Forrás: Nagy Szent Gergely pápa „A Lelkipásztorkodás kézikönyve” / Nagytétényi Nagyboldogasszony Plébánia

A könyv letölthető ezen az oldalon a PPEK honlapjáról: http://www.ppek.hu/k211.htm

"A Lélekben szolgálni!" - a Szociális Testvérek előadása

Ima a hivatásokért

Szerető Istenünk,
mindnyájunkat hívsz, higgyünk Benned,
hogy tökéletesedjünk a szeretetben
a Te Fiad, Jézus nyomában járva.
Szólíts közülünk több férfit és nőt,
hogy szerzetesként szolgáljanak Téged.
Életükkel mutassák meg Országod biztos jeleit
az egyház és az egész világ számára.
Jézus nevében kérjük ezt Tőled.

Amen.

Forrás: Lazaristák

Adventi gyertyagyújtás a Boldogasszony Iskolanővérekkel

Idén újra szeretettel várunk minden érdeklődőt Advent szombat délutánjain a Boldogasszony Kolostori Kávézóba - Ráday u. 36., Budapest, 1092 - adventi gyertyagyújtásra, elcsendesedésre, beszélgetésre, karácsonyi készületre az iskolanővérekkel.

Időpontok:

november 30. szombat 16:00

Angyali üdvözlet

Tornay Krisztina M. Petra nővér képeiből nyílt kiállítás a kávézóban, a későgótikus magyar szakrális művészet ihlette alkotások advent folyamán, további rendezvényeink alkalmából is megtekinthetőek. A képek témájához kapcsolódó elmélkedések és muzsika színesítik az est programját, a zenészek Varga Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont művésztanára (hegedű), Üsth Jutta (fuvola), Csermely M. Irén nővér (zongora) és Lobmayer M. Judit (cselló) lesznek.

december 7. szombat 16:00

Kézműveskedés és karácsonyváró színezés kicsiknek és nagyoknak

Alkalmunk lesz Csompilla M. Éva nővérrel karácsonyi dekorációt készíteni, vagy színezni, Nagy M. Vera nővér és D. Nagy Judit Jézus-váró kifestőkönyvének grafikáit felhasználva.

december 14. szombat 16:00

"A Boldogasszony Iskolanővérek küldetése" - filmvetítés és beszélgetés a szereplőkkel

Hogyan vezet (és főképp miért) mozgó énekiskolát Vera nővér és Gabi társult tagunk Szovátán? Miképp élik meg a szerzetei hivatásukat nővéreink az ortodox többségű Szerbiában, Nagybecskereken? Milyen kihívásokkal néznek szembe és milyen örömökben részesülnek az iskoláinkban tanító nővéreink Debrecenben, Makón, Szegeden és Budapesten? Szeretettel és örömmel ajánljuk minden kedves barátunk figyelmébe azt a filmet, amelyben az elmúlt évben 160. jubileumát ünneplő Magyar Tartományunk bemutatkozik. A 30 perces bemutatkozó filmet beszélgetés követi.

Az adventi délutánjainkat kísérő szokásos finomságokról, a forralt, borról, forró csokiról és harapnivalóról továbbra is a Boldogasszony Konyhája gondoskodik!

Rendezvényeinkre a belépés ingyenes, adományokat misszióink javára köszönettel fogadunk.

Kapunyitás fél négykor!

Kérjük kedves vendégeinket, vegyék figyelembe, hogy kávézónk pincehelyiség, a lejutás sajnos nem akadálymentes. Megértésüket köszönjük!

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek

Dóra nővér tanúságtétele hivatásáról a Fereces Kisnővérek közösségéből

Adventi lelki nap a Ferences Mária Misszionárius Nővéreknél

Holczinger Ferenc SJ hivatástörténete

A partiumi Nagytarnán nőttem fel, s már gyerekkoromban nagyon szerettem sportolni: a társaimmal futottunk erdőn-mezőn, és amikor csak lehetett, fociztunk. Az úgymond minőségi és közösségi sport 14 éves koromban vált ketté a szatmárnémeti középiskolában. A foci lett számomra a közösségi élmény miatt végzett sport, a futás, az atlétika a minőségi. Szatmárnémetiben erős volt az atlétika, ráadásul az elegánsabb, minőségibb sportág, így, bár továbbra is fociztam, a választás magától értetődött. Élsportoló lettem, országos kilencedik helyezésemre máig büszkén gondolok vissza.

Nagytarnát mindig is románok, magyarok, németek és zsidók lakták. Így multikulturális közegben nőttem fel, ami meghatározta az identitásomat. Súlyos etnikai feszültségek nem voltak a faluban, ami előfordult, azt is csak a foci heve szülte. A felsővégiekkel persze támadtak csetepatéink, de a nemzetiségi megkülönböztetés idegen volt. Otthon csak magyarul beszéltünk, de az utcán, az iskolában, a boltban már románul, így sokáig ez a nyelv ment jobban. Az egyetlen magyar közösségi tér a templom volt, az tartott meg bennünket. Ezután nagy váltásként éltem meg Szatmárnémetit, hiszen ott magyarokkal voltam körülvéve, sőt az iskolában a románok nagy része is beszélte a nyelvünket. Ráadásul választékosabb magyart, mint én, így sokáig kisebbségi érzésem volt köztük.

Odahaza nagy hatást gyakorolt rám a plébánosunk, Szabó János. Ő volt számomra a mérce, még sportoló koromban is adtam a véleményére. Mellette bontakozott ki bennem az elhatározás, hogy pap leszek. Nagyon megfogott az igazságosság kérdése, és egyre inkább megláttam, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben mindig valamiképp a hazugság határain kell mozogni. Prédikációsorozatként rendszeresen tartott egyháztörténeti ismertetőket, s többek között ezek hatására jutottam el oda, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amivel az igazságosságot szolgálhatom. Abban a környezetben, a nyolcvanas évek közepén Romániában az embernek nemigen jutott eszébe más, mint hogy ezt az utat egyházi vonalon keresse. Igaz, a személyiségem nem éppen az a jámbor, imádságos, nyugodt képet tükrözte, amit az emberek egy leendő kispapról kialakítanak. Én, amikor csak lehetett, sportoltam, főleg fociztam, vagy éppen versenyt kaszáltam a társaimmal. Mégis elfogadták, hogy ilyen irányba köteleződtem el, talán mert közben mindent nagyon szerettem, ami a templom körül zajlott, és ott is mindenben benne voltam.

Rendszeresen segédkeztem az oltárnál, sőt még a délutáni litániákon is ott voltam, bár ez okozott némi feszültséget. Olyankor ugyanis általában fociztunk vagy westernfilmeket néztük. De amikor eljött az idő, a filmet félbeszakítva, foci esetében pedig a meccs közepén izzadtan, koszosan elrohantam a templomba, meghagyva a többieknek, hogy a helyem a csapatban foglalt, litánia után visszajövök. Amikor aztán szeminaristának jelentkeztem, és előtte katonai szolgálat várt rám, János atya vasárnaponként gyakorlatilag miniszemináriumot tartott, és felkészített arra, milyen helyzetekkel találkozhatok, mire kell figyelnem. Addig nem is gondoltam bele, hogy a papságból még bajom is lehet – akkor tudatosult bennem, hogy ez a hivatás kockázattal is járhat. Bár már a nyolcvanas évek végét írtuk, aki a szemináriumba jelentkezett, minden hidat felégetett maga mögött, és esélye sem lehetett rá, hogy ha az élete máshogy alakul, később más felsőoktatási intézménybe felvegyék.

A gyulafehérvári szemináriumban nem ment egyszerűen a beilleszkedés, sőt az új helyzetet valóságos kulturális sokként éltem meg; nehezebb volt, mint minden későbbi nemzetközi környezetben eltöltött időm. Született magyarként minőségi magyar közegben kellett helytállnom, s már a magyar írás is kihívást jelentett: az első fél évben még jegyzetelni sem tudtam rendesen, hanem félig románul, félig magyarul írtam a füzetembe.

A rendbe vezető utam szintén János atyához kötődik: annak idején jezsuita internátusban lakott, a Jézus Társasága atyái nevelték. Könyveket is kaptam tőle a rend tagjaitól és tagjairól, így a jezsuitákat már ekkor nagyra tartottam. Láttam, mennyire képzettek, de tudtam, hogy esélyem sincs közéjük állni, hiszen a szocializmus alatt nem hagyhatom el az országot, ők pedig akkor Romániában be voltak tiltva. A ‘89-es forradalom után azonban kinyílt a világ, és megjelentek a szemináriumban a jezsuiták is. Itt találkoztam először az első rendtaggal, Benkő Antal atyával, aki pszichológusként dolgozott évekig Brazíliában. 1992-ben aztán, amikor már lehetőség nyílt rá, megkerestem őket Budapesten, és felvételemet kértem a Társaságba.

Forrás: Jezsuiták

Dawn Hausmann és Weena Isabelle Gaulin konszekrációja az Egyesült Államokban

Ima - a jó döntésért

Néha érzem, Uram,
hogy teljesen más életre hívsz engem.                                         
Most egy kicsit még trükközgetek.
Egyik oldalról
úgy élek a földön, mint mindenki más,
tisztes, jámbor módon.
Olykor-olykor érzem, hogy ez nem elég.

Aztán többet akarok.
Látom,
hogy létezik egy magasabb és mélyebb élet,
egy olyan élet, mely jobban eltölt.

Olyankor mindent másképp szeretnék csinálni.
De hiányzik belőlem a bátorság ahhoz, hogy teljesen belevágjak.
Félek, így néző maradok,
és elégedetlen maradok.
Most is, ahogy veled beszélek,
érzem szólításodat.
De hiszen én akarom, Uram!
Alapvetően vágyom arra,
hogy teljesen veled járjam életem útját.

Segíts, hogy legyőzzem a félelmemet,
nem valami nagyszerű cselekedettel.
Az sosem fog megvalósulni.
Hanem a hétköznapok sok pici késztetésében–
azok során fog meglátszani, hogy teljesen „beszálltam-e a buliba.”
Engedd felismernem, hogy hívsz engem.
Engedd, hogy legyőzzem a bizonytalanságot és a félelmet.
Segíts, hogy legyen bátorságom a saját életemhez –
Veled, az emberekért.
Teljesen.

P. Lenfers

Forrás: Sacré Coeur Nővérek

Belépés a Szociális Testvérek Társaságába

Szombati lelkinapunkon ismét örvendezett közösségünk, két új jelentkező belépését ünnepelhettük. De szóljanak ők maguk az eseményről:

 
"Milyen nagyok, Uram, műveid,milyen mélységesek gondolataid! (Zsolt 92,6) 

Hálás vagyok Istennek, hogy egy pillanatra sem engedte el a kezem. Hálás vagyok a közösségért és a közösségnek, amely nagy szeretettel befogadott."

Vadász Kinga

"Amikor értesültem a felvételemről szóló döntésről, azt éreztem, hogy ezzel Isten bíz rá örömmel és bizalommal a közösségre, ahol tanítanak, formálnak, példát adnak, hogy tovább növekedhessen az, amit eddig Tőle kaptam és Vele megéltem. Erre az ünnepre készülve megértettem annak a valóságát, hogy minden kezdettel lezárul valami és hogy amikor valami lezárul, egyben valami új kezdődik."

Naményi Ildi

Forrás: Szociális Testvérek

Mindennel ami vagyok

Adventi lelki hétvége a ferenceseknél

Nevelős Gábor SJ hivatásának története

A történet tízéves koromban kezdődött. Édesanyámmal egy nyílt nap alkalmával látogattunk el a jezsuita gimnáziumba, ahol is én azonnal „beleszerettem” ebbe a középiskolába. Nyolc gyönyörű évet töltöttem ott Miskolcon, azután hatot a Szent Ignác Szakkollégiumban és egyet a ReNaissance Tanulmányi Házban. Ezek után mi más jöhetett volna, mint a noviciátus?… Igaz, azért ez nem volt ilyen egyszerű.

Kiskamaszként fel sem tudtuk fogni, mi zajlik körülöttünk.  A gimnázium mellett csak nőttön-nőttek a vöröstéglás épületek, duzzadt a létszám, bővültek a programok. De nem versenyistálló, vagy szórakoztató központ épült itt. Valami más. A falak csak a keretet adták a lényegi  üzenethez: „Légy másokért élő ember!” De nem szájbarágósan, hanem a tanítás légkörében – ahogy a megboldogult Ádám János lelkiatyánk mondta – a diákok ozmózis útján szívták magukba az értékeket. Nevelőink Isten-kapcsolata és személyes törődése, a kulturált környezet és a színvonalas oktatás kialakított egy sajátos atmoszférát, melyben a gyermek felfedezhette önmagában rejlő hiteles vágyait. Vágyat a szépre, a jóra, igaz baráti közösségre, indíttatást a fejlődésre és alkotásra. Idővel egy-két bunyó emléke is megszépül…

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem következett és a Szakkollégium bentlakó tagja lettem. A kollégiumban kurzusok, szimpóziumok, teaházak, közös kirándulások, sportolások közben megérezhettük, milyen felelősséget vállalni másokért egy közösségben. Meghatározó számomra az önkéntes munka is, amit határon túli gyermekek táboroztatásában végeztünk kollégista barátaimmal. Azt hiszem, itt szilárdult meg bennem a vágy, hogy a szeretetközösség életre szóló élményét másokkal is megosszam.

A napenergia-hasznosítás lehetőségeiről írtam a diplomamunkámat, és ebben a témakörben talált rám egy állás is. Vonzott e feltörekvő ágazat behatóbb kutatása, amire konzulensem és a ReNaissance Ház is biztatott. Mégis éreztem, hogy van valami, amivel szembe kell néznem. Évek óta mozgolódott bennem a kérdés, vajon mi az én hivatásom? Milyen kalandra hív Jézus? Hónapokon át tartó tudatos tisztázás után, felszabadító erővel hatott rám a felismerés: legmélyebb vágyam az, hogy jezsuita szerzetes legyek!

Mint a mesében, itt is különböző próbákat kellett kiállni, hogy a Jézus Társasága befogadjon. Kórházi szolgálat, 30 napos lelkigyakorlat, pénz nélküli zarándoklás, együtt élni a közösséggel és a döntésemmel. Két másodéves társammal, Jancsó Árpival és Bellovics Gáborral most éppen iskolai gyakorlatot végzünk, közben pedig – mint idei felelősei – az UNITAS magyarországi szerzetes- és papnövendékek találkozóját szervezzük. Tud még újat mutatni a Társaság belülről!

A minap éppen Szatmárnémeti utcáit róttuk, amikor rendtársam egy bronztáblára mutatott. Krúdy Gyula hálás szívvel gondol vissza a „Jézus-társasági” atyákra, akik között itt nevelkedett. Sok társammal egyetemben, én is osztom nagy írónk érzéseit. Hálás vagyok, hogy a jezsuitáknál olyannak ismerhettem meg Istent, amilyennek a lelkem mélyén vágytam rá. Ez szabadít fel arra, hogy kövessem.

Nevelős Gábor SJ

Forrás: Jezszuiták

Alázatban járni az Istennel

Könyvajánló

Adalberto Piovano: Alázatban járni az Istennel - A lelki élet útja a sivatagi atyák szerint

"Törekedj belépni a benned lévő kincseskamrába, s akkor meglátod majd azt is, amelyik a mennyben van" - tanácsolja Szír Szent Izsák. Hogyan léphetünk be ebbe a kincseskamrába, ami bennünk van? Hogyan tudatosíthatjuk, hogy belső lelki élet nélkül nem őrizhetjük meg a hitünket? Olyan kérdések ezek, amelyekre sürgősen válaszolnunk kell, ha hívő emberekként életünknek stabilitást és mélységet szeretnénk. S ha valódi válaszokat várunk ezekre a kérdésekre, akkor igazi lelki mesterekre van szükségünk: olyan vezetőkre, akikre bátran hagyatkozhatunk, amikor "a szív kincseskamrájába" próbálunk leereszkedni. A keresztény hagyomány számtalan lelki mestere közül mi a sivatagi atyákat választottuk vezetőül: "az Isten embereit", akik az egyiptomi sivatag magányában éltek, s annak szentelték az életüket, hogy meghallják a Szentlélek és saját emberségük hangját. Segítségünkre lehetnek abban, hogy párbeszédet kezdjünk az Istennel, abban, hogy valódi, belső imádság születhessen bennünk.

Adalberto Piovano (1954-) olasz bencés szerzetes, a dumenzai Szentháromság monostor nyugalmazott perjele. A korai szerzetesség és az orosz szerzetesség szakértője, számos tanulmány és könyv szerzője, az ökumenikus párbeszéd előmozdítója az orosz ortodox egyházzal. 

Forrás: Líra