M. Petra nővér OCD gondolatai, tanúságtétele Karcsi bácsi életéről, ránk hagyott örökségéről. Elhangzott 2019. július 20-án.
Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, aki ma eljött a Kármelbe. A mai napon Futó Karcsi bácsi hozott minket össze, érte adunk hálát, rá emlékezünk és megpróbálunk most egy picit úgy figyelni rá, mint akkor, amikor még testben is közöttünk volt.
Amikor Mirjam nővér megkért maga helyett, hogy mondjak néhány gondolatébresztő szót, meglepődtem, és egy picit el is bizonytalanodtam. Hiszen tudtam, hogy azok között, akik ma itt lesznek, a legtöbben nálam sokkal jobban ismerik Karcsi bácsit. Mit mondhatnék, hiszen én csak itt találkoztam vele, a kolostorban, Szentmiséken és zsolozsmán, az esti tanításaiban, lelki beszélgetésben, és a szentgyónásban. Ám amikor beléptem a cellámba és rá gondoltam, hogy „Na, Karcsi bácsi, most segíts!”, akkor az imában csak az visszhangzott bennem, hogy „Itt vagyok”.
És azt hiszem, ezzel a lényeget el is mondtam: Karcsi bácsi valóban itt van velünk. Persze tudjuk. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg történetet, apró epizódot tudnánk mesélni arról, hogy a halála óta is hogyan segít bennünket. Érdemes lenne ezeket a rá annyira jellemző, kisebb-nagyobb csodákat összeszednünk és megőriznünk! De a mai nap feladata mégsem ez.
Péter atya azt kérte tőlem, válasszak ki két, Karcsi bácsira jellemző erényt, amit ma kiemelten megnéznénk, mint Karcsi bácsi örökségét. Nem volt könnyű feladat, hiszen ő oly sok mindenben adott példát számunkra, olyan sok mindent lehetne sorolni, hogy miben lenne jó, ha követnénk: az egyszerűségében, a derűjében, a szegénységében, a türelmében, az alázatosságában, a szelídségében, a jóságában, a figyelmes szeretetében …
Számomra az erényei közül most a hite, az ebből fakadó hitelessége, és a hűsége emelkedett ki. Meglepő módon erősítette meg ezt a választást: A hagyatékát rendezgetve a kezembe akadt a végrendelete. Egyetlen oldal az egész. Ismertem már, mert amikor megírta, felolvastuk a közösségben. Több mint a fele hálaadás. Hadd olvassam fel ezt a részt:
Végrendelet (részlet)
Hálát adok a jó Istennek életemért, a sok jó emberért, aki végigkísért életutamon. Elsősorban szüleimért, jó nővéremért, rokonaimért és nagyon sok kedves barátomért, a sok jó emberért. Nem volt soha, aki ártani akart nekem.
Még inkább örömmel adok hálát, hogy katolikus, sőt pap lehettem. A hitelesen hűséges keresztényekért.
Boldog életemet hitemnek – ennek e nagy ajándéknak – köszönhetem.
Kérem és remélem a jó Isten irgalmát, bocsánatát sok mulasztásomért, hibámért, súlyos bűneimért.
A mennyországban örökké, kimondhatatlan boldogságban remélek élni. Ilyen irgalmasan jó az Isten!
Végül még néhány mondat a földi értékeiről, a temetéséről, és hogy ezt szabad akaratból írta. Dátum, aláírás.
Szíven ütött belőle e három szó: „A hitelesen hűséges keresztényekért.” Úgy tűnik, ez számára is nagyon fontos volt.
Hitelesség
Mit jelent az, hogy valaki hiteles? Azt, hogy amit mond, azt gondolja és a szerint él, a szerint cselekszik. Hogy igaz ember. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ő valóban hiszi is azt, amit hirdet, amiről prédikál, amit tanít. Valódi hit nélkül nincs hiteles kereszténység.
Karcsi bácsi kifelé is ugyanolyan volt, mint befelé. Nem akart az embereknek tetszeni, csak Istennek, Aki az Igazság. Jézus ezt mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő mindig azt tanította nekünk, hogy van egy objektív Igazság, ami nem függ attól, hogy az nekem tetszik vagy nem, ezért ha fölismertem, akkor tenni kell és kész! Ebben mindig nagyon radikális volt. Sosem engedte meg nekem, hogy valami alól kibújjak azzal, hogy „de akkor mit fog szólni ez vagy az a nővér, vagy akár a közösség?” Isten mit fog szólni – egyedül ez számít!
Keresztelő Szent Jánost hozta többször példának: „Ő nem a halálba rohant bele, hanem az igazságba. És azzal néha együtt jár a vértanúság!” A jellemes embereknek nem mindig könnyű az életük, de sokan megmutatták már – Karcsi bácsi is –, hogy csak úgy érdemes élni.
Mi sokszor ott hibázunk, hogy féltjük magunkat, meg kényelemszeretők vagyunk. Félünk elveszíteni az életünket – pedig Jézus pontosan ezt kéri tőlünk!
„Az igazságnak az a lényege, hogy örök. És az igaz ember is örök. Az igaz ember azért üdvözül, mert az Isten által belé öntött igazság révén nem képes elpusztulni. De nem csak úgy valahogy fog létezni, hanem az igazságban!”
„Most az életünkben csak apróságokról van szó. Mivel emberek között élünk, ott kellene valamilyen módon felszínre jönni annak, hogy mennyire vagyok igaz ember.” Tehát az igazságomat, a hitelességemet úgy tudom lemérni, hogy a többiek visszajeleznek. És az igazság több mint az őszinteség!
Úgy tűnik, hogy Karcsi bácsi lelki formálódásában nagyon fontosak voltak azok az emberek, akik igaz életet éltek, akik hiteles keresztények voltak.
„Két olyan vincés nővér óvónéni is volt az óvodámban, akik igen nagy hatással voltak rám. Sokat jelentett számomra, hogy láthattam őket imádkozni, és hogy evés előtt és után velük imádkoztunk. (…) Utólag úgy látom, hogy legfőképpen a hitelességük ragadott magával minket, amely a nagyon figyelmes és nagylelkű magatartásukban mutatkozott meg. Az ő hiteles életüknek is tulajdonítható, hogy vallásos lettem és a papi hivatás gondolata ébredezni kezdett bennem.”
„Húsvétkor, ha elmentünk a templomba, bedobtuk a két fillért a szent sírnál és akkor az angyal mindig fejet hajtott. Ez nekünk, gyerekeknek roppantul jelentős kegyelmi élmény volt!”
Ezért tartotta annyira fontosnak az óvodás hittant – mert tapasztalatból tudta, hogy a kicsi gyermek mennyire fogékony.
„Tizennégy éves koromban távoli rokonokhoz kerültem Sopronba. Ők baptisták voltak, rendkívül mély, biblikus és családszerető életet éltek. Minden vacsoránál együtt olvasták a Szentírást, majd arról beszélgettek, hogy annak üzenetét miként lehet megélni a hétköznapi életben. Rendkívül becsületes és szegényeket pártoló életmódjukkal megmutatták nekem azt, milyen a hiteles keresztény élet. Ezt soha el nem felejtem. Egy alkalommal, ott a kertjükben egy kis füzetet adtak a kezembe, aminek ez volt a címe: Mit tenne Jézus? (…) Nagyon beleégett a tudatomba ez a gondolat is. Azt hiszem, (…) alapjában mindig ott munkálkodott tetteimben.”
Aztán ír még a hittanáráról, Pezenhoffer Antalról, aki meghatározó volt a hitének kialakulásában. Őt olyan nagyra tartotta, és annyira hálás volt érte Istennek, hogy amikor az egyik évben azt mondták, hogy nem ő fogja tanítani őket, hanem egy másik pap, fölajánlott 50 fillért Szent Antalnak, hogy maradjon. Teljesült a kérése.
Egy kispap a döntésben segített neki. Úgy mesélte, hogy egyszer egy temetésről hazafelé menet, csak hogy „jó pontot szerezzen” ennél a kispapnál, azt mondta: „Te Laci, talán én is elmehetnék papnak.” És várta a dicséretet. Az meg csak annyit mondott: „Hát gyere.” „Hát nem tudom…” – mondta Karcsi bácsi. A kispap meg mérges lett: „Mi az, hogy nem tudod: vagy akarod, vagy nem!” Karcsi bácsi egész életében hálás volt ezért, mert ehhez a pillanathoz kötötte a döntését.
Végül egy idézet arról, hogy a szeminárium hogyan hatott rá: „Nekünk szent elöljáróink voltak” – kezdi, és sorolja őket, hogy ki miben volt számukra példakép. „Spirituálisként Erdős Mátyás atya állt mellettünk, aki egy kristálytisztán átlátszó, a maga nemében nagyon egyszerű ember volt, és aki teljes hitelességgel élte elénk az igazi papi eszményt.”
S aztán, mint láttuk, ő is erre az útra lépett: amit hitt, azt élte. Nem sántikált kétfelé, mint amiért Illés próféta megszidja a népet. Sokat sántikált, de mindig az egyenes úton!
Hogyan is találkozott a mi közösségünk Karcsi bácsi hitével? – Legnyilvánvalóbban a kolostorunk felépülésében.
Talán sokan tudják, hogy ez a Kármel Karcsi bácsi nélkül most nem így nézne ki. Amikor 2002-ben ideköltöztünk, ezen a helyen lovas panzió volt. Egy kétszintes étterem, 8 kis vendégház, egy villa, és itt, fönt a dombon két istálló, lent pedig még kettő. Megvettük ezt a helyet, de ezzel a pénzünk nagy része el is fogyott. Annyit tudtunk még megtenni, hogy a két istállót, ami ez a kápolna és a portai épület volt, összekötöttük és átalakítottuk, hogy a kápolna, a közösségi terem, valamint az ebédlő és a konyha meglegyen.
Amikor ezek elkészültek, elfogyott a pénzünk, le akartunk állni. Sok mindenre szükség lett volna még, voltak szép tervek, nagy álmok, de az anyagiak hiányoztak. Karcsi bácsi biztatta Mirjam nővért: folytatni kell az építkezést! Az ötlet teljesen ésszerűtlen volt, hiszen nem volt miből fizetnünk. De Karcsi bácsi hajthatatlan volt: „Csináljátok! És a végén majd ki kell tenni egy táblát, hogy „Isten vitte végbe ezt a művet”. „Folytassátok!” – mondta még a kocsiból kihajolva is, mielőtt elindultunk vele visszafelé az állomásra.
Mirjam nővér és a közösség ebbe a hitbe kapaszkodva, erre alapozva döntött a folytatás mellett és ebben bízva írta alá Mirjam nővér a szerződéseket. És – ahogy az Karcsi bácsi életében lenni szokott – mindig annyi pénz érkezett, amennyi kellett, és természetesen mindig időben, de az utolsó pillanatban. A kolostor fölépült. Sőt, azóta tavalyra elkészült az új szárny is, be tudtuk fejezni az eredeti tervet, amit még 2003-ban készítettek. Erre már végképp nem láttunk semmi esélyt, még 3 éve sem. Most pedig lassan a régi étterem, majd sokáig ostyasütő műhely is átalakul vendégházzá, ahová a lelkigyakorlatokra érkezőket tudjuk fogadni.
Isten valóban fel akarta itt építeni ezt a kolostort, ezt a Kármelt és ebben Karcsi bácsi bizalmának nagyon nagy szerepe volt. Ő megmondta, hogy Isten gondoskodik – és így is lett! A mi kolostorunk csak egy történet a sokból. Akik ismerjük őt, tudjuk, hogy ugyanígy, az isteni gondviselésből élt. Így szervezte a táborokat, így adta oda a pénzét a koldusnak. És ez még csak a történet anyagi része, ami látható, kézzel fogható.
Miért voltak olyan erősek azok a nagyon egyszerű szavak, amelyekkel az evangéliumról beszélt? Miért volt az, hogy – ahogy egyszer valaki fogalmazott – neki nem lehetett nem hinni?
Többször megtörtént, hogy bementem hozzá lelki beszélgetésre, vittem az összes nagynak látszó problémámat és Karcsi bácsi két-három mondatától elcsitult a lelkemben a vihar. Őt hallgatva minden olyan világos lett, pedig nem mondott semmi különöset, amit ne tudtam volna én is nagyon jól. Hiszen csak a színtiszta evangéliumot mondta, amit mindig olvasott. Arra figyelt, abból élt. Nem csak tudta, nem csak beszélt róla, és tanította szép szavakkal, hanem mindenekelőtt élte! Ettől kaptak súlyt a szavai.
Általában mi is tudjuk, hogy mit mond az evangélium, mit kellene tennünk, hogyan kellene élnünk. Tudjuk, de nem mindig tesszük – ezért sokszor súlytalanok a szavaink.
Amikor ő arról beszélt, hogy nem szabad panaszkodni, akkor ott volt a fejemben két apró történet:
A vendégrész felelőse voltam, és Karcsi bácsi már 3 napja nálunk volt, amikor jött egy másik vendég, és este szólt, hogy nincs meleg víz a házban. Nem értettem. Olyan már történt, hogy bekapcsoltam és nem indult el a rendszer, de olyan nem, hogy csak úgy leállt. Kérdeztem Karcsi bácsitól, hogy addig volt-e meleg víz? Hát kiderült, hogy nem volt, de nem akart engem ezzel terhelni. Jó volt neki úgy is, hidegben mosakodni.
Vagy amikor beleakadt a botja a villamossínbe, és elesett. Úgy érkezett, hogy csupa kék-zöld folt volt a fél feje. Kérdeztük: „Karcsi bácsi, mi történt?” Nem kezdte el ecsetelni, hogy milyen szerencsétlenül járt, hanem csak nevetett: „Ó, ezt csak azért csináltam, hogy mindenki engem nézzen! És sikerült!” – mondta büszkén.
Vagy amikor azt mondogatta, hogy csak jónak lenni érdemes, mindannyian le tudtuk olvasni az életéről, hogy ez mit jelent. Mert nem csak mondta, hogy legyünk jók, hanem ő jó volt.
Nem sokat beszélt az evangéliumi tanácsokról, amire mi szerzetesek fogadalmat teszünk, és ami valamiképpen minden keresztény embernek szól. Az élete azonban nyilvánvalóan megmutatta, hogy mi a jó irány:
Tisztaság – Ha pelenkák száradtak is a plébánia udvarán, senkinek a fejében nem fordult meg semmi rossz. Miért? Ma már bárkit bármivel megvádolnak. Ám aki Karcsi bácsit megvádolta volna, saját magát tette volna nevetségessé. Annyira abszurd lett volna a vád.
Szegénység – Neki nem kellett megmagyaráznia, mit ért szegénység alatt, mert nyilvánvalóan, mindenki számára érthető és látható módon élte. Senki nem vonta kétségbe, hogy szegényen él. Egyszer megkérdeztem tőle: Karcsi bácsi, nem lenne jó egy új papi civil? Már teljesen el volt rongyolódva a nyakánál. Mosolygott és annyit válaszolt, hogy „amíg élek, ez már jó lesz”.
Engedelmesség – Nem tett rá fogadalmat, mint mi, de bármit mondtunk, neki az úgy volt jó. Pedig lehettek volna neki is szempontjai, de mindig ahhoz igazodott, amit mi kértünk vagy javasoltunk. „Minden úgy jó, ahogy van!”
Ma az egyházban hitelességi válság van – mondta nekem nemrég valaki. Mélyen megrendített, mert azt hiszem, ez miattunk van! Az egyház mi vagyunk. Ha tudnánk olyanok lenni, úgy élni, mint Karcsi bácsi, akkor az evangélium fénye jobban terjedne.
Keressük meg azt a területét az életünknek, ahol az nincs összhangban Krisztus Urunk tanításával és kérjük Karcsi bácsit, hogy segítsen bennünket igaz kereszténnyé válni!
Az igazi változást nem mi tudjuk elérni. Sokszor még magunkat sem tudjuk megváltoztatni. De a kegyelem megérkezik, ha kérjük, és ha hiszünk benne.
„Az igaz, a hitből él” – mondja a Szentírás. S hogy ez mennyire igaz, arra kaptunk még egy jelet:
A Tömő utcai plébánia kertjében volt egy rózsa, amit Karcsi bácsi nagyon szeretett. A hely átalakítás előtt áll, ezért két kedves lelki gyermeke kivette a rózsát, hogy elhozza a sírjára. Megdöbbenve látták, hogy szinte nem is volt gyökere. Hogyan fogja ez a rózsatő kibírni a hosszú utazást és az átültetést? Sok esély erre sem volt. Elhozták, elültették azzal a reménnyel, hogy ha ott tudott élni gyökér nélkül, akkor hátha életben marad. Mondhatnám, hogy hihetetlen, de inkább azt mondom, jellemző, hogy a rózsa június óta folyamatosan virágzik.
Sokat tűnődtem, hogyan tudott Karcsi bácsi is így élni, mint ez a rózsa? Ő sem a földbe eresztette a gyökereit, nem a földből táplálkozott, hanem valahonnan máshonnan… Csakis a hitből. Nem a maga erejéből, ügyeskedéséből, hanem abból a bizonyosságból, hogy Isten nem csap be bennünket. S hogy ez mennyire igaz, azt ő az életével bizonyította be nekünk.
Kitartás, Hűség
A másik jellemzője Karcsi bácsinak, amit ma összevethetnénk az életünkkel, az a kitartása, a hűsége. Nem is tudom, kell-e erről bármit is mondanom, annyira magától értetődő a példája.
Ha elkészül az új vendégház, szeretnénk majd berendezni egy emlékszobát Karcsi bácsi hagyatékából. A híres fehér székével, a cipőjével, a járókeretével… Számomra a legmegrendítőbbek az összes dolgai között, a zsolozsmáskönyvei: ronggyá vannak imádkozva! Ezt jelenti az imához való hűség.
„Hétéves korom óta tudatosan egy kötelező szentmisét sem mulasztottam el.”
„Első papi éveimben egy tanyai házszentelés alkalmával egy nagyon egyszerű 45-50 éves férfi fölháborodva mondta nekem, hogy amikor bement Szegeden az egyik templomba, megdöbbentette őt, hogy a pap egy filmről beszélt, és nem az Evangéliumról. Miért nem az Evangéliumról? – kérdezte. A papnak az a feladata, hogy csak arról beszéljen. Körülbelül 30 éves lehettem akkor, amikor ez történt. Akkor és ott elhatároztam, hogy én ezen túl csak az Evangéliumról akarok beszélni. Hogy mennyire sikerült, azt most nem is tudom, de mindig ez volt a szándékom.”
Mi viszont már tudjuk. Többektől hallottam, hogy soha nem tanított hittankönyvből, pedig ugyancsak sok hittanórát tartott életében. Mi is láttuk, itt a Kármelben, hogy nem használt segédanyagot. Csak egyszerű szóval mesélt, mesélt – tényleg így éreztük, hiszen egy kisgyerek is megértette volna, amiket tanított – és néha előhúzta a zsebéből a kis Újszövetséget. Bizony megtartotta, amit 30 évesen elhatározott. Vajon mi, amikor felismerünk valami jót, valami fontosat, amit érdemesnek látnánk beépíteni az életünkbe, megtesszük-e? És vajon meg is tartjuk-e azt egy egész életen át? Vagy egy idő után megfeledkezünk róla, lekoptatják a hétköznapjaink gondjai? Ezen is eltűnődhetünk, ha nem is a mai napon, de egyszer, amikor egy kicsit csendben tudunk lenni Istennel. Mire hív, ami mellett szeretné, hogy kitartsunk egy egész életen át? A hűségünk ápolója a Szentlélek Úristen. Nélküle semmit sem tudnánk tenni. Hívjuk Őt, kérjük, hogy vezessen bennünket!
Karcsi bácsi azt mondta a saját hűségéről, hogy: „… a Jóisten szinte „betuszkolt”, majd megtartott, megőrzött engem a papságban.”
Egy másik helyen: „Ha Isten megtart minket a hivatásunkban, akkor sem büszkélkedhetünk a hűségünkkel.”
Karcsi bácsi az utolsó pillanatig Krisztusért élt. Az Övé volt, fenntartás nélkül. Betegen is velünk beszélgetett, a mi lelkünket gondozta, nevelgette, s ha nem beszélgetett, vagy éppen nem gyóntatott, akkor imádkozott. Minden nap név szerint oly sokunkért.
Előfordult, hogy amikor nálunk volt, adtunk neki valami jó, lelki, de egy kicsit könnyedebb művet, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, és hogy a könyvről aztán kikérhessük a véleményét. De neki esze ágában nem volt „kikapcsolódni”. Kedvesen közölte, hogy neki ilyesmire nincs ideje, és rátette a kezét a kis Újszövetségre, hogy ő már csak ezt olvassa. És annyi mindenkiért kell imádkoznia…
Ugyanazt csinálta, amit egyszer Szent Pálról mondott: „Szent Pál céltudatos volt: soha nem tartott vakációt a szeretetben.” Hát ő sem tartott vakációt. És arra tanít bennünket, hogy a szentség útján mi sem tarthatunk.
Néhány idézet a hűségről:
„Egy napnak sem szabad úgy elmúlnia, hogy 20-30 alkalommal ne szerettem volna! Pontosság, szeretet, önuralom, önfegyelem, megbocsátás, szelídség…” Eltűnődtem rajta, hogy vajon ő számolta-e? Lehet…
„Fontos a kitartás és a következetesség. Olyan ez, mint a ruhán a varrás: ha tíz öltés után ötöt mindig kihagyunk, mi lesz a ruhából? Amit elhatároztunk, azt tartsuk meg végig!”
„A hivatásunk kezdete, a folytatása – a hűség – és a célba érés is a Szentlélek Isten műve. A Duna a Fekete-erdőben még csak egy átugorható kis patak. Budapesten már 500 méter széles, a Fekete-tengernél meg 7 km-es a deltája. Így növekszik bennünk is az életszentség. Amikor megérkezik a baj, megérkezik a kegyelem is. Az életszentség apró dolgokból épül fel: ha fáradt vagyok, akkor is elindulok, ha nincs kedvem, akkor is imádkozom.” Állandóan biztatott a derűre. „Ne add föl! Mosolyogj!”
„A Duna is csak egy pici erecskéből indul. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen jótettünk hová vezet.”
„Egy szál gyertyával végig lehet járni egy egész barlangrendszert. Mindig mutat egy métert. Ma ezt kell tennem – ez elég. Minden nap elég azt megtenni, amit arra a napra kiszab nekünk az élet.” Kis Szent Teréz is ezt tanítja, ez is egy nagyon „kármelitás” vonása Karcsi bácsinak – ha szabad ezt így mondanom. A kicsi dolgok a hűség építőkockái. A világ nagy problémáit valószínűleg nem mi fogjuk megoldani, csak apró dolgokat tehetünk. De apró dolgokat tényleg tehetünk!
„Hűség a kis dolgokban: azokat nehezebb megtenni, de értékesebbek. A sok kis lanyhaság hűtlenséggé fajul, ezért egy napot sem szabad kihagyni.”
„Szentnek lenni nem lehet hézagosan. Olyan nincs, hogy hat napig szent vagyok és a hetedik napon kipihenem. De az sem szentség, hogy öt év alatt elégetem magam, aztán végelgyengülésben meghalok. Tudni kell a középutat.” Emlékszünk a fegyelmére: minden nap sétált, tornázott, nem hagyta el magát.
„Tisztán kell látni a célt ahhoz, hogy ki tudjunk tartani az imában, mert csak az tud kitartani, akinek van célja. —> Az igazság csak egy. A hamisság ezer féle lehet. Biztonságot csak az igazság adhat.”
„Jézus úgy akar minket üdvözíteni, hogy abban nekünk is legyen egy porszemnyi részünk: ez a hűségünk. Legyünk nagyon jók, hogy kellemessé tegyük számára a lakást a lelkünkben! Ne maguk miatt legyünk jók, hanem Jézusért!”
„A jó Isten csak azt teszi szentté, aki akarja. A mi akaratunk olyan, mint a zsilip: ha megnyitjuk, jön a kegyelem, ha nem, akkor nem. Ha a házat építik, nem lehet kihagyni egy sor téglát! A szentségünket is minden esemény, minden apróság építi, ha felhasználjuk. Csak ne szalasszuk el egyiket sem! Soha abba nem hagyni! Majd csak halálunk után egy perccel.”
„A hűséget be kell gyakorolni. Egyik napról a másikra nem lehet felugrani a hegycsúcsra, hanem mászni kell. Közben elcsúszunk, lehorzsoljuk a lábunkat, meg minden, de a küszködés fölsegít bennünket. Ezért fontos az önmegtagadás. Pl. szomjas vagyok, de majd csak 10 perc múlva iszom. Fogok inni, de egy picit később.”
„El kell dönteni, hogy „mostantól fogva nem érdekel, hogy van hozzá kedvem, vagy nincs, vagy mit szólnak a többiek, vagy milyen a hangulatom.” Innentől kezdve nem lenne szabad meginognunk. „Csak aki mindvégig állhatatos, az üdvözül.”
Avilai Szent Teréz tanításában is nagyon fontos az elszánt elhatározás!
„A szentség nem a teológián múlik, hanem az akaraton.”
– „Nem mi teszünk szívességet Istennek azzal, hogy szentté akarunk válni. Teremthetett volna minket eleve szentnek is, de félkésznek akart, hogy mi fejezzük be a művét. Ő szüntelenül létben tartja a világot, tehát nekem is szüntelenül dolgoznom kell magamon. Múlik az idő és a földi életben be kell fejezni a megszentelődést. Egyszer lejár az időnk!”
– „A földön az a legnagyobb boldogság, ha rendületlenül hiszem, hogy Jézusé vagyok. Ez a lényeg, a többi elmúlik. Minden szenvedés csak a halálunkig tart.”
– „A haláláig mindenki kibírja.”
Hát ő nemcsak hogy kibírta, de boldogan tartott ki Isten és a rá bízottak szeretetében és szolgálatában. Nem ismerhettem őt fiatal papként, de idős papként csak azt láttam rajta, hogy két dolog érdekelte igazán: Isten és azok, akiket Isten rábízott. Értünk élt, az utolsó percig.
Ma Szent Illés napja van. Ünnep a Kármelben. Amikor Isten elragadta őt, hűséges tanítványa, Elizeus, megkapta, amit kért tőle: a kettős részt a lelkéből, vagyis az elsőszülött fiú örökségét. Ez a nap számunkra Karcsi bácsi örökségéről szól. S mivel az ő szeretete annyira személyes volt, hogy egy kicsit mindannyian különlegesnek éreztük magunkat az ő szívében, talán kérhetünk mi is nagyon személyes örökséget.
Adja Isten, hogy ma ne csak emlékezzünk rá, hanem mostantól meg is valósítsuk azt, amire tanított, amire nevelt bennünket: „Csak szentnek lenni érdemes!”
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
Amikor Mirjam nővér megkért maga helyett, hogy mondjak néhány gondolatébresztő szót, meglepődtem, és egy picit el is bizonytalanodtam. Hiszen tudtam, hogy azok között, akik ma itt lesznek, a legtöbben nálam sokkal jobban ismerik Karcsi bácsit. Mit mondhatnék, hiszen én csak itt találkoztam vele, a kolostorban, Szentmiséken és zsolozsmán, az esti tanításaiban, lelki beszélgetésben, és a szentgyónásban. Ám amikor beléptem a cellámba és rá gondoltam, hogy „Na, Karcsi bácsi, most segíts!”, akkor az imában csak az visszhangzott bennem, hogy „Itt vagyok”.
És azt hiszem, ezzel a lényeget el is mondtam: Karcsi bácsi valóban itt van velünk. Persze tudjuk. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg történetet, apró epizódot tudnánk mesélni arról, hogy a halála óta is hogyan segít bennünket. Érdemes lenne ezeket a rá annyira jellemző, kisebb-nagyobb csodákat összeszednünk és megőriznünk! De a mai nap feladata mégsem ez.
Péter atya azt kérte tőlem, válasszak ki két, Karcsi bácsira jellemző erényt, amit ma kiemelten megnéznénk, mint Karcsi bácsi örökségét. Nem volt könnyű feladat, hiszen ő oly sok mindenben adott példát számunkra, olyan sok mindent lehetne sorolni, hogy miben lenne jó, ha követnénk: az egyszerűségében, a derűjében, a szegénységében, a türelmében, az alázatosságában, a szelídségében, a jóságában, a figyelmes szeretetében …
Számomra az erényei közül most a hite, az ebből fakadó hitelessége, és a hűsége emelkedett ki. Meglepő módon erősítette meg ezt a választást: A hagyatékát rendezgetve a kezembe akadt a végrendelete. Egyetlen oldal az egész. Ismertem már, mert amikor megírta, felolvastuk a közösségben. Több mint a fele hálaadás. Hadd olvassam fel ezt a részt:
Végrendelet (részlet)
Hálát adok a jó Istennek életemért, a sok jó emberért, aki végigkísért életutamon. Elsősorban szüleimért, jó nővéremért, rokonaimért és nagyon sok kedves barátomért, a sok jó emberért. Nem volt soha, aki ártani akart nekem.
Még inkább örömmel adok hálát, hogy katolikus, sőt pap lehettem. A hitelesen hűséges keresztényekért.
Boldog életemet hitemnek – ennek e nagy ajándéknak – köszönhetem.
Kérem és remélem a jó Isten irgalmát, bocsánatát sok mulasztásomért, hibámért, súlyos bűneimért.
A mennyországban örökké, kimondhatatlan boldogságban remélek élni. Ilyen irgalmasan jó az Isten!
Végül még néhány mondat a földi értékeiről, a temetéséről, és hogy ezt szabad akaratból írta. Dátum, aláírás.
Szíven ütött belőle e három szó: „A hitelesen hűséges keresztényekért.” Úgy tűnik, ez számára is nagyon fontos volt.
Hitelesség
Mit jelent az, hogy valaki hiteles? Azt, hogy amit mond, azt gondolja és a szerint él, a szerint cselekszik. Hogy igaz ember. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ő valóban hiszi is azt, amit hirdet, amiről prédikál, amit tanít. Valódi hit nélkül nincs hiteles kereszténység.
Karcsi bácsi kifelé is ugyanolyan volt, mint befelé. Nem akart az embereknek tetszeni, csak Istennek, Aki az Igazság. Jézus ezt mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő mindig azt tanította nekünk, hogy van egy objektív Igazság, ami nem függ attól, hogy az nekem tetszik vagy nem, ezért ha fölismertem, akkor tenni kell és kész! Ebben mindig nagyon radikális volt. Sosem engedte meg nekem, hogy valami alól kibújjak azzal, hogy „de akkor mit fog szólni ez vagy az a nővér, vagy akár a közösség?” Isten mit fog szólni – egyedül ez számít!
Keresztelő Szent Jánost hozta többször példának: „Ő nem a halálba rohant bele, hanem az igazságba. És azzal néha együtt jár a vértanúság!” A jellemes embereknek nem mindig könnyű az életük, de sokan megmutatták már – Karcsi bácsi is –, hogy csak úgy érdemes élni.
Mi sokszor ott hibázunk, hogy féltjük magunkat, meg kényelemszeretők vagyunk. Félünk elveszíteni az életünket – pedig Jézus pontosan ezt kéri tőlünk!
„Az igazságnak az a lényege, hogy örök. És az igaz ember is örök. Az igaz ember azért üdvözül, mert az Isten által belé öntött igazság révén nem képes elpusztulni. De nem csak úgy valahogy fog létezni, hanem az igazságban!”
„Most az életünkben csak apróságokról van szó. Mivel emberek között élünk, ott kellene valamilyen módon felszínre jönni annak, hogy mennyire vagyok igaz ember.” Tehát az igazságomat, a hitelességemet úgy tudom lemérni, hogy a többiek visszajeleznek. És az igazság több mint az őszinteség!
Úgy tűnik, hogy Karcsi bácsi lelki formálódásában nagyon fontosak voltak azok az emberek, akik igaz életet éltek, akik hiteles keresztények voltak.
„Két olyan vincés nővér óvónéni is volt az óvodámban, akik igen nagy hatással voltak rám. Sokat jelentett számomra, hogy láthattam őket imádkozni, és hogy evés előtt és után velük imádkoztunk. (…) Utólag úgy látom, hogy legfőképpen a hitelességük ragadott magával minket, amely a nagyon figyelmes és nagylelkű magatartásukban mutatkozott meg. Az ő hiteles életüknek is tulajdonítható, hogy vallásos lettem és a papi hivatás gondolata ébredezni kezdett bennem.”
„Húsvétkor, ha elmentünk a templomba, bedobtuk a két fillért a szent sírnál és akkor az angyal mindig fejet hajtott. Ez nekünk, gyerekeknek roppantul jelentős kegyelmi élmény volt!”
Ezért tartotta annyira fontosnak az óvodás hittant – mert tapasztalatból tudta, hogy a kicsi gyermek mennyire fogékony.
„Tizennégy éves koromban távoli rokonokhoz kerültem Sopronba. Ők baptisták voltak, rendkívül mély, biblikus és családszerető életet éltek. Minden vacsoránál együtt olvasták a Szentírást, majd arról beszélgettek, hogy annak üzenetét miként lehet megélni a hétköznapi életben. Rendkívül becsületes és szegényeket pártoló életmódjukkal megmutatták nekem azt, milyen a hiteles keresztény élet. Ezt soha el nem felejtem. Egy alkalommal, ott a kertjükben egy kis füzetet adtak a kezembe, aminek ez volt a címe: Mit tenne Jézus? (…) Nagyon beleégett a tudatomba ez a gondolat is. Azt hiszem, (…) alapjában mindig ott munkálkodott tetteimben.”
Aztán ír még a hittanáráról, Pezenhoffer Antalról, aki meghatározó volt a hitének kialakulásában. Őt olyan nagyra tartotta, és annyira hálás volt érte Istennek, hogy amikor az egyik évben azt mondták, hogy nem ő fogja tanítani őket, hanem egy másik pap, fölajánlott 50 fillért Szent Antalnak, hogy maradjon. Teljesült a kérése.
Egy kispap a döntésben segített neki. Úgy mesélte, hogy egyszer egy temetésről hazafelé menet, csak hogy „jó pontot szerezzen” ennél a kispapnál, azt mondta: „Te Laci, talán én is elmehetnék papnak.” És várta a dicséretet. Az meg csak annyit mondott: „Hát gyere.” „Hát nem tudom…” – mondta Karcsi bácsi. A kispap meg mérges lett: „Mi az, hogy nem tudod: vagy akarod, vagy nem!” Karcsi bácsi egész életében hálás volt ezért, mert ehhez a pillanathoz kötötte a döntését.
Végül egy idézet arról, hogy a szeminárium hogyan hatott rá: „Nekünk szent elöljáróink voltak” – kezdi, és sorolja őket, hogy ki miben volt számukra példakép. „Spirituálisként Erdős Mátyás atya állt mellettünk, aki egy kristálytisztán átlátszó, a maga nemében nagyon egyszerű ember volt, és aki teljes hitelességgel élte elénk az igazi papi eszményt.”
S aztán, mint láttuk, ő is erre az útra lépett: amit hitt, azt élte. Nem sántikált kétfelé, mint amiért Illés próféta megszidja a népet. Sokat sántikált, de mindig az egyenes úton!
Hogyan is találkozott a mi közösségünk Karcsi bácsi hitével? – Legnyilvánvalóbban a kolostorunk felépülésében.
Talán sokan tudják, hogy ez a Kármel Karcsi bácsi nélkül most nem így nézne ki. Amikor 2002-ben ideköltöztünk, ezen a helyen lovas panzió volt. Egy kétszintes étterem, 8 kis vendégház, egy villa, és itt, fönt a dombon két istálló, lent pedig még kettő. Megvettük ezt a helyet, de ezzel a pénzünk nagy része el is fogyott. Annyit tudtunk még megtenni, hogy a két istállót, ami ez a kápolna és a portai épület volt, összekötöttük és átalakítottuk, hogy a kápolna, a közösségi terem, valamint az ebédlő és a konyha meglegyen.
Amikor ezek elkészültek, elfogyott a pénzünk, le akartunk állni. Sok mindenre szükség lett volna még, voltak szép tervek, nagy álmok, de az anyagiak hiányoztak. Karcsi bácsi biztatta Mirjam nővért: folytatni kell az építkezést! Az ötlet teljesen ésszerűtlen volt, hiszen nem volt miből fizetnünk. De Karcsi bácsi hajthatatlan volt: „Csináljátok! És a végén majd ki kell tenni egy táblát, hogy „Isten vitte végbe ezt a művet”. „Folytassátok!” – mondta még a kocsiból kihajolva is, mielőtt elindultunk vele visszafelé az állomásra.
Mirjam nővér és a közösség ebbe a hitbe kapaszkodva, erre alapozva döntött a folytatás mellett és ebben bízva írta alá Mirjam nővér a szerződéseket. És – ahogy az Karcsi bácsi életében lenni szokott – mindig annyi pénz érkezett, amennyi kellett, és természetesen mindig időben, de az utolsó pillanatban. A kolostor fölépült. Sőt, azóta tavalyra elkészült az új szárny is, be tudtuk fejezni az eredeti tervet, amit még 2003-ban készítettek. Erre már végképp nem láttunk semmi esélyt, még 3 éve sem. Most pedig lassan a régi étterem, majd sokáig ostyasütő műhely is átalakul vendégházzá, ahová a lelkigyakorlatokra érkezőket tudjuk fogadni.
Isten valóban fel akarta itt építeni ezt a kolostort, ezt a Kármelt és ebben Karcsi bácsi bizalmának nagyon nagy szerepe volt. Ő megmondta, hogy Isten gondoskodik – és így is lett! A mi kolostorunk csak egy történet a sokból. Akik ismerjük őt, tudjuk, hogy ugyanígy, az isteni gondviselésből élt. Így szervezte a táborokat, így adta oda a pénzét a koldusnak. És ez még csak a történet anyagi része, ami látható, kézzel fogható.
Miért voltak olyan erősek azok a nagyon egyszerű szavak, amelyekkel az evangéliumról beszélt? Miért volt az, hogy – ahogy egyszer valaki fogalmazott – neki nem lehetett nem hinni?
Többször megtörtént, hogy bementem hozzá lelki beszélgetésre, vittem az összes nagynak látszó problémámat és Karcsi bácsi két-három mondatától elcsitult a lelkemben a vihar. Őt hallgatva minden olyan világos lett, pedig nem mondott semmi különöset, amit ne tudtam volna én is nagyon jól. Hiszen csak a színtiszta evangéliumot mondta, amit mindig olvasott. Arra figyelt, abból élt. Nem csak tudta, nem csak beszélt róla, és tanította szép szavakkal, hanem mindenekelőtt élte! Ettől kaptak súlyt a szavai.
Általában mi is tudjuk, hogy mit mond az evangélium, mit kellene tennünk, hogyan kellene élnünk. Tudjuk, de nem mindig tesszük – ezért sokszor súlytalanok a szavaink.
Amikor ő arról beszélt, hogy nem szabad panaszkodni, akkor ott volt a fejemben két apró történet:
A vendégrész felelőse voltam, és Karcsi bácsi már 3 napja nálunk volt, amikor jött egy másik vendég, és este szólt, hogy nincs meleg víz a házban. Nem értettem. Olyan már történt, hogy bekapcsoltam és nem indult el a rendszer, de olyan nem, hogy csak úgy leállt. Kérdeztem Karcsi bácsitól, hogy addig volt-e meleg víz? Hát kiderült, hogy nem volt, de nem akart engem ezzel terhelni. Jó volt neki úgy is, hidegben mosakodni.
Vagy amikor beleakadt a botja a villamossínbe, és elesett. Úgy érkezett, hogy csupa kék-zöld folt volt a fél feje. Kérdeztük: „Karcsi bácsi, mi történt?” Nem kezdte el ecsetelni, hogy milyen szerencsétlenül járt, hanem csak nevetett: „Ó, ezt csak azért csináltam, hogy mindenki engem nézzen! És sikerült!” – mondta büszkén.
Vagy amikor azt mondogatta, hogy csak jónak lenni érdemes, mindannyian le tudtuk olvasni az életéről, hogy ez mit jelent. Mert nem csak mondta, hogy legyünk jók, hanem ő jó volt.
Nem sokat beszélt az evangéliumi tanácsokról, amire mi szerzetesek fogadalmat teszünk, és ami valamiképpen minden keresztény embernek szól. Az élete azonban nyilvánvalóan megmutatta, hogy mi a jó irány:
Tisztaság – Ha pelenkák száradtak is a plébánia udvarán, senkinek a fejében nem fordult meg semmi rossz. Miért? Ma már bárkit bármivel megvádolnak. Ám aki Karcsi bácsit megvádolta volna, saját magát tette volna nevetségessé. Annyira abszurd lett volna a vád.
Szegénység – Neki nem kellett megmagyaráznia, mit ért szegénység alatt, mert nyilvánvalóan, mindenki számára érthető és látható módon élte. Senki nem vonta kétségbe, hogy szegényen él. Egyszer megkérdeztem tőle: Karcsi bácsi, nem lenne jó egy új papi civil? Már teljesen el volt rongyolódva a nyakánál. Mosolygott és annyit válaszolt, hogy „amíg élek, ez már jó lesz”.
Engedelmesség – Nem tett rá fogadalmat, mint mi, de bármit mondtunk, neki az úgy volt jó. Pedig lehettek volna neki is szempontjai, de mindig ahhoz igazodott, amit mi kértünk vagy javasoltunk. „Minden úgy jó, ahogy van!”
Ma az egyházban hitelességi válság van – mondta nekem nemrég valaki. Mélyen megrendített, mert azt hiszem, ez miattunk van! Az egyház mi vagyunk. Ha tudnánk olyanok lenni, úgy élni, mint Karcsi bácsi, akkor az evangélium fénye jobban terjedne.
Keressük meg azt a területét az életünknek, ahol az nincs összhangban Krisztus Urunk tanításával és kérjük Karcsi bácsit, hogy segítsen bennünket igaz kereszténnyé válni!
Az igazi változást nem mi tudjuk elérni. Sokszor még magunkat sem tudjuk megváltoztatni. De a kegyelem megérkezik, ha kérjük, és ha hiszünk benne.
„Az igaz, a hitből él” – mondja a Szentírás. S hogy ez mennyire igaz, arra kaptunk még egy jelet:
A Tömő utcai plébánia kertjében volt egy rózsa, amit Karcsi bácsi nagyon szeretett. A hely átalakítás előtt áll, ezért két kedves lelki gyermeke kivette a rózsát, hogy elhozza a sírjára. Megdöbbenve látták, hogy szinte nem is volt gyökere. Hogyan fogja ez a rózsatő kibírni a hosszú utazást és az átültetést? Sok esély erre sem volt. Elhozták, elültették azzal a reménnyel, hogy ha ott tudott élni gyökér nélkül, akkor hátha életben marad. Mondhatnám, hogy hihetetlen, de inkább azt mondom, jellemző, hogy a rózsa június óta folyamatosan virágzik.
Sokat tűnődtem, hogyan tudott Karcsi bácsi is így élni, mint ez a rózsa? Ő sem a földbe eresztette a gyökereit, nem a földből táplálkozott, hanem valahonnan máshonnan… Csakis a hitből. Nem a maga erejéből, ügyeskedéséből, hanem abból a bizonyosságból, hogy Isten nem csap be bennünket. S hogy ez mennyire igaz, azt ő az életével bizonyította be nekünk.
Kitartás, Hűség
A másik jellemzője Karcsi bácsinak, amit ma összevethetnénk az életünkkel, az a kitartása, a hűsége. Nem is tudom, kell-e erről bármit is mondanom, annyira magától értetődő a példája.
Ha elkészül az új vendégház, szeretnénk majd berendezni egy emlékszobát Karcsi bácsi hagyatékából. A híres fehér székével, a cipőjével, a járókeretével… Számomra a legmegrendítőbbek az összes dolgai között, a zsolozsmáskönyvei: ronggyá vannak imádkozva! Ezt jelenti az imához való hűség.
„Hétéves korom óta tudatosan egy kötelező szentmisét sem mulasztottam el.”
„Első papi éveimben egy tanyai házszentelés alkalmával egy nagyon egyszerű 45-50 éves férfi fölháborodva mondta nekem, hogy amikor bement Szegeden az egyik templomba, megdöbbentette őt, hogy a pap egy filmről beszélt, és nem az Evangéliumról. Miért nem az Evangéliumról? – kérdezte. A papnak az a feladata, hogy csak arról beszéljen. Körülbelül 30 éves lehettem akkor, amikor ez történt. Akkor és ott elhatároztam, hogy én ezen túl csak az Evangéliumról akarok beszélni. Hogy mennyire sikerült, azt most nem is tudom, de mindig ez volt a szándékom.”
Mi viszont már tudjuk. Többektől hallottam, hogy soha nem tanított hittankönyvből, pedig ugyancsak sok hittanórát tartott életében. Mi is láttuk, itt a Kármelben, hogy nem használt segédanyagot. Csak egyszerű szóval mesélt, mesélt – tényleg így éreztük, hiszen egy kisgyerek is megértette volna, amiket tanított – és néha előhúzta a zsebéből a kis Újszövetséget. Bizony megtartotta, amit 30 évesen elhatározott. Vajon mi, amikor felismerünk valami jót, valami fontosat, amit érdemesnek látnánk beépíteni az életünkbe, megtesszük-e? És vajon meg is tartjuk-e azt egy egész életen át? Vagy egy idő után megfeledkezünk róla, lekoptatják a hétköznapjaink gondjai? Ezen is eltűnődhetünk, ha nem is a mai napon, de egyszer, amikor egy kicsit csendben tudunk lenni Istennel. Mire hív, ami mellett szeretné, hogy kitartsunk egy egész életen át? A hűségünk ápolója a Szentlélek Úristen. Nélküle semmit sem tudnánk tenni. Hívjuk Őt, kérjük, hogy vezessen bennünket!
Karcsi bácsi azt mondta a saját hűségéről, hogy: „… a Jóisten szinte „betuszkolt”, majd megtartott, megőrzött engem a papságban.”
Egy másik helyen: „Ha Isten megtart minket a hivatásunkban, akkor sem büszkélkedhetünk a hűségünkkel.”
Karcsi bácsi az utolsó pillanatig Krisztusért élt. Az Övé volt, fenntartás nélkül. Betegen is velünk beszélgetett, a mi lelkünket gondozta, nevelgette, s ha nem beszélgetett, vagy éppen nem gyóntatott, akkor imádkozott. Minden nap név szerint oly sokunkért.
Előfordult, hogy amikor nálunk volt, adtunk neki valami jó, lelki, de egy kicsit könnyedebb művet, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, és hogy a könyvről aztán kikérhessük a véleményét. De neki esze ágában nem volt „kikapcsolódni”. Kedvesen közölte, hogy neki ilyesmire nincs ideje, és rátette a kezét a kis Újszövetségre, hogy ő már csak ezt olvassa. És annyi mindenkiért kell imádkoznia…
Ugyanazt csinálta, amit egyszer Szent Pálról mondott: „Szent Pál céltudatos volt: soha nem tartott vakációt a szeretetben.” Hát ő sem tartott vakációt. És arra tanít bennünket, hogy a szentség útján mi sem tarthatunk.
Néhány idézet a hűségről:
„Egy napnak sem szabad úgy elmúlnia, hogy 20-30 alkalommal ne szerettem volna! Pontosság, szeretet, önuralom, önfegyelem, megbocsátás, szelídség…” Eltűnődtem rajta, hogy vajon ő számolta-e? Lehet…
„Fontos a kitartás és a következetesség. Olyan ez, mint a ruhán a varrás: ha tíz öltés után ötöt mindig kihagyunk, mi lesz a ruhából? Amit elhatároztunk, azt tartsuk meg végig!”
„A hivatásunk kezdete, a folytatása – a hűség – és a célba érés is a Szentlélek Isten műve. A Duna a Fekete-erdőben még csak egy átugorható kis patak. Budapesten már 500 méter széles, a Fekete-tengernél meg 7 km-es a deltája. Így növekszik bennünk is az életszentség. Amikor megérkezik a baj, megérkezik a kegyelem is. Az életszentség apró dolgokból épül fel: ha fáradt vagyok, akkor is elindulok, ha nincs kedvem, akkor is imádkozom.” Állandóan biztatott a derűre. „Ne add föl! Mosolyogj!”
„A Duna is csak egy pici erecskéből indul. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen jótettünk hová vezet.”
„Egy szál gyertyával végig lehet járni egy egész barlangrendszert. Mindig mutat egy métert. Ma ezt kell tennem – ez elég. Minden nap elég azt megtenni, amit arra a napra kiszab nekünk az élet.” Kis Szent Teréz is ezt tanítja, ez is egy nagyon „kármelitás” vonása Karcsi bácsinak – ha szabad ezt így mondanom. A kicsi dolgok a hűség építőkockái. A világ nagy problémáit valószínűleg nem mi fogjuk megoldani, csak apró dolgokat tehetünk. De apró dolgokat tényleg tehetünk!
„Hűség a kis dolgokban: azokat nehezebb megtenni, de értékesebbek. A sok kis lanyhaság hűtlenséggé fajul, ezért egy napot sem szabad kihagyni.”
„Szentnek lenni nem lehet hézagosan. Olyan nincs, hogy hat napig szent vagyok és a hetedik napon kipihenem. De az sem szentség, hogy öt év alatt elégetem magam, aztán végelgyengülésben meghalok. Tudni kell a középutat.” Emlékszünk a fegyelmére: minden nap sétált, tornázott, nem hagyta el magát.
„Tisztán kell látni a célt ahhoz, hogy ki tudjunk tartani az imában, mert csak az tud kitartani, akinek van célja. —> Az igazság csak egy. A hamisság ezer féle lehet. Biztonságot csak az igazság adhat.”
„Jézus úgy akar minket üdvözíteni, hogy abban nekünk is legyen egy porszemnyi részünk: ez a hűségünk. Legyünk nagyon jók, hogy kellemessé tegyük számára a lakást a lelkünkben! Ne maguk miatt legyünk jók, hanem Jézusért!”
„A jó Isten csak azt teszi szentté, aki akarja. A mi akaratunk olyan, mint a zsilip: ha megnyitjuk, jön a kegyelem, ha nem, akkor nem. Ha a házat építik, nem lehet kihagyni egy sor téglát! A szentségünket is minden esemény, minden apróság építi, ha felhasználjuk. Csak ne szalasszuk el egyiket sem! Soha abba nem hagyni! Majd csak halálunk után egy perccel.”
„A hűséget be kell gyakorolni. Egyik napról a másikra nem lehet felugrani a hegycsúcsra, hanem mászni kell. Közben elcsúszunk, lehorzsoljuk a lábunkat, meg minden, de a küszködés fölsegít bennünket. Ezért fontos az önmegtagadás. Pl. szomjas vagyok, de majd csak 10 perc múlva iszom. Fogok inni, de egy picit később.”
„El kell dönteni, hogy „mostantól fogva nem érdekel, hogy van hozzá kedvem, vagy nincs, vagy mit szólnak a többiek, vagy milyen a hangulatom.” Innentől kezdve nem lenne szabad meginognunk. „Csak aki mindvégig állhatatos, az üdvözül.”
Avilai Szent Teréz tanításában is nagyon fontos az elszánt elhatározás!
„A szentség nem a teológián múlik, hanem az akaraton.”
– „Nem mi teszünk szívességet Istennek azzal, hogy szentté akarunk válni. Teremthetett volna minket eleve szentnek is, de félkésznek akart, hogy mi fejezzük be a művét. Ő szüntelenül létben tartja a világot, tehát nekem is szüntelenül dolgoznom kell magamon. Múlik az idő és a földi életben be kell fejezni a megszentelődést. Egyszer lejár az időnk!”
– „A földön az a legnagyobb boldogság, ha rendületlenül hiszem, hogy Jézusé vagyok. Ez a lényeg, a többi elmúlik. Minden szenvedés csak a halálunkig tart.”
– „A haláláig mindenki kibírja.”
Hát ő nemcsak hogy kibírta, de boldogan tartott ki Isten és a rá bízottak szeretetében és szolgálatában. Nem ismerhettem őt fiatal papként, de idős papként csak azt láttam rajta, hogy két dolog érdekelte igazán: Isten és azok, akiket Isten rábízott. Értünk élt, az utolsó percig.
Ma Szent Illés napja van. Ünnep a Kármelben. Amikor Isten elragadta őt, hűséges tanítványa, Elizeus, megkapta, amit kért tőle: a kettős részt a lelkéből, vagyis az elsőszülött fiú örökségét. Ez a nap számunkra Karcsi bácsi örökségéről szól. S mivel az ő szeretete annyira személyes volt, hogy egy kicsit mindannyian különlegesnek éreztük magunkat az ő szívében, talán kérhetünk mi is nagyon személyes örökséget.
Adja Isten, hogy ma ne csak emlékezzünk rá, hanem mostantól meg is valósítsuk azt, amire tanított, amire nevelt bennünket: „Csak szentnek lenni érdemes!”
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése