A tiszta igentől a kolostorig

Kakucs Béla fr. Szilveszter jelenleg Esztelneken ferences pap. 1961-ben született Marosvásárhelyen. Gyermekkorát Nyárád­reme­tén töltötte. Tizenegyedik osztályos volt, amikor a gyulafehérvári, ma a gróf Majláth Gusztáv Károly püspök nevét viselő kisszemináriumba került. Érettségi után, 1980 és 1981 között kilenchónapos katonáskodás következett Belényesen, majd 1981 és 1987 között ugyancsak Gyulafehérváron, a Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben végezte teológiai tanulmányait. 1987. június 21-én szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök. Papi pályáját a János evangéliumából származó jelmondat jegyében éli: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (17,19). A jelenleg Esztelneken élő Szilveszter testvért indulásáról, hivatásáról, hétköznapjairól kérdeztem.

 

Milyen körülmények és kik játszottak közre abban, hogy Nyárád­remetét maga mögött hagyva a gyulafehérvári kisszemináriumban, majd a teológián folytassa tanulmányait?

Iskoláskoromban járogattam ministrálni, de nem vittem túlzásba. Szerettem a könyveket, az indiános és western filmeket, és ha sikerült egy-egy vasárnap „kismise” után elmenni a moziba, akkor azt követően szívesen meséltem arról, hogy mit láttam. A szomszéd nénik mondogatták, hogy „papnak való ez a gyerek”. Aztán később, a bérmálás tájékán volt egy kis nézeteltérésem a plébánosommal, és azt mondtam magamban: ha a helybéli állategészségügyi mérnök lehet a bérmaapám, akkor pap leszek, ha nem, akkor mérnök. Nem lehetett ő a bérmaapám, mégis Gyulafehérváron folytattam a XI. és XII. osztályt, ott is érettségiztem. Édesanyám kérésére kötöttem ki Fehérváron. Azt kérte, ott fejezzem be a középiskolát, és utána tegyem azt, amit jónak látok. XII. osztályban kezdett motoszkálni bennem: mi lenne, ha mégis Gyulafehérváron folytatnám a tanulmányaimat, a teológián? Hamar elhessegettem az ötletet, hiszen nem magamtól, hanem más kérésére voltam ott, tehát nem lehet hivatásom.

A gondolat azonban egyre gyakrabban visszatért, és ahogy közeledett az érettségi időszaka, nem tudtam szabadulni tőle. Lassan meg is barátkoztam vele, de még mindig nem tudtam eldönteni: van-e vagy nincs hivatásom. Végül alkudozni kezdtem az Úrral: ha nem az ő akarata, hogy Fehérváron folytassam a tanulmányaimat, akkor ne sikerüljön az érettségi vizsgám, ha az ő akarata, hogy ott legyek, akkor sikerüljön. Ez nagyon egyszerű egyezség volt, de mégsem oldotta meg a problémámat, mert nem sikerült románból az érettségim, mégis felvettek a teológiára azzal a feltétellel, hogy ősszel sikeresen levizsgázok románból is. Ősszel sikerült, de rögtön utána az akkori törvények értelmében kilenc hónapra elvittek katonának. Nem kaptam tehát egyértelmű választ, de ekkor már én magam is szerettem volna pap lenni, noha kínozott a tudat, hogy nem a magam akaratából indultam neki a papi életnek. A katonaság lassan eltelt, leszereltem, aztán a nyári vakációnak is vége lett, kellett indulni Gyulafehérvárra, és még mindig nem láttam tisztán. Végül bizonytalankodva, de megkezdtem az elsőévet, és közben sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen tisztán látni. Abban az időben a kispapoknak halottak napja előtt szokott lenni egy háromnapos lelkigyakorlat. A jelenlegi segédpüspök, Tamás József tartotta. Témája a hivatás volt. A lelkigyakorlat keretében elhangzott három kérdés, amelyekből az első volt fontos számomra, és ez így hangzott: van-e hivatásod? Amikor ezt a kérdést a lelkigyakorlat csendjében újra és újra feltettem magamnak, egy belső hang egyértelműen, világosan és érthetően ezt mondta: igen! Azóta se hallottam annyira tisztán ezt a hangot, de elég volt ahhoz, hogy a hivatástisztázással járó krízisen átsegítsen, és később is mindig átsegített a papi hivatással járó nehézségeken, megpróbáltatásokon.

Kilenc évet tevékenykedett egyházmegyés papként Zetelakán, Sepsiszentgyörgyön, majd Szász­medgyesen. Mi indította arra, hogy 1994-ben kérje, majd 1996-ban belépjen a Kisebb Testvérek (Ferencesek) Szent István Királyról nevezett Erdélyi Rendtartományába? Hogyan határozná meg az egyházmegyés és a szerzetes papi létforma közötti különbséget?

Már kispap koromban vágytam a közösségi, kolostori életre, mivel tudtam, hogy egy jó közösségnek megtartóereje van mind a lelki, mind a fizikai életben. Viszont a kommunizmus évtizedeiben nem volt lehetőség a szerzetessé válásra. Az 1989-es politikai fordulat után nyílt meg az út a szerzetesközösségek felé. Volt kispap osztálytársaim közül hárman is szerzetesrendben kötelezték el magukat. Én is elkezdtem keresni a módját annak, hogy ezt tehessem. Először Jakubinyi György érseknek meséltem a szándékomról.

Ő azt mondta, ha nem annyira sürgős, akkor várjak még két évet, majd 1996-ban felmentett a kápláni szolgálat alól, hogy beléphessek a ferences rendbe.

Az egyházmegyés és a szerzetes papi létforma közötti különbség elsősorban abban áll, hogy az egyházmegyés pap – a kápláni időszakot leszámítva – egyedül él, míg mi, szerzetesek közösségben élünk: közösségben végezzük a zsolozsmát, közösek az évi lelkigyakorlataink, az évente többször megtartott lelkinapjaink, továbbképzőink, közösek az étkezéseink, a rekreációink, a névnapi ünnepléseink, és a közösség vállalja fel, végzi a plébánia, a templomigazgatóság, a kegyhely szolgálatát. Természetesen mindkét létformához elhivatottságra van szükség, mindkettőnek megvannak a maga előnyei és olykor a hátrányai is, de mindkettő alkalmas az elkötelezettebb Krisztus-követésre és embertársaink szolgálatára, ha komolyan vesszük.

Ferencesként a dési, a marosvásárhelyi, a vajdahunyadi, a kolozsvári, a brassói, a kaplonyi és a csíksomlyói kolostor lakójaként szolgálta Erdélyben és a Partiumban élő híveket. Visszatekintve, hogyan látja ezeknek az embereknek a hétköznapi életvilágát és vallási életét?

Igen, az eltelt húszéves ferences élet alatt, ha beleszámítjuk a magyarországi tartózkodásomat, az egyéves szécsényi noviciátust és a kétéves szegedi szolgálatot is, a jelenlegi hellyel együtt tíz kolostorban éltem. Természetesen mindegyik helynek megvolt és megvan a maga sajátossága, jó és rossz oldala. Nagyon sokféle-fajta, a társadalom szinte minden rétegéhez és osztályához tartozó emberrel találkozhattam. Sokaknál örömmel tapasztaltam, hogy életükben összhang van a hétköznapok és a vasárnapok között, vagyis hogy életüket a személyes, élő hit fogja össze, irányítja és formálja. Jó volt és jó látni, hogy ezeknek az embereknek az egyéni és családi életvitele derűs, szép és kiegyensúlyozott. Rájuk mindig lehetett és lehet számítani. Ők azok, akik odaállnak az egyház és a szükségben lévő embertársuk mellé is. Másoknál szomorúan tapasztaltam, hogy életükben a hétköznapok elválnak a vasárnapoktól, a hitélet a mindennapi élettől, az istenes az Isten nélküli élettől, és úgy tűnt, hogy mindezt látszólag „jól” össze tudták egyeztetni. Megdöbbentő volt látni, hogy náluk mennyire összefér a napi ima, a rendszeres templomba járás, a szentségek vétele a felebaráttal vagy akár a családtaggal tartott „örök” haraggal, a másokkal szembeni állandó áskálódással, a rosszindulatú pletykával, a szívet-lelket mérgező irigységgel. Elkeserítő volt, hogy ezeknek az embereknek a személyes és a családi életét az állandó borúlátás, boldogtalanság árnyékolja be, és a másokkal szembeni rosszhiszeműség jellemzi, miközben az evangélium, a boldogító örömhír birtokosainak vallják magukat.

2013 novemberében a rend vezetősége Esztelnekre helyezte. Milyen elképzelésekkel érkezett a háromszéki településre, és hogy érzi, ezekből mit sikerült megvalósítania? Esetleg mi az, amit a kolostor 325 éves múltja, szelleme és a jelenlegi helyi körülmények róttak, rónak Önre?

Bár sokat „álmodoztam” arról, hogy jó lenne majd egyszer Esztelnekre kerülni, mert megragadott a hely szépsége, a levegő frissessége és a csend, amely körülöleli a kolostort, mégis hirtelen történt az áthelyezés. Szükségmegoldást kellett találni Tarzíciusz atya [Nagy István P. Tarzíciusz (1928–2014) – B. L. L.] megromlott egészségi állapota miatt. Így rendkívüli elképzelések és tervek nélkül érkeztem, érkeztünk Esztelnekre. Ő Aba atya halála után szerzetesként egyedül maradt, ő látta el a plébánia szolgálatát, és gondoskodott a kolostor működéséről, majd időskora miatt lemondott a plébánosságról, és ahogy ereje engedte, fönntartotta a kolostort. Az ő helyét kellett átvennem.

Eddig sikerült egy-két kisebb korszerűsítést, felújítást elvégezni a kolostorban és annak környékén, de a rendi elöljáróinkkal megbeszélve és a helyi polgármesteri hivatal bátorításával a kolostor teljes körű felújítását szeretnénk elvégezni európai uniós pályázatból. Az elmúlt évben sikerült elkészíttetni a terveket és a tervező vezetésével összeállíttatni a pályázat leadásához szükséges dokumentációt, ami nagyon sok pénzbe került. Hála Istennek a sok jó ember összefogásának és támogatásának köszönhetően sikerült időben leadni a pályázatot. Sajnos azonban a kérelmünket elutasították, de megadták a fellebbezés lehetőségét, amivel éltünk is, és most már lassan három hónapja arra várunk, hogy megszülessék a végleges döntés.

A kolostor restaurálásával és modernizálásával az a célunk, hogy újra – ha nem is szellemi (iskolai), de – lelki központ legyen Háromszéken, amint az elmúlt évszázadokban volt. Szeretnénk lehetőséget biztosítani a lelki töltekezésre, a világ zajától való elvonulásra, lelkigyakorlatok tartására szerzetesek, papok és világiak számára egyaránt. Kolostorunk és környéke ideális hely imádkozni, csendben lenni vagy a fizikai munkát végezni akarók számára, nem utolsósorban ifjúsági programok, táborok szervezésére is… Jelenleg templomunk felújítását, javítását kezdtük el. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma fedezte a kiadások egyharmadát. Remélem, hogy Isten segítségével és a helybéli, illetve a távolabb élő jó emberek támogatásával sikerül összegyűjteni a másik kétharmadot is, hogy valami nagyon szépet hozhassunk ki templomunkból Isten dicsőségére, lelkünk üdvére és a falu lakossága meg az idelátogatók örömére.

A pap, a szerzetes feladata elsősorban a lelkek művelése, az üdvösségre vezető út megmutatása. Az esztelneki kolostorhoz tartozó hatalmas gazdasági terület kézben tartása azonban a szellemiek-lelkiek iránti elköteleződés mellett gyakorlati érzéket is megkíván. Hogyan tudja egyeztetni az esztelneki életnek ezt a két területét? Szükség esetén kik vannak segítségére a mezőgazdasági ügyek intézésében, folytatva az „esztelneki traktoros barát”, Nagy Tarzíciusz mun­káját?

Tréfásan azt szoktam mondani, hogy „lelkipásztorból marhapásztor” lettem. A tréfát félretéve, nem könnyű a kettőt összeegyeztetni úgy, hogy egyik se szenvedjen csorbát. Természetesen elsősorban szerzetespap vagyok, illetve egészen az szeretnék lenni, mindazzal együtt, ami ebből az életformából fakad. Azután jön a gazdaság (földek, állatok), amit nem mi, mai ferencesek akartunk, amit nem mi hoztunk létre, hanem elődeinktől örököltük. Részünkről pedig butaság lenne ezt nem fölhasználni és kamatoztatni a jó ügy érdekében.

Kezdetben hárman voltunk kolostorlakók: Ambrus Zoltán terciárius testvér, Fábián Sebestyén testvér és jómagam, meg egy állatgondozó a faluból. Sebestyén testvért egy fél év után egészségügyi okok miatt elhelyezték. Ma ketten vagyunk, és az állatgondozónk. Gondviselésszerű, hogy falun nőttem fel, és gyerekkoromban, sőt kispap koromban is besegítettem szüleimnek a földművelésbe és az állatgondozásba. Így mindez nem idegen számomra. Úgy-ahogy sikerül megbirkózni a nagy feladattal, de egy hozzáértőbb ember segítségével biztos, hogy eredményesebb lenne a munkálkodásunk, és kevesebb teher hárulna rám. Remélem, amint lehetőség adódik, megoldódik ez a rendkívüli állapot, és igazi ferences közösség lesz Esztelneken, aminek köszönhetően majd megoszlik a munka, a felelősség és a terhek hordozása is. Ebbe pedig besegíthetnek a kedves olvasók is, ha elkötelezetten imádkoznak papi és szerzetesi, főként ferences szerzetesi hivatásokért.

Köztudott, hogy már kaplonyi évei alatt blogot vezetett, és Esztelneken is folytatja ennek az internetes felületnek a szerkesztését (http://frszilveszter.blogspot.ro/). Miért tartja fontosnak a kommunikációnak ezt a modern formáját?

Sose felejtem el, hogy egy alkalommal a falusi plébános Márton Áron püspökhöz fordult lelkiismeret-furdalásával amiatt, hogy autóval járja a filiákat, miközben a hívei abszolút többségének nincs autója. A szent életű püspök állítólag azt mondta neki, hogy ha az ördög autóra ült, akkor a papnak is autóra kell ülnie ahhoz, hogy versenyt szaladhasson vele. Azt gondolom, érvényes ez a világháló adta lehetőségekre is, amelyekkel élnünk kell, hiszen az internet jóvoltából a krisztusi örömhír eljuthat olyan emberekhez is, akik esetleg nem járnak vagy nem járhatnak templomba a betegség, az idős kor vagy más okok miatt. Nem beszélve azokról, akiket a megélhetés külföldre kényszerített, ahol nem beszélik, nem értik a nyelvet, vagy nincs lehetőségük vasárnap templomba menni, és így ők is elolvashatnak vagy meghallgathatnak egy-egy prédikációt. Amikor a szentbeszédekre készülök, annak tudatában teszem, hogy a beszéd anyaga nemcsak a szentmisén résztvevőkhöz jut majd el, hanem az internetre való feltöltési lehetőségnek, a blognak, valamint a blogon lévő prédikációs listának köszönhetően – amelyre fel lehet iratkozni, hogy az ember elektronikus levél formájában is megkapja az anyagot – sokkal több emberhez.

Természetesen a blogot nemcsak a prédikációk megosztására lehet felhasználni, hanem a hittel, a vallással kapcsolatos tudnivalók megosztására, fölmerülő kérdések megtárgyalására is, amik segíthetnek az öntudatosabb keresztény élet elsajátításában. Nem utolsósorban a blogra feltöltött helyi hírek, beszámolók, képek, filmek segíthetnek a távolban élőkkel való kapcsolattartás ápolásában is.

Milyen elképzelései és konkrét tervei vannak a jövőre nézve? Hogyan látja az esztelneki kolostor jövőjét?

Amint említettem: a templom felújítása és a kolostor teljes körű restaurálása és modernizálása. Előbbi kivitelezése már folyamatban van, és Isten segítségével remélem, hogy a második is összejön, nem marad puszta álom. Szeretnék több időt szakítani a templomba járókkal való foglalkozásra, szeretném, ha segíthetnék hitük elmélyítésében, keresztény öntudatuk megerősítésében és vallásos, hitbeli ismereteik gyarapításában. Szeretném a gazdasági, kolostori és templomi feladataimat úgy végezni, hogy közben én magam is az üdvösség útját járjam, hogy egyre közelebb, egyre szorosabb kapcsolatba kerüljek a Mesterrel.

A kolostor jövőjével kapcsolatosan lelki szemeim előtt egy háromtagú ferences közösség jelenik meg, amely a felújított kolostorban és templomban Szent Ferenc atyánk szellemében, derűs lélekkel fogadja a világ zajától imában elcsendesedni, lelkiekben töltekezni vágyakozó személyeket, ifjúsági táborokat vezet és programokat szervez. Olykor meg a turistákat kalauzolva, a hely történetét ismertetve népszerűsíti a kereszténység értékeit és a ferences lelkiséget. Mindennek megvalósulásához kérem a kedves olvasók anyagi és imatámogatását!

Borsodi L. László ferences sajtóreferens

Forrás: Vasárnap