2016. november 16., szerda

Az erdélyi papság egy csillogó „gyémántja”




A papság évében 2010-ben a gyulafehérvári főegyházmegye egyedüli gyémántmisését, a brassó-bolonyai plébánián élő Szirmai Béla kanonokot is köszöntötte, aki abban az évben ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. Ez alkalomból kérdezték őt papi élete kiemelkedő mozzanatairól.

Minden papi élet mögött létezik egy hivatástörténet. Hogyan szólította meg az Úr? Hogyan jelentkezett a papságra való hivatása?

Hivatásom története nagyon egyszerű. Csak arra emlékszem, hogy kicsi gyermekként nagyon szerettem az imádságot és a templomot. Nagyon tetszett a templomban, hogy a pap bácsi felmegy a szószékre és prédikál. Ha nem is értettem a szentbeszédet, mégis élményt jelentett nekem. A szentmisét szerettem, a pap bácsi szép ruhába van öltözve, a ministránsok is hasonlóképpen, egy nagy könyvet visznek, csengetnek, akkor mindenki letérdel, a pap felmutatja a fehér ostyát. Még alig tudtam beszélni, de én is utánozni kezdtem, felálltam egy kicsi székre és „prédikáltam”. „Misézni” is akartam, de ezt édesanyám megtiltotta: „Ezt nem szabad, mert nagyon szent dolog”. Azóta is lelkemben élt, hogy a mise valami „nagyon szent dolog”. Soha más vágyam nem volt, mint hogy én is pap lehessek. Szerettem a hittanórákat, nagyon szerettem ministrálni. Egyedüli voltam, aki a latin ministráció bizony nehéz szövegét kifogástalanul megtanultam. Így szólított az Isten. Igent mondtam. Ennyi az egész.

A papi hivatás elfogadása rengeteg munkát követel. Mit tett hivatása kibontakoztatásának érdekében?

A papi hivatás számomra semmiféle nehézséget nem jelentett. Természetesnek találtam. Szüleim vallásosnak neveltek. Édesapámat sokszor láttam imádkozni, térdepelni, ő vitt a templomba is. Láttam a ravatalon 11 éves koromban. Édesanyám keresztet vetni, imádkozni tanított, a rózsafüzér-társulatba még elemi iskolás koromba beíratott. Hatan voltunk testvérek, köztük én a legkisebb. Testvéreim egytől egyig mind nagyon vallásosak voltak, fiúk-leányok egyaránt. Tőlük is csak jót tanultam. Mind örültek, hogy én pap szeretnék lenni. Büszkék is voltak erre. Özvegy édesanyám még a házat is képes volt eladni és utána bérben lakni, hogy én magyar és katolikus gimnáziumba juthassak. Akkor bizony ez nagy áldozatot jelentett. Kapnikbányáról, ahol addig még vonatot sem láttam, a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumba kerültem. Ott végeztem két évet. Az intézeti régens dr. Jénáky Ferenc volt, ő vett fel kedvezményesen. Az igazgató, dr. Kárpiss János minden nap szentáldozáshoz járult. Hittanárom Jakab László, a későbbi kanonok, akihez haláláig a legbensőségesebb kapcsolat fűzött.

Két év múlva a kolozsvári Piarista Főgimnáziumba kerültem. (Előzőleg két bátyám is ott végzett.) Az intézeti régens, Reischel Arthur tanár úr nagy jótevőm volt. Az osztályfőnököm Cservény Albin számtantanár volt, angyalian jóságos, szent életű. Hittanáraim: dr. Gerencsér István cserkészparancsnok, majd dr. Medvigy Mihály, aki később Budapesten teológiai tanár lett. De világi tanáraimtól is csak jót láttam. Rácz József magyartanár mindennapi áldozó volt, hasonlóképpen Beczássy Zoltán tornatanár és levente-parancsnok. Érettségi után gondolkodás nélkül azonnal jelentkeztem a Teológiára felvételre: 48 tanuló közül egyedül. Igaz, hogy a háború miatt egy évet kellett várnom, míg a Teológiára feljuthattam. Mindig őszinte hálával gondolok a nagybányai minorita atyákra, akik akkor magukhoz fogadtak. Így hivatásom nem szenvedett hiányt, sőt továbbfejlődött. Úgyannyira, hogy gondolatban már Assisi Szent Ferenc példáját követve én is minorita szerzetes kívántam lenni. Az isteni gondviselés csodálatosan közbelépett, és visszairányított a gyulafehérvári papneveldébe. Ettől a perctől én a „mennyországban” éreztem magam.

Mit jelentett az 1950-es évek körül papi hivatást elfogadni? Mit kívánt meg az akkori egyházi helyzet azoktól, akik elfogadták Isten hívó ajándékát?

Én ezen a kérdésen soha nem gondolkoztam. Pap leszek. Azt tudtam, hogy ez sok áldozattal, munkával és szenvedéssel is jár. Az ötévi teológia is erre készített elő. Nemcsak tanáraink előadásaiban, hanem a mindennapi életünkben is tapasztaltuk ezt. Nagy szegénység volt a szemináriumban, az ételben és más dolgokban is megnyilvánuló lemondás napirenden voltak. Nekem ez nem jelentett különösebb nehézséget, mert gyermekkorom óta nem kényeztetett az élet. Természetesnek vettem, hogy a papi élet sem fogja ezüsttálon kínálni az élvezeteket. Nem vágytam „főtisztelendő úrnak” lenni. Isten szolgája lenni – ez volt a vágyam. Amikor azonban Márton Áron püspököt, majd Boga Alajos vikáriust is elhurcolták, ez nagyon megrázott. És ekkor mondta nekünk Gajdátsy rektor úr: „Most kezdődik egyházmegyénk egyik legszebb korszaka, ha papjaink hűségesek maradnak”. Ezt akkor még nemigen értettük, de utólag rájöttünk, mennyire igaza volt. Egy bizonyos: az ezekben az években végzett és felszentelt papok közül egyetlen egy sem lett hűtlen papi hivatásához. Voltak közöttük vértanúk, börtönt vállalók, hősök vagy legalábbis mindvégig kitartók papi mivoltukban és a halálig hűségesek.

Kik formálták a szemináriumban, hogyan emlékszik vissza elöljáróira?

Elöljáróim a szemináriumban mind igazi példaképek voltak: dr. Péter Antal, Gajdátsy Béla (vértanú), a szent életű dr. Erőss Alfréd, Veress Ernő, dr. Faragó Ferenc, dr. Jakab Antal (13 évig ült börtönben), dr. Boga Alajos (vértanú), Sándor Imre nagyprépost (vértanú), dr. Maczalik Győző felszentelt püspök (vértanú). Kell-e még többet mondani? Mind beírták nevüket az egyháztörténelembe is.

Kik voltak a példaképei a 60 év alatt, és hogyan segítették papi hivatásában?

Mint felszentelt pap egy évig Nagy Antal esperes mellett szolgáltam. Tőle is sok jót tanultam, és a 82 éves pap segített kezdő papi életemben. Utána Salati Ferenc kanonok volt a főnököm, 15 évig munkálkodtam mellette mint káplán. Sőt halála pillanatáig mellette voltam, temetését is én rendeztem. Sokan „nehéz” embernek tartották, még a központi papságnak is ez volt a véleménye. Én csak tisztelettel és szeretettel tudok emlékezni rá. Sokat tanultam tőle is. És köszönöm, hogy megtűrt 15 éven keresztül. Voltak, akik elmenekültek tőle, voltak, akiket ő kért minél előbb távozásra. Isten jutalmazza örök boldogsággal!

Hogyan kezdte el papi szolgálatát, milyen állomáshelyeket járt be ez idő alatt?

Első kápláni helyem Csíkszentmárton volt. Gál Gyula káplánt ugyanis elvitték a Duna-csatornához. Itt mint kezdő próbáltam a Teológián tanultakat megvalósítani. Legfőbb feladatomnak tartottam a hitoktatást. Ez abban az időben mind nagyobb nehézségekbe ütközött. Az iskolai hittanóra megszűnt, csak a sekrestye maradt nekünk. Hamar megszerettem a gyermekeket, és ők is engem. Sikeresen elvégeztem 80 gyermek első szentáldoztatását is. A másik nagy feladatom a betegek gondozása volt. A kórházba már akkor nehezen lehetett bejutni. De mindent elkövettem, amit csak lehetett. A következő évben már Szászrégenbe kerültem káplánnak. Ott is az előbbi feladatokkal küzdöttem, már városi viszonyok között. A többletet jelentette a 28 szórványban élő hívekről való gondoskodás. Ha csak egyetlen katolikusról is tudtam, legalább évenként egyszer, házszenteléskor felkerestem. Vonattal, autóbusszal, de nagyon sok esetben gyalog is végeztem a szórványban élő hívek gondozását. A másik feladat volt a görög katolikus román hívek lelki gondozása. Nem csak a város területéről, az egész környékről tömegesen jöttek naponta gyónni. Ez igazán fárasztott és sok gondot, felelősséget, sőt veszélyes vállalkozásokat is jelentett. Salati Ferenc halála után én lettem a plébános. Ekkor állandó javítási munkálatok és gondok is súlyosbították az életemet. Belefáradtam. Ekkor kértem valami könnyebb helyre helyezésemet. Tűr-Balázsfalva jutott osztályrészül. Igyekeztem lelkiismeretesen végezni munkámat. Megszerettem a híveket, a gyermekeket. Aztán egy váratlan baleset következtében több hónapig ágyba kényszerültem, egy fiatal papot küldtek mellém kisegítőül. Végül kértem a nyugdíjazásomat.

27 éve a brassó-bolonyai plébánián él. Mit jelent önnek a bolonyai plébánia közössége?

1983. augusztus 22-én költöztem a brassó-bolonyai papi otthonba. Nagy szeretettel fogadtak. Rövidesen nagyon sokszor kértek segíteni, misézni, prédikálni, gyóntatni. Én ennek nagyon örvendtem, és szívesen vállaltam. Különösen örvendtem, amikor Máté Vilmos plébános megbízott, hogy újjászervezzem és vezessem a rózsafüzér-társulatot.  A diktatúra évei alatt egyetlen csoport működött titokban 15 taggal. Sikerült újjáéleszteni, jelenleg hét csoport létezik összesen 140 taggal. Megszerveztük az első vasárnapi közös szentségimádást, közös imádságokat, évente egy-két zarándoklatot különböző Mária-templomokba stb. Ez életem egyik nagy öröme. Az utóbbi időben betegségem következtében átadtam a vezetést a fiatal káplánoknak. Ők folytatják ezt a feladatot. Mint nyugdíjasra Jakab Antal püspök, majd Bálint Lajos érsek nehezebb feladatokat is bízott rám. Egy évig Nagyenyeden végeztem lelkipásztori munkát, közben első szentáldozás és bérmálás is volt. Utána Csíkszentmártonban szintén egy évig vállaltam a lelkipásztori munkát. Utána Csíkszenttamáson segítettem a beteg plébánosnak, itt első szentáldozás és bérmálási előkészítés volt. Egy évig Gyulafehérváron titkári munkát vállaltam. Ezen idő alatt a súlyos beteg Jakab Antal püspök urat mindennap, halála napján is megáldoztattam és jelen voltam halálának pillanatáig. Isten nyugtassa békében! Más feladatokra is vállalkoztam, többek között Brassóban hónapokig a ferences templomban végeztem a miséket. Végül több hónapon át Baróton vállalkoztam arra, hogy a plébánost kisegítesem mindenféle lelkipásztori munkában. Deo gratias! A brassói híveket s a lelki életet itt nagyon szeretem. Miután az udvarhelyi papi otthon felépült, többen odamentek. Én itt maradtam. Hálás vagyok Máté Vilmos és dr. Nagy-György Attila plébánosnak, hogy megtűrtek. Itt szeretnék meghalni. A sírom is vár már a bolgárszegi temetőben.

A Vasárnap hetilap hűséges „munkatársa”. Mit jelent önnek a médián keresztül folytatott kapcsolat a hívekkel?

Nem csak a Vasárnapnak szoktam írni. Még a diktatúra idejében nem egyszer írtam kiegészítő vagy bíráló sorokat szükség szerint. A Romániai Magyar Szó, a Brassói Lapok hasábjain is jelentek meg írásaim. Ezekkel már megszüntettem a kapcsolatot. A Keresztény Szó és különösen a Krisztus Világossága rendszeresen közölte írásaimat. Most már ezekkel is fel kell lassan hagynom. Öreg vagyok.

Hatvan évnek sok-sok üzennivalója van. A papság évében ez az üzenet óriási értékkel bír. Mit üzen az olvasóknak?

Mit üzenek „mindenkinek”? Őrizzék a hitet, a reménységet és a szeretetet. Ez a három isteni erény. Idetartozik a „hűség” is. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. (Jel 2,10) Hűség  Istenhez, a hivatáshoz, az egyházhoz, a magyarsághoz! Ettől függ a jövőnk!

Hálásan köszönöm, hogy megosztotta velünk papi életének valamennyi értékét! Gyémántmiséje alkalmából imáinkkal köszöntjük. Isten éltesse egészségben. Kegyelemteljes ünneplést kívánok!

Köszönöm a paptestvérek és a hívek imáját. Jól tudom, hogy nekik köszönhetem a 60 évi szolgálatot. Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. (1Kor 1,27–28) Imádkozzanak értem a jó halál kegyelméért!

Kérdezett: Puskás Attila, IV. éves teológushallgató

Forrás: Vasárnap










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése