„Isten különös munkatársa lehetek”

Szeleczky Csaba diakónus önmagáról és a papi hivatásról

„Egy igazi papnak át kell vállalnia az embertársak mindennapi fájdalmából, szenvedéséből, küzdelméből” – mondja kérdéseinkre válaszolva Szeleczky Csaba. A Székesfehérvári Egyházmegye számára Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök június 23-án, szombaton szentelte pappá a Budakeszin szolgálatot teljesítő, budaörsi fiatalembert. Ezt követően kérdeztük őt az életéről, a papi hivatásról.

  

- Mikor és miért szánta el magát arra, hogy pap lesz? Hiszen ez a hivatás sok lemondással jár egy fiatalember részéről a keresztény katolikus egyház szigorú szabályai miatt, és napjainkban, a 21. században nem is éppen „divatos” szakma, az egyház bizony arra panaszkodik, hogy egyre kevesebb fiatal jelentkezik.

- Kezdeném egy kis bemutatkozással: Szeleczky Csaba vagyok 1988-ban, születtem Budapesten. Budaörsön laktam, itt lettem megkeresztelve, itt voltam elsőáldozó és ugyancsak itt bérmálkoztam meg, szüleim ma is itt élnek. Két testvérem van, nővérem és egy húgom. Általános iskolámat Budaörsön végeztem el. 2003-ban kezdtem el tanulmányaimat a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban, és itt érettségiztem 2007-ben. Érettségim után Budapesten a Központi Szemináriumban töltöttem négy évet kispapként, ahova megyés püspököm Spányi Antal küldött jelentkezésem után. Jelenleg Budakeszin élek a plébánián, és mint felszentelt diakónus itt segítek be Filó Kristóf plébános atya mellett. Már kiskoromtól pap szerettem volna lenni. Ez olyan gondolat, mint másoknak egyes elképzeléseik, az épületek tervezése, az informatika felé való érdeklődése, vagy a sport. Számomra ez a hivatás éppen ezért nem jelentett lemondást az életemből. Budaörsön negyedik osztályos koromtól kezdtem el ministrálni. Ez engem belsőleg nagyon megfogott, még hétköznaponként is eljártam a templomba ministrálni. A nyári ministráns kirándulásokon, amiket ma is a Szent Tarzíciusz Egyesület szervez, minden évben ezeken is részt vettem, mert kereszténynek lenni egy közösségben jó. A gimnáziumban eltöltött idő sokat jelentett számomra, először rádöbbentem arra, hogy nem probléma az, hogy vallásos vagyok, bár tudva azt, hogy pap szeretnék lenni, senkinek sem szóltam erről, még barátaimnak sem, nekik is csak 12.-ben, az utolsó évben mondtam el. Nem lepődtek meg, sőt támogatták a döntésem, mint otthon a családi kör és persze az egyházközség Varga János plébános atya segítségével. A négy év alatt eltöltött gimnáziumi idő egyben próbatétel is volt számomra, sok kérdés foglalkoztatott. Miért legyek pap? Mi lesz a cölibátussal? A válaszok hosszú idő érlelődése után alakultak ki bennem. Ebben segítettek szüleim is, akik gondolatomat támogatták, hittan tanárom és barátaim. Eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, ezért jelentkeztem Székesfehérváron Spányi Antal megyéspüspök úrnál. Az érettségi után volt a konkurzus, azaz a felvételi. A Püspök Úr Budapestre a Központi Szemináriumba küldött a tanulmányaim folytatásához. A szemináriumban ráéreztem az imádság erejére, ha imádkozom valamiért vagy valakiért, az nekem is jó, hogy a világi életemet és a lelki életemet harmóniába tudom hozni. Itt még jobban megismerkedhettem a katolikus egyház szabályaival, amit nem neveznék szigorúaknak, nem is igazán értem ezt a kifejezést, inkább erkölcsi példaadónak titulálnám. Talán azért inkább nem „divatos” szakma, mert ez elkötelezéssel jár, manapság sok fiatal nem tud elköteleződni, nem tudja eldönteni mihez, fogjon az életben. Nekünk és mindannyiunknak pedig ezekben kellene segítenünk őket. Kevesen is választják, mert talán megriadnak egyes tévhírektől. A papi sors mondhatnám, hasonlít a rózsa tulajdonságaihoz. Miként a rózsa a virágok-virága, úgy a papság a hivatások-hivatása, mivel a pap mutathatja be a legszentebb áldozatot. Ám a rózsának vannak tüskéi is, melyek sebet ejthetnek. Így a papi sors sem gondmentes. Nap mint nap kihívásokkal jár, például: az el nem fogadás a világ oldaláról, mert a pap nem felel meg a világi elvárásoknak. De a pap nem is a világ elvárásainak kell, hogy megfeleljen, hanem Istennek. Továbbá megvetések sorozata, szektás hittérítők, akik egyre több fejfájást okoznak egyre jobban elterjedve.

- Volt-e már szerelmes?

- Még nem voltam szerelmes, bár már érzések voltak bennem. A pap feladata, hogy a testvérekkel legyen, vagyis mindig kéznél lehessen, ha szükség van rá, akár beteghez, akár máshová hívják őt. A szemináriumban voltak görög katolikus növendékek, nekem is voltak görög katolikus évfolyamtársaim. Látva őket, nem mondanám könnyűnek a nős papi életet. A család normális helyeken előnyt élvez a nem családtaggal szemben, ezért, ha belegondolunk, egyszerű példákkal is, nyílván, ha családos pap lennék és gyermekem kórházba kerülne, valami súlyos eset folytán a feleségemmel való konfliktus elkerülése végett, őt mennék el előbb talán meglátogatni és csak aztán a haldoklót, aki egy másik kórházban fekszik éppen. Nyílván látjuk a házasság komoly elköteleződését is, ezért számomra kihívás lenne, hogy egyszerre a családban is helyt álljak és a papi feladatokban is megfelelően tudjak működni, ha azt teljes szívvel teszem. Magam részéről érzem, sőt tudom, mit vállalok fel, és miről mondok le, hogy nem csupán agg maradok, hanem magamat át tudjam adni Istennek és az embertársaimnak. Saját magam is családban nőttem fel, így tudom milyen az, ha az embernek családja van, mi abban a szép, vagy akár nehéz.

- Mit tart a legszebbnek a papi hivatásban? Fordult-e már személyesen Önhöz lelki támaszért valaki?

- A papságban azt tartom a legszebbnek, hogy Isten különös munkatársa lehetek a szentségek kiszolgáltatásában (jelenleg a keresztelésre, esketésre gondolok, amit diakónusként végezhetek), és a közösség alakításban. Hívatásunkban a legfontosabb az Úrjézus szolgálata és a krisztusi áldozatvállalás. Egy igazi papnak át kell vállalnia az embertársak mindennapi fájdalmából, szenvedéséből, küzdelméből, hogy odaadóan tudja közvetíteni Isten ajándékait. Erre vállalkoztam, ezért dolgozom, ezért élek. Már volt, hogy kértek meg lelki beszélgetésre, örömmel fogadtam, és eddig minden esetben tudtam is segítséget adni.

- Miként emlékszik vissza a budaörsi gyerekkorára? Mit jelentenek az Ön számára a szülei, a családja?

- A szüleimnek sokat köszönhetek, ők támogatták hivatásomat minden téren, nem mondták sosem, hogy legyél pap, hanem amit én szerettem volna abban ők segítettek előrehaladnom. Ahogyan említettem a pap is családban nő fel, ezért annak sokat köszönhet. Nálunk otthon minden téren jó a családi viszony, mindent meg tudunk beszélni és segíteni, ott ahol kell.

- Most milyen a kapcsolata a várossal? Nem sajánlja-e, hogy az egyház Budakeszire helyezte vagy inkább örült neki, hogy ilyen közel maradt?

- Amikor tudok, otthon vagyok a családnál, ahogy az éppen adódik. Nekünk a feladatunk, hogy hirdessük az evangéliumot, krisztus igéjét az emberek között. Éppen ezért én azt tartom, helyesnek, ha a püspök mondja meg hova menjünk és mi ott is meg tudunk felelni minden körülmények között. Részemről én az elmondottak alapján ott szolgálok, ahol azt kívánják, és ebben rábízom magam az isteni döntésre, mivel tudom azt, hogy akárhol is vagyok Isten mindig megsegít minket csak észre kell vennünk az apró jeleket is. Attól, hogy most más helyen van az ember azok a kapcsolatok, amik tartósnak indulnak azok meg is fognak maradni akárhol legyen az ember is. A gimnáziumban is vannak, jó baráti kapcsolataim a mai napig tartjuk is a kapcsolatot,  pedig nem találkozunk misem mindennap már. Budaörsön a ministránsközösségtől sokat kaptam lelki fejlődés terén is, de itt Budakeszin is nagy ministránscsapat, sőt cserkészcsapat van. Ami belém fonódott Budaörsön azt itt és máshol is tudom kamatoztatni.

- Milyen tervei vannak az életre? A papi hivatás gyakorlása mellett van-e egyéb célja vagy olyan kedvtelése, ami fontos az Ön számára?

- Az életszentség. Ez mindannyiunk szótárában egy nagyon fontos szó lehetne. Egyesíti az életet a szentséggel. Kapcsolatot létesít az élet és a szentség között. Úgy is mondhatnánk, hogy egyesíti az ember világát és az Isten világát. Kapcsolatot létesít az ember világa és az Isten világa között. Fölemeli az embert. Segíteni akar neki, és nem elnyomni hétköznapi életét. Egy kivezető utat mutat neki a sok szürkeségből. Legyen napirendem olyan, mint a bencések jelmondata: „Ora et Labora, azaz Imádkozzál és dolgozzál”. Tudjak kellő időt fordítani Istenre, embertársaimra és magamra. Ami fontos számomra a kellő kikapcsolódás, hisz a munkát ki is kell pihenni, csak feltöltődve lehet folytatni a munkát úgy, hogy az eredményes is legyen. Legalább is kell, hogy legyen szabadság az embernek, amikor éppen töltődik, nekem ez a makett építése, már a gimnáziumban a baráti körünkből alakult egy kis vasútmodellező csapat, így amikor adódik kikapcsolódás gyanánt terepasztalozni szoktam.

Isten kegyelmében bizakodva várom majd a papi szolgálat kezdetét.

Eller Erzsébet

Forrás: Budaörsi Napló - 2012