Carlos Ranninger LC atya hivatásának története

Nem emlékszem mennyi idős lehettem. Este nyolc körül történt. Nagyon valóságos és spontán beszélgetés volt. A templom kijárata felé mentem mise után. Nem tudtam levenni a szemem a feszületről, és feltettem magamban a kérdést: „Miért tetted ezt?” „Mert szeretlek” – jött a felelet. „De én csak egy kisfiú vagyok” – válaszoltam. Lenyűgözött, hogy Isten olyan jó barátom akart lenni, hogy az életét adta értem. És megfogadtam: „Egész életemben a barátod leszek”. Talán fontos pillanata volt ez a hivatásomnak, bár ekkor még nem gondoltam, hogy pap leszek.

Összetartó család

Kezdetektől fogva nagyon boldog voltam otthon. Édesanyámnál meg kellett indítani a szülést, mert kéthetes késésben voltam. 1969. június 29-e volt. Úgy tűnt, jól éreztem magam anyám méhében, ahogy a családi fészekben is.

Népes madridi családban nőttem fel, én a harmadik vagyok hat fiútestvér között. Gyerekkorunkban úgy tűnt, hogy nem létezik más a világon a focilabdán kívül. Családi életünk bővelkedett utazásokban, kalandokban, közös csínytevésekben. Sok boldog pillanatot éltünk meg együtt. Szüleim, természetességgel, következetes keresztény életre tanítottak minket, példát adtak a kötelességtudásról, tiszteletről, nagylelkűségről, Isten és a Szűzanya iránti odaadásról. Minden vasárnap és ünnepnap együtt mentünk misére. Decemberben a Szeplőtelen Fogantatás kilencedét imádkoztuk. Édesapám vezette az imát, amely a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt bennünket.

Szüleim nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a családunk összetartó legyen, és Istennek hála így van ez mind a mai napig. Megünnepeltünk minden születésnapot, névnapot és évfordulót, ez legalább tizenöt tortát jelentett évente. A karácsony és a húsvét is fontos családi ünnep volt, megtartottuk a spanyol és a német szokásokat egyaránt, mert édesapám családjának egy része Nürnbergből származik.

Éppen ezért jártunk a madridi német iskolába, elmélyedtünk a nyelv ismeretében és az apai ágról hozott népszokásokban. Ebben segítettek a gyakori utazások Németországba. Ezenkívül voltak barátaink mindenfelé, akikkel együtt játszottunk, szórakoztunk és főleg sportoltunk.

Család, sport és Isten

A suliban minden kupán, sportversenyen elindultam. 16 évesen a második legjobb kosaras, a focibajnokságban a harmadik legjobb góllövő, és az évfolyam harmadik legjobb atlétája voltam. A legjobb barátom azt tanácsolta, kötelezzük el magunkat az atlétika mellett, de Isten közbeszólt, és még a tanév vége előtt, megbetegedtem, szinte lebénultam. A szüleim sokat szenvedtek, mert nem tudták mi okozza a betegséget, és a szövődményeit sem ismerték. Lassan felépültem, de annyira már nem szentelhettem magam a sportnak, mint annak előtte. A barátom végül is profi atléta lett. Betegségem alatt mondtam a szüleimnek, Isten azért küldte nekem a betegséget, mert én annyira sportos vagyok. Mert ha másnak küldi, az talán feladja. Nem tudom pontosan, honnan jött ez a gondolat. A szenvedés közepette nagyon közel éreztem magamhoz Istent. Ugyanígy a családomon, sok barátomon és különösen a Regnum Christi csapatomon keresztül, aminek már néhány éve tagja voltam. A Mozgalmat akkor ismertem meg amikor Hernán Jimenez LC atya eljött a hittanóránkra és mesélt a missziós tapasztalatairól. Vonzott a méltósága, vidámsága, és a buzgalma, hogy a legjobbat adja magából mindenkinek. Amikor meghívott a Mozgalomba, nem késlekedtem, mert láttam az utat, amelyen a barátságom szorosabbá fűzhetem Jézussal.

Így fordultam egyre inkább a hit dolgai, ugyanakkor a tudomány és a mérnökség felé. Otthon kezdve édesapámon, aki főiskolai tanár, mindannyian mérnökök vagyunk, kivéve a legkisebb öcsémet, aki közgazdász, és most már szintén légiós. A természettudományok tanulása könnyen ment, sokszor kisegítettem a társaimat is ezekben a tárgyakban. Sokan jelentkeztek nálam a diáktársaim közül, hogy magánórákat adjak nekik. Először nem akartam, főleg mert sok időt vett igénybe, de aztán rájöttem, hogy ezt a képességemet a többiek szolgálatába kell állítanom. A pénz se jött rosszul a hétvégére a diszkóban, a kirándulásokon, ill. a Regnum Christi apostoli munkáinak támogatásában. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy nagyon hálás vagyok a barátaimnak, akikkel olyan környezetben lehettünk együtt, ahol Isten volt a legközelebbi társ, a szeretet volt az uralkodó légkör, és mindenki segítőkész volt minden helyzetben.

Spanyolországban más kulturális szelek fújtak, így sok fiatal vesztette el a hitét, sőt bírálták az Egyházat. A suliban és az egyetemen is mindig megvédtem „édesanyámat” az Egyházat, és észrevettem, hogy a végén mindig ez volt a helyes. Egyes alkalmakkor emelkedettebb beszélgetések során rájöttem, hogy nem tudom mindenre a választ, de a Szentlélek a számba adta azt. Köszönhetően a Mozgalomban kapott rendszeres képzésnek is, megalapozott ismereteim voltak sok témában. Így ébredtem rá, hogy nem csak anyagilag, szellemileg, hanem lelkileg is segíteni akarom felebarátaimat.

Az egyetem után fél évet dolgoztam a Robert Bosch gyárban a németországi Reutlingenben, ahol a BMW autók fedélzeti komputereinek mikrochipjét gyártják. A munka általában véve érdekes volt, de sok programozási feladatot kaptam, amit nem szerettem, nem is ment jól, de sokat tanultam belőle. Ott figyeltem meg azt is, hogy az emberek meglehetősen elszigetelten élnek, a hittől távol. Én voltam az egyetlen fiatal a hétköznapi misén. A plébános nagyon örült, hogy találkozott egy vallását gyakorló fiatallal. És még jobban örült, hogy vannak hasonlóan gondolkodó barátaim, mert ő nagyon magányos volt, és egyedül érezte magát a plébániáján is.

Miután visszatértem Németországból, a kötelező civil szolgálatot egy fogyatékosokkal és mozgássérültekkel foglalkozó szervezetnél töltöttem, ahol megismerhettem a fizikailag korlátozott emberek belső gazdagságát. A fizikai munka mellett lelkigondozást is végeztem ott, minden előzetes szándék nélkül. Végül azt mondták, a legjobb szociális munkásuk voltam. Nekem azonban nem tűnt különlegesnek a ténykedésem. Az egyikük mondta, hogy személyként kezelem őket, és nem tárgyaknak, amikkel csak dolgom van. Így tanultam ezt otthon, a Regnum Christiben, és az egyetemi barátaimtól.

Amikor Isten szövi a szálakat

Mindezek és ehhez hasonló élmények formáltak bennem valamit, amiről magam sem tudtam. Isten tette a dolgát, hogy felkészítsen a meghívásra. Fél évvel azelőtt, hogy Németországba mentem volna, a barátnőm, akivel egyetem után azt terveztük, hogy összeházasodunk, elmondta, úgy érzi Isten a megszentelt életre hívja őt. Nem esett jól, de örültem annak, hogy talált Valakit, aki biztosan boldoggá teszi. Másrészt a szociális munka után állást kerestem, és megkaptam az egyik legnagyobb spanyol kivitelező cég ellenállhatatlan ajánlatát, hogy egy hatalmas projekt vezetője legyek az Andokban, Chilében, és annak befejeztével az ottani cég vezetői posztját ajánlották. Mindezt hat hónapos kiképzés után. Osztottam-szoroztam és fantasztikusnak tűnt, hogy két évvel az egyetem után e nagy cég fióktelepének vezetője lehetek. Édesanyám ugyanakkor nagyon ellene volt, mert féltette a család egységét, tekintettel a távolságra. Nem akartam édesanyámat elszomorítani, akinek olyan sok mindenért hálás voltam. Másrészt az is igaz volt, hogy ez az ajánlat eltávolított volna sok olyan dologtól, amin a boldogságom nyugodott, beleértve a barátaimat és a Regnum Christit. Biztos, hogy az Andokban, távol minden civilizációtól, ezek nagyrésze elérhetetlen lett volna. Nehéz döntés volt. Növelte a határozatlanságomat, hogy egy barátom említett egy álláslehetőséget a Bosch gyárban, egy érdekes területen, természetesen az Andoknál sokkal közelebb. De a felvételi eljárás túl lassú volt, és titokban úgy döntöttem, elmegyek Chilébe. Négyszer próbáltam elérni a személyzeti vezetőt sikertelenül. Ötödszörre üzenetet hagytam, ez pont december 24-én délelőtt történt. 28-án elértem telefonon, és azt mondta, hogy mivel nem hallott rólam semmit, a második jelentkező mellett döntöttek.

Egy héttel később Ontanedában, a Krisztus Légió kisszemináriumában egy Regnum Christi-kurzus alatt, Isten megéreztette velem a hívást, hogy mindig Őmellette éljek, „ahogyan ezek a srácok [a szemináriumi növendékek]” is, és hogy elvigyem Őt felebarátaimhoz. Megvilágította életem véletlennek, vagy lényegtelennek tűnő mozzanatait. Így ismertem fel az utat a neki szentelt papi élet felé a Krisztus Légiójában.

Kis történésekből álló úton vezetett engem, mint Jancsit és Juliskát a mesében „az otthonukba”. Ez az ösvény 1998 óta egybeesik a Krisztus Légió útjával, teletűzdelve próbatételekkel és sok kegyelemmel. Ez az út tele van sok szentéletű légiósok példájával, és azzal az állandó bizonyossággal, hogy Krisztus hűséges a barátsághoz, amit már gyermekkoromban felajánlott nekem. Ezt a kegyelmet szeretném továbbadni a papságban, amire meghívott engem.

Carlos Mateo Ranninger Hernandez atya

1969. június 29-én született Madridban, hatgyermekes család harmadik gyermekeként. A német iskolában (Colegio Alemán) szerzett érettségit Madridban, majd ezután mérnöki tanulmányokat folytatott. Programozóként dolgozott többek között Németországban, a Bosch gyárban, valamint mérnökként Madridban, a MAN leányvállalatánál. Sportolás mellett négy évig tanult szolfézst és zongorát a madridi Királyi Konzervatóriumban. Évfolyamfelelős és az 5. évfolyam hallgatói képviselője volt az egyetem ipari mérnöki karán. ECYD-es (a Regnum Christi gyerektagozata) csapatvezető volt, németországi táborokat szervezett, és közreműködött a IUVE nevű apostoli munka alapításában (1987).

1998-ban lépett be a Krisztus Légiója kötelékébe Salamancában (Spanyolország). A noviciátus idejét 1998-2000 között Bad Münstereifelben (Németország) töltötte le. 2002-től segítette George Elsbett atya munkáját Ausztriában. Carlos atya ebben az időszakban a gyermek- és ifjúságpasztorációs feladatokat látott el. Filozófia és teológia tanulmányit Rómában a Regina Apostolorum Pápai Egyetemen végezte. Jelenleg Magyarországon lát el lelkipásztori feladatokat.

Forrás: Regnum Christi