A kijelentés az első pillanatra talán megdöbbentő, de lássuk, miről is van szó! Amikor meghallják, hogy katolikus szerzetespap vagyok, sokan mondják: akkor maga önmegtartóztatásban él. Soha sem szerettem ezt a kifejezést, de a jelek szerint nincs más, el kell elfogadnom, ha „cölibátusról” beszélnek az emberek. Erre gondolnak, és igazság szerint mi is tápláljuk bennük ezt a képzetet, mert az egyházban szintén hagyománya van így nevezni ezt az életmódot.
Talán a „szenvedélyes szeretet” fogalmának furcsa eltorzítása is hozzájárult ahhoz, hogy megfogyatkozzanak a hivatások. Mert ugye ki akar egy életen át „megtartóztatásban” élni? Önmegtartóztatás? Mitől? Első pillanatban úgy is érthetem, hogy talán „önmagától” tartóztatja meg magát az ember? Elvesztette énjét/önmagát? Így alakulhat ki egy olyan „papi szerep”, ami olykor csak dekoráció, és már nincs mögötte tartalom. Főleg, ha a személyes én hiányzik. Vagy vegyük az ugyancsak szépen hangzó „klerikus” kifejezést. Az illető leginkább hivatalokban dolgozik, s tudja, miként illik az emberek előtt mutatkozni. A közösségépítés viszont Én-Te kapcsolatot feltételez. Ez nem személytelen hivatali viszony. Ez együttlét. Ez az, amit ez a típus nem ismer, mert nem tapasztalta meg.
„Önmegtartóztatás? Mitől? Hát természetesen (itt vagyunk az embereket leginkább izgató dolognál) a szextől. De ha ember vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy test, lélek, szellem vegyülete vagyok. Ezért a szexualitás már a fogantatásom pillanatában bennem van. Így lettem kisfiú vagy kislány. Még a második isteni személy is fiúcskának született emberré. A Teremtő döntött erről. Mégis lehetett egészséges önképe. „Fiam vagy!” És valóban fiú lett, az emberfia!
Mivel nem lehet családja, számos pap/szerzetes úgy érzi magát, mint egy „hermafrodita”, valamilyen nehezen meghatározható élőlény, amely mégis milyen szép, milyen különleges! Ez olykor torz kiválasztottságtudathoz, felsőbbrendűségi tudat kialakulásához vezethet.
„Nem lehet gyermeked, de ne aggódj, mert így minden gyermek a te gyermeked lesz” – mondják már a szemináriumban. Mekkora ostobaság! Ha egészséges az ember, és az első keresztelő alkalmával kézbe vesz egy ilyen csöppséget (ha mer!), rájön, hogy ez itt valami egészen más. Nem sajnálkozik, hogy „jaj, bezzeg nekem…” Ilyenkor annyit tehetek, hogy leborulok a csoda előtt, amit a szemem lát, egy pillanatra odafordulok Istenhez, és próbálom őszintén megköszönni azt, „aki és ami vagyok”, majd később egy csöndes időben még hosszan elbeszélgetek Vele.
No, most jön a lényeg, amiért ezt az egészet leírom! Nem cölibátusban, nem önmegtartóztatásban akarok élni, hanem: szenvedélyes szeretetben.
A kifejezés minden tagja csodálatos!
Szeretet. A teljesség értelmében mindez annyit jelent, hogy ha igaz, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért”, akkor emberi értelemben ez egyszer fordulhat elő, mert utána az illető már átlépett a transzcendens valóságba. Úgy érezzük, nem lehet szeretet nélkül élni, ezért átvitt értelemben meghalhatok a fiamért, a páromért, egy közösségért, de nem jézusi értelemben, mert ő a szeretete csúcspontján valóságosan meghalt, és az általunk tisztelt szentek is így tettek.
Azért is remek ez a szó, mert aszexuális. Férfiért és nőért egyaránt meghalhatok, nem kell önmegtartóztatónak lenni. Amikor azt mondom, hogy szeretetben élek – mert ez az életformám –, mindenre gondolunk, de önmegtartóztatásra nem. Hála Istennek, mert akkor önközpontú dög lennék, aki magának él, és nem akar meghalni másokért. Tehát a cölibátusnál sokkal jobb, ha azt mondom, hogy szeretetben élek. De mivel teljességgel csak egyszer élhetem meg ezt a csodát (ha életem során egyáltalán lesz bátorságom hozzá), valami jelzőt kellene mellé tenni, mert ez, ahogy említettem, túlságosan transzcendens, én pedig (egyenlőre) túlságosan hús-vér ember is vagyok.
Milyen életállapotban élek tehát? És ekkor megszólal bennem a szívem szerint áhított jelző: szenvedélyes. A szenvedély nem önmegtartóztatás, hanem sokkal inkább lángolás. „Szenvedélyes szeretet!” Igen! Ez inspirál!
Szenvedélyes élet. Ennek nincs kifejezett szexuális tartalma. Szenvedélyesen mindenkit lehet szeretni. A szenvedélynek masszív evilági dimenziója is van, pont ez adja meg az ízét, hogy élet és halál közt pulzálok, valamiféle eksztatikus állapotban. (Mert ilyennek képzelte el a teremtő az emberi életet.) Szüntelen eksztázisban élni annyi, mint húsvétban élni! Életből a halálba – halálból az életre. Ezt élte az ember Jézus is közöttünk.
A szenvedélyt nem lehet választani. Ebbe belezuhan az ember, mint a szerelembe – de erről később. Számomra ez az állapot semmiféle kötöttséget, kényszert nem jelent. Abszolút szabadság: szenvedélyesen, szabadon, örömmel szeretni.
Bár bűnös ember vagyok, szeretetre törekszem. Szenvedélyes vagyok és szenvedélyesen tudok szeretni, keresni, kutatni, „míg el nem fehérül a száj is!” (József Attila)
Nincs benne birtoklás. Igaz, lehet valaki az alkohol rabja, de ez a szenvedélye, nem pedig személyes viszony. Lehet egy személyt, a társamat is magamhoz kötni, de ez már nem szenvedélyes szeretet, hanem birtoklás, a másik ember eszközzé tétele.
A szenvedélyes szeretet, ha hiteles, valahol keresztre feszítettséget is jelenthet. A szenvedély feltételezi a keresztet. A kifejezés is tartalmazza ezt: szenved-ély. Jézus is úgy szerette az embert, hogy elment érte a kereszthalálig.
Nem pusztán az Atya küldte, Ő akart jönni. Nem tett fogadalmat. Egyszerűen csak ember volt. Ő volt az Emberfia, akinek a szenvedélyes szeretet miatt „nem volt hol lehajtania fejét”. „Csak” égő szenvedélyes szeretete volt, semmi más; istállóban született és egy idegen sírjában temették el.
Ezt írja Szent Pál is a római levélben: „Ti okosak vagytok, mi balgák, ostobák…” Pál tudta szenvedélyesen gyűlölni Jézust, de képes volt szenvedélyesen szeretni is. Végül szenvedélyes szeretettel meghalt mesteréért. Így volt tökéletes és hiteles jézusi ember.
A szenvedélyesség nem vallási kategória, hanem teremtett valóságunkhoz tartozik. Csak így lehet emberi életet élni. Csak így érdemes.
Ezért példaképeim a szent őrültek!
Ha van „rend”, akkor az örültek rendjéhez akarok tartozni.
Az oroszoknál létezett a szent őrültek tisztelete. Ezüstmisés képemnek a Szent Prokopijt és Joant ábrázoló ikont választottam, rajta a páli szöveggel, amelyre már utaltam.
Valójában Loyolai Szent Ignác sem volt hétköznapi, „normális ember”. Így született Jézus Társasága is. Az ember Jézus, a szent „őrült”, őrületesen szerette az Atyát!
Az Ő Társaságába akarok tartozni.
Szeretném elénekelni neki Pierrot dalát: „Ha sírni látod a bohócot”. (Az énekes fehér arcára könnycseppek vannak festve.)
„Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, miattad sír.
arcán gördül végig minden, amit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd felé hűs kezed;
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted.”
Sieger Köder, ez a fantasztikus festő, tucatszámra festette bibliai témájú képeit, köztük jó pár alkotáson Jézust a kereszten mint bohócot, Pierrót.
A szenvedélyben, ahogy említettem, természetes, hogy van fájdalom, könny, veríték. E nélkül nincs szenvedély.
És akkor még maradt a szerelem. Ez megint csak szűkített értemben használható, hiszen egy férfi és egy nő kapcsolatára lefoglalt szó.
Volt egy rendtársam, aki mindig megkérdezte tőlem: „Szerelmes vagy még Jézusba?”
Ugyanígy meg lehet kérdezni a házaspárokat: „Szerelmesek vagytok még egymásba?”
Mégis, kicsit groteszkül hatott rám. Egy szerzetesnő még talán mondhatja, hogy szerelmes Jézusba, de egy férfi…
A szerelem szó szintén hordoz szexuális tartalmat. Ezzel nincs is baj. A házastársi szerelem elhált szerelmet, kapcsolatot jelent. Így szép és hiteles a kapcsolat. Én viszont maradok a szenvedélyes szeretet mellett. Emberi, de egyben isteni is.
Egy rendi dokumentumunkban olvasom: a jezsuita bűnös ember, de szenvedélyes szeretettel próbálja szeretni Jézust!
Halál és feltámadás!
„Halálodat, halálomat hirdetem és élem, és hittel vallom feltámadásomat/feltámadásodat bennem.” Milyen egyszerű! És milyen nagyszerű, hogy így fogadsz el engem! Így kellettem neked. Gyengén és törékenyen.
Szenvedélyes szeretet. Nincs benne önmegtartóztatás! Nincs benne kényszer. Szabadon, örömmel, szeretettel és fájdalommal.
Agónia és extázis. Ilyen minden igaz emberi, személyes kapcsolat: a házasság és a barátság is!
*
A fenti kis teológizáló „pamfletet” azoknak ajánlom, akik a rosszul interpretált cölibátust sokszor megszenvedték, mégis vállalják a szenvedélyes szeretet melletti elkötelezettségüket. Tettem mindezt bátorításként és az irántuk érzett megbecsülésem, tiszteletem jeleként.
Hofher József SJ
Forrás: Jezsuita blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése