Hivatás és hivatáskeresés

1. Mi a hivatás?

„Isten minden egyes ember életét valamely hivatás betöltésére rendelte” (VI. Pál pápa, Populorum Progressio 15). A hivatás az a szó, amely az embert a kinyilatkoztatás gazdagságának megértéséhez segíti, és megmutatja létének igazságát. „Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére” (GS19). Ez az Istennel folytatott szeretet-párbeszéd alapozza meg azt a lehetőséget, hogy minden egyes ember a saját, ajándékba kapott vonásaiban és jellemzőiben fejlődhessen, és képes legyen mindennapi élete történetének és alapvető kapcsolatainak „értelmet adni”, miközben élete beteljesülése felé igyekszik.

Ha az életre mint hivatásra tekintünk, az elősegíti a belső szabadságot, serkenti az egyént arra, hogy előre tekintsen. Ily módon az élet értékessé és elfogadott ajándékká lesz, mely „természeténél fogva arra törekszik, hogy ismét ajándékká váljon” (Új hivatásokat egy új Európa számára c. dokumentum 1998. 16b).

Minden hivatás gyökerénél ott van Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy nem egyedül kell kialakítanunk az életünket, mert Isten viszontagságaink közepette jelen van. Ő mindegyikünkkel csodálatos, egyedi és megismételhetetlen szeretet-történetet valósít meg, amely egyúttal az emberiséggel és a világegyetemmel is összhangban áll. Ha felfedezzük Istent személyes történelmünkben, és nem érezzük magunkat árvának, hanem tudjuk, hogy van Atyánk, akire teljesen rábízhatjuk magunkat, akkor eljutottunk ahhoz a fordulóponthoz, amely gyökeresen átalakítja a pusztán emberi horizontot, és ráébreszti az embert hivatására: „az ember csak akkor találhat teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza magát” (vö. GS 24).

Napjainkban az élet e keresztény olvasatának számolnia kell a nyugati kultúra néhány jellegzetes vonásával, amelyekben a mindennapi élet területén Isten gyakorlatilag a peremre szorul. Ezért az „élet újra evangelizációja” érdekében az egész keresztény közösség együttes fellépésére van szükség.

„Minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. Ferenc pápa beszéde a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.).

Fontos, hogy a keresztény közösségben mindenki felfedezze saját, személyes hivatását, és nagylelkűen válaszoljon rá. Minden élet hivatás, és minden hívő arra hivatott, hogy részt vegyen az Egyház építésében, ezáltal válik ő maga is meghívóvá.

Mindenkinek van tehát hivatása. A hivatás mindenek előtt a szeretetre szól, az életszentségre. A szeretetre való egyetemes hivatáson belül vannak a többi hivatások, mint a házasság, papság vagy szerzetesség. Ez a hivatás-szemlélet tehát egy szélesebb összefüggésbe helyezi az egyházi hivatásokat és ez által jobban megalapozza őket. Az általános keresztény hivatás hangsúlyozása azonban nem jelenti azt, hogy a szerzetesi és papi hivatások ne igényelnének különleges figyelmet és gondoskodást. Sőt, Szent II. János Pál pápa éppen ezért a montreali kongresszusnak írt levelében  azt hangsúlyozta, hogy ezek a hivatások prioritást kell élvezzenek a hivatásgondozó munkában, ugyanis a többi hivatás fejlődése szorosan függ a papi, illetve szerzetesi szolgálattól, hiszen katalizátorai és táplálói a többi hivatásnak. Ez a szemlélet aláhúzza, hogy a papi és szerzetesi hivatásokat a többi hivatással való összefüggésben kell nézni.

2. Kérdőívek tapasztalata: Mi segített a hivatáskeresésemben?

A 2015. márciusi hivatásgondozó konferenciára készülve elhatároztuk, hogy szempontokat gyűjtünk a papi vagy szerzetesi úton már elindult fiataloktól, megkérdezzük őket, milyen tényezők segítették a hivatáskeresésüket és mit javasolnak a hivatásgondozás jövője szempontjából. 2015 januárjában 110 római- és görög katolikus papnövendék, 15 férfi szerzetesnövendék és 23 női szerzetesnövendék töltötte ki a kérdőívünket. A felmérések kiértékelésekor az alábbi szempontok emelkedtek ki.

A növendékek családjainak nagy része vallásos, ugyanakkor a szerzetes növendékek között valamivel gyakoribb a nem vallásos családos háttér (33%, míg a kispapoknál csak 15%). A pap és szerzetes növendékek majdnem fele egyházi középiskolába járt, a szerzetesnövendékek között valamivel többen. Általában, aki állami középiskolába járt, az plébániai hitoktatásban részesült, legalább a bérmálkozásig.

A növendékek belépés előtti lelki életéről elmondható, hogy a kispapok a szemináriumba lépés előtt leginkább a szentmisén való gyakori részvételt és ezzel kapcsolatosan a ministrálást említették, mint lelki életük fontos elemét. Többségük megalapozott imaélettel rendelkezett. Kiemelkedő jelentőségű a rendszeres gyónás, sokan hangsúlyozták a gyóntató atya szerepét. Lelkigyakorlatokat iskolai vagy plébániai keretekben végeztek, elenyésző esetben lelkigyakorlatos házban vagy lelkiségi mozgalmakkal. Negyedük rendszeres lelki vezetést is említett. A szerzetesnövendékek általában kevésbé kötődtek plébániához a hivatáskeresésük idején, inkább a szerzetesközösségek, lelkiségi mozgalmak voltak rájuk nagyobb hatással. Többet jártak lelkigyakorlatokra és ezek nem iskolaiak, hanem rendek által szervezett lehetőségek voltak. Főleg a nőknél erős a lelki kísérő szerepe. A média (internet) is erősebben hatott rájuk talán, mert a szerzetesrendeknek többnyire erős az internetes jelenléte.

Arra a kérdésre, mi segítette őket a hivatáskeresésben, a kispapok válaszai drámaian jelzik (90%!!!), hogy a hitelesen élő, fiatalokkal aktívan foglalkozó plébánosoknak, káplánoknak jut a fő szerep a papság melletti elköteleződésben. Figyelemre méltó, hogy a kispapok majdnem fele említette, hogy szerzetesek is szerepet játszottak a hivatástörténetükben. Számosan említették a szemináriumi nyílt napok és a kispapokkal való találkozások jelentőségét, néhányan egyéb hivatásgondozó programon is voltak (pl. lelkigyakorlat, Iránytű). Számos kispap írta ugyanakkor azt is, hogy belépése előtt nem vett részt semmilyen hivatásgondozó programon. Ez talán azzal is magyarázható - ezt a hivatásgondozók kérdőívéből ismerhetjük - , hogy nem minden egyházmegyében van egyházmegyés papi hivatásgondozó program.

A szerzetesnövendékek válaszai hasonló mintát követnek, csak itt nem a plébános, hanem a szerzetesek személyes életpéldája a legfőbb segítő. Náluk sokkal gyakoribb a hivatástisztázó programok említése (Iránytű, GPS, lelkigyakorlatok és hivatásgondozó házak, mint pl. Montserrat Ház), mely részben azzal is magyarázható, hogy sokkal több az olyan hivatásgondozó program, amit szerzetesek hirdetnek meg.A ministrálás, a nagyheti szertartásokon, papszentelésen – azaz különböző liturgikus alkalmakon való részvétel hatása viszont az egyházmegyés papi hivatásoknál meghatározóbb, sokkal többet említik.

Mind a kispapok, mind a szerzetesnövendékek között számosan említették a személyes istenélmény fontos szerepét az útjukon, valamint a különböző ifjúsági programokon (Nagymaros, Egerszalók stb.) való részvételt. Inspiráló film vagy könyv is említésre került. Meghatározó életesemények (betegség, gyász, szerelem stb.), vagy valamilyen önkéntes szolgálat is katalizátorként hatott többeknél.

Forrás: Országos Hivatásgondozó Konferencia Záródokumentuma, Leányfalu, 2015. március 9-11.