Az imádság, mint a hit aktualizálása - Krisztus példája
Az Evangéliumot olvasva hamar észrevesszük, hogy a "Jó Hír” elképeszt bennünket. Az Evangélium tartalma annyira különbözik természetes hajlamainktól, hogy szinte a paradoxonok szüntelen folyamatának tűnik, és a mi emberi fogalmainkat teljesen a feje tetejére állítja. Krisztus maga is ezt tette.
Az Evangéliumot olvasva hamar észrevesszük, hogy a "Jó Hír” elképeszt bennünket. Az Evangélium tartalma annyira különbözik természetes hajlamainktól, hogy szinte a paradoxonok szüntelen folyamatának tűnik, és a mi emberi fogalmainkat teljesen a feje tetejére állítja. Krisztus maga is ezt tette.
Több ezer évig Őrá várt az emberiség. A világ történetében minden erre a nagy eseményre irányult, a Messiás eljövetelére, aki végbeviszi a Megváltás művét. Mégis, amikor oly hosszú várakozás után Jézus eljön, egyedül a pásztorok és Napkeleti Bölcsek előtt jelenik meg. Később harminc évig visszavonultan él, elszigetelten, és semmit sem tesz, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt a Messiástól elvárták volna. A világ szemében ez elvesztegetett időnek látszik. Hiszen ha valakire évezredeken át várnak, akkor a lehető legtöbbet kellene adnia magából. S íme, a tömegek várakoznak, míg Krisztus harminc évet "elherdál” Názáretben. Amikor aztán véget ér ez az emberi cselekvés szempontjából eltékozolt idő, s maga a Szentlélek proklamálja a Jordán folyónál megjelenő Krisztust, Ő magatartásával ismét elképeszt bennünket. Jézus ugyanis újból visszavonul, s a pusztába megy. Ezt szintén nem tudjuk megérteni. Legszívesebben karon ragadnánk – ahogyan egyszer Péter apostol is tette -, hogy megmondjuk Neki: Uram, mit teszel? Ott vár a tömeg, s Te megint elmész imádkozni. Hiszen imádkoztál annyi éven át. Mégis, Ő – aki később azt mondja majd: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” (Lk 10,2) – hagyja az aratnivalót, s elmegy a pusztába, hogy ott negyven napig szüntelenül imádkozzon. Vajon nem ejt-e bennünket ámulatba?
Márk evangélista írja: "Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék” (Mk 1,35). Fordítsuk figyelmünket erre a részletre: "Másnap korán hajnalban”, tehát még mielőtt felkel a nap. Ha Krisztus imádkozni akart, megfosztotta önmagát az alvástól. Megdöbbenve ismét szeretnénk felkiáltani: Uram, tényleg szükséged van erre az éjszakai imára az egészséged kárára? Jézus apostoli munkával eltöltött napja kimerítő volt. Az egész városból, s a környékről még este is jöttek hozzá, betegeket, megszállottakat hoztak. Nehéz megmondani, mikor fejeződhetett be az Ő mindennapi nehéz munkája. Talán csak éjfél tájban, mivel a tömeg nem szívesen engedte el Őt. Ilyen kimerítő, nehéz nap után Jézus még időt lop az amúgy is rövid álmából.
Ugyanakkor, amikor arról beszélünk, hogy a tömeg folyton ostromolta Jézust, tudnunk kell, hogy ez szorosan összefügg az Ő magányban eltöltött imáival. Számodra is rendkívül fontos tanítás rejlik ebben: ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen a kapcsolatod az emberekkel – tudnod kell előtte félrevonulni közülük. Meg kell tanulnod értékelni életed pusztai pillanatait. Milyen nagy szerepet játszott ez a szentek életében. Elég belegondolni, hogy Keresztelő Jánosnak milyen nagy szüksége volt, hogy a puszta magányába vonuljon; Szent Ignác életében a Manresa időszaka, vagy Szent Benedek Subiacoban töltött remetesége mennyire meghatározó szerepet játszott életükben.
Az aktivitással megfertőzött modern ember azt gondolja, hogy egyre többet kell adnia – de mit adhat? Azt gondolhatnánk, hogy Krisztusnak, aki oly szoros egységben volt az Atyával, nem volt már szüksége az imádságra. Ő mégis az alvását megrövidítve tette azt. És ez mindig is így lesz. El kell vonulni az Istennel való találkozásra, s csak ennek lesz az az eredménye, hogy az emberek köréd gyűlnek, ostromolnak. Ha pedig nem vonulsz vissza imádkozni, elmélkedni, csak az emberek elől menekülsz saját személyes ügyeid világába, akkor másfajta ostromlással fogsz találkozni: saját egoizmusod fog üldözni. Az is puszta lesz számodra, de nem az életet adó, mint Krisztusé és a szenteké, ez pusztító, romboló puszta lesz – és nem az életé.
Forrás: Tadeusz Dajczer - A hit fényében a harmadik évezred küszöbén
Márk evangélista írja: "Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék” (Mk 1,35). Fordítsuk figyelmünket erre a részletre: "Másnap korán hajnalban”, tehát még mielőtt felkel a nap. Ha Krisztus imádkozni akart, megfosztotta önmagát az alvástól. Megdöbbenve ismét szeretnénk felkiáltani: Uram, tényleg szükséged van erre az éjszakai imára az egészséged kárára? Jézus apostoli munkával eltöltött napja kimerítő volt. Az egész városból, s a környékről még este is jöttek hozzá, betegeket, megszállottakat hoztak. Nehéz megmondani, mikor fejeződhetett be az Ő mindennapi nehéz munkája. Talán csak éjfél tájban, mivel a tömeg nem szívesen engedte el Őt. Ilyen kimerítő, nehéz nap után Jézus még időt lop az amúgy is rövid álmából.
Ugyanakkor, amikor arról beszélünk, hogy a tömeg folyton ostromolta Jézust, tudnunk kell, hogy ez szorosan összefügg az Ő magányban eltöltött imáival. Számodra is rendkívül fontos tanítás rejlik ebben: ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen a kapcsolatod az emberekkel – tudnod kell előtte félrevonulni közülük. Meg kell tanulnod értékelni életed pusztai pillanatait. Milyen nagy szerepet játszott ez a szentek életében. Elég belegondolni, hogy Keresztelő Jánosnak milyen nagy szüksége volt, hogy a puszta magányába vonuljon; Szent Ignác életében a Manresa időszaka, vagy Szent Benedek Subiacoban töltött remetesége mennyire meghatározó szerepet játszott életükben.
Az aktivitással megfertőzött modern ember azt gondolja, hogy egyre többet kell adnia – de mit adhat? Azt gondolhatnánk, hogy Krisztusnak, aki oly szoros egységben volt az Atyával, nem volt már szüksége az imádságra. Ő mégis az alvását megrövidítve tette azt. És ez mindig is így lesz. El kell vonulni az Istennel való találkozásra, s csak ennek lesz az az eredménye, hogy az emberek köréd gyűlnek, ostromolnak. Ha pedig nem vonulsz vissza imádkozni, elmélkedni, csak az emberek elől menekülsz saját személyes ügyeid világába, akkor másfajta ostromlással fogsz találkozni: saját egoizmusod fog üldözni. Az is puszta lesz számodra, de nem az életet adó, mint Krisztusé és a szenteké, ez pusztító, romboló puszta lesz – és nem az életé.
Forrás: Tadeusz Dajczer - A hit fényében a harmadik évezred küszöbén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése