A hivatás, hívás, meghívás: tág értelemben az ember
mindennapi munkája, feladata, melyet lelkiismerete és erkölcsi hozzáállása
szerint tölt be; szoros értelemben az embert végső célja elérésében segítő
feladatok, szolgálatok, kötelességek összessége.
Az ember hivatása az életszentségre, az emberek és a világ
konkrét szolgálatára szól. Ennek fölismerése és vállalása segíti őt a
társadalomban betöltött hivatásának teljesítésében.
1. A Szentírásban.
a) Az Ószövetség Istene hívó Isten, aki „meghív” (Róm 9,12).
Hívásával abszolút szabadon indul ki önmagából. Mindent éltető szava (vö. Iz
55,10) mint megszólítás és hívás kapcsolatot, partnerságot teremt a szavát
meghallóval. Isten adja a hivatást népének, hogy tanúja legyen ebben a világban
(vö. Iz 48,12; 1Pt 2,9), de az egyént is meghívja: az egyén meghívása a nép
elhivatottságának hordozója (vö. Iz 6,1-13; Jer 1,4-10; 1Sám 3,1-21); e
szempontból Izrael egész története (Ábrahámtól és Mózestől kezdve) a meghívott
egyén és a meghívott nép egymásra utaltságának tört-e (vö. Iz 49,1-6). Maga a
világtörténelem meghívás-történet, mert a teremtés maga hívás (vö. Iz 48,13;
Róm 4,17).
b) Az Újszövetségben Isten az embert Jézusban és Jézus által
hívja, a tökéletes és végleges isteni hívás benne hangzik el. A megtestesült
Ige a megtestesült hívás és meghívott (vö. Jn 1,14; 1,35-51; Zsid 5,4-6). A
keresztények „meghívottak”, hivatásuk a Názáreti Jézustól való (vö. Zsid 9,15),
aki Isten országának meghirdetése után közvetlenül hívja meg tanítványait (vö.
Mk 1,16-20). A bűnösök meghívásában mutatkozik meg Isten üdvösségre hívásának
átfogó szélessége (vö. Mk 2,17). A meghívásban megmutatkozik az egyén és
közösség kapcsolata (Mk 3,13), melynek alapja a tökéletes szeretet. Ezért a
hivatás mindig Jézus követésére, az Egyház egységére (Ef 4,1-6) és a kereszt
elfogadására szólít (1Pt 2,21).
2. Hivatás és Egyház.
Az Egyház hivatása és az Egyházon belüli meghívottság
egységet és sokféleséget jelent. A II. Vatikáni Zsinat mondja: „bármilyen
rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és
a tökéletes szeretetre” (LG 40). A misztikus testben a különböző szolgálatok és
ajándékok az élet helyzeteiben és feladataiban az egyén konkrét hivatásává
válnak (vö. Róm 12; 1Kor 7,17-22; 12; Ef 4). A különféle életutak és hivatások
rangját és értékét egyedül a szeretet szempontjából lehet megítélni.
3. Szerzetesi, papi hivatás.
Isten kiszólíthatja az embert az addigi hivatásából (vö. Mk
10,28), de megerősítheti vagy el is mélyítheti azt (vö. 1Kor 7,14-24; Ef
5,21-6,9; Kol 3,18-4,1 és 1Tesz 4,1-12; 2Tesz 3,6-12; LG 41). A hivatás
ősformáját az Egyházban az evangéliumi tanácsok szerinti élet jelenti: mindent
elhagyni Jézusért, osztozni az ő életében, s ezzel az erkölcsi rendnek
megfelelő helyére tenni a vagyont, az önrendelkezést, önmagunk beteljesülését a
házasságban és a családban. Az evangéliumi tanácsok és a papi szolgálat
kapcsolata az apostolok ősmintáját követi. Mindkettő csak a Krisztustól kapott hivatás
alapján vállalható.
Az ember számára a hivatás a tényekben és az Egyházban
hozzánk szóló Szentlélek jeleiben ismerhető föl. A meghívottság jelei: egyéni
hajlam, alkalmasság és készség, amihez a papi és szerzetesi hivatás esetében
csatlakoznia kell az Egyház elfogadó jóváhagyásának is. E jóváhagyás és
elfogadás nélkül nincs biztosíték arra, hogy az illetőt az Egyházban élő és
működő Krisztus hívja. Isten hívását az hallja meg, aki a hétköznapokon is
figyel Isten akaratára, az Ő szava szerint él, figyel másokra és magára, keresi
a párbeszédet Istennel és olyan emberekkel, akik lelkileg tanácsot adhatnak és
vezethetik. Akik figyelnek a maguk meghívására, segíthetnek másoknak is hivatásuk
fölismerésében, mint Héli főpap, aki a fiatal Sámuelnek segített fölismerni az
Úr szavát (1Sám 3), vagy Keresztelő János, aki tanítványait Jézushoz küldte (Jn
1,35-37).
Forrás: Katolikus Lexikon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése