2016. szeptember 24., szombat

A hivatásról



A hivatás, hívás, meghívás: tág értelemben az ember mindennapi munkája, feladata, melyet lelkiismerete és erkölcsi hozzáállása szerint tölt be; szoros értelemben az embert végső célja elérésében segítő feladatok, szolgálatok, kötelességek összessége.


Az ember hivatása az életszentségre, az emberek és a világ konkrét szolgálatára szól. Ennek fölismerése és vállalása segíti őt a társadalomban betöltött hivatásának teljesítésében. 

1. A Szentírásban. 

a) Az Ószövetség Istene hívó Isten, aki „meghív” (Róm 9,12). Hívásával abszolút szabadon indul ki önmagából. Mindent éltető szava (vö. Iz 55,10) mint megszólítás és hívás kapcsolatot, partnerságot teremt a szavát meghallóval. Isten adja a hivatást népének, hogy tanúja legyen ebben a világban (vö. Iz 48,12; 1Pt 2,9), de az egyént is meghívja: az egyén meghívása a nép elhivatottságának hordozója (vö. Iz 6,1-13; Jer 1,4-10; 1Sám 3,1-21); e szempontból Izrael egész története (Ábrahámtól és Mózestől kezdve) a meghívott egyén és a meghívott nép egymásra utaltságának tört-e (vö. Iz 49,1-6). Maga a világtörténelem meghívás-történet, mert a teremtés maga hívás (vö. Iz 48,13; Róm 4,17). 

b) Az Újszövetségben Isten az embert Jézusban és Jézus által hívja, a tökéletes és végleges isteni hívás benne hangzik el. A megtestesült Ige a megtestesült hívás és meghívott (vö. Jn 1,14; 1,35-51; Zsid 5,4-6). A keresztények „meghívottak”, hivatásuk a Názáreti Jézustól való (vö. Zsid 9,15), aki Isten országának meghirdetése után közvetlenül hívja meg tanítványait (vö. Mk 1,16-20). A bűnösök meghívásában mutatkozik meg Isten üdvösségre hívásának átfogó szélessége (vö. Mk 2,17). A meghívásban megmutatkozik az egyén és közösség kapcsolata (Mk 3,13), melynek alapja a tökéletes szeretet. Ezért a hivatás mindig Jézus követésére, az Egyház egységére (Ef 4,1-6) és a kereszt elfogadására szólít (1Pt 2,21). 

2. Hivatás és Egyház.

Az Egyház hivatása és az Egyházon belüli meghívottság egységet és sokféleséget jelent. A II. Vatikáni Zsinat mondja: „bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre” (LG 40). A misztikus testben a különböző szolgálatok és ajándékok az élet helyzeteiben és feladataiban az egyén konkrét hivatásává válnak (vö. Róm 12; 1Kor 7,17-22; 12; Ef 4). A különféle életutak és hivatások rangját és értékét egyedül a szeretet szempontjából lehet megítélni. 

3. Szerzetesi, papi hivatás. 

Isten kiszólíthatja az embert az addigi hivatásából (vö. Mk 10,28), de megerősítheti vagy el is mélyítheti azt (vö. 1Kor 7,14-24; Ef 5,21-6,9; Kol 3,18-4,1 és 1Tesz 4,1-12; 2Tesz 3,6-12; LG 41). A hivatás ősformáját az Egyházban az evangéliumi tanácsok szerinti élet jelenti: mindent elhagyni Jézusért, osztozni az ő életében, s ezzel az erkölcsi rendnek megfelelő helyére tenni a vagyont, az önrendelkezést, önmagunk beteljesülését a házasságban és a családban. Az evangéliumi tanácsok és a papi szolgálat kapcsolata az apostolok ősmintáját követi. Mindkettő csak a Krisztustól kapott hivatás alapján vállalható. 

Az ember számára a hivatás a tényekben és az Egyházban hozzánk szóló Szentlélek jeleiben ismerhető föl. A meghívottság jelei: egyéni hajlam, alkalmasság és készség, amihez a papi és szerzetesi hivatás esetében csatlakoznia kell az Egyház elfogadó jóváhagyásának is. E jóváhagyás és elfogadás nélkül nincs biztosíték arra, hogy az illetőt az Egyházban élő és működő Krisztus hívja. Isten hívását az hallja meg, aki a hétköznapokon is figyel Isten akaratára, az Ő szava szerint él, figyel másokra és magára, keresi a párbeszédet Istennel és olyan emberekkel, akik lelkileg tanácsot adhatnak és vezethetik. Akik figyelnek a maguk meghívására, segíthetnek másoknak is hivatásuk fölismerésében, mint Héli főpap, aki a fiatal Sámuelnek segített fölismerni az Úr szavát (1Sám 3), vagy Keresztelő János, aki tanítványait Jézushoz küldte (Jn 1,35-37).

Forrás: Katolikus Lexikon


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése