A böjt a mennyország küszöbére vezeti el a szerzetest. Ebből az elképzelésből kiindulva a böjt elveszti gyakran oly keserű ízét. Lelki örömöt ad. S már csak ezért sem gyakorolható másként, mint „a Szentlélek örömében”, amint azt Benedek a Regulában írja (49. fej.).
Szent Ágoston pedig azt mondja, hogy a Szentlélek öröme késztet minket a böjtölésre, „aki megszerette a lelki dolgokat, abban ezek nagyszerűsége egyfajta ellenérzést ébreszt a testi ételekkel szemben”. Böjtöléskor a szerzetes nem ragaszkodik többé a földi dolgokhoz. Elszakad minden szükségletétől és pusztán anyagi törekvéseitől. Egyre nagyobb étvágya támad Istenre. Megtapasztalja Jézus szavainak igazságát, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem minden olyan igével is, amely Isten szájából való.
Ennélfogva a szerzetesek böjtje egészen istenközpontú életre vezet; megtart az ő állandó jelenlétében, a vele való bizalmas kapcsolatban. Hozzásegít annak megtapasztalásához, hogy Isten Országa már bennünk van, s hogy itt és most már az új, föltámadott életben részesedünk. Böjtjével a szerzetes tanúságot tesz erről az új, föltámadt életről. Ez az új élet nem marad jámbor illúzió, amellyel önmagát vezeti félre, hanem olyan hatékony valósággá lesz számára, hogy böjtjében testileg is kifejezésre jut.
Aki böjtölni kezd, először is létének sérültségét tapasztalja meg; érzi a kellemetlenségeket, az éhséget, esetleg fejfájást vagy gyengeséget. De aki nem riad vissza ezektől a tapasztalatoktól, idővel egyre több boldogító oldalát élheti meg a böjtnek: azt, hogy a böjt megszabadítja az ösztönök uralmától, hogy szellemibbé és éberebbé teszi, s hogy megnyitja őt Isten valósága és az Istenben való új élet számára, amely Krisztus föltámadásával már most elkezdődött és jelenvaló számunkra.
Tertullianus tanítását – hogy a böjt lehetővé teszi „a titkok megismerését” – a böjtölés lélektana is vallja.
Vargyas Zsolt
Forrás: Imalánc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése