A szeretet sokszor egész váratlanul, egészen drámai
erővel tör be az ember életébe. Bár az én esetemben ez egy kicsit másként
alakult. Hosszú idő telt el, amíg fel bírtam fogni – ha csak töredékét is –
ennek a titoknak, és elismerni az Isten számomra eltervezett személyes
ajándékát. Nem lettem egyik napról a másikra új ember. De tudom, hogy nap
mint nap a Szentlélek formálja életemet, Jézus maga vezet az úton, hogy
majd a pappá szentelés napján, ha Ő is úgy akarja, „másik Krisztussá” (alter Christus)
válhassak.
Gyerekkor, iskola
Bakonyszentlászlóról
származom. Egyszerű, hívő családba születtem: édesapám ugyan evangélikus, de a
família tagjaival együtt járt a katolikus szentmisére. Otthon a hit mellett a
munka megbecsülését is megtapasztalhattam. Egy húgom van, aki Pécselyre ment férjhez,
és két tüneményes kisgyerek édesanyja. A falusi általános iskola után
Kecskeméten végeztem el a Piarista Gimnáziumot (1994-1998), de soha nem fordult
meg a fejemben a papi hivatás gondolata – mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem a
Krisztus Légiója Kongregációval. Nagy hatást tett rám a szerzetesrend első
Magyarországon tevékenykedő tagja, az ír Michael Duffy atya. Ő ismertette meg
velem a Mexikóban alapított missziós rendet és karizmáját. Akkoriban a
budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának hallgatója voltam.
1999-ben csatlakoztam a rend köré laikusokból szerveződött lelkiségi
mozgalomhoz, a Regnum Christi-hez. A Regnum Christi Apostoli Mozgalom tagjaként
két évet fölajánlottam az egyháznak, és velük dolgoztam – elsősorban a fiatalok
különböző korosztályainak szóló sport- és kultúrprogramokat, lelki napokat,
táborokat szervezve.
Isten hívása
„Menjetek el az
egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”(Mk
16, 15)
Két
mozzanatot szeretnék kiemelni a hivatásom megtalálása, felismerése kapcsán. A
missziók során érlelődött meg bennem a hivatás gondolata. Hétvégente
fiatalokkal elmentünk falvakba, városokba. Többször jártunk a Felvidéken,
Erdélyben, Kárpátalján is. Iskolákban, öregotthonokban beszélgetéseket
szerveztünk, házról házra jártunk, imádkoztunk, így próbáltuk a felnőtteket és
a gyerekeket Jézushoz vezetni, mai szóval „újraevangelizálni”. Az apostolok is
így kezdték, ezért mi is ezt az utat próbáltuk járni a légiós atyák
vezetésével. Adni szerettünk volna, megosztani hitünket, de sokkal többet
kaptunk! Karitatív tevékenységként több alkalommal tartós élelmiszereket
gyűjtöttünk a Kiló Akció keretében Budapesten, amiket nagycsaládosoknak és
árvaházaknak adományoztunk. Tetszett ez az „életstílus”, de éreztem, hogy a
Jóisten többet kér tőlem, nemcsak a szabadidőmet vagy egy-egy hétvégét.
„Nézd, az
ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz
bemegyek és vele étkezem, ő meg velem.” /Jel 3,20/
Öt
éven keresztül játszottam Jézust a Budavári Passióban, a Regnum Christi
Mozgalom szervezésében. Évente egyszer, húsvét előtt a vállamom vittem a
keresztet. Saját és Jézus szenvedését éltem át egyszerre ebben a szerepben,
amely nem csupán színészi képességet (ebből nekem nem túl sok adatott), hanem
inkább elhitető erőt és különleges lelki azonosulást kívánt. A több mint egy
órás út (a Clark Ádám tértől a budai Vár déli rondellájáig) a jeruzsálemi
bevonulással indult. Itt mindig elhangzott a fent idézett mondat a Jelenések
könyvéből, majd felidéztük az utolsó vacsorát, Jézus elfogását és a keresztút
állomásait, végül a keresztre feszítését. (Erre az alkalomra megnövesztettem a
hajamat és a szakállamat, hogy megjelenésem még hitelesebb legyen.) Miközben a
szegekbe kapaszkodva függtem a kereszten, láttam a körénk gyülekezők arcán a
megrendülést, a drámai hatást. Azért adtuk elő a játékot, hogy a közönség és a
szereplők egyaránt jobban felkészüljenek húsvétra, a feltámadás ünnepére. A
Passió során aktív résztvevőként átélhetem Krisztus szenvedését, noha neki nem
csupán a kereszthordozás, hanem a világ bűneinek terhe is jutott. A keresztút
belső átélésével magam is sokat kaptam: végül, ha nem is közvetlen módon, a
hivatás ajándékát.
Szerzetesként
„Bizony, mondom
nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit, vagy apját,
anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap
már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, apákat, anyákat,
gyermekeket és földeket… és az eljövendő világban pedig az örök életet.” (vö.
Mk 10, 29-30)
2004-ben
a nyári hivatástisztázó program után beléptem a Rend németországi
noviciátusába, hogy megtanuljam a szerzetesi élet csínját-bínját. Vagy ahogyan
mi szoktuk mondani: a noviciátus az az egyetem, ahol az ember Krisztust
„tanulja”. Nem volt egyszerű elhagyni (otthon hagyni) családot, barátokat és
„régi szerelmemet”, a focit sem, de nagyszerű, kegyelmekben gazdag két évet
töltöttem el itt. Napról napra világosabban láttam, hogy itt van a helyem, hogy
a Jóisten itt akarja, hogy boldog legyek és így másokat is boldoggá tegyek.
Majd egy év spanyolországi tartózkodás után, ahol jobbára spanyolt, latin és
ó-görögöt tanultam, 2007-ben megérkeztem Rómába, a Rend felsőoktatási
központjába. Így nem tudtam már tovább számolni, hogy hányszor jutottam el az
Örök Városba, hiszen éppen itt „vertem sátrat”! Azóta – két évnyi ifjúság- és
hivatáspasztorációval töltött apostoli gyakorlat kivételével – Rómában élhetek
és készülhetek a papi hivatásra, Isten különleges kegyelméből és sok jótevő
adományai révén.
Ezekben
az években elmondhatom, hogy tényleg „százannyit kaptam” – testvérből minden
bizonnyal. Tudniillik itt, a római rendházban 350-en élünk, filozófiát vagy
teológiát tanulva a világ több mint húsz országából érkezve. Amikor pedig
focizunk (mert a foci, a kirándulás a szemináriumból sem hiányozhat), az ember
világbajnokságon érzi magát. Vagy ha magyaros ételt akar az egész közösségnek
felszolgálni, akkor bizony 500 vagy több lángost kell, hogy süssön, ahogy ez
éppen pár nappal ezelőtt történt. Persze mindezt nem egyedül, hiszen a
közösségben, mint egy családban, mindenki kiveszi részét a munkából. Egymást
nemcsak testvérnek hívjuk, hanem testvérként is próbálunk élni – az elöljárók
és a lelkivezetők áldásos tevékenysége hatására, a papságra készülve.
Hihetetlen élmény ez: az Egyház szívében, a Szentatya közelében készülni
arra, hogy az ember a föld sója és a világ világossága legyen (vö. Mt 5,
13-16)! Jól tudjuk, hogy maga Jézus Krisztus a világ Világossága, mi „csak” só
lehetünk, vagy szőlővessző, amely zamatos gyümölcsöt kell, hogy hozzon, hogy
abból ne csak asztali bor, hanem „oltári” bor is készülhessen
Krisztus Országának építésére és Isten dicsőségére.
Minden
kedves barátomtól, ismerősömtől és a jótevőktől elsősorban imát kérek – persze
én sem tudok „egyebet” felajánlani, hogy napról napra tanulékonyabb eszköz
lehessek és Krisztushoz hasonlóbbá válhassak Isten kezében, és az Ő szent
akaratát teljesíteni tudjam életemben.
Maradok
tisztelettel és imával Krisztusban:
Szabó-Molnár
Bálint testvér LC
Forrás: Regnum Christi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése