Elsőáldozás körül, 10 évesen éreztem meg először a papi hivatást. Nagy nyomot hagyott lelkemben az Úr testének előszöri vétele. Idővel csökkent papi hivatásom tudata, hiszen a külvilág hatása elterelte figyelmemet a lényegről: a TV csodálatos kínálata, a számítógép világa annyira lekötötte figyelmemet, hogy teljesen megfeledkeztem egykori papi hivatásomról. Műszaki szakközépiskolába iratkoztam. Érdekes, hogy minden évben Vízkereszt ünnepe körül erős vágyat éreztem a papság iránt. Azokban a napokban mindig elhatároztam, hogy pap szeretnék lenni. Természetesen a kísértések hamarosan elterelték eme szándékomat: én nem vagyok képes arra, tönkretenném ezzel életemet, és le kellene mondanom minden jóról és szépről. Hamarosan visszatértem régi, eltévelyedett életemhez: naponta órákat töltöttem a televízió és a számítógép előtt, testvéremmel nagyon sokat veszekedtem, gyűlölködtem és féltékenykedtem. Úgy gondoltam, hogy boldog vagyok, pedig szüntelen ürességet éreztem magamban, amit a TV sorozatokkal és egyéb dolgokkal próbáltam betölteni. éves voltam, amikor újra hosszabb időn keresztül foglalkoztatott a papi hivatás kérdése. Egy fiatal káplán atyával baráti kapcsolatba kerültem. Sokat beszélgettünk. Megismertem életét, és ezzel a papságról alkotott benyomásom is változott. Korábban a papokkal csak hivatalos alkalmakkor találkoztam, nem pedig "közvetlen közelből", magánéletükkel együtt. A káplán atya megértette velem, hogy a pap is ember: eszik, alszik, elfárad, lélegzik. Többször kérdezgetett: Te miért nem lennél pap?! Sokat gondolkoztam a kérdésén, mégsem tudtam dönteni. Olyan érzésem volt, mintha két ember küzdött volna bennem. Az egyik meg akart győzni a papságra, a másik viszont le akart beszélni. Reggel mikor fölkeltem pap akartam lenni, napközben sorba jutottak eszembe a papság nehézségei, estére pedig már teljesen föladtam a papi hivatás gondolatát. Másnap újra kezdődött az egész. Rengeteget gondolkoztam, és természetesen emberi erővel próbáltam csendet teremteni lelkemben. Hosszú ideig tépelődtem. Érettségi előtt álltam, dönteni kellett. Nem tudtam mit csináljak: válasszam-e a papságot, vagy folytassam pályafutásomat a műszaki egyetemen. Óriási késztetést éreztem arra, hogy imádkozzam. Korábban nagyon szerény imaéletet éltem. Most teljes bizonyossággal tudtam, hogy csak az ima által fogom megtudni mire hív engem az Úr. Azonnal elővettem a poros, régen használt imakönyveket, és naponta háromszor kezdtem imádkozni. Az ima hatására azt értettem meg, hogy még nem vagyok felkészülve a papságra, várnom kell. Érettségi után a műszaki egyetemre iratkoztam, azonban még mindig nem zártam ki a papság gondolatát. Közben jobban és jobban éreztem az ima szükségét, azt, hogy többet kell imádkoznom. Egy lelkigyakorlaton megszerettem a rózsafüzért, majd azt is beiktattam napi imádságaim közé. Napról napra mélyebben merültem imáimba. Annyit imádkoztam már, hogy az idő szűke miatt le kellett mondanom az annyira szeretett TV műsorokról, sorozatokról, a számítógépezésről és a lustálkodásról is. Egyetemista lettem. Rengeteget kellett tanulnom. Úgy próbáltam beosztani időmet, hogy továbbra is háromszor imádkozhassam naponta, és közben az egyetemen is jól haladjak. Igyekeztem minden tőlem függő dolgot megtenni, hogy sikeresen lerakjam vizsgáimat, a többit pedig Istenre bíztam. Isten segített, hogy ne kelljen lemondanom az imára fordított időről. Az egyetem nagyon nehéz volt. Sokan csodálkoztak, hogyan bírom mindezt ki. Szüleim is már elképedtek, hogy keveset alszom, egész nap dolgozom, a szobámban vagyok, tanulok vagy imádkozom. Biztos föltették magukban a kérdést: Mi lesz ebből a gyerekből? Nem pihen, nem szórakozik, csak tanul, dolgozik, imádkozik. Párszor mérgesek is voltak, mert nem volt időm segíteni az otthoni munkák elvégzésében. De amit csak tudtam megtettem. Az imádságnak éltem. Már csak az tudott boldoggá tenni. Minden más nélkülözhetővé vált számomra. Annyi kötelességem volt az egyetem miatt, hogy újra csökkentenem kellett minden "fölösleges" dologra fordított időmet. Eddigre már csak az alvásból, pihenésből tudtam csökkenteni. Ahhoz hogy legyen elég időm az imára, minden nap hajnalban keltem fel, függetlenül attól mikor feküdtem le. Így valamikor többet aludtam, de voltak olyan napok is, amikor több időn át imádkoztam, mint amennyi órát aludtam. Az imádságban megtapasztaltam Istent, és ez az élmény annyira betöltött, hogy az imádság lett napom legfontosabb és központi tevékenysége. Ha valamilyen oknál fogva képtelen lettem volna imádkozni, úgy gondolom, bánatomban meghaltam volna. Az ima adta az életemnek értelmét, minden más mellékes lett. Gyönyörű pillanatokat éltem meg Istennel, melyeket az egész világ összes kincséért sem adtam volna oda. Megtapasztaltam, hogy Isten személy, valóban beszélget az emberrel, még akkor is, ha nem hallunk semmilyen hangot. Isten belülről szól, jelzi kívánságát, akaratát, figyelmeztet hibáinkra, mikor mire figyeljünk oda, hogy közelebb kerülhessünk Hozzá, és boldogabbak lehessünk. Az ima által felismertem hibáimat és azokon próbáltam változtatni. Ezekhez a pillanatokhoz vezetem vissza életem első nagy jelentőségű megtérését. Valóban nehéz volt változnom, hiszen mély sebeket hagyott bennem korábbi életem. Isten segítségével azonban teljesen újjászületett életem. Új ember lettem. Még szüleim is csodálkoztak mennyire mássá váltam. Átértékelődött életemben minden, és Isten került a középpontba, minden mást kiszorítva onnan. Továbbá az imából merítettem minden erőmet a napi munkához. Az ima sokszor "helyettesítette" a kevés alvást is. Ima nélkül összerogytam volna a nagy terhek alatt. Ugyanakkor minden új ötletet, kezdeményezést is az imának köszönhetek. Egy aktív magot hoztunk létre a plébánián, mely "újjászülte" a plébánia életét. Megmozgattuk a város fiataljait. Imaesteket, ifi hittanokat, gitáros miséket tartottunk. Később még az újonnan megalakult keresztény rádióba is besegítettünk.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy Istennek szeretném szentelni életem. Csak az Övé szeretnék lenni. Újra foglalkoztatott a papság gondolata, mégsem mertem dönteni. Újra belső nyugtalanság töltött el. Éreztem, hogy valami hiányzik. A műszaki egyetem nem köt le igazán. Döntő pillanat volt számomra mikor rájöttem, hogy életemet nem szeretném egy irodában tölteni, számítógép előtt szüntelen műszaki cikkeket tervezve. Nem szívesen lennék mérnök. Engem most már más vonzott. Szüntelenül előttem lebegett, hogy Isten mennyire megváltoztatta életemet. Végre betöltődött az az üresség, amit már korábban is éreztem, és amit a televízió és a számítógép nem tudott betölteni. Óriási hála volt szívemben Isten iránt, mindazért, amit értem tett. Úgy éreztem, hogy mindezt, amit Tőle kaptam, tovább kell adnom, hirdetnem kell az Ő nagy tetteit, de nem csak hobbiként más munka mellett, hanem minden nap, egész nap Neki kell élnem, csak Neki. Ennek ellenére sem mertem dönteni a papság mellett: túl nagy felelőséggel jár, túl komoly ahhoz, hogy vállalhassam - mondogattam magamban. Rájöttem, hogy saját erőmre támaszkodva, nem tudom meghozni a helyes döntést, ezért a hivatásom kérdését a Szűzanyára bíztam, aki pontosan tudja mit vár el tőlem az Úr, és milyen hivatást teljesítve lennék a legboldogabb. Erős hívást éreztem arra, hogy elmenjek Medjugorjéba, egy Szűzanya kegyhelyre. Akadályt nem ismerve egyedül vágtam neki az ismeretlen útnak pénz nélkül, csupán egy hátizsákkal és előre kiváltott buszjeggyel. Egy hetet töltöttem Medjugorjéban, ahol több jelet és biztatást kaptam arra, hogy merjem elvállalni a papságot. Az ott kapott sok kegyelemnek köszönve véglegesen ki tudtam mondani az IGENt: Pap szeretnék lenni, teljes szívemből, lelkemből és minden erőmből. Csak az Istennek szeretnék szolgálni, hirdetni szeretném minden tettét.
Ez után már csak a szüleimmel és a rokonokkal kellett megvívnom a harcot, akiket hirtelen ért elhatározásom, és nehezen tudták elfogadni döntésemet. Az idő és Isten kegyelme azonban begyógyított minden sebet, és most már mindannyian boldogan várjuk a várva-várt napot: a papszentelést.
Forrás: Központi Papnevelő Intézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése