2020. november 8., vasárnap
2020. november 1., vasárnap
A különbözőségben is megélt egység útján
Ulrik M. Monika nővér élete során volt osztályfőnök, prefekta, matematika-fizika-hittan szakos tanár, jelölt-és posztulánsmester, házfőnök, rendfőnök, spirituális igazgató. Elindította a cserkészmozgalmat a Karolinában. Egybefogta a Szerzetesi Iroda munkáját. Új küldetése szerint, amint azt a járványhelyzet engedi, ő lesz az egyik novíciamesternő Rómában.
Honnan indult az élete?
A családom hatodik, legkisebb gyermekeként születtem Szekszárdon. Három nővérem van (köztük egy ikerpár). Ők tizennégy, illetve tizenöt évvel idősebbek nálam. A bátyám és köztem tíz év korkülönbség van. A megérkezésem előtt hat évvel született még egy fiútestvérem, de ő sajnos hatnapos korában meghalt. Ahogyan jobban megismertem az életem indulásának körülményeit, megérintett, hogy a hivatásom már akkor elkezdődött, amikor a szüleim igent mondtak rám. Ők a negyvenes éveikben jártak, amikor születtem, és a csecsemőként meghalt bátyám miatt is többen javasolták az anyukámnak, hogy ne kockáztasson, inkább vetessen el. Nagyon hálás vagyok azért, hogy vállaltak. Életem első igenje, a szüleim igenje volt.
A szerzetesi hivatás hogyan érlelődött Önben?
A gyerekkoromig vezet vissza az út. Emlékszem, hetedikes koromban egy hittanórán, a káplánunk felmutatta a Szentírást, és azt mondta, hogy ez a tanév anyaga. De hozzátette, hogy ezt nem elég ismerni, élni is kell. Kiskamasz fejjel eldöntöttem, hogy amit az evangéliumokban hallok, azt átültetem a gyakorlatba. Az első ige ez volt: „Ha kényszerítenek ezer lépésre, menj el kétannyira.” Ezt úgy értelmeztem, hogy ha bárki kér tőlem valamit, akkor kétszer annyit fogok tenni. Ezt kezdetben egyfajta játékos kihívásnak fogtam fel, nagyon élveztem. Miközben egyre fogékonyabb lettem arra, hogy értsem, értelmezzem Jézus szavait. Egy nap ez hangzott el: „Tedd le a hálódat, és kövess!” Megtorpantam, mert nem értettem, milyen hálót tegyek le, és mit jelent az, hogy kövess. Itt abbamaradt a játék. Másnap is azt olvasták fel: „Kövess!” Elmentem egy gyászmisére, (gondolva, hogy ott talán valami mást hallok) de a következő hangzott el: „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” Annyit megértettem, hogy ez ugyanazt jelenti, mint a korábbiak. Azt gondoltam, ha fiú lennék, akkor biztosan a papságra hívna az Isten. De lányként nem értettem. Imádkozni kezdtem azért, hogy idővel nőket is pappá szenteljenek. Megtanultam a mise szövegét, hogy majd tudjak misézni. Amikor a Patronába jelentkeztem, és beléptem az épületbe, akkor megállt a pillanat. Éreztem, ez az, amit keresek.
Innen már egyenes út vezetett a rendbe?
Két lehetőséget láttam: az iskolanővéri hivatást, illetve a kórházi szolgálatot. Gimnazistaként egy nyári gyakorlatot töltöttem a szekszárdi kórház belgyógyászatán segédápolóként, amit nagyon szerettem. Végül mégis azt éreztem, nem ez az életfeladatom. Negyedikes gimnazistaként kértem a felvételemet a rendbe. Az ELTE matematika-fizika szakjának első évét már jelöltként végeztem. Ugyanakkor féltem a tanári pályától. Az első gyakorlótanításom előtt nagyon kértem az Istent, hogy adjon nekem olyan életkedvet, erőt, ami ehhez a hivatáshoz, egy pedagógus személyiségéhez kell. Úgy éreztem, ennek híján vagyok. A gyakorlótanítás végül nagyon jól sikerült. És este, amikor a nővérekkel együtt imádkoztunk, az állt a zsoltárban: „Életet kért tőled, s te megadtad neki.” Akkor döbbentem rá, hogy az Isten megerősített a tanári hivatásomban. Életet, elevenséget adott, és mindezt megpecsételte szavával.
A szülei miképp viszonyultak ahhoz, hogy a szerzetességet választotta?
Apukám azt mondta, ő mindig tudta, érezte, hogy ez az én utam. Anyukám viszont sok ellenérvet hozott fel. Úgy érezte, túl fiatal vagyok egy ekkora döntéshez. Végül ő is megnyugodott benne.
Miért a Monika nevet vette fel?
Szent Mónika alakja, aki a háttérből és imával alakítja mások életét, mindig vonzott. Egy atya pedig rákérdezett, hogy ugye rövid o-val írom a nevemet, mivel a név a görög monosz szóból származik, vagyis a jelentése: egységes, eggyé váló, osztatlan. Éppen akkor készítettem a nővéreknek a kártyákat az első fogadalmamra. E kérdés után mindenhonnan lehúztam az ékezetet. S még inkább megszerettem a nevemet. De Szent Mónika alakja is fontos maradt.
A szocializmus utolsó éveiben lépett be a rendbe fiatal lányként. Milyen emlékei, tapasztalatai vannak a korról?
A rendszerváltást megelőző év volt az első év, amelyben tanítani kezdtem. Ez idő tájt szervezte a rend a szokásos, jubilánsoknak szóló programját Rómában, ahhoz kértek segítséget olyan országból, akik anyagilag nem tudtak hozzájárulni a közös költségekhez. Így küldtek engem, de ahhoz, hogy vízumot kapjak, még meg kellett jelennem az Állami Egyházügyi Hivatalban. Jolánta nővér tartományfőnöknőként készített fel arra, hogy hogyan kell kedvesen nem mondani semmi konkrétumot. Megkaptam a vízumot, és már Rómában egy számomra ismeretlen ember felhívott azzal, hogy megmutatja nekem a várost. Tudtam, hogy utánam nyúltak. Határozottan kitértem a találkozás elől. Még Rómában ért a hír, hogy megszűnt az ÁÉH. Az átmeneti időkről a másik élményem az, amikor az első osztályomnak át kellett húznia a történelemkönyv bizonyos mondatait, és föléjük kellett írni azt, amit a tanárnő diktált. Ma is a fülembe cseng az egyik diákunk kérdése: „De akkor most honnan tudjuk, hogy mi igaz és mi nem?” Egy kamaszgyerek szájából egészen megrendítő volt ezt hallani. A közösségünk számára sem volt zökkenőmentes az átmenet. Nehezen indult a dialógus, hiszen az idősebbek a régi beidegződések miatt sokáig gondolták úgy, hogy jobb nem beszélni nyíltan. Csodálatos, ahogyan ez, azóta megváltozott. Rögös volt az út, de együtt végigmentünk rajta. És azóta is tanuljuk, hogy hogyan folytassunk párbeszédet életünk személyes, közösségi és küldetésünket érintő kérdéseiről.
Az életútját nézve, nagyon sokszor kellett váltania. Ez nem volt nehéz?
Minden esetben intenzív belső munkát kívánt. Mindig fontosnak éreztem, hogy azoknak, akiket „hátra hagyok”– tanítványok, nővértársak, munkatársak, – számukra a változás is a növekedésüket szolgálja. Mindig igyekeztem az utódomnak úgy átadni az adott feladatot, hogy az áttekinthető legyen a számára és ne szoruljon rá az én tudásomra. Szabadon, biztonsággal az ő természetének megfelelően folytathassa a megbízatást. Ezekben a helyzetekben sokat segített, hogy az új szolgálataimra való felkérésekben hívást és bizalmat éreztem. És azt is megélhettem, hogy minden új feladathoz „közöm van”, az életemben megvannak az előzményei.
Most ismét új feladat vár Önre, amit egy afrikai utazás is megelőzött…
Mara Frundt észak-amerikai nővérrel novíciamesternők leszünk, ha a járványhelyzet is engedi, januártól. A rendünkben lassan négy éve a novíciák képzése Rómában folyik. Mivel az utóbbi években egyre több afrikai fiatal kérte a felvételét, ezért a generális főnöknő megbízott azzal, hogy utazzak el Kenyába, ahol az afrikai posztulánsaink (leendő novíciáink) élnek. Ismerjem meg őket és az életkörülményeiket. (Mara nővér egyébként évtizedeket szolgált Afrikában.) Kenyán kívül Nigériában is jártam. Itt szintén élnek nővéreink.
Milyen az ottani iskolarendszer?
Kenyában és Nigériában a nővéreink többsége olyan iskolákban tanít, amelyet az egyházmegye tart fenn. Ezekben általában valamelyik nővérünk az igazgató. Létezik az úgynevezett outreach program, amelynek keretében a diákok igénybe vehetnek egy nagyon szerény kollégiumi ellátást. Ezzel a lehetőséggel azok a gyerekek élnek, akiknek odahaza nagyon nehéz a helyzetük. Javarészt középiskolákat láttam. Megtapasztaltam, hogy a szülők nagy áldozatot hoznak azért, hogy a gyerekeik tanulhassanak és szakmát szerezzenek, esetleg egyetemi képzésben részt vehessenek. A képzés nyelve az angol. Jártam általános iskolában is, az első osztálytól kezdve a gyerekeket angolra és angolul tanítják, hogy képesek legyenek az iskolai tanulmányokat elvégezni. Jártam a rendünk által fenntartott iskolában is, ahol megérintett az otthonosság érzése.
Milyenek a diákok?
Ha van is köztük olyan, aki jobb módú családból származik, arra az iskolák vezetése nagyon ügyel, (az állami iskolák is) hogy ez ne okozzon feszültséget. Ezért mindenki egyenruhában jár. A lányok haja is teljesen rövidre van vágva. A hajuk kezelése sok időt és pénzt igényelne. Illetve a vízzel is takarékoskodni kell. A vizet amúgy az iváshoz szűrni, forralni kell. A gyerekek nagy izgalommal fogadtak. Mindenképpen meg akartak érinteni. A nővérek csodálkoztak ezen, hiszen a tévéműsorokban sokszor látnak fehér embert. De úgy látszik, élőben ez mégis sokkal érdekesebb volt.
Mit lehet tudni a posztulánoskról, akik a római noviciátusba készülnek?
Jelenleg tízen vannak: négy kenyai, négy nigériai és két ghánai származású. Kenyában, Kisumuban élnek. A legfiatalabb huszonöt, a legidősebb harminchárom éves. Már harmadik éve vesznek részt a szorosabb értelemben vett képzésben. Három fogadalmas nővérrel alkotnak közösséget. Szakmával rendelkeznek. A posztulátusi képzés keretében három hónapos gyakorlaton vettek részt iskolanővéri közösségeinkben, iskoláinkban. Például, akinek botanikus végzettsége van, ő biológiát tanított, akinek könyvelői, ő könyvelési alapismereteket. De van köztük tanító is.
A mostani hivatások leginkább Afrikában születnek. Mi lehet ennek az oka?
Az egyik talán az, hogy a rendünk csak a múlt század hetvenes éveitől szolgál Afrikában. S maga a katolikus egyház sincs régóta jelen a kontinensen. Egyházunk itt fiatal, s ezért nagyon eleven. Ugyanakkor az is igaz, hogy Afrikában sokkal több a gyermek, így több a hivatás is. Az afrikai emberek nagyon szeretik az életet, a teremtett világot és Istent. Illetve, ha valaki az egyházban akar szolgálni, azt leginkább papként vagy szerzetesként teheti meg. A világiak bevonása nem olyan általános, mint Európában.
E rövid idő alatt milyennek ismerte meg azokat az afrikai embereket, akikkel találkozott?
Nagyon jó emberek. Fontos volt számukra, hogy jól érezzem magam, hogy biztonságban érezzem magam. Fontos volt nekik az is, hogy osztoztam abban, amijük volt. Mélyen megérintett, hogy mindenért hálásak: az ételért, a találkozásokért, az életért. Hihetetlen közvetlenséggel fordultak Istenhez, bizalommal és szívük mélyéből köszönetet mondva. Gyakran kifejezve, hogy egyedül Tőle függ az életük. Azzal a természetességgel és bizonyossággal szólították meg Őt, hogy átélhettem: személyesen ott van. Feltűnt, hogy nem általánosítanak. Például nem beszélnek keresztényüldözésről. Azt mondják: Igen, van olyan, akit a hite vagy kiállása miatt megölnek. Van ilyen. Remekül ráéreznek arra, hogy mikor és minek érkezett el az ideje, hogy beszéljenek róla. Nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam velük, hogy életük része lehettem ezekben a hetekben.
Koncz Veronika
Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek
A családom hatodik, legkisebb gyermekeként születtem Szekszárdon. Három nővérem van (köztük egy ikerpár). Ők tizennégy, illetve tizenöt évvel idősebbek nálam. A bátyám és köztem tíz év korkülönbség van. A megérkezésem előtt hat évvel született még egy fiútestvérem, de ő sajnos hatnapos korában meghalt. Ahogyan jobban megismertem az életem indulásának körülményeit, megérintett, hogy a hivatásom már akkor elkezdődött, amikor a szüleim igent mondtak rám. Ők a negyvenes éveikben jártak, amikor születtem, és a csecsemőként meghalt bátyám miatt is többen javasolták az anyukámnak, hogy ne kockáztasson, inkább vetessen el. Nagyon hálás vagyok azért, hogy vállaltak. Életem első igenje, a szüleim igenje volt.
A szerzetesi hivatás hogyan érlelődött Önben?
A gyerekkoromig vezet vissza az út. Emlékszem, hetedikes koromban egy hittanórán, a káplánunk felmutatta a Szentírást, és azt mondta, hogy ez a tanév anyaga. De hozzátette, hogy ezt nem elég ismerni, élni is kell. Kiskamasz fejjel eldöntöttem, hogy amit az evangéliumokban hallok, azt átültetem a gyakorlatba. Az első ige ez volt: „Ha kényszerítenek ezer lépésre, menj el kétannyira.” Ezt úgy értelmeztem, hogy ha bárki kér tőlem valamit, akkor kétszer annyit fogok tenni. Ezt kezdetben egyfajta játékos kihívásnak fogtam fel, nagyon élveztem. Miközben egyre fogékonyabb lettem arra, hogy értsem, értelmezzem Jézus szavait. Egy nap ez hangzott el: „Tedd le a hálódat, és kövess!” Megtorpantam, mert nem értettem, milyen hálót tegyek le, és mit jelent az, hogy kövess. Itt abbamaradt a játék. Másnap is azt olvasták fel: „Kövess!” Elmentem egy gyászmisére, (gondolva, hogy ott talán valami mást hallok) de a következő hangzott el: „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” Annyit megértettem, hogy ez ugyanazt jelenti, mint a korábbiak. Azt gondoltam, ha fiú lennék, akkor biztosan a papságra hívna az Isten. De lányként nem értettem. Imádkozni kezdtem azért, hogy idővel nőket is pappá szenteljenek. Megtanultam a mise szövegét, hogy majd tudjak misézni. Amikor a Patronába jelentkeztem, és beléptem az épületbe, akkor megállt a pillanat. Éreztem, ez az, amit keresek.
Innen már egyenes út vezetett a rendbe?
Két lehetőséget láttam: az iskolanővéri hivatást, illetve a kórházi szolgálatot. Gimnazistaként egy nyári gyakorlatot töltöttem a szekszárdi kórház belgyógyászatán segédápolóként, amit nagyon szerettem. Végül mégis azt éreztem, nem ez az életfeladatom. Negyedikes gimnazistaként kértem a felvételemet a rendbe. Az ELTE matematika-fizika szakjának első évét már jelöltként végeztem. Ugyanakkor féltem a tanári pályától. Az első gyakorlótanításom előtt nagyon kértem az Istent, hogy adjon nekem olyan életkedvet, erőt, ami ehhez a hivatáshoz, egy pedagógus személyiségéhez kell. Úgy éreztem, ennek híján vagyok. A gyakorlótanítás végül nagyon jól sikerült. És este, amikor a nővérekkel együtt imádkoztunk, az állt a zsoltárban: „Életet kért tőled, s te megadtad neki.” Akkor döbbentem rá, hogy az Isten megerősített a tanári hivatásomban. Életet, elevenséget adott, és mindezt megpecsételte szavával.
A szülei miképp viszonyultak ahhoz, hogy a szerzetességet választotta?
Apukám azt mondta, ő mindig tudta, érezte, hogy ez az én utam. Anyukám viszont sok ellenérvet hozott fel. Úgy érezte, túl fiatal vagyok egy ekkora döntéshez. Végül ő is megnyugodott benne.
Miért a Monika nevet vette fel?
Szent Mónika alakja, aki a háttérből és imával alakítja mások életét, mindig vonzott. Egy atya pedig rákérdezett, hogy ugye rövid o-val írom a nevemet, mivel a név a görög monosz szóból származik, vagyis a jelentése: egységes, eggyé váló, osztatlan. Éppen akkor készítettem a nővéreknek a kártyákat az első fogadalmamra. E kérdés után mindenhonnan lehúztam az ékezetet. S még inkább megszerettem a nevemet. De Szent Mónika alakja is fontos maradt.
A szocializmus utolsó éveiben lépett be a rendbe fiatal lányként. Milyen emlékei, tapasztalatai vannak a korról?
A rendszerváltást megelőző év volt az első év, amelyben tanítani kezdtem. Ez idő tájt szervezte a rend a szokásos, jubilánsoknak szóló programját Rómában, ahhoz kértek segítséget olyan országból, akik anyagilag nem tudtak hozzájárulni a közös költségekhez. Így küldtek engem, de ahhoz, hogy vízumot kapjak, még meg kellett jelennem az Állami Egyházügyi Hivatalban. Jolánta nővér tartományfőnöknőként készített fel arra, hogy hogyan kell kedvesen nem mondani semmi konkrétumot. Megkaptam a vízumot, és már Rómában egy számomra ismeretlen ember felhívott azzal, hogy megmutatja nekem a várost. Tudtam, hogy utánam nyúltak. Határozottan kitértem a találkozás elől. Még Rómában ért a hír, hogy megszűnt az ÁÉH. Az átmeneti időkről a másik élményem az, amikor az első osztályomnak át kellett húznia a történelemkönyv bizonyos mondatait, és föléjük kellett írni azt, amit a tanárnő diktált. Ma is a fülembe cseng az egyik diákunk kérdése: „De akkor most honnan tudjuk, hogy mi igaz és mi nem?” Egy kamaszgyerek szájából egészen megrendítő volt ezt hallani. A közösségünk számára sem volt zökkenőmentes az átmenet. Nehezen indult a dialógus, hiszen az idősebbek a régi beidegződések miatt sokáig gondolták úgy, hogy jobb nem beszélni nyíltan. Csodálatos, ahogyan ez, azóta megváltozott. Rögös volt az út, de együtt végigmentünk rajta. És azóta is tanuljuk, hogy hogyan folytassunk párbeszédet életünk személyes, közösségi és küldetésünket érintő kérdéseiről.
Az életútját nézve, nagyon sokszor kellett váltania. Ez nem volt nehéz?
Minden esetben intenzív belső munkát kívánt. Mindig fontosnak éreztem, hogy azoknak, akiket „hátra hagyok”– tanítványok, nővértársak, munkatársak, – számukra a változás is a növekedésüket szolgálja. Mindig igyekeztem az utódomnak úgy átadni az adott feladatot, hogy az áttekinthető legyen a számára és ne szoruljon rá az én tudásomra. Szabadon, biztonsággal az ő természetének megfelelően folytathassa a megbízatást. Ezekben a helyzetekben sokat segített, hogy az új szolgálataimra való felkérésekben hívást és bizalmat éreztem. És azt is megélhettem, hogy minden új feladathoz „közöm van”, az életemben megvannak az előzményei.
Most ismét új feladat vár Önre, amit egy afrikai utazás is megelőzött…
Mara Frundt észak-amerikai nővérrel novíciamesternők leszünk, ha a járványhelyzet is engedi, januártól. A rendünkben lassan négy éve a novíciák képzése Rómában folyik. Mivel az utóbbi években egyre több afrikai fiatal kérte a felvételét, ezért a generális főnöknő megbízott azzal, hogy utazzak el Kenyába, ahol az afrikai posztulánsaink (leendő novíciáink) élnek. Ismerjem meg őket és az életkörülményeiket. (Mara nővér egyébként évtizedeket szolgált Afrikában.) Kenyán kívül Nigériában is jártam. Itt szintén élnek nővéreink.
Milyen az ottani iskolarendszer?
Kenyában és Nigériában a nővéreink többsége olyan iskolákban tanít, amelyet az egyházmegye tart fenn. Ezekben általában valamelyik nővérünk az igazgató. Létezik az úgynevezett outreach program, amelynek keretében a diákok igénybe vehetnek egy nagyon szerény kollégiumi ellátást. Ezzel a lehetőséggel azok a gyerekek élnek, akiknek odahaza nagyon nehéz a helyzetük. Javarészt középiskolákat láttam. Megtapasztaltam, hogy a szülők nagy áldozatot hoznak azért, hogy a gyerekeik tanulhassanak és szakmát szerezzenek, esetleg egyetemi képzésben részt vehessenek. A képzés nyelve az angol. Jártam általános iskolában is, az első osztálytól kezdve a gyerekeket angolra és angolul tanítják, hogy képesek legyenek az iskolai tanulmányokat elvégezni. Jártam a rendünk által fenntartott iskolában is, ahol megérintett az otthonosság érzése.
Milyenek a diákok?
Ha van is köztük olyan, aki jobb módú családból származik, arra az iskolák vezetése nagyon ügyel, (az állami iskolák is) hogy ez ne okozzon feszültséget. Ezért mindenki egyenruhában jár. A lányok haja is teljesen rövidre van vágva. A hajuk kezelése sok időt és pénzt igényelne. Illetve a vízzel is takarékoskodni kell. A vizet amúgy az iváshoz szűrni, forralni kell. A gyerekek nagy izgalommal fogadtak. Mindenképpen meg akartak érinteni. A nővérek csodálkoztak ezen, hiszen a tévéműsorokban sokszor látnak fehér embert. De úgy látszik, élőben ez mégis sokkal érdekesebb volt.
Mit lehet tudni a posztulánoskról, akik a római noviciátusba készülnek?
Jelenleg tízen vannak: négy kenyai, négy nigériai és két ghánai származású. Kenyában, Kisumuban élnek. A legfiatalabb huszonöt, a legidősebb harminchárom éves. Már harmadik éve vesznek részt a szorosabb értelemben vett képzésben. Három fogadalmas nővérrel alkotnak közösséget. Szakmával rendelkeznek. A posztulátusi képzés keretében három hónapos gyakorlaton vettek részt iskolanővéri közösségeinkben, iskoláinkban. Például, akinek botanikus végzettsége van, ő biológiát tanított, akinek könyvelői, ő könyvelési alapismereteket. De van köztük tanító is.
A mostani hivatások leginkább Afrikában születnek. Mi lehet ennek az oka?
Az egyik talán az, hogy a rendünk csak a múlt század hetvenes éveitől szolgál Afrikában. S maga a katolikus egyház sincs régóta jelen a kontinensen. Egyházunk itt fiatal, s ezért nagyon eleven. Ugyanakkor az is igaz, hogy Afrikában sokkal több a gyermek, így több a hivatás is. Az afrikai emberek nagyon szeretik az életet, a teremtett világot és Istent. Illetve, ha valaki az egyházban akar szolgálni, azt leginkább papként vagy szerzetesként teheti meg. A világiak bevonása nem olyan általános, mint Európában.
E rövid idő alatt milyennek ismerte meg azokat az afrikai embereket, akikkel találkozott?
Nagyon jó emberek. Fontos volt számukra, hogy jól érezzem magam, hogy biztonságban érezzem magam. Fontos volt nekik az is, hogy osztoztam abban, amijük volt. Mélyen megérintett, hogy mindenért hálásak: az ételért, a találkozásokért, az életért. Hihetetlen közvetlenséggel fordultak Istenhez, bizalommal és szívük mélyéből köszönetet mondva. Gyakran kifejezve, hogy egyedül Tőle függ az életük. Azzal a természetességgel és bizonyossággal szólították meg Őt, hogy átélhettem: személyesen ott van. Feltűnt, hogy nem általánosítanak. Például nem beszélnek keresztényüldözésről. Azt mondják: Igen, van olyan, akit a hite vagy kiállása miatt megölnek. Van ilyen. Remekül ráéreznek arra, hogy mikor és minek érkezett el az ideje, hogy beszéljenek róla. Nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam velük, hogy életük része lehettem ezekben a hetekben.
Koncz Veronika
Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek
Ahogy Isten vezet, mozgat…
Szívből jövő nevetés, kendőzetlen őszinteség és mély istenkapcsolat – ez a három jellemző jut eszembe, amikor Pacifika nővérre gondolok, akivel mintegy negyedszázados ismeretség köt össze. Nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, az ünnep a léleknek és a kedélynek.
Lőrincz Csilla 1992-ben lépett be a Mallersdorfi Ferences Nővérek közösségébe. Azóta sok helyen szolgálta a rábízottakat: Székelyudvarhelyen, a rend erdélyi anyaházában, Gyulafehérváron, Déván, Nagyváradon, Szépvízen, és Németországban is többször volt gyakorlaton vagy tanulni. Közben Szebenben gyógy- ill. fejlesztő pedagógiát, Csíksomlyón lelkigondozást tanult. Most pedig már hetedik éve a Brassó belvárosában lévő egyetemi lánykollégiumukban gondoskodik az ott lakókról. Kezdetben megbízatása a konyhára vonatkozott: ízletes, meleg ebéddel várta haza nap mint nap a diáklányokat. Közben pedig feltűnésmentesen gondoskodott a lelkükről is. 2016-ban pedig teljesen rábízták a kollégiumot. „Úgy érzem, itt most azt élem meg, amire a jó Isten tizennégy éves koromban meghívott” – mondja sugárzó arccal Pacifika. És indul a beszélgetés: én érdeklődöm, ő mesél…
Kérdésemre felidézi azt a pillanatot, amikor tizennégy éves korában a gyergyóremetei templomban, az oltár előtt ministránsként térdelve, valami – nem: Valaki – mélyen megérintette, ő pedig a szíve mélyén kimondta: „Uram, az életemet neked akarom adni és ott segíteni, ahol szükség van.”
Ez a pillanat nagyon mélyen belevésődött a szívembe. Olyan mélyen érintett, hogy nem tudtam nem komolyan venni és csak akörül forogtam, hogy miként tudom ezt megvalósítani, és mi az én feladatom ebben. Elhatároztam, hogy befejezem az iskolát, de közben készülök erre a hivatásra. Csak papi mintáim voltak, nővérekről nem is hallottam, hisz a kommunista rendszerben ilyenekről nem lehetett beszélni. Nagy csoda volt számomra, hogy a jó Isten így belém csepegtette ezt a vágyat. Aztán, egy nap az iskolából hazamenet, a szomszéd néni megkérdezte: „Leánka, mért vagy olyan szomorú?” „Jaj, Terus néni olyan csúnyákat kiáltanak utánam” – válaszoltam. „Mit?” „Apáca…” Még a szót sem ismertem. Ekkor ő behívott és elmesélte, hogy ő a kommunista rendszer kezdete előtt a nővéreknél tanult. Ott lett nekem világos: „Uram, hát ez az út, amire Te engem hívsz”. Otthon nem beszéltem erről és a plébánosomnak sem mondtam, mert azt akartam, hogy először letisztuljon bennem. De olyan nagy volt bennem a vágy, mint soha, semmi más iránt. Végül elmentem a plébánosomhoz és elmondtam neki, hogy mit éreztem. Kezdetben nem is akart hallani róla. Azt mondta, ők szándékosan nem is beszéltek erről, hogy nehogy befolyásoljanak. Amikor 1990-ben befejeztem a X. osztályt ő segített kijutni Magyarországra, mert látta, hogy milyen erős a vágy bennem, és milyen komolyan veszem. 16 évesen mentem el tiszta egyedül. Csak annyit mondtak: „Amikor leszállsz a vonatról, egy különleges hölgy fog várni, akinek hosszú ruhája lesz és a fején kendő”. Akkor láttam először nővért. Így kerültem az Árpád-házi Szent Erzsébet nővérekhez. Két évet voltam ott, vakokkal, mozgássérült gyerekekkel dolgoztam. Onnan a rend elküldött volna tovább Ausztriába.
Hosszú ideig nem jöttem haza, hogy szokjam a távollétet és ne ragaszkodjam, mert ott volt mélyen bennem: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám…” Végül, amikor hazajöttem szabadságra, Lázár Lajos papbácsi elmondta nekem, hogy Udvarhelyen is vannak nővérek, akik karitatív munkát végeznek, és megkérdezte, hogy nem szeretném-e megismerni őket. Ekkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán haza kell jönnöm. Visszamentem és elmondtam a főnöknőnek, hogy úgy érzem, vissza kell jönnöm az én népemhez. Nagyon nehezen engedett el, de azt mondta: „Ha akár tíz év múlva is azt érzed, itt a helyed, gyere vissza.” Tíz év múlva ők látogattak meg engem Udvarhelyen. 1994-ben, két éves jelöltség után öltöztem be és kezdtem el a noviciátust Székelyudvarhelyen, a Mallersdorfi Nővéreknél.
Miután röviden vázolja küldetése állomásait, beszélgetésünkben megérkezünk Brassóba…
Amikor Németországban az elöljárók elmondták a tervüket, hogy bentlakást nyissunk lányoknak Brassóban és megkérdezték, hogy elvállalnám-e a konyhát, hogy ebédet is biztosíthassunk, az volt a válaszom: ha ezzel segíthetek másoknak, miért ne. Azelőtt, a szépvízi gyermekotthonban töltött éveim során már elvégeztem a lelkigondozói képzést, hogy a gyerekeket jobban megértsem. Itt is hamar ráéreztem a lányokra, különösen a nehezebb sorsúakra. Amikor például a konyhában dolgozva láttam, hogy az ebédlőben az asztalnál egy lánynak potyognak a könnyei, kimentem, megkérdeztem, mi a baj, segíthetek-e. Elmondta, hogy hat vizsgája el van maradva – utolsó éves volt – és otthon a szülei nem tudják, nem meri megmondani. Azt mondtam neki: „Nézd meg, melyik a legnehezebb vizsga, és azt vedd előre. Keresd meg a tanárt, kérdezd meg, mikor tud fogadni vizsgára. Mindig a legnehezebbel kezdd!” Végül minden vizsgája sikerült. Most kint van Dániában, de ahányszor hazajön mindig megkeres. Nem ő volt az egyedüli nehéz helyzetben… Ha látom az irataikon, hogy a szüleik nyugdíjasok vagy nincs munkahelyük, jobban odafigyelek rájuk, hogy mire van szükségük, mit tehetek értük. Itt vagyok, elérhető számukra, és segítek abban, amiben tudok. Olyan jó, amikor aztán kikerülnek innen és küldik a képeket családjukról…
A konyhai szolgálat szépségéről is lelkesen mesél:
Sokat jelent nekem Avilai Szent Teréz mondása, amit válaszként adott a nővérek bocsánatkérésére, hogy a konyha miatt elmaradtak az imáról: „Az Úr a fazekak között is ott van.” Megragadott embersége és az is, hogy a munka, ha úgy állunk hozzá, imádsággá tud lenni. Nem csak szeretem ezt a munkát és érzékem van hozzá, hanem abban is látom az értéket, hogy míg például vágom a zöldséget vagy két kavarás között imádkozhatok azokért az emberekért, akik megjelennek a gondolataimban: „Uram, áldd meg őket, segíts nekik!” Vagy ha elmegy egy mentő, akkor is fohászkodom: „Uram, nem tudom, mi történik, de segíts!” Azért is hálás vagyok a konyháért, mert ott lenyugszik a lelkem, ott tudok tervezni, ott pattannak ki a jó ötletek, hogy milyen programot tartsak a lányoknak. Lelkileg ott tudok felkészülni. A lányok is jól megtanulták, hogy délelőtt nem zavarnak. Amikor pedig vizsgára mennek, sokszor odajönnek a konyhába áldást kérni.
Nem vagyok egyedül a konyhában. Hárman dolgozunk: Fausztina nővér, aki maga is konyhás volt és Jézus. Nagyon jól megvagyunk. Az irgalmasság évében olvastam el Fausztina nővér naplóját és azóta minden reggel elimádkozom a rózsafüzérét, kérem a közbenjárását. A jövőben sorra kerülő 25 éves jubileumomra ezt kértem, engedjenek el sírjához, mert neki nagyon sokat köszönhetek.
Azt, hogy a konyhához hozzáadódott az egész kollégiumért vállalt felelősség is, Pacifika nővér nem teherként, hanem inkább lehetőségként éli meg.
Az új helyzet hozott egyfajta szabadságot, mert így nem kell a lányoknak több főnökhöz szaladgálniuk, hanem tudják, hogy itt vagyok velük. Én szeretem beépíteni a feladatokat az életembe, és mindennek megvan a helye, a papírmunkának is. Így nem nyomasztanak. Nincs határidőnaplóm, hanem a szívem vezet és aszerint működök. A feladatom benne van a zsigereimben. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy elöljáró vagyok, a családom például nem is tud róla. Nem vagyok sztárember, jobban szeretem a visszavonultságot. A lányokkal szigorú és következetes vagyok, nyersen megmondom a dolgokat. Mondtam is nekik: „Nem azért vagyok itt, hogy szeressetek, hanem mert a hivatásomat szeretném élni és veletek együtt építeni.” Ugyanakkor a gyűléseken együtt beszéljük meg a dolgokat, mindenki elmondhatja a véleményét és együtt megnézzük, hogy mit hogyan lehet jobban csinálni.
Jó látni, hogy igény van a kollégiumra. Reklám nélkül is mindig várólista van. Idén azonban sajnos a 37 helyből csak 28 betöltését engedték meg a járvány miatt.
Hogy miért éppen ez a küldetés legkedvesebb a szívének, erről így vallott a mallersdorfi nővér:
Mintha megérkeztem volna valahová. Brassó az a hely, amit annak idején a szívemben megéreztem. Itt családias hangulatban segíthetek másokon. Amikor idejöttem, megálltam az udvaron és azt mondtam: „Uram, ha te engem ideraktál, a béke szigeteként akarom megélni”. Törekedtem is rá, hogy érezzék a lányok: amikor bejönnek az ajtón, itthon vannak és a lelkük megnyugszik. Kint annyi futás van, és sokaknak nehéz a családi helyzete is. Gyermekkoromban én is sok mindenen keresztül mentem és most már tudom, hogy a mélységből van kiút, de tőlem függ, hogy akarok-e kijönni a sötétségből. Isten nem itt vagy ott van, hanem magunkban hordozzuk, minden szívdobbanásunkban ott van, csak ezt kell tudatosítani, akkor is, ha nem érezzük, ha nem küld jeleket. Én is sokszor tapasztaltam, hogy szóltam hozzá, és nagy csend volt a válasz. Ilyenkor azt mondtam neki: „Te most csendben ülsz, mert ezt most én kell hogy eldöntsem. Rám bíztad”.
Kik és mi segít ezen az úton?
Nagymamám, aki idén augusztusban, saját születésnapján halt meg, bölcs asszony volt és sok mindent átadott nekem. Mindig azt mondta: „Légy ember! Becsületes. Az, hogy nővér vagy, Isten ajándéka, de ha nem tudod építeni az embereket, akkor lehet rajtad bármilyen ruha.” Egy héttel halála előtt azt mondta: „Maradj annak, akinek az Isten megteremtett!” Az ő lelki örökségét nagyon mélyen a szívemben hordozom. Gyermekkorom óta láttam, hogy ők sokat dolgoztak, de mindig kiegyensúlyozottan éltek lelkileg, és egészséges istenképe volt neki. Tőle tanultam, hogy a szenvedést is meg kell tanulnunk méltó módon fogadni. Azt is sokat ismételte, hogy mindig van kiút, és Isten megmutatja csak ki kell várni. Egyenességemet, amitől sokan félnek is, nagyapámtól örököltem.
Abban, hogy egyéniségem vonásai egyensúlyba kerültek, sokat köszönhetek Szőcs László jezsuitának és persze az önismereti munkának meg az olvasásnak. Hiszem, hogy azzal kell segítenem az embereknek, amit az Úr adott nekem és az hajt engem, amit Isten a szívembe ültetett. Ő megmutatja, hogy mit kell tennem. A nehéz helyzetekben sem esek kétségbe, hanem azt nézem meg, hogy mi az én feladatom benne, merre mozdít nap mint az Úr és mi az, amit megtehetek.
Évek óta nagyon korán kelek, mert megtaláltam a hajnal kincseit. Kora reggeli szertartásomban benne vannak azok az imáim, amelyek erőt adnak egész napra. Ugyanakkor a szombat délután és a vasárnap nálam mindig szent volt, és most is az: a pihenés, a töltekezés ideje.
Kihívást jelenleg leginkább a járvánnyal kapcsolatos követelményeknek való megfelelés jelenti…
A héten kellett hívnom egy céget, hogy fertőtlenítsenek és ellenőrizzék, hogy minden rendben van-e. A főnök azt jelezte vissza, hogy munkatársai el voltak ragadtatva attól, amit láttak, élvezet volt számunkra itt lenni és vissza akarnak még jönni. Végül még kedvezményt is kaptunk és felajánlották, hogy segítenek a beszerzésben is. Ilyenkor mondom azt: „Uram, a dicsőség a tied, az öröm az enyém…” És a fülembe cseng: „Az idő, amit a rózsádra vesztegetsz…”
A vesztegzáras időszak, amikor a kollégium kiürült szintén hozott szép meglepetést is:
Tudtam, hogy az a feladatom, hogy kettőnkre bevásároljak, főzzek és vigyek ételt a szomszéd, idős néninek is. Aztán nekifogtam horgolni is gyerekeknek játékokat. Nem tanította ezt senki nekem, én is csodálkoztam, hogy megy ez nekem. Úgy jártam, mint a székely ember, akit amikor megkérdeztek, hogy tud-e zongorázni, azt válaszolta: Biztos tudok, csak még nem próbáltam. ..
Mit szeretnél leginkább átadni a lányoknak és más kereső fiataloknak?
Volt idő, amikor elgondolkodtam azon, hogy milyen példa lehetek a lányoknak. Valaki, aki egész nap csak dolgozik? De hiszem, hogy egyebet is látnak. Én a magam egyszerűségében végzem a dolgomat és látom Isten nagyságát a hétköznapokban abban, ahogy vezet, mozgat minket, ahogy jelen van. A lányaimnak is sokszor elmondom, hogy az apró dolgokban keressék őt: egy ölelésben, mosolyban, az apró örömökben, a jelekben.
Bereczki Silvia SA
Forrás: RomKat/Vasárnap
Kérdésemre felidézi azt a pillanatot, amikor tizennégy éves korában a gyergyóremetei templomban, az oltár előtt ministránsként térdelve, valami – nem: Valaki – mélyen megérintette, ő pedig a szíve mélyén kimondta: „Uram, az életemet neked akarom adni és ott segíteni, ahol szükség van.”
Ez a pillanat nagyon mélyen belevésődött a szívembe. Olyan mélyen érintett, hogy nem tudtam nem komolyan venni és csak akörül forogtam, hogy miként tudom ezt megvalósítani, és mi az én feladatom ebben. Elhatároztam, hogy befejezem az iskolát, de közben készülök erre a hivatásra. Csak papi mintáim voltak, nővérekről nem is hallottam, hisz a kommunista rendszerben ilyenekről nem lehetett beszélni. Nagy csoda volt számomra, hogy a jó Isten így belém csepegtette ezt a vágyat. Aztán, egy nap az iskolából hazamenet, a szomszéd néni megkérdezte: „Leánka, mért vagy olyan szomorú?” „Jaj, Terus néni olyan csúnyákat kiáltanak utánam” – válaszoltam. „Mit?” „Apáca…” Még a szót sem ismertem. Ekkor ő behívott és elmesélte, hogy ő a kommunista rendszer kezdete előtt a nővéreknél tanult. Ott lett nekem világos: „Uram, hát ez az út, amire Te engem hívsz”. Otthon nem beszéltem erről és a plébánosomnak sem mondtam, mert azt akartam, hogy először letisztuljon bennem. De olyan nagy volt bennem a vágy, mint soha, semmi más iránt. Végül elmentem a plébánosomhoz és elmondtam neki, hogy mit éreztem. Kezdetben nem is akart hallani róla. Azt mondta, ők szándékosan nem is beszéltek erről, hogy nehogy befolyásoljanak. Amikor 1990-ben befejeztem a X. osztályt ő segített kijutni Magyarországra, mert látta, hogy milyen erős a vágy bennem, és milyen komolyan veszem. 16 évesen mentem el tiszta egyedül. Csak annyit mondtak: „Amikor leszállsz a vonatról, egy különleges hölgy fog várni, akinek hosszú ruhája lesz és a fején kendő”. Akkor láttam először nővért. Így kerültem az Árpád-házi Szent Erzsébet nővérekhez. Két évet voltam ott, vakokkal, mozgássérült gyerekekkel dolgoztam. Onnan a rend elküldött volna tovább Ausztriába.
Hosszú ideig nem jöttem haza, hogy szokjam a távollétet és ne ragaszkodjam, mert ott volt mélyen bennem: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám…” Végül, amikor hazajöttem szabadságra, Lázár Lajos papbácsi elmondta nekem, hogy Udvarhelyen is vannak nővérek, akik karitatív munkát végeznek, és megkérdezte, hogy nem szeretném-e megismerni őket. Ekkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán haza kell jönnöm. Visszamentem és elmondtam a főnöknőnek, hogy úgy érzem, vissza kell jönnöm az én népemhez. Nagyon nehezen engedett el, de azt mondta: „Ha akár tíz év múlva is azt érzed, itt a helyed, gyere vissza.” Tíz év múlva ők látogattak meg engem Udvarhelyen. 1994-ben, két éves jelöltség után öltöztem be és kezdtem el a noviciátust Székelyudvarhelyen, a Mallersdorfi Nővéreknél.
Miután röviden vázolja küldetése állomásait, beszélgetésünkben megérkezünk Brassóba…
Amikor Németországban az elöljárók elmondták a tervüket, hogy bentlakást nyissunk lányoknak Brassóban és megkérdezték, hogy elvállalnám-e a konyhát, hogy ebédet is biztosíthassunk, az volt a válaszom: ha ezzel segíthetek másoknak, miért ne. Azelőtt, a szépvízi gyermekotthonban töltött éveim során már elvégeztem a lelkigondozói képzést, hogy a gyerekeket jobban megértsem. Itt is hamar ráéreztem a lányokra, különösen a nehezebb sorsúakra. Amikor például a konyhában dolgozva láttam, hogy az ebédlőben az asztalnál egy lánynak potyognak a könnyei, kimentem, megkérdeztem, mi a baj, segíthetek-e. Elmondta, hogy hat vizsgája el van maradva – utolsó éves volt – és otthon a szülei nem tudják, nem meri megmondani. Azt mondtam neki: „Nézd meg, melyik a legnehezebb vizsga, és azt vedd előre. Keresd meg a tanárt, kérdezd meg, mikor tud fogadni vizsgára. Mindig a legnehezebbel kezdd!” Végül minden vizsgája sikerült. Most kint van Dániában, de ahányszor hazajön mindig megkeres. Nem ő volt az egyedüli nehéz helyzetben… Ha látom az irataikon, hogy a szüleik nyugdíjasok vagy nincs munkahelyük, jobban odafigyelek rájuk, hogy mire van szükségük, mit tehetek értük. Itt vagyok, elérhető számukra, és segítek abban, amiben tudok. Olyan jó, amikor aztán kikerülnek innen és küldik a képeket családjukról…
A konyhai szolgálat szépségéről is lelkesen mesél:
Sokat jelent nekem Avilai Szent Teréz mondása, amit válaszként adott a nővérek bocsánatkérésére, hogy a konyha miatt elmaradtak az imáról: „Az Úr a fazekak között is ott van.” Megragadott embersége és az is, hogy a munka, ha úgy állunk hozzá, imádsággá tud lenni. Nem csak szeretem ezt a munkát és érzékem van hozzá, hanem abban is látom az értéket, hogy míg például vágom a zöldséget vagy két kavarás között imádkozhatok azokért az emberekért, akik megjelennek a gondolataimban: „Uram, áldd meg őket, segíts nekik!” Vagy ha elmegy egy mentő, akkor is fohászkodom: „Uram, nem tudom, mi történik, de segíts!” Azért is hálás vagyok a konyháért, mert ott lenyugszik a lelkem, ott tudok tervezni, ott pattannak ki a jó ötletek, hogy milyen programot tartsak a lányoknak. Lelkileg ott tudok felkészülni. A lányok is jól megtanulták, hogy délelőtt nem zavarnak. Amikor pedig vizsgára mennek, sokszor odajönnek a konyhába áldást kérni.
Nem vagyok egyedül a konyhában. Hárman dolgozunk: Fausztina nővér, aki maga is konyhás volt és Jézus. Nagyon jól megvagyunk. Az irgalmasság évében olvastam el Fausztina nővér naplóját és azóta minden reggel elimádkozom a rózsafüzérét, kérem a közbenjárását. A jövőben sorra kerülő 25 éves jubileumomra ezt kértem, engedjenek el sírjához, mert neki nagyon sokat köszönhetek.
Azt, hogy a konyhához hozzáadódott az egész kollégiumért vállalt felelősség is, Pacifika nővér nem teherként, hanem inkább lehetőségként éli meg.
Az új helyzet hozott egyfajta szabadságot, mert így nem kell a lányoknak több főnökhöz szaladgálniuk, hanem tudják, hogy itt vagyok velük. Én szeretem beépíteni a feladatokat az életembe, és mindennek megvan a helye, a papírmunkának is. Így nem nyomasztanak. Nincs határidőnaplóm, hanem a szívem vezet és aszerint működök. A feladatom benne van a zsigereimben. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy elöljáró vagyok, a családom például nem is tud róla. Nem vagyok sztárember, jobban szeretem a visszavonultságot. A lányokkal szigorú és következetes vagyok, nyersen megmondom a dolgokat. Mondtam is nekik: „Nem azért vagyok itt, hogy szeressetek, hanem mert a hivatásomat szeretném élni és veletek együtt építeni.” Ugyanakkor a gyűléseken együtt beszéljük meg a dolgokat, mindenki elmondhatja a véleményét és együtt megnézzük, hogy mit hogyan lehet jobban csinálni.
Jó látni, hogy igény van a kollégiumra. Reklám nélkül is mindig várólista van. Idén azonban sajnos a 37 helyből csak 28 betöltését engedték meg a járvány miatt.
Hogy miért éppen ez a küldetés legkedvesebb a szívének, erről így vallott a mallersdorfi nővér:
Mintha megérkeztem volna valahová. Brassó az a hely, amit annak idején a szívemben megéreztem. Itt családias hangulatban segíthetek másokon. Amikor idejöttem, megálltam az udvaron és azt mondtam: „Uram, ha te engem ideraktál, a béke szigeteként akarom megélni”. Törekedtem is rá, hogy érezzék a lányok: amikor bejönnek az ajtón, itthon vannak és a lelkük megnyugszik. Kint annyi futás van, és sokaknak nehéz a családi helyzete is. Gyermekkoromban én is sok mindenen keresztül mentem és most már tudom, hogy a mélységből van kiút, de tőlem függ, hogy akarok-e kijönni a sötétségből. Isten nem itt vagy ott van, hanem magunkban hordozzuk, minden szívdobbanásunkban ott van, csak ezt kell tudatosítani, akkor is, ha nem érezzük, ha nem küld jeleket. Én is sokszor tapasztaltam, hogy szóltam hozzá, és nagy csend volt a válasz. Ilyenkor azt mondtam neki: „Te most csendben ülsz, mert ezt most én kell hogy eldöntsem. Rám bíztad”.
Kik és mi segít ezen az úton?
Nagymamám, aki idén augusztusban, saját születésnapján halt meg, bölcs asszony volt és sok mindent átadott nekem. Mindig azt mondta: „Légy ember! Becsületes. Az, hogy nővér vagy, Isten ajándéka, de ha nem tudod építeni az embereket, akkor lehet rajtad bármilyen ruha.” Egy héttel halála előtt azt mondta: „Maradj annak, akinek az Isten megteremtett!” Az ő lelki örökségét nagyon mélyen a szívemben hordozom. Gyermekkorom óta láttam, hogy ők sokat dolgoztak, de mindig kiegyensúlyozottan éltek lelkileg, és egészséges istenképe volt neki. Tőle tanultam, hogy a szenvedést is meg kell tanulnunk méltó módon fogadni. Azt is sokat ismételte, hogy mindig van kiút, és Isten megmutatja csak ki kell várni. Egyenességemet, amitől sokan félnek is, nagyapámtól örököltem.
Abban, hogy egyéniségem vonásai egyensúlyba kerültek, sokat köszönhetek Szőcs László jezsuitának és persze az önismereti munkának meg az olvasásnak. Hiszem, hogy azzal kell segítenem az embereknek, amit az Úr adott nekem és az hajt engem, amit Isten a szívembe ültetett. Ő megmutatja, hogy mit kell tennem. A nehéz helyzetekben sem esek kétségbe, hanem azt nézem meg, hogy mi az én feladatom benne, merre mozdít nap mint az Úr és mi az, amit megtehetek.
Évek óta nagyon korán kelek, mert megtaláltam a hajnal kincseit. Kora reggeli szertartásomban benne vannak azok az imáim, amelyek erőt adnak egész napra. Ugyanakkor a szombat délután és a vasárnap nálam mindig szent volt, és most is az: a pihenés, a töltekezés ideje.
Kihívást jelenleg leginkább a járvánnyal kapcsolatos követelményeknek való megfelelés jelenti…
A héten kellett hívnom egy céget, hogy fertőtlenítsenek és ellenőrizzék, hogy minden rendben van-e. A főnök azt jelezte vissza, hogy munkatársai el voltak ragadtatva attól, amit láttak, élvezet volt számunkra itt lenni és vissza akarnak még jönni. Végül még kedvezményt is kaptunk és felajánlották, hogy segítenek a beszerzésben is. Ilyenkor mondom azt: „Uram, a dicsőség a tied, az öröm az enyém…” És a fülembe cseng: „Az idő, amit a rózsádra vesztegetsz…”
A vesztegzáras időszak, amikor a kollégium kiürült szintén hozott szép meglepetést is:
Tudtam, hogy az a feladatom, hogy kettőnkre bevásároljak, főzzek és vigyek ételt a szomszéd, idős néninek is. Aztán nekifogtam horgolni is gyerekeknek játékokat. Nem tanította ezt senki nekem, én is csodálkoztam, hogy megy ez nekem. Úgy jártam, mint a székely ember, akit amikor megkérdeztek, hogy tud-e zongorázni, azt válaszolta: Biztos tudok, csak még nem próbáltam. ..
Mit szeretnél leginkább átadni a lányoknak és más kereső fiataloknak?
Volt idő, amikor elgondolkodtam azon, hogy milyen példa lehetek a lányoknak. Valaki, aki egész nap csak dolgozik? De hiszem, hogy egyebet is látnak. Én a magam egyszerűségében végzem a dolgomat és látom Isten nagyságát a hétköznapokban abban, ahogy vezet, mozgat minket, ahogy jelen van. A lányaimnak is sokszor elmondom, hogy az apró dolgokban keressék őt: egy ölelésben, mosolyban, az apró örömökben, a jelekben.
Bereczki Silvia SA
Forrás: RomKat/Vasárnap
Élményeim Krisztussal a hivatástisztázó héten
"Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét Jánost s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: (...) "(Mt 17, 1-2) Urunk megdicsőülése.
Ez a rész az egyik legcsodálatosabb számomra a Bibliában. Néha belegondolok, hogy vajon a három tanítvány hogyan vágott neki a magas hegycsúcsnak, mikor Jézus szólította őket? Vajon volt bennük valami kétség, nem ijedtek meg az úttól, nem kérdezték Őt, hogy te jó ég, hát olyan magasra akarsz velünk menni Jézusom? Vagy inkább izgalom volt bennük, hisz Jézus csak őket hívta most meg erre az útra, biztosan valami fontosat akar mutatni nekik. Én ezzel a két érzéssel vágtam neki az útnak, mikor Kinga Nővér elhívott a Ferences Szegénygondozó Nővérek lelkigyakorlatára. Meg kell, hogy említsem, én már jó rég óta várattam Jézust és a Nővéreket is ezzel az úttal, az életemben pedig olyan káosz uralkodott ekkor, hogy éreztem, most nincs kibúvó!
Mondhatnám, hogy a Tábor-hegy (Mátraverebély Szentkút) tényleg jó messze volt, ugyanis miskolci vagyok, itt töltöm gimnazista éveim utolsó részét:) Hosszú út volt, de biztonságban megérkeztem hozzájuk. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy különösen nagy harc volt bennem hivatásom kérdése miatt, és én egy roppant türelmetlen és igazán döntésképtelen ember vagyok, ami szerintem hamar feltűnt kedves Nővéreimnek. Mindig akartam egy célt kitűzni az életemben, és ha az nem volt, vagy kétséges volt akkor az engem teljesen megbénított.
Első nap ismerkedtünk, nekem főleg fura volt, hisz bár engem mindenki ismert hallomásból, én szinte senkit sem, mégis olyan nagy szeretet és béke ölelt ott át, hogy azt nem tudtam hova tenni. Nem voltunk sokan, de ez tette az egészet még inkább igazán családiassá. És ez még csak a hegy lába volt.
Másnap Jézus újból kézen fogott, és tudtam, hogy most nincs megállás. Egy ferences atya, Jób testvér tartott nekünk egy kis elmélkedést az Eucharisztiáról. Azt hiszem itt most meg kell állnom, mert Jób testvér egy egész könyvet megérne, de én nem húzhatom olyan hosszúra szegény énem történetét. Lenyűgözött, vidámsága magával ragadt. Dehát, hogy lehet egy szerzetes ilyen vidám, ilyen boldog, sosem gyötri kétség? Nem értettem, viszont elhatároztam, hogy meg fogom találni a dolog kulcsát. Gyónásom után beszéltem vele, nem kétség, hogy Szent Ferenc atyának mondtam el egész életem történéseit. Mesélt nekem saját hivatásáról, és azokról a harcokról, amelyekkel ő is mindennap megküzd. De vidámsága és szeretete az Isten utáni kifogyhatatlan éhezésből és Isten folytonos kereséséből ered. Jézus tölti ki mindennapjait. Éreztem, lassan, de alakul ez a dolog köztünk Jézusom!
A csendek, közös játékok, elmélkedések a természetben, beszélgetések, mint kicsi-kicsi lépések a csúcs felé. Ekkor azt mondtam Jézusnak, ennél már nincs jobb, Ő meg kinevetett és azt mondta bízz bennem és figyelj csak. Másnap este életátadós szentségimádáson vettünk részt, amit a Nővérek vezettek. Na ott érkeztem meg igazán a csúcsra. Jézus, a Nővérek és én voltunk a Tábor-hegyen. Én csak néztem Őt és Ő nézett engem, könnyek közt adtam át Neki minden aggodalmam, gyengeségem, de leginkább a szívemet, melyre már olyannyira vágyott, és én eddig vonakodtam megtenni. Úgy éreztem, hogy Jézus mindig velem volt, csak én nem vettem észre, mikor azt hittem, hogy magamra hagyott, igazából csak én engedtem el apai kezét, de most éreztem újra, hogy szorosan fogom és mostantól minden megváltozik. Azt hiszem úgy voltam, mint akit megviccelt az Isten. "Rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj" (Jer. 20,7). Aznap este alig tudtam aludni, annyira elevenen égett bennem a találkozás élménye.
Másnap a hegyen ébredtem, és minden olyan jó volt. Úgy éreztem magam, mint mikor a vak elsőnek lát szivárványt. "Uram jó nekünk itt lenni" mondja Péter, és most annyira együtt tudtam érezni a tanítvánnyal. Folytatódtak az elmélkedésesek, beszélgetések, és persze maradt idő a személyes imára is, ezek nagyon fontos dolgok, és úgy gondolom, ha valaki meg akarja találni élete célját, itt kezdődik az út. Csakhogy a hegyről le is kell jönni néha, ahogy ezt Kinga Nővér mondta nekem, akivel a lelkigyakorlat alatt nagyon sokat tudtam beszélni, és Isten kegyelméből úgy érzem igazán mély lelki kapcsolat alakult ki köztünk. Így elérkezett a fájó búcsú, de azt a szeretetet, örömet és a hőn áhított célt megtaláltam Jézus személyében! Micsoda öröm, micsoda boldogság az, ha az ember rájön, hogy a végtelenül szerető Istennek róla is van egy álma, és ez az álom felül tudja múlni a legmerészebb elképzeléseit, vágyait. Teljesen ki tud tölteni bennem mindent, és egy pillanatra se hagy magamra. Ő nem erőlteti rám magát, az Ő akaratát, hisz szabadnak teremtett engem, szabad vagyok mindenben, így a döntésimben is. Ő csak szeret engem és azon van, hogy velem tudjon élni mindennap, bármilyen helyzetben, a suliban, akár családban, a barátaim körében vagy csak kettesben velem.
Így végszóként igen kellemes élmény volt megismerni a nővéreket, hogy ők is bármilyen hihetetlen:) emberek. Nekik köszönhetem ezt a felfedezést, hogy az Isten hogy tud szeretni engem.
Szent Ferencet már említettem Jób testvér kapcsán, így hát nem is kérdés, hogy Kinga Nővér, akárcsak Szent Klára szintén megragadott. Vidám és lebilincselő személyiség, akárcsak minden Nővér akiket ott Isten kegyelméből megismerhettem. Kinga Nővér sikeresen eligazodott ebben a labirintusban ami jómagam vagyok. Van, hogy az ember megáll az úton, nem hall és nem lát, de az Úr ilyenkor sem tétlenkedik, úgy érzem Őt küldte segítségemre. Így nagyon hálás vagyok neki/nekik.
Mindig is szerettem a ferenceseket, és a ferences lelkiség hozzám nagyon közel állt és áll mai napig is, az Úr jóságos kegyelméből nincs is más vágyam már csak hogy a Szegény és Megfeszített Jézust követhessem, Ő legyen Örök Jegyesem Szent Ferenc regulája szerint, és a Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségében neki szolgálhassak. Így amikor megismertem a Nővéreket, velük voltam, akkor ők az én kezdeti elképzeléseim is felülmúlták, nem a nagy szavak, nagy tettek, hanem az a szent egyszerűség és az a tökéletes szeretet. Ezt bárki láthatja bennük, ott van Jézus minden mozdulatukban, még a legjelentéktelenebbekben is, ahogy levesznek egy poharat, vagy ahogy megterítenek, minden lélegzetvételükben, minden gondolatukban, egyszóval az életükben, akárcsak Vele együtt a boldogság!
Nem tudok elég hálás lenni az Úrnak, és az Ő jóságos kegyelméből "hozzám küldött" Ferences Szegénygondozó Nővéreknek, akik megragadtak és kiemeltek bolyongásomból és visszatereltek az útra, az útra mely Jézus Krisztus!
Galambvári Gréta
Forrás: Ferences Szegénygondozó Nővérek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)