„Megtért és meggyőződéses papok”

Mauro Piacenza bíboros elmélkedése

A Papi Kongregáció prefektusa május 28-án, a spanyol püspöki kar meghívására tartott előadást Madridban a Hit éve keretében a papok megtérésről. A bíboros elmélkedése két fő részre oszlott: az elsőben a papra, mint a hit emberére irányult a figyelem, a másodikban pedig a pap hivatására, akinek ápolnia, erősítenie kell a rá bízott hívek hitét.

Piacenza bíboros mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a pap felszentelése alkalmával – mint ahogyan arra Ferenc pápa is felhívta a figyelmet – nem magának kapja meg a Szentlélek ajándékát, hanem a népért, a hívekért: a pap valódi küldetése ebben rejlik. Ez a misszió pedig a hit megújítása és az Istennek való állandó megtérés által válik csodálatossá és gyümölcsözővé – fejtette ki az olasz főpásztor. Csakis az a személy képes mások hitét megerősíteni, aki sajátját is időről időre megújítja és valóban megtért. 

A pap személyiségének és életének vallásos mivolta által képes arra, hogy embertársainak nemcsak hitéletét ápolja, hanem problémáival is szembe tudjon nézni. Ennek jegyében az evangelizáció szükségszerűen az emberi fejlődést is elősegíti. Az emberi fejlődés elképzelhetetlen lenne, hanem Isten nem „támogatta” volna az emberiséget azzal, hogy Ő maga emberré lett.

Megtérni a Hit évében azt jelenti – folytatta elmélkedését Piacenza bíboros –, hogy szenvedéllyel élünk embertársaink hitéért az egyházi küldetés iránti engedelmesség jegyében és annak tudatában, hogy az ehhez szükséges eszközöket Istentől kapjuk ajándákba, amelyeket a Szentlélek tesz működőképessé és megfelelővé.

A főpásztor ezek után a személyes megtérés és a küldetés közötti örök kapcsolatra tért ki. Mint ahogyan a híveknek példa lehet a pap mélyen megélt hite, úgy a pap számára is sokat jelent az embertársak szolgálata az Istennek való folyamatos megtérésben. Hányszor hív a megtérésre, az Istenhez való közeledésre a gyermekek tiszta lelkülete, a betegek szenvedésének tudatos felajánlása, a bűnbánók hitvallása. Mindez Isten működésének jele a világban. Isten csodálatos tevékenységét szemlélni azt jelenti, hogy magát Istent szemléljük: nem egy elképzelést hirdetünk, hanem azt, amit saját szemünkkel láttunk, füleinkkel hallottunk, kezeinekkel megérintettünk: az Élet Igéjét.

Embertársaink támogatása a hit útján és a hitben nemes és magasrangú feladat, cselekedet. Ez a küldetés pedig az ég és föld Urának, a Megváltónak kérésére történik, ezért a Hit éve a mélyreható megtérés alkalma is egyben minden ember és pap számára. Mások hitéletének ápolása nem gyengíti, hanem megerősíti saját hitünket, megtérésünk pedig táplálja embertársaink hitét – hangsúlyozta Piacenza bíboros. 

XVI. Benedek pápa „Porta fidei” k. Motu proprio-jában, amellyel megnyitotta a Hit évét, szól a hit két, egymástól elválaszthatatlan dimenziójáról, amelyek a megismerésre és a ráhagyatkozásra irányulnak. A pap valódi megtérése ezt mindig tükrözi. Milyen pap lenne az olyan, aki meggyőződéssel teli, de nem megtért, vagyis aki a kereszténységet, mint emberi ideológiát éli meg? Ugyanez érvényes egy megtért, de nem meggyőződéses papra, vagyis aki nem fogadta be mélyen és szeretettel a hitigazságokat, és a Krisztussal való azonosulás jelentőségét. 

A mai szekularizált világban a papi küldetés és az embertársak hitének ápolása a valódi megtérés által tud megvalósulni, amelyhez szükséges a hitről való teljes meggyőződés. A küldetés továbbá azzal jár, hogy elkísérjük a ránk bízott embereket személyes és plébániai életük során a hit megismerő és ráhagyatkozó dimenziójának megismerésében, amelyek nélkül nem valósulhat meg a keresztány tapasztalat megélése. 

„Ne feledkezzetek meg tehát arról – hívta fel a jelenlévő papok figyelmét Piacenza bíbors –, hogy az isteni küldetés jegyében a hívek, mint példamutató személyekre tekintenek ránk, igaz tanúságtételt és atyai gondoskodát várnak. Ezt pedig a Boldogságos Szűz Mária iskolájában tanulhatjuk meg igazán” – zárta elmélkedését a Papi Kongregáció prefektusa a Hit évének alkalmából Madridban.

Forrás: Vatikáni Rádió

Domonkos Nővérek a Párbeszéd Házában

Időpont: 

2013. június 2., vasárnap, 21:00

2013. június 9., vasárnap, 21:00

2013. június 16., vasárnap, 21:00

2013. június 23., vasárnap, 21:00

2013. június 30., vasárnap, 21:00

Helyszín: 

 Párbeszéd Háza

1085 Budapest, Horánszky u. 20.

Szerzetesi Sziget - Domonkos hónap

Inkvizítorok és prédikátorok – Domonkosok a tévhitek mögött

Mozgalmas múltjuk, az inkvizícióban való szerepük és magyar szentjük miatt sokan ismerik, mégis félreismerik őket. A valódi domonkos élethivatást és a rend igazi történetét is megismerheti az, aki júniusban csütörtökönként és vasárnap esténként Budapest belvárosában felkeresi a Loyola Cafét.

A Szerzetesi Sziget júniusi vendégei a domonkos nővérek lesznek.  

A zakatoló mindennapokban szükség van egy helyre, ahol nemcsak a külvilág, de a lélek is lecsendesedhet. Ehhez a lelki megnyugváshoz járul hozzá a Loyola Café májusban indult programsorozata, a Szerzetesi Sziget, melynek során magyarországi szerzetesrendek adnak betekintést a hivatásukba, mindennapjaikba.

A hagyományos vasárnap esti „A nővér meghallgat”  négyszemközti beszélgetés nyomán a Sziget részeként elindult a Szerzetesi Sarok, ahol az aktuálisan bemutatkozó rend egy tagja fogadja az érdeklődőket, vigaszt keresőket, vagy éppen válaszok után kutatókat.

Májusban az első magyar alapítású rend, a Magyar Pálos Rend volt a Sziget vendége, melynek során kiállítással és interaktív programok segítségével ismertették meg az érdeklődőkkel a rend történetét, hivatását és érdekességeit.

A júniusi hónapban egy női szerzetesrend, a Domonkos Nővérek fognak bemutatkozni a Szigeten. Június 6-án, 13-án és 20-án csütörtökön beszélgetést tartanak olyan témákról, mint az inkvizíció és a domonkosok kapcsolata vagy a szerzetesi fogadalmak nehézségei és szépségei.

A hónap minden vasárnapján a nyolc órai jezsuita mise utáni agapén a domonkosok várják a szerzetesi sarokban a lecsendesedni vágyókat, valamint a szokásos pogácsa és jeges tea mellett domonkos süteményeket kóstolhatnak, valamint domonkos könyveket és képeslapokat vásárolhatnak a Szerzetesi Sziget és a Loyola Café vendégei.

Vasárnap esténként:

Szerzetesi Sziget - Domonkos hónap megnyitója és kiállítás a Loyola Caféban a domonkos életről június 2.

Június 2-án és 23 a domonkos nővérek kórusa énekel a szentmisén

Június minden vasárnapján Agapé a Loyola Caféban – domonkos sütemények, domonkos könyvek, képeslapok, beszélgetési lehetőség a nővérekkel

„Meditáció domonkos módra” – rózsafüzér készítés – június 9., 16., 23., 30.

Szerzetesi sarok, ahol a nővérek meghallgatnak, és tabuk nélkül válaszolnak minden olyan kérdésre, melyeket félsz feltenni nagy közönség előtt

Június 9.	Novíciákkal
Június 16.	„Fűalatti” nővérekkel
Június 23.	Hivatásról
Június 30.	„Mezei” nővérekkel

Csütörtöki (június programok):

Június 6. Inkvizítorok, prédikátorok és szentek - Kik azok a domonkosok?

Június 13. Leláncol vagy felszabadít? Mindent a szerzetesi fogadalmakról - Mire jók a szerzetesi fogadalmak?    

Június 20. Zsolozsma: Az Egyház imája: miért és hogyan? - Az előadás után közös zsolozsma (Kompletórium)

Forrás: Jezsuiták

Fogadalomújításra

Szentháromságról nevezett Brigitta - a glumslövi (Svédország) Kármel perjelnője - beszéde egy fogadalomújítás alkalmával

Fogadalmunk által teljesen Istennek szenteljük magunkat. Jézust választottuk, örökre neki adjuk át szívünket, hogy Ő legyen életünk, örömünk, boldogságunk, egyetlen szerelmünk. Amikor a Kármel Regulája és Konstitúciója szerint előírt fogadalmunkat letettük, kifejeztük akaratunkat, hogy a Kármel lelkisége szerint élünk, s olyan életstílust választottunk, amelyet a belső ima, a csend és a magány, a kölcsönös szeretet, az öröm és a közösségi élet jellemez. Így akarunk részt venni Jézus megváltó művében, és életünket Isten mellett a minden ember örök boldogságáért végzett imának és felajánlásnak akarjuk szentelni.

Halálunkig hűségesek akarunk maradni ezekhez a fogadalmakhoz, bármibe kerül is, bármi nehézség mered is elénk. Ez Isten ránk vonatkozó abszolút akarata, biztosítékát az Egyház nyújtja s ez életünk egyetlen értelme. Ez a hűség már önmagában is apostoli tevékenység, jótett az egész emberiségért, a világért, amelyben a „hűség” szó, ha még egyáltalán használják, gyakran az ember önmagához, vagyis változó érzelmeihez és hangulataihoz való „hűségét” jelenti. Mi azt tanúsítjuk, hogy ebben a zaklatott korban hűségesek vagyunk első szeretetünkhöz, s ez lehetséges, mi több, egységesülést, összetartó erőt és bensőséges örömet ad.

Az Úr, akinek szenteltük magunkat, megfeszített Úr, ennek pedig számunkra szükségszerű következményei vannak. Az út, amelyet követünk, keresztút. Ezen útnak kettős a dimenziója. Az első: elmélkedésünk és belső imánk által részt veszünk Jézusnak a mi és az egész világ üdvösségéért vállalt kínszenvedésében. – A másik dimenzió: készségesen magunkra vesszük azt a keresztet, amelyet az élet ránk helyez. Lehet ez szárazság a belső imában, a nap folyamán lemondás önmagunkról, szüntelen harc hibáink és a kísértések ellen, avagy sikertelenségek és elbukások, vagy általános elbátortalanodás és undor. Megtérés és megújult elkötelezettség, elöljárónkkal vagy lelki kísérőnkkel folytatott őszinte párbeszéd által próbálunk segítséget és erőt találni, hogy folytassuk Isten felé vezető utunkat. Az őszinte önismeret, amelyhez néha egy testvéri megjegyzés is hozzájárul, gyakran olyan keresztet jelent, amely elől hajlamosak vagyunk megfutni, az önsajnálat sáncai közé menekülni, átengedve magunkat az önsajnálatnak. Betegségeink, gyöngeségeink is olyan kereszteket jelentenek, amelyeket panasz nélkül el kell fogadnunk, hiszen így egyesülhetünk megfeszített Urunkkal. Gondoljunk Szent Teréz anyánk imájára: „Szenvedni vagy meghalni”, Keresztes Szent János atyánk pedig szenvedni kívánt és megvetettnek lenni Jézusért. Valóban járjuk a keresztutat vagy inkább a könnyebbet választjuk? „Legyetek eltökéltek, nővéreim, mert nem azért jöttetek ide, hogy babusgassátok magatokat, hanem hogy meghaljatok Krisztusért”, írta Szent Teréz anyánk (A Tökéletesség Útja 10,5).

A Boldogságos Szűz itt is a példaképünk, csillag, amely utat mutat. Szent Mária Magdolnáról nevezett Gabriel (1893–1953) atya írja: 

„Miasszonyunk azt akarja, hogy hozzá hasonlítsunk, de ne csak ruhánkkal, amelyet viselünk, hanem főképp szívünkben és lelkünkben. Ha szemünket Mária lelkére szegezzük, meglátjuk, hogy a kegyelem gazdag lelki életben, összeszedettségben, Istennek való állandó önfelajánlásban és a Vele megélt bensőséges egyesülésben bontakozott ki. Mária lelke Istennek fenntartott szentély... Ott csak az Isten iránti szeretet uralkodik, lángoló buzgósággal Isten tiszteletéért és az emberek üdvösségéért. A Kármel annak a szemlélődő életnek a szimbóluma, amely teljesen Isten keresésére szenteltett, egészen a jelenlétében való életre irányul; aki mindezt a legtökéletesebben megvalósította, a legmagasztosabb eszmény: a Szent Szűz.” Szentháromságról nevezett Erzsébet nővérrel együtt hagynunk kell, hogy a Kegyelmek Anyja alakítsa lelkünket az övéhez hasonlóvá.

Végtelenül hálásnak kell lennünk csodálatos hivatásunkért. A hűség első alapköve a hála. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erőddel”. Ha minden embernek e parancs szerint kell élnie, ránk, megszentelt szerzetesekre, ez még inkább kötelező.

Nagy örömmel és hálával újítsuk meg gyakran fogadalmainkat azzal a szilárd elhatározással, hogy egész életünkben hűségesen éljük, míg csak az örök menyegző lakomáján, az égben, végleg be nem teljesednek.

Fordította: Puskely Mária SSND

Az írás az alábbi könyv Epilógusa: Wilfrid Stinissen OCD: Cachés dans l'Amour. Manuel de vie carmélitaine. Éditions du Carmel, 2011

Magyar kiadás: Wilfrid Stinissen OCD: Istenbe rejtve. A kármelita élet kézikönyve. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2012

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek

Papi hivatásébresztő

Egy bencés szerzetesközösség életéből

Canterbury Szent Ágoston

Nagy Szent Gergely pápa 596-ban a római szerzetest, Ágostont küldte el negyven társával, hogy hirdessék az evangéliumot Délkelet-Angliában a kenti népnek. Kent királyságát abban az időben Ethelbert kormányozta, akit Dél-Anglia többi királya elismert fölöttesének. Ethelbert néhány évvel korábban feleségül vette Berta frank hercegnőt, Párizsi Charibert király leányát. Berta magával hozott Kentbe egy Liudhard nevű frank püspököt, aki Canterburyn kívül egy római templomot magánkápolnaként használt. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy akár a püspök, akár a királyné megkísérelte volna Ethelbertnek vagy népének megtérítését.

Róma angliai missziójának kezdetei homályba vesznek. Béda Anglia egyháztörténete című műve az egyetlen forrásunk. Ebben elbeszéli, hogy Gergely Rómában angol rabszolgákat látott, és ettől fogva dédelgette azt a vágyat, hogy Angliában is hirdessék az evangéliumot. De semmi sem történt ebben az irányban mindaddig, amíg 590-ben ő maga nem lett a pápa. Világos, hogy a kezdeményezés Gergelytől eredt, és a vezető, akit ehhez a vállalkozáshoz kiválasztott, saját kolostorának a priorja volt.

596 tavaszán Ágoston társaival tengeri úton indult Galliába. Mivel a vállalkozást túl veszélyesnek látták, a partraszállás után társai vissza akartak fordulni, s erről levelet is küldtek a pápának. Gergely azonban nem engedett kérésüknek. Buzdította őket, hogy az egyszer már megkezdett vállalkozást ne adják föl, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ágostonnak, akit apátjukká tett. Ezenkívül levelet írt Gallia püspökeinek, Austrasia és Burgundia uralkodóinak, és kérte őket, hogy legyenek a misszionáriusok segítségére, adjanak melléjük papokat tolmácsul. Ágoston erősen kézben tartotta a vezetést. Még franciaországi útjuk közben püspökké szentelték. 597 kezdetén társaival partra szállt Thanet szigetén, Kent keleti partja előtt.

Ethelbert Thanet szigetén fogadta a misszionáriusokat. Az első találkozás kedvezően sikerült. Ágoston beszéde jó benyomást tett a királyra: engedélyt adott a térítőknek, hogy tanítsanak. Canterburyben maga jelölt ki számukra szállást, és megígérte, hogy gondoskodik ellátásukról. Hamarosan megtörténtek az első megtérések. Még 597 pünkösdje előtt maga a király is megkeresztelkedett, de nem akarta, amint Béda mondja, alattvalóit kényszeríteni, hogy példáját kövessék, mert megtanulta, hogy a keresztény hitet szabadon kell elfogadni. Megtérése és Ágoston apát meggyőző ereje mégis elérte, hogy karácsonykor tízezer megtérőt keresztelhettek meg.

Ágoston két társát, Lőrincet és Pétert Rómába küldte, hogy tájékoztassák a pápát a misszió sikeréről, egyben tanácsot kért különféle problémákkal kapcsolatban.

A követek csak 601-ben tértek vissza, egy csapat újabb misszionárius kíséretében, s meghozták Ágoston számára az érseki palliumot.

Hoztak ezenkívül istentiszteleti edényeket, eszközöket és ruhákat, templomfelszereléshez szükséges egyéb tárgyakat, apostol- és vértanú- ereklyéket és számos könyvet. És alapos választ hoztak Ágoston kérdéseire, aki azt a megbízatást kapta, hogy papjaival és klerikusaival éljen közös életet, szerzetesei számára azonban alapítson külön kolostort. Továbbá a gall és a római egyház szokásai alapján saját liturgiát kellett összeállítania, úgy, ahogyan a legcélszerűbbnek látja. Azzal is megbízta a pápa, hogy szükség szerint még tizenkét püspököt szenteljen, egy püspököt pedig küldjön Yorkba, a Northumbria-királyságba, aki engedélyt kapott, hogy a maga részéről is további tizenkét püspököt szenteljen.

A pápának ezek az átfogó tervei természetesen teljesen távol jártak a realitástól. Azt mutatják, hogy a pápának nem volt áttekintése az angliai helyzetről. Az első misszionáriusok csak egy generációval Ágoston halála után léphettek Northumbria földjére. A következő évek folyamán Ágoston Rochesterben állított föl püspökséget és Justust tette püspökévé, aztán egy harmadikat Londonban, ennek Mellitus lett a püspöke. Számára Ethelbert király templomot építtetett Szent Pál apostol tiszteletére. Canterbury mellett emeltetett Ágoston egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kolostort. A városban saját székesegyháza mellett iskolát alapított jövendő papságának kiképzésére.

Ezekben az években szenvedte el egyetlen súlyos kudarcát. A pápa egész Angliára kiterjesztette Ágoston joghatóságát, ugyanakkor megbízta, hogy ennek megfelelően vegye gondjaiba a római időkből maradt brit keresztényeket. Ezek az angolok, szászok és jütök inváziója óta az egyház többi részétől elkülönülve éltek a nyugati országrészekben. Ágoston őket is meg akarta nyerni a missziós munkára. Ethelbert király segítségével konferenciát szervezett a brit püspökök és tanult emberek egy csoportjával, és előadta nekik elgondolásait. Gondolkodási időt kértek. A legközelebbi összejövetel alkalmával azonban nem fogadták el Ágoston indítványát, hogy vegyék át a húsvét idejének római számításmódját és a keresztelésnek az egész egyházban használatos rítusát. Azt is visszautasították, hogy bármi módon részt vegyenek Anglia misszionálásában. Ezzel kitűnő alkalom maradt kihasználatlanul. A brit egyház tovább élt a maga elszigeteltségében. Ennek oka nyilvánvalóan a büszkeségük volt. Emellett a brit keresztények bizalmatlanok is voltak Ágostonnal szemben, hiszen ellenségeik, hódítóik között tevékenykedett.

Ez az eset, amelyet Béda közléséből ismerünk, számos angol történész ítéletalkotását meghatározta. Kevés kivétellel csak jelentéktelen érdemet tulajdonítanak Ágostonnak Anglia megtérítésében. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk, figyelemre méltó teljesítmény volt, amit végbevitt. Mire meghalt -- valószínűleg 604-ben --, megtérítette Kent királyát és népéből több ezer embert, alapított három püspökséget és legalább egy kolostort. Létesített egy iskolát, amely néhány éven belül bennszülött püspököket és papokat képzett az új egyháznak. Természetesen helyes az az állítás, hogy Ágoston nem térítette meg Angliát. Ahhoz ugyanis legalább egy évszázad munkája kellett. Az ő missziója Kent udvarára és királyságára terjedt ki, ahol tartós sikereket mondhat magáénak. Béda egyháztörténetében van egy jellemző hely, amelyben arról tudósít, hogy milyen volt az egyház helyzete Canterburyben az Ágoston halálát követő években. Béda leírja, hogy Lőrinc, Ágoston utóda, amikor Canterburybe jött, látta, hogy ennek az egyháznak az alapjai a legjobb állapotban vannak''. Pál apostolhoz hasonlóan Ágoston ültetett ott, ahol másoknak kellett aratniok. Az ő feladata az volt, hogy lerakja az Egyház alapjait Angliában. Béda szavai tanúsítják: valóban méltó arra, hogy az angol nép apostolának nevezzük.

8. századi kéziratok tanúsága szerint 604. vagy 605. május 26-án temették el. Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, május 28- ra, 1969-ben áthelyezték május 27-re.

Forrás: Szentek élete

Beszélgetés Richter Mátyás kispappal

Füleczki István kispap tanúságtétele

1. Bemutatkozás és hivatástörténet

2. Hogyan fogadja a család a papi hivatást

3. A cölibátus értéke és az alázat

Meghívás a papi hivatásra

A hivatás felismeréséért

Benedicimus Deum

Communion, Gregorian Chant, Most Holy Trinity Sunday, Year C "Benedicimus Deum" from Corpus Christi Watershed on Vimeo.

A Fiú Által az Atyához a Lélek Szárnyain

Elmélkedés Szentháromság vasárnapján a megszentelt életről

„Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” Jn 16, 12-15

Ezen az ünnepen a Szentháromságos Egy Istent ünnepeljük, Aki van, él, méghozzá Egylényegű három Személyben. A Szentháromság Személyei sokszor szétválasztva élnek képzeletünkben, nehéz felfogni emberi értelmünkkel az Ő Egységét a három Személyben.

Minden hivatását kereső léleknek törekednie kell komolyan közelebb kerülni a Szentháromsághoz, hogy megismerje azt, akivel elkötelezettsége lehetővé válik. Hogyan lehetséges ez? Az Úr mindenkihez megsokszorozza lépteit, aki Felé csak néhány lépést tesz. De hogyan tudunk Istenhez közelebb kerülni? Ennek nagyon egyszerű módja van: a Fiú Által az Atya felé kell haladni a Szentlélek Szárnyain.

Mit jelent a címben foglalt mondat a gyakorlatban? Az Úr lehetőségeket adott nekünk, hogy kézzelfogható módon közelebb kerülhessünk Hozzá. Isten Fiában jelent meg a Földön. Aki a Fiúhoz közelít, az az Atyához is közelebb kerül. De hogy lehet a Fiúhoz közelíteni? Tanítása a Szentírásban kinyilatkoztatásként ránk maradt a próféták és evangélisták által. Nagyon fontos a Szentírás tanulmányozása, az olvasás, elmélkedés és ha van rá mód minél közelebbi megismerése.

Másik fontos kapcsolattartó lehetőség Jézushoz a szentségek. Ezek közül az egyházi rend és a házasság szentsége egy életre szól a hivatásukban elkötelezettek számára, további szentségek közül vannak egyszer felvehetők és vannak többször kiszolgáltathatók. Éljünk a szentségek vételével az Egyház szabályai szerint, hogy élő kapcsolatban élhessünk Krisztussal és Ő Általa az Atyával.

Az Oltáriszentségnek a tisztelete nyilvános formában is történhet, de a Szentségi Jézus mindig vár minden lelket az Eucharisztiában imádására, akár csendesen is, a Tabernákulumban. A rendszeres imaéletet sosem szabad elhanyagolni. Történhet ez több módon, főleg a szentségimádásra buzdítok minden hivatását kereső lelket, mert ez a legbiztosabb útja a hivatás megtalálásának, az abban való elköteleződésnek és megmaradásnak, de mindenki számára az életszentség elérésének.

A Szentháromság Személyei közül a Szentlélek elfogadása és megértése sokak számára nem tűnik egyszerűnek. Milyen szerepe van a Szentlélek Istennek a Hármas Egységben? Ő a Szeretetkapcsolat az Atya és a Fiú között. A ő Szárnyain lehet a Fiútól az Atyához jutni. Ő adja az erőt, amelyből Isten Országa áll, hogy Szeretetében állandóan előre haladva már itt a Földön egyre közelebb kerülhessünk az Örök Szeretethez, amelyben az örök életben beteljesülten élhetünk egy örökkévalóságon át.

A Szentháromságos Egy Istenhez fűződő szeretetkapcsolatunkhoz, amely a Fiún keresztül jut a Mennyei Atyához a Hét Ajándok Istene a Szentlélek által, kívánok minden hivatását kereső olvasónak és hivatásukban bizonyos vagy már teljes fokban elkötelezetteknek kitartást, erőt és sok kegyelmet életüknek minden napján. Amen.

Himnusz Szentháromság ünnepén

Legfőbb Atyának, született Igének, 
Szent Leheletnek, egy Urunknak vallunk 
mind, kiket földön fűzött egy családba 
édeni kertünk.

Élsz, de a Három s ugyanakkor Egynek 
titka titoknak marad a világon, 
ámde az égben téged dicsér őket 
fényed betölti.

Énekli mind már: „Te vagy a Teremtő”, 
mennyei tűzzel igazítasz mindent, 
és fölséges-szent, szerető Szívedtől 
lángol a szívünk.


Emberi hadnak akarattal adtad, 
égi karokhoz, hogy odaszegődjék, 
s vágyai célját, az örökös békét 
boldogan élje. Ámen.

Egy életre szóló kaland

Pazzi Szent Mária Magdolna élete

Pazzi Katalin (a keresztségben Sziénai Szent Katalint kapta védőszentül) mind apai, mind anyai ágon nemes firenzei ősöktől származott. Nagyon korán kitűnt gyermektársai közül jámborságával és rendkívüli szellemi képességeivel. Egész különös vonzást gyakorolt rá a Szentháromság és az Eucharisztia misztériuma. Szerette az imádságot, és nem hagyta el akkor sem, ha nem talált benne érezhető vigasztalást. Kilenc éves volt, amikor egy jezsuita atyától kapott egy elmélkedési könyvet, amely Jézus Krisztus kínszenvedéséről szólt. Ezt a könyvet naponta forgatta.

Tíz éves korában járulhatott először szentáldozáshoz. Két hétre rá, 1578. április 9-én, annak jeléül, hogy egészen Istennek szenteli magát, titokban szüzességi fogadalmat tett. Nyaranként, amikor a család kiköltözött vidéki villájába, összegyűjtötte a parasztgyerekeket, és katekizmusra oktatta őket. Ahogyan csak tudta, már ebben az időben vezekelt, és önmegtagadásokat gyakorolt, hogy kimutassa az Úr Jézus iránti szeretetét. Miközben azonban ő egyre bensőségesebben szerette Krisztust, a család házassági terveit szőtte felőle. Amikor tizenhat éves lett, közölték vele, hogy férjhez kell mennie. Katalin pedig teljes elszántsággal harcolni kezdett égi Vőlegényéért, és kijelentette, hogy inkább vérpadra megy, és lefejezteti magát, de másé nem lesz, csak Krisztusé. Mikor látták, hogy semmiképpen nem tudják meghajlítani akaratát, beleegyeztek, hogy kolostorba vonuljon.

Pazzi Katalin 1582. december 2-án lépett be a firenzei Santa Maria degli Angeli kármelita kolostorba. Azért esett erre a választása, mert itt a nővérek rendkívüli módon naponta áldozhattak. Az első perctől fogva otthon érezte magát. Sem a szegénység, sem az engedelmesség, sem a közösségi élet nem esett nehezére, s amikor két hónappal később, január 30-án magára ölthette a kármelita apácák szegényes ruháját, és megkapta új nevét, melyen ettől fogva Mária Magdolnának szólították, boldog volt.

Mint novícia az erényes élet tükre lett. Ám még mielőtt letelt volna a novíciátus két éve, titokzatos betegség lepte meg, amelyen senki nem tudott segíteni: magas láz kínozta és szünet nélkül köhögött. Emiatt sem aludni, sem étkezni nem tudott, úgyhogy bizonyos idő után az életéért kezdtek aggódni. Ezért a szokásosnál hamarabb bocsátották fogadalomtételre, hogy apácaként halhasson meg. Az oltár elé felállított ágyban tett fogadalmat 1584. május 24-én.

Tizenkét éves volt, amikor először esett elragadtatásba. Följegyezte ő maga, hogy a fogadalomtétel előestéjén eljött hozzá Jézus, megnyitotta neki az oldalát, és ő tökéletes békességet és nyugalmat talált benne. Másnap pedig, a fogadalom napján, amely Szentháromság vasárnapja volt, ,,miután letette a fogadalmat, érezte, hogy teljesen elveszíti érzékeit, és egészen fölolvad abban az egységben, amelyre a fogadalomtételkor lépett Istennel''. Ettől kezdve belső életének állandó megnyilvánulása volt az elragadtatás.

Júliusban csodálatosan meggyógyult. Elöljáróinak köszönhető, hogy misztikus tapasztalatairól az utókor és a kolostoron kívüli hívők is tudomást szerezhettek. Elrendelték, hogy amennyiben képes rá, foglalja írásba az elragadtatások közben átélt tapasztalatokat; emellett a nővértársaknak is utasítást adtak, hogy írják, amit elragadtatása közben mond. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy elragadtatásba esett, de járt-kelt, lángolt a szeretettől, és beszélt. Ilyen alkalmakkor megvilágosodásokat kapott a hit igazságairól, vagy a lelki élet kérdéseiről.

Annyira lobogott benne az istenszeretet, hogy szerette volna bejárni az egész világot, és minden teremtményt meghívni Isten szeretetére. ,,Nem szeretik a Szeretetet'' -- ezt fájlalta leginkább, és ez a motívum 1585 tavaszától egyre erősebbé vált elragadtatásaiban. Május 12-én Isten mutatott neki egy kertet, amelyet teljesen ellepett a tövis és a bogáncs, és fölpanaszolta neki, hogy ilyen az Egyház. Erre Magdolna így válaszolt: ,,Ó, Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek! Csak valami keveset juttass nekik világosságodból, hogy fölismerhessék rosszaságukat. Nekem pedig add a kegyelmet, hogy elégtételt nyújthassak értük, ha akarod, akár életem föláldozásával is!''

Egy másik alkalommal megismételte engesztelő fölajánlását, és hozzátette: ,,Ha az én gyengeségem nem elegendő, hogy vakságuktól megszabadítsa őket, engedd, hogy annyiszor szenvedjem el a halált, s kezdjem újra az életet, ahányszor csak szükséges, hogy igazságosságod kielégíttessék!'' -- És a fölajánlást az Úr elfogadta, mert megparancsolta neki, hogy vezeklésül a vasárnapokat kivéve vízen és kenyéren böjtöljön, naponta csak öt órát aludjon kemény deszkán, ne viseljen a lábán sarut, és télen-nyáron ugyanabban a ruhában járjon.

Június 8-án az Úr tudomására hozta, hogy néhány nap múlva megajándékozza azzal a boldogsággal, hogy Isten gazdagságából részesülve egyesülni fog a Szentlélekkel, utána azonban öt szenvedéssel teli esztendő következik. Magdolna arra kapott ígéretet, hogy Isten megvonja tőle a kegyelemnek minden érezhető vigasztalását; a próbatét arra szolgál, hogy megismerje a saját semmiségét, és még fogékonyabbá váljék Isten sugallatai iránt; mindez nem marad rejtve az ördögök előtt, de Isten megvalósítja a maga terveit.

Az előre megmondott szenvedés valóban megkezdődött, és félelmetes volt. Magdolna fizikailag érezte az ördögök közelségét, akik gyötörték őt. Kétségei támadtak a hit felől, káromló gondolatok, tisztátalanságok, kétségbeesés, gőg kísértette, ám ő mindezen kísértések közepette egyre inkább megalázta magát. Az igazi gyötrelmet azonban szörnyű belső szárazsága okozta, amely lehetetlenné tette, hogy a lelkét fölemelje Istenhez. Elmondta elöljárójának, hogy egyetlen támasza az a csekély jóakarat volt, amit a szívében tudott, hogy nem akarja megbántani Istent.

Amikor nővértársai látták szenvedését és elhagyatottságát, kételkedni kezdtek a korábbi kegyelmek hitelességében. És bizalmatlanságukat még tovább fokozta, hogy 1586-ban elragadtatások közben leveleket kezdett diktálni. Külön figyelmet érdemel, hogy elragadtatásai minden belső elhagyottság ellenére tovább folytatódtak. Csak ahogy ő maga írja, semmi örömet nem talált bennük, mert úgy élte át elragadtatásait ebben az időszakban, mintha nem ő lett volna.

E levelekben lángoló szavakkal fordult ő, a kis kármelita apáca nagy egyházi méltóságokhoz: a pápához, a bíborosok kollégiumához, a jezsuita generálishoz, a firenzei érsekhez, és Isten nevében sürgette őket, hogy Krisztus véréért tegyenek meg mindent, ami szükséges az Egyház megújulásához (ti. a trienti zsinat határozatainak végrehajtásához). Nem nehéz elképzelni, hogy ez a hang mennyire megrémítette az apácákat. E levelek mind megtalálhatók a kolostor levéltárában -- ugyanis soha nem küldték el őket! Vajon tartalmuk eljutott-e a címzettekhez? Nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy választ sehonnan nem kapott rá.

1590 pünkösdjén ért véget ez az ötéves próbatét. A matutinum végén, amikor a Te Deumot énekelték, Magdolna nővér úgy elmerült Istenben, hogy egész nap elragadtatásban maradt. Visszakapta a kegyelem vigasztalásának érzését, és ígéretet kapott, hogy ezután bármit tesz, mindennapos munkája közben is Istennel egyesülten fog élni.

A firenzei Santa Maria degli Angeli-kolostor nem tartozott a kármeliták sarutlan reform-ágához, de amit Magdolna nővér megélt, az teljesen megegyezik azzal, amit Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a lelki élet legmagasabb fokairól tanít. S föltűnő, hogy -- annak ellenére, hogy a neki szóló leveleket nem küldték el -- V. Sixtus pápa bullái és rendeletei 1585--1590 között szinte szóról szóra választ adnak azokra a követelésekre, amelyeket Magdolna isteni parancsra megfogalmazott.

Elragadtatásai során az Úr olyan szerzetesi ideállal ismertette meg Magdolna nővért, amely nagyon eltért az akkori kolostorok általános gyakorlatától. Amikor a novíciamesternő asszisztense (1595), majd novíciamesternő (1598) lett, lehetősége nyílott, hogy a kapott eszményeket másoknak is átadja. Növendékeit arra nevelte, hogy maradéktalanul tartsák meg a szerzetesi fogadalmakat, mert csak így juthatnak el a szabadság legmagasabb fokára, amely föltételezi, hogy a lélek mindenről lemond, ami nem Isten. Céltudatos következetességét Istenért égő buzgósága teszi érthetővé. Mindamellett nem volt kegyetlen, mert szigoránál csak anyai szeretete volt nagyobb, amellyel fiatal nővértársait szerette, s mint ,,gyermekeinek'' éjjel és nappal szolgálatára volt. A szellem, amelyet meghonosított a novíciák között, természetesen a kolostor egészére is hatott, és áldásait még nemzedékekkel később is érezték.

Tevékenysége azonban nem korlátozódott csak a novíciákra. Szeretetét mindenki felé árasztotta, s mióta megtapasztalta saját emberi gyengeségét, mindenki felé megértő és jóságos lett. A laikus nővérek mellé odaállt, és segített nehéz munkájukban, a betegeket vigasztalta és gyógyította, a szomorúakat megvidámította, olvasott a lelkekben, előre mondta a jövendőt és csodákat művelt.

1595-ben azt kérte Urától, hogy vonjon meg tőle minden örömet, és engedje, hogy a ,,puszta szenvedést'' élhesse, mert úgy érezte, hogy az önmegtagadás és a vezeklés számára semmi nehézséget nem okoz. Egyetlen féltett kincsének azt érezte, hogy Isten viszonozza a szeretetét, épp ezért ezt akarta fölajánlani. És az Úr elfogadta: magára hagyta azt a lelket, akit annyiszor látogatott meg boldogító elragadtatásokban. Most megvont tőle minden vigasztalást, és ez az állapot egészen a haláláig tartott.

Magdolna nővér 1602-től súlyos beteg lett: heves lázrohamok lepték meg és vért kezdett köpni. Ágynak dőlt, s amikor 1604-ben megválasztották szubpriórának, hivatalát már nem gyakorolhatta, mert nemcsak felkelni nem tudott, hanem már fölülni sem volt képes az ágyban. Tagjait mintha kínpadra vonták volna, a bőre kisebesedett... arcán azonban állandóan a mélységes béke nyugalma uralkodott, és szentáldozás után olyan volt, mintha már megdicsőült volna.

Az orvosok számára érthetetlen módon három évig tartott ez a haldoklás. Ő maga azt mondta: ,,A Paradicsomban nem szenvedhetek Isten iránti szeretetből, ezért nem szeretnék még meghalni.'' ,,Szenvedni, nem meghalni'' -- ezzel jellemzik lelkiségét, pedig ezt ő így soha nem mondta, de élte. 1607. május 25-én költözött el égi Vőlegényéhez.

Életében sok jele volt szentségének, a halála után is sok csodát tett. Egy év múltával a holttestét teljes romlatlanságban emelték ki a sírjából. 1626-ban VIII. Orbán pápa boldoggá, 1669-ben IX. Kelemen pápa szentté avatta.

Ünnepét már a következő esztendőben, 1670-ben fölvették a római kalendáriumba, május 25-re. 1728-ban azonban erre a napra tették Szent VII. Gergely ünnepét, ezért Magdolnát áthelyezték május 27-re. 1899- ben erre a napra került Beda Venerabilis, ezért Magdolnát tovább helyezték 29-re. 1969-ben -- bár így egy napra három szent ünnepe is esik -- visszakerült égi születésnapjára, május 25-re.

Forrás: Szentek élete

Krisztust kívánom meglátni

Amikor elérkezett az Úr mennybemenetele előtti kedd, Béda lélegzete egyre nehezebbé vált, s lábán is megjelent egy kis daganat. De azért egész nap tanított, és jókedvvel tollba mondott. Néha pedig többek között így szólt: „Sietve tanuljatok, nem tudom, meddig leszek még köztetek, talán hamarosan magához szólít Alkotóm.” Nekünk azonban úgy tűnt, hogy nagyon is tisztában van halálával; az éjszakát is hálaadásban virrasztotta át. 
Amint másnap, azaz szerdán megvirradt, megparancsolta, hogy szorgalmasan írjunk. Ezt el is kezdtük, és folytattuk egészen kilenc óráig. Kilenc órától kezdve körmenetet tartottunk a szentek ereklyéivel, amint ezen a napon szokás volt. Egyikünk azonban vele maradt, és mondta neki: „Szeretett mester, egy fejezet hátra van még abból a könyvből, amelyet diktáltál. Nehezedre esik, hogy tovább zaklassunk vele?” Erre ő így szólt: „Semmi az egész, vedd a tolladat, készítsd el, és írj gyorsan.” Ezt az illető meg is tette. 
Délután három órakor ezt mondta nekem: „Van néhány értékes tárgyam a fiókomban: bors, zsebkendő és tömjén. Eredj gyorsan, hívd ide kolostorunk papjait, hogy ezeket az Istentől kapott ajándékokat szétoszthassam nekik.” Mikor pedig megjelentek, szólt hozzájuk, mindegyiket intette, és kérte, hogy szentmiséket mutassanak be, és kitartóan imádkozzanak érte. Ezt készséggel meg is ígérték neki. 
Mindannyian szomorkodtak és sírtak, főként amikor kijelentette: úgy érzi, hogy már nem sokáig láthatják az élők között. Viszont örültek, amikor ezt mondta: „Itt az ideje – ha Teremtőm is így látja jónak –, hogy visszatérjek ahhoz, aki megteremtett, aki az életemet adta, aki a semmiből formált, amikor még nem voltam. Szép időt megértem, jól kimérte életemet a kegyes bíró; Eltávozásom ideje közel van (2 Tim 4, 6), mert szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek (Fil 1, 23). Lelkem vágyva vágyik, hogy megláthassam Királyomat, Krisztust az ő dicsőségében.” És még sok mindent mondott épülésünkre, egész estig jó kedvben töltve a napot. 
Az említett ifjú, Wiberth pedig még ezt mondta neki: „Kedves mester, egy mondat még nincs leírva.” Ö így szólt: „Írd gyorsan.” Kisvártatva szólt az ifjú: „Már le van írva a mondat.” Ő pedig így válaszolt: „Helyes, ha az igazat mondtad, befejeztetett. Tartsd fejemet karodban, mert szeretek ama szent helyem felé fordulva ülni, ahol imádkozni szoktam, hogy felülve szólíthassam én is Atyámat.” 
És cellája padlóján így énekelt: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, amikor a Szentlelket kimondta, testéből az utolsó leheletet is kiadta, s – mint kétség nélkül hisszük – a várva várt égi örömökbe jutott, mivel életében mindig nagy áhítattal szolgálta az Úr dicséretét.

Forrás: Cuthbertnek Tiszteletreméltó Szent Béda haláláról beszámoló leveléből (Nn. 4-6: PL 90, 64-66)

Parancsaid útján futok, ha kitágítod szívemet

„Lelkem a porban hever, szavadhoz híven önts belém életet! Feltártam előtted útjaimat, s te meghallgattál, taníts meg törvényeidre! Értesd meg velem döntéseid útját, s én odaadón fürkészem csodáidat. A gond könnyeket fakaszt lelkemből, szavaddal emelj föl engem! Tarts távol a hazugság útjától, add meg nekem törvényed kegyelmét! Igazságod útját választottam, útmutatásod után kívánkozom. Alkalmazkodom parancsodhoz, Uram, ne engedd, hogy szégyent valljak! Rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad.” 

Zsolt 119, 25-32

Imádság Szűz Máriához, a Keresztények Segítségéhez hivatásokért

Szűz Anyánk, aki minden keresztény segítsége vagy, kérünk, segítsd a hivatásukat keresőket, hogy rátaláljanak arra az útra, amely leginkább az üdvösségük felé vezet. Segíts a fiataloknak, hogy merjenek elköteleződni és mindig az Isten Akarata szerint éljenek. Járj közben azokért, akik már érzik, hogy az Úr őket az Ő szorosabb követésére hívja. Járj közben értük, hogy merjenek "igen"-t mondani az Úr hívására. Segítsd őket, hogy meg is tudjanak maradni az Úr által elgondolt úton. Köszönjük Neked, Aki minden hivatás Édesanyja vagy, hogy mindig közbenjársz értünk. Rád bízzuk a megszentelt hivatást kapott lelkeket és kérjük a Te pártfogásodat, hogy segítségeddel ki tudjon teljesedni életük és hivatásuk a rájuk bízottak szolgálata során az egész Egyház javára. Amen. 

A hivatás tartóoszlopai

Don Bosco látomása az Egyház jövőjéről 

Bosco Szent János 1862. május 30.-án a következő látomását mondta el a lelki gyermekeinek Turinban: "Képzeljétek el, hogy egy tenger partján állunk, egy magas sziklán, ahonnan a lábunk alatti talajon kívül sehol máshol nem látunk szárazföldet. A tengeren nagyon sok hajó van, amelyek tengeri csatára készülnek. A hajók orra vasból készült, testük ágyúkkal, puskákkal és mindenféle más fegyverekkel van felszerelve. A kis hajók egy náluk sokkal nagyobb  hajó (Egyház) felé közelednek és megpróbálják éles orrukkal felsérteni, majd meggyújtani és minden más módon megkárosítani.
A nagy hajót számos kisebb csónak követi, melyek parancsot kapnak tőle és az ellenséges flotta ellen védik. Erős ellenszéllel kell közben megküzdeniük és a felkavart tenger is úgy tűnik, a támadókat segíti ellenük. A távolban, a tenger közepén nem messze egymástól két hatalmas oszlop áll. Az egyiken a Szeplőtelen Szűz szobra áll, akinek a lábainál a következő felirat olvasható: "Auxilium Cristianorum" (Keresztények Segítsége). A második oszlop sokkal magasabb, amelyen egy nagyon nagy Ostyát látunk, felirattal: "Salus credentium" (A Hívek Üdvössége).  A pápa, a nagy hajó kapitányaként felismeri az ellenség dühét, a veszélyt , és ezért megpróbálja a hajóját a két oszlop közé kormányozni. Az ellenséges hajók megkezdik a támadást és a pápa hajóját el akarják süllyeszteni. Ennek ellenére a pápa hajója átszeli a tengert. Ezután, a látomás szerint, a támadók hajói felrobbannak, sok hajó elsüllyed a tengerben. Ekkor a pápát golyó találja el, amire holtan esik  a földre. Az ellenség nagyon  örül ennek. A pápa emberei nagy gyorsasággal új pápát választanak. Erre az ellenség elveszíti a bátorságát. A pápai hajó pedig minden nehézséget legyőzve biztosan úszik a két oszlop közé és horgonyt vet. Az ellenség menekülés közben elsüllyed. Ezután a tengeren nagy csend lett..." Don Bosco egyik követője a következőket mondja:

"Úgy gondolom, hogy a pápa hajója az Egyház, amelynek Ő a feje. A többi hajó az embereket, a tenger a világot jelképezi. Azok, akik a nagy hajót védik a pápa hűséges követői, a többiek az Ő ellenségei, akik minden eszközzel megpróbálják megsemmisíteni az Egyházat. A két oszlop szerintem a Mária-tiszteletet és a  Szent Eucharisztiát jelenti. Don Bosco válasza: jól beszéltél! Tudnunk kell, hogy csak két eszköz marad számunkra a megmenekülésünkre: Isten Anyjának a tisztelete és a gyakori Szentáldozás!" 

Forrás: Szeretet földje

A látomás és a hivatás

Úgy tapasztaltam életemben, hogy ez a látomás nemcsak az Egyház életére vonatkoztatható általános érvénnyel, hanem ezen belül minden lélek életére, mint Krisztus Titokzatos Testének az Egyháznak tagjai. Most a hangsúlyt különösképpen a hivatásukat keresőkre és a megszentelt élet valamelyik útján járókra értelmezem. Mindenek előtt fontos minden lélek életében az Egyházhoz és a mindenkori pápához való hűség. Ez a Tanítóhivatal és a Szent Hagyomány elismerését és megismerését jelenti és hogy az érvényesen megválasztott pápa tanításainak mindenkor aláveti magát a hívő lélek. Mindenkinek az életében viharok és támadások dúlhatnak, ellenséges haderők sorakozhatnak fel, de ha a pápa irányítása alatt álló fő hajóhoz hasonlóan a két oszlop köré csoportosulva azokhoz kapcsolódik valaki életének hajójával, akkor biztosan megmenekül az Ellenség támadásai elől. Nagyon fontos, hogy az életünket az Eucharisztia és a Szűzanya segítségére, erejére bízzuk, őket hívjuk segítségül a kilátástalannak tűnő harcok és a bizonytalanságok közepette. Mit jelent ez a gyakorlatban? A megszentelődés felé tartó lélek, főként a hivatását komolyan kereső lélek szükséges, hogy gyakori szentáldozáshoz járuljon, és rendszeres imaidőt tartson, ha lehetséges és megoldható, a Szentségi Jézus előtt, Aki a Tabernákulumban ott vár mindenkit az Eucharisztiában. Ez nevezhető az Isten szeretetének, amely biztonságos túracipőként segít a kirándulónak feljutni a sziklákon. A másik a Szűzanya hív tisztelete a Hozzá szóló ájtatosságok és imádságok, a májusi litániák, Szűzanya imádságok, kiváltképpen a Szentolvasó buzgó imádkozását jelenti. Ez az a kapaszkodó lánc a sziklafalhoz erősítve, amely az előrejutásban a kezünk ügyében biztonságot ad és felfelé vezet. Ha van megfelelő lábbelink és belekapaszkodunk a segítő láncszemekbe, akár még a Rám-szakadék csúszós és meredek emelkedőjén is könnyen feljuthatunk, ahogy fiatalabb koromban előszeretettel felkeresett egyik kirándulóhelyünkön végig óvatosan megtettük a távolságot. Ehhez a két Oszlophoz és életünk viharainak, bizonytalanságainak kivédéséhez, a hivatás megtalálásához illetve az azon való megmaradáshoz kívánok minden olvasónak sok kegyelmet és kitartást Jézus és Mária Szent Szívének szeretetében. Amen.

Forrás: Mária Eszter

Nemzetközi Missziós Tábor Spanyolországban

A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái 
Missziós Mozgalom 

ajofríni (Spanyolország, Toledo) Szemináriumában 

lehetőséget biztosít 

17 és 25 év közötti fiúknak 

2013. AUGUSZTUS 4 - 26-ig,

hogy három hétre bepillantsanak a Szeminárium mindennapjaiba, részt vegyenek a közösségi életben, megismerjék a Mozgalom lelkiségét, megtanulják a spanyol nyelv alapjait, és kulturális programokon vegyenek részt (Madrid, Segovia, Ávila, Toledo stb.). A kint tartózkodás költségeit a Mozgalom állja, a jelentkezőknek csak az utazást és a múzeumi belépőket kell fizetniük. 

Jelentkezni lehet a Mozgalom budapesti Központjában:
Cím: 1084 Budapest, Őr utca 9. fszt. 1-3.
msptm.budapest@gmail.com 
Telefon/fax: (1) 314 0510 és (20) 257 4282

www.msptm.com

A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalmat (Opus Christi Salvatoris Mundi) Giovanni Salerno atya (olasz pap és orvos) 1986-ban alapította. 

A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái egy egyházi missziós mozgalom, amelynek feladata a harmadik világ szegény és elhagyott gyermekeinek átfogó és lelki nevelése, valamint a nagy kiterjedésû, szegénységgel sújtott vidékek evangelizálása.

A Mozgalom jelenleg Dél-Amerikában és Magyarországon tevékenykedik.

A Mozgalmat négy különbözõ közösség (papok és testvérek, szerzetes nõvérek, szemlélõdõk és családos misszionáriusok) alkotja, akik a Mozgalom karizmája szerint élnek, önálló közösségben és életállapotuknak megfelelõen.

Több mint 150 misszionárius (18 különbözõ nemzetbõl) és több mint száz helyi lakos szolgál minden nap több mint 1500 gyermeket a Mozgalom iskoláiban, étkezõiben, orvosi rendelõiben, szakmai mûhelyeiben.

Akik már voltak...

„A rengeteg élmény és a fantasztikus hangulat mellett azért is tartom egy nagyon jó lehetőségnek ezt a tábort, mert távol az otthonomtól igazán el tudtam mélyülni, igazán sok időt töltöttem imádságban, és úgy érzem megerősödtem hitemben.
Rengeteg elhatározással és élménnyel jöttem vissza, és ezzel nem vagyok egyedül. Melegen ajánlom mindeninek ezt a tábort, aki egy kis változásra vágyik, három hétig egy nagyszerű közösségnek akar a tagja lenni, vagy jobban meg szeretné ismerni magát és Istennel való kapcsolatát.” (Zsolt, 17 éves)

„Számomra nagy találkozás volt a kint lét. Egy eleven közösséget láttam, akik valóban az imádságból merítenek erőt, és nem csak a szegényeket, hanem egymást is szolgálják, önzetlenül. A misszionáriusok arcán boldogság és küzdelem tükröződik egyidőben. Boldogság azért mert szolgálnak Krisztussal, küzdelem azért mert tudják, hogy ez nem könnyű és el tudnak esni. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy ez a közösség tud együtt nevetni, focizni, dolgozni, imádkozni, és a felmerülő személyes konfliktusokat alázattal, bocsánatkéréssel megoldani. Ha lehet ezt mondani; szabadságot kaptam a 3 hét alatt. Láttam egy másik fajta életet, amely teljes értékű.” (Bence, 21 éves)

„A sok kirándulás, sport, közösségben végzett munka, és a főként fiatalokat érintő, hittel kapcsolatos kérdésekkel való foglalkozás élménydússá tette, és tartalmat adott az ott töltött három hétnek. Külön nagyon izgalmas volt számomra, ahogy -Spanyolország behatóbb megismerése mellett- a táborba különböző országokból (Anglia, Németország, Horvátország, Mexikó, Amerikai Egyesült Államok, stb.) érkező fiatalok által egyéb nációk kultúráját is "megízlelhettem", és valódi nemzetközi barátságokat is köthettem.A mozgalom papjai és testvérei pedig szintén igazán befogadó és vidám emberek, akik mindig kitűnő atmoszférát teremtettek, de egyben szilárd erkölcsi példával szolgáltak számunkra.” (Mihály, 18 éves)

Forrás: VPP Hírporta

Apor Vilmos püspök élete, vértanú halála, boldoggá avatása

Apor Vilmos 1892. február 29-én született székely főnemesi családból Segesvárott. Apját korán elveszítette, anyja egyedül nevelte 6 testvérével együtt. Gimnáziumi tanulmányait a kalocsai Jezsuita kollégiumban végezte, teológiát az innsbrucki egyetemen tanult és ott is szerzett doktorátust. A nagyváradi egyházmegye papjaként előbb Gyulán volt segédlelkész, majd a háború alatt katonalelkész egy kórházvonaton. Rövid szemináriumi szolgálat után ismét Gyulára került plébánosnak 1918-tól 1941-ig, püspöki kinevezéséig. Plébános korában nagy érzékenységet tanúsított a szegények iránt. Egyszer saját cipőjét adta oda egy rászorulónak. Felkarolta a munkás ifjúságot és sokat tett a művelődésért is.

Püspöki székét 1941. március 2-án foglalta el. Működésére rányomta bélyegét a háború réme. Bár nagyon sokat tett az ifjúság valláserkölcsi nevelése érdekében - népfőiskolát alapított a falusi ifjúság számára - a szegények ügyét itt is szívügyének tekintette. Nevét mégis főként az igazságtalanul üldözöttek védelmében végzett tevékenységével örökítette meg. Saját biztonságát is kockáztatta az erőszakos törekvésekkel szemben, mindent elkövetett az üldözöttekért. Amikor a háború elérte Győr városát, mindenkit befogadott és sok százan találtak menedéket a Püspökvárban. Számítva a brutalitás veszélyére, kijelentette: „Egyszer úgy is meg kell halni, inkább ilyenkor adja oda az ember az életét”. Ez be is következett akkor, amikor részeg orosz katonák a pincében tartózkodó asszonyok és lányok közül százat el akartak vinni, ő pedig ellenállt. A katona előbb a mennyezetbe lőtt, ahol a négy golyó helye most is látható. Majd rálőtt. Egy lövés a fején, egy a kezén és egy a gyomrán érte. A katonák elmenekültek és senkinek sem lett bántódása. Kórházba szállították az ostromlott városon keresztül, ahol petróleum lámpa fényénél műtötték meg. Halálát érezve közeledni, imádkozott papjaiért, híveiért, a„szerencsétlen” magyar hazáért és azokért, akik meglőtték. Majd április 2-án éjfél után meghalt.

Testét ideiglenesen a Kármelita templom kriptájába temették. Gyóntatója írásban kérte az egyházmegye kormányzását átvevő káptalani helynököt, hogy azonnal indítsa meg boldoggá avatását, mert - mint írta - a püspök szent volt. Közben elkészült a vörös márvány szarkofág, Boldogfai Farkas alkotása. 1948. november 24-re volt kitűzve testének ünnepélyes felhozatala a Kármelita templom kriptájából. Az ezt megelőző napon azonban a város és a rendőrség írásban megtiltotta a felhozatalt. Csak 1986. május 23-án lehetett a vértanú püspök testét méltó sírhelyére temetni. Azóta ott pihen és a hívek virággal halmozzák el sírját.

A szarkofágot Mattiony Eszter hímeskő alkotása veszi körül a falon. A Jó Pásztort ábrázolja, aki életét adta juhaiért és két jelképes alak a babérkoszorúval, a vértanúság jelképével és a liliommal, a női ártatlanság jelképével, aminek a védelmére adta életét.

Apor Vilmos boldoggá avatási eljárása 1946-ban megindult, de 1949-ben fel kellett függeszteni és csak 1989-ben lehetett folytatni. Az előkészítő munkálatok 1996-ra befejeződtek. Az ún. poziciót – amely a boldoggá avatáshoz szükséges összes dokumentumot tartalmazza – díszkötésben nyújtották át a Szentatyának győri látogatása alkalmával, amikor a vértanú püspök sírjánál imádkozott. A boldoggá avatásra 1997. november 9-én került sor a római Szent Péter téren, ahol több ezer magyar zarándok is részt vett a szertartáson.

Hivatalos emléknapja május 23-án van, vagyis a végső nyughelyére helyezés évfordulóján. Ezen a napon kívül a győri Bazilikában minden hónap első hétfőjén szentmise van a tiszteletére. Dr. Pápai Lajos megyéspüspök kinevezte a szentté avatási eljárás posztulátorát. Ezzel kezdetét vette a szentté avatási eljárás.

Boldog Vilmos püspök vértanú közbenjárására már eddig is sok imameghallgatás történt.

Forrás: Győri Egyházmegye

Hivatástisztázó lelkigyakorlat az esztergomi szeminárium szervezésében

2013. június 28-30-ig

hivatástisztázó lelkigyakorlatot tartanak

Mogyorósbányán

az esztergomi szeminárium kispapjainak szervezésével.

Aki úgy érzi, lehetséges, hogy a papi hivatás az ő útja, bátran jelentkezzen.

Információ és jelentkezés:

esztergomi.szeminarium(@)gmail.com

Forrás: VPP Hírporta, Esztergomi Szeminárium

Kép: Wikipédia

A konszekrált remeteség

Íme, egy rövid cikk az egyházmegyés konszekrált remeteségről.