Hivatáspasztoráció új szemlélettel

Czikó László erdélyi katolikus pap, mentálhigiénés segítő szakember írása az In verbo tuo… Új hivatásokat egy új Európa számára című dokumentum alapján.

A hivatás kérdése sokszor felmerül hivatalosan és magánbeszélgetésekben egyaránt. Számtalanszor tapasztaltam, hogy kijelentjük: nincsenek hivatások. De mit is értünk ezen? Egyházi vonatkozásban eléggé redukált formában csak a papi, illetve szerzetesi hivatást. Persze elméletileg tudjuk, hogy egy orvos is hivatásból lesz orvossá, de nem érezzük a gyakorlatban. Az is teljesen igaz, hogy bár sokszor feltártuk az okokat, mégsem jutottunk előre.

2012. november 24-én Csíksomlyón gyűltünk össze az Egy nap a hivatásokért címmel tartott kis konferenciára. Itt kellett bemutatnom az Új hivatásokat egy új Európa számára című dokumentumot. Ez a munka nagyon sokat alakított a szemléletemen, komolyan elgondolkodtatott, és arra késztetett, hogy több oldalról is felülvizsgáljam elgondolásaimat (melyek legtöbbször nem is személyes meggyőződésből alakultak ki, hanem másoktól készen vettem át, talán nem is tudatosan). Új szemléletet, új lendületet, új megismerést adott ez a munka számomra.

Meg szeretném az olvasóval részletesen osztani a dokumentum első nagy részét, mely ilyen módon hatott rám, majd néhány szóban a további tartalmát. Erősen merem remélni, hogy megújult formában, új és bizonytalan utak keresésében ezután nem a hivatások hiányára fogunk panaszkodni, hanem a Szentlélek sugallatait fürkésszük, és komolyan hisszük, hogy Isten mindig hív és küld.

Az 1997. május 5-10. között a megszentelt élet témáját tárgyaló IX. püspöki szinóduson 37 európai ország 253 delegátusa vett részt, köztük világi Krisztus-hívők, szerzetesek, papok, püspökök, római katolikusok, protestánsok, ortodoxok és anglikánok. Ez a sokszínű közösség felmérte a mai Európa helyzetét, és próbált irányvonalakat szabni a hivatásgondozást illetően.

A szinódus záródokumentuma már a bevezetőben tisztázza, hogy a remény „erősebb minden félelemnél és kétségnél”, „a keresztény élet titka” „alapvetően szükséges lélegzetvétel az egyház küldetésében, és különösen fontos a hivatásgondozás területén.”1 Majd konkrétan meghatározza, hogy kikhez fordul: 1. a fiatalokhoz (fiatal felnőttekhez), 2. a szülőkhöz és nevelőkhöz, 3. a főpásztorokhoz főpásztorokhoz, papokhoz, és azokhoz, akik életeteket Istennek szenteltétek. Mindenkinek konkrétan jelzi szándékát: 1. „Csak akkor lesztek boldogok és akkor valósítjátok meg önmagatokat,2 ha készségessé váltok annak az álomnak a megvalósítására, amit a Teremtő fűz teremtményeihez.” Személyes üzenet ez a levél, az egyház anyaként hordozza a problémáinkat és közvetíti a Barátunk válaszát, aki meg tudja mondani az igazságot. 2. „…az egyház nagyra értékeli hivatásotokat, és tőletek várja, hogy előmozdítsátok gyermekeitek hivatását, valamint a hivatások igazi és valódi kultúráját.”3 3. Az Instrumentum laboris4 15. pontjában pedig ezt olvassuk: „A hivatásgondozás a legnehezebb és legérzékenyebb szolgálat. Szeretnélek arra emlékeztetni benneteket, hogy nincs szebb, mint saját hivatásunkról izzó tanúságot tenni, hogy másokat is lángra lobbantson.” A hivatásébresztés atyáivá és anyáivá kell válni. „Az egyházi hivatások ún. krízisének mindenekelőtt az az oka, hogy sokan tartózkodnak a tanúságtételtől, így megkérdőjelezik annak örömhír jellegét.”5

Itt elhelyezhetjük önmagunkat: milyen minőségünkben olvassuk és használjuk ezt a dokumentumot? A dokumentum gyakorlati jellege nagyon erős, a következő alcím is ezt húzza alá: A kongresszustól az életig. „A hivatáspasztoráció, más néven müsztagógia,6 vagy egyre beljebb vezet Isten misztériumába, vagy nem hivatáspasztoráció."7

A lelki hivatások mai helyzete Európában (Az aratnivaló sok... Mt 9,37)

Az új Európa megváltozott, sokszínű lett: a keleti oldalon az a kérdés: mit kezdjek szabadságommal, nyugaton pedig szeretnék megélni a valódi szabadságot. „Modern Európánk az antik Rómához hasonlít, a Pantheonhoz, melyben minden bálvány megtalálható, ahol minden »értéknek« megvan a maga helye, fülkéje." Ellentmondó értékek, ellentétes magyarázatok, magatartások, szokások -ha a kultúra nem határozza meg a legfontosabb értelmezési lehetőségeket, akkor a jövő tervezése és minden egyéb lényegtelenné, formátlanná válik. Európában pluralista, ambivalens, politeista, neutrális kultúra van jelen. A fiatalok egyfelől szenvedélyesen keresik a hitelességet, a vonzerőt, a személyes kapcsolatokat, a tág horizontot, másfelől magányosak, a jóléti társadalomtól sebzettek, csalódtak az ideológiákban, zavarodottak és tájékozatlanok etikai kérdésekben. A dokumentum két szempontot ajánl figyelmünkbe annak érdekében, hogy megértsük a fiatalok szubjektivizmus és szabadság iránti igényét. Mindkettő figyelmet érdemlő antropológiai szempont. Mégis, ha egybeesnek - egy olyan gyenge kultúrában, mely feladja önmaga értelmét, mint amilyennek a mienk tűnik - a szubjektivitás szubjektivizmussá, a szabadság pedig szabadossággá nyomorodik.

A kongresszus realista bátorsággal fogalmazta meg a végkövetkeztetést: „A fiatalok gyakran nem ismerik fel az egyházban azt, amit keresnek, és nem úgy tekintenek rá, mintha itt kaphatnának választ kérdéseikre, keresésükre. Az egyház is tudatában van annak, hogy nehézkes a fiatalokkal való gondolatcseréje, és hiányosak a pasztorális elképzelései. s bizonyos katekézisek teológiai és antropológiai szempontból gyengék. Sok fiatalt visszatart az egyházon belüli élettől az a félelem, hogy ez korlátozná a szabadságát",8 mások számára viszont az egyház továbbra is mértékadó vonatkoztatási pont maradt és marad. Az ellentétek játéka tagadhatatlanul ismétlődik a jövőtervezés területén is. A fiatalok következetesen csak saját szemléletükre figyelnek, és pusztán személyes érdekeikre irányulnak. Ez a logika a jövőtervezést munkaterület-választásra, anyagi előnyökhöz jutásra vagy érzelmi kielégülés keresésére redukálja egy olyan horizonton belül, mely a valóságban az emberi szabadságvágyat és lehetőségeket igencsak korlátozza, de mégis a szabadság illúzióját nyújtja. Ezek a döntések nem nyitnak a misztérium és a transzcendens felé, a lehető legkisebb felelősségtudatot kívánják meg a saját vagy mások élete iránt, az élet iránt, amely ajándék, és amelyet tovább kell adnunk másoknak. Olyan érzés- és gondolatrendszer dominálja társadalmunkat, melyet hivatásellenes kultúrának nevezhetünk. Ebben a sokszintű és irányt tévesztett Európában, mely a Pantheonhoz hasonló, a hivatás nélküli ember az uralkodó antropológiai modell. Ezt így írhatjuk le: „A pluralista és komplex kultúra fiatalokban könnyen befejezetlen és gyenge identitást alakít ki, s ez krónikus határozatlansághoz vezet a hivatásválasztás területén. Sok fiatal a lét alapvető ismereteivel sem rendelkezik, nomádok, feltartóztathatatlanul vonulnak át a világon - az érzelemvilágon, a kultúrán, a vallásokon keresztül - mindent kipróbálva!"9 Instant vallásos élményt keresnek, nem tudnak kitartani, várni, dolgokat megszenvedni, Istent kitartóan keresni. Az információk bőséges zavarában, az elégtelen képzettség birtokában elveszettek, szoronganak a jövőtől, nem mernek végérvényesen elköteleződni. „Mivel mindenáron autonómok és függetlenek akarnak maradni, paradox módon belemenekülnek a túl erős társadalmi-kulturális függésbe, és az érzékek azonnali kielégítését keresik, azt, ami »nekem passzol«, »ami nekem jó« egy mércét veszített érzelmi világban." Kialudt az életöröm, a hit képessége, a nagy célok felé törekvés, nem hisznek abban, hogy a világ megjobbításához ők is hozzájárulhatnak! Az élet drámájában ők fölöslegesek, már leköszöntek, zsákutcában tévelyegnek, jövőtlenek, vagy a jelennek valami utánzatában lézengenek. Ugyanezek a fiatalok ugyanakkor vágynak a szabadságra, keresik az igazságot, a lelkiséget, a valódiságot, az eredetiséget, a transzparenciát, reményvesztettek, de nem reménytelenek.

Új evangelizációra van szükség

Az egyház és a pápa kívánja, hogy „hogy a 20. század egyháza egyre alkalmasabbá váljon a 20. század embere számára hirdetni az evangéliumot".10 Ez egy átmeneti időszak, új vizeken evezünk, de nem szabad félni! A maradandó és változó, az állandóság és újdonság új egyensúlyára van szükség. Az örök jó hírt a fiataloknak közvetíteni kell, ez feszültség és kihívás, de ettől függ az az emberkép, melyet meg szeretnénk valósítani. A hivatás kultúrájának és a hivatásra nyitott emberképnek a modellje csak akkor valósítható meg, ha a megváltozott arcú Európában a feltámadott Úr örömhíre jelen van. „A legfontosabb üzenetet mindig az egyén élete hordozza. Sok lelkipásztor, püspök, pap és szerzetes, valamint számos nevelő, tanár és szülő élete hirdeti a bátorság, a hitelesség és a remény üzenetét."11 Új életszentségre van szükség. „Olyan emberekre van szükségünk, akik képesek hidat verni, hogy az egyház és Európa népei egyre inkább egyesüljenek, és a szellemiségek kiengesztelődjenek egymással."12 „Európának új hitvallókra van szüksége és a hinni tudás szépségére, szüksége van tanúkra: hiteles hívőkre, akik akár vérük ontásáig is bátrak, szüzekre, akik nem önmagukért élik meg szüzességüket, hanem képesek felmutatni, mire tették szívüket, és akik közvetlenül rámutatnak az Örökkévalóra, minden szeretet forrására."13 „A harmadik évezred küszöbén valójában a hivatás az új evangelizáció szíve!"

Az életszentség és az egyedi hivatás a keresztségből adódik; Isten álma rólam egyszeri, megismételhetetlen; Isten gondolatainak egy sajátos szempontját, üzenetét hordozom, juttatom kifejezésre; ebben rátalálok a saját nevemre, identitásomra; és biztosítja szabadságomat és eredetiségemet.

A hivatásbarát kultúra jól jelzi, hogy mennyire egységesen látja a dokumentum az európai helyzetet, és hogyan keres rá megoldásokat. Ez a rész különösen elnyerte tetszésemet, hiszen nekünk szól. A keresztény közösség (vagyis mi!) legyen: állhatatos, türelmes, váljon érzékennyé a hivatás misztériumára. Igen, hisz ez egy misztérium, s nekünk, mai modern embereknek a misztérium világa valahogy nem tetszik, megoldjuk egy kézlegyintéssel. Nem. A hivatás kultúrájának az egyházi tudatból át kell mennie a civil köztudatba, és általános meggyőződéssé kell válnia. A hivatáspasztoráció egy minőségi ugrást igényel! Nemcsak belefáradni, csalódottan nézni a csekély eredményeket, nemcsak arra késztet, hogy néhány módszert megújítsunk, fokozzuk a lelkesedést, hanem arra is rá kell mutatni, hogy „Európában a hivatásgondozás történelmi fordulóponthoz érkezett, döntő küszöb előtt állunk". Megvan a hivatásgondozás előtörténete, lassan más életszakaszokba léptünk, most azonban „el kell jutnunk a felnőttkorra, az érett hivatásgondozásra." Meg kell értenünk azt az új irányt, amit a történelem Ura ma mutat.

Néhány gondolat, mely segít a múltból a jövőre irányítani a figyelmünket:

• Amennyiben a hivatásgondozás a hivatások krízisére és hiányára adott válaszból fejlődött ki, ma nem tekinthetjük többé ilyen korhoz és krízishez kötött módon.

• Ha korábban a hivatások gondozása csak bizonyos hivatásokra terjedt ki, ma egyre átfogóbb módon kell értelmezni, mivel az Úr egyházában vagy együtt növekedünk, vagy nem nő semmi sem.

• Ha kezdetben a hivatásgondozás csak bizonyos csoportokra irányult (pl. akik meghozták a hit döntését vagy az egyházi területekhez közel állókra), úgy ma egyre inkább szükségesnek mutatkozik a híradást és az impulzusadást bátran, mindenkire kiterjeszteni, Isten nevében, aki nem nézi a személyt...

• Amennyiben korábban a hivatásgondozást a félelem motiválta, ez a szorongás ma rossz tanácsadó, át kell tehát adja a helyét a keresztény reménynek, mely a hitből lép elő, és az újra, Isten jövőjére irányul.

• Amennyiben az egyházi hivatásokra való bátorítás bizonytalan és szorongásos volt - mintha kevesebbet érne másoknál, ma csak az képes valódi hivatásgondozást végezni, akit lelkesít az a meggyőződés, hogy minden emberben kivétel nélkül jelen van Isten ajándéka, mely arra vár, hogy felfedezzék.

• Amennyiben korábban „toborzás" volt a cél, a hivatáspasztoráció propagandaeszköz volt és gyakran együtt járt az egyesek szabadságának befolyásolásával, ma be kell látnunk, hogy minden akció célja a személy szolgálata azért, hogy az egyes ember megismerhesse, hogy Istennek milyen terve van vele.

• Amennyiben nem is olyan régen néhányan azt gondolhatták, hogy a hivatáskrízis bizonyos módszerekkel megoldható (hivatások importja, mely gyakran a saját környezetből való kiszakítottság miatt gyökértelenné válást jelentett), ma senki sem képzelheti már, hogy meg tudja oldani a hivatáskrízist, ha nem veszi tudomásul, hogy az Úr minden időben és minden helyen hív embereket.

Ily módon a magányos hivatásgondozói improvizálást, az alkalmi kezdeményezésekből és egyéni tapasztalatból fakadó animálást egyre inkább fel kell váltania a hivatásorientált nevelésnek, mely a hivatáskísérés okos módszereit alkalmazza, hogy mindazok, akik keresnek, megfelelő segítséget kapjanak.

A hivatáspasztoráció nincs olyan alárendelt helyzetben, mely a róla alkotott képnek ártana vagy indirekt módon a hatékonyságát károsíthatná, ugyanakkor alkalmassá válhat arra, hogy kreativitással és szabadsággal - még a tévedéseket is megengedve - új pasztorációs utakra vezessen.14

A dokumentum második részében a hivatások teológiájának kifejtését találjuk. Ez a rész a Szentháromság misztériumából kiindulva elvezet minket a Szűzanyáig: „Mária, minden hivatás anyja és példaképe".15

A harmadik rész az egyházi hivatások pasztorációját fejtegeti. Az ősegyházi eszményképtől elindulva kifejti, hogy ma a pasztoráció hivatása a hivatások pasztorációja, ennek az útjai pedig a liturgia és az ima (Az ima a hivatáspasztoráció szíve. 27. p.), az egyházi közösség, a szeretetszolgálat, a tanúságtétel.16

A negyedik rész a hivatás pedagógiáját írja le. Először a vetés a fontos, és az a bátorság, hogy mindenütt és a megfelelő időben vessünk. Ezután a kísérés, majd a nevelés, később a képzés, ezután a döntés. Ebben a részben találtam egy igen érdekes megfogalmazást. A nevelés, az e-ducare jelentése: kihúzni. Az igazi pedagógia: az igazságot „kihúzni" valakiből, azt, ami a szívében rejtőzik, amit az illető még nem is tud. Kihúzni a gyengeségeket és az elvárásokat, hogy aztán szabad válaszadásra lehessen bátorítani.

A hivatás felőli bizonyosság nyitottá tesz a Misztériumra, bölcsességet kölcsönöz (bizalmi önátadás), az ellentmondásosságot elfogadja és integrálja, magától értetődően bánik az élet titkával, és a hála termékeny talaján jelentkezik. Tanulékonnyá tesz, belső szabadságra vezet, megőrzi a fiatalosságot a változások számára, érzelmileg egyensúlyt ad, hisz már tudod, mit jelent szeretni és szeretve lenni.

A hivatás érettsége a hit aktusa. Az igazi hivatás melletti döntés - minden tekintetben - a hívő elfogadás kifejezése, annál valódibb, minél inkább érett hitből fakad s annak része.17

Befejezésül egy pszichiáter meglátását idézem a hivatás-küldetés mibenlétéről. Dr. Magyar Balázs évek óta foglalkozik szenvedélybeteg papok, egyházi személyek gyógykezelésével. Tőle olvastam a következőket: a hivatás minden embernek osztályrésze, otthonélmény. Mindenki otthon van, de aki már szolgál, az már továbbjutott. A hivatás nem szakma, nem a tisztaságról, hanem az istenkapcsolatról szól, titkos, mert Isten személyre szólóan adja, és feleletet vár. Célja a meghitt kapcsolat. A hivatás örök összekapcsoltság, és benne van egy nagyfokú szabadság és vágyakozás. A hivatás olyan éltető közeg, mint a halnak a víz.

A hivatás úgy kapcsolódik a küldetéshez, mint ahogy két oszlop között ível a boltozat. Az első oszlop a hivatásom, a második a küldetésem, a boltív a közösség. Benne feszül az emberségem, tehetségem, képzésem, adottságom és fájdalmam is. Ez az ív kapu, melyen a másik ember belép valahova, ahol számára a változás kezdődik. Változásra vagyunk teremtve, nem uralkodásra. A küldetés egy vállalkozás, amely fokozatosan bontakozik ki, a közösségből származik, nem előzi meg soha a hivatást. Feltételei: alap - hivatás megléte, egészség - testi-lelki-spirituális, prudencia.18 Nem szociális menedék a küldetés, hanem olyan vállalkozás, melyben Isten a fővállalkozó, és én az alvállalkozó. A küldetésben nem a bátorság, enthuziazmus,19 hanem az állhatatosság, a szívósság és a hűség dominál. A küldetésben nem az én teljesítményemről van szó, hanem a kegyelemről. A küldetés megszakadhat, áttevődhet, visszavonódhat. A hivatás viszont nem. Veszélyes lehet, ha valaki egy ilyen helyzetben egész hivatását elveszettnek látja.

Jegyzetek

1 Új hivatásokat egy új Európa számára, 3. pont.

2 Sokan állítják, hogy az önmegvalósítás a keresztény életben kizárt. Sőt a „keleti felhang" miatt egyesek az ördög művének is titulálják. Az én véleményem, hogy Isten nem ránk erőltet valamit, ami nem a miénk, hanem adja a lehetőséget és felhív arra, hogy mély és hiteles vágyainkat éljük meg. Ha ezekre rátalálunk, akkor az életben megtaláljuk a hivatásunkat, azt meg tudjuk élni és a helyünkön vagyunk. Ilyen értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy a keresztény önmegvalósítás: kiteljesedés a munkában és beteljesedés az életben. Vö. Benkő Antal: Önmegvalósítás keresztény szemmel, http://www.tavlatok.hu/70eszmek.htm

3 9. o.

4 A kongresszus előzetes munkadokumentuma.

5 10. o.

6 A kereszténység előtti és a szentatyák korának görög nyelvhasználatából kölcsönzött müsztagógia, 'misztériumba beavatás' a szó szoros értelmében a felnőtt, új megkereszteltek elmélyültebb katekézise, tágabb értelemben bevezetés Isten felfoghatatlan titkainak ismeretébe.

7 11. o.

8 Proposiliones, 7.

9 11. pont.

10 VI. Pál Evangélium nuntiandi 2.; Cristifideles laici 22.

11 Giovanni Cucci - Hans Zollner: Az egyház nyílt sebe, Agora, Budapest 2013, 114.

12 12. pont.

13 12. pont.

14 Vö. 13. pont.

15 Vö. 14-23. pont.

16 Vö. 24-30. pont.

17 Vö. 30-36. pont.

18 Körültekintés, okosság.

19 Elragadtatás, lelkesedés.

Czikó László

A szerző Csíkszentsimonban született 1976. július 6-án, teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte, 2001-ben szentelték pappá. A Károli Gáspár Református Egyetemen (Budapest) végzett mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzést 2010-2012 között: mentálhigiénés segítő szakember; kutatási területe a krízis. Jelenleg búzásbesenyői plébános

Forrás: Keresztény Szó

Szempontok a hivatástisztázáshoz

Egy passzionista hivatásgondozó atya intelmei a közösségi megszentelt hivatással kapcsolatban.

Jövőmet gondviselésedbe ajánlom

Általában nem szeretek magamról beszélni, de azért mégis egy pár mondatban megpróbálom összefoglalni hivatásomat, az életemről és magamról szóló rövid történetemet.

Az isteni akarat és gondviselés úgy akarta, hogy 1985. április 1-jén szülessek Gyergyószentmiklóson, épp akkor, amikor az első virágok kezdenek nyílni, vagyis azok, amelyek a természet ébredezését jelzik. Szüleim úgy döntöttek, hogy Ervinnek hívnak, és Vaslábon fogunk lakni. Nem is volt olyan régen, csak 26 év telt el azóta, és remélem még sok fog eltelni. Szép tájakon nőttem fel, megismertem a természet szépségét, a hegyek varázsát, a fenyőfák illatát és a madarak csipogását.

19 évet töltöttem el az otthoni tájakon, de az élet aztán úgy hozta, hogy csak néha látogatok vissza oda, ahonnan elindultam a jövő felére mégpedig azon jövő felé, amelyet választottam, és amelyre azt mondják, hogy ajándékba kaptam valakitől, akit kevésbé ismerünk, de annál többet keressük. De minél jobban keressük és minél jobban ismerjük, kezdünk rájönni, hogy még mindig csak az első lépéseknél és oldalaknál tartunk.

Isten jósága szerető szülőkkel, kedves és jó testvérekkel ajándékozott meg, akikre mindig számíthatok bármilyen helyzetben. A három testvér, akik gyerekkorukban mindig együtt voltak, most a világ különböző részein valósítják meg gyerekkori álmaikat. Sokat köszönhetek nekik, hogy eljutottam a papszentelésig, de különösképpen öcsémnek, aki nemcsak a boldog pillanatokban, hanem a nehéz időkben is bátorított és buzdított a kitartásra.

Egy olyan közösségben nőttem fel, ahol életre szóló barátságokat kötöttem, és ahol kialakult a jóra való felfogásom. Egykori barátaimmal találkozva a beszélgetések közben legtöbben kérdéseket tesznek fel kíváncsian, arra utalva, hogy megvalósult-e fiatalkori álmom.

Már az álmokról beszélve azt írhatom, hogy az én gyerekkori álmaim és elképzeléseim az eddigi rövid életem során sokat változtak. Sok mindent szerettem volna megvalósítani és sok életpálya, hivatás közül választani. Az álmok megvalósítása még várhat, de a hivatást már kiválasztottam. Így hát június 29-én Isten kegyelméből az érsek atya pappá szentel, és döntéseim szerint papként fogom a további életemet élni. Amikor a papságról beszélek, legtöbben azt kérdezik, miért épp ezt választottam. Kedves olvasó! Az az igazság, hogy erre nagyon sok választ lehet keresni és adni, de személyes meglátásom szerint a papi hivatást nehéz megmagyarázni. Egy vágy, egy érzés, ami ha jelen van az ember szívében és megébredt, akkor követi. Gondolom, ilyet mindenki érez, amikor az élete hivatására gondol. Szép és egyúttal nehéz is ez a hivatás, de a jóra és a szépre kell figyelni, nem a nehézségekre.

Lelkesedéssel és örömmel kezdtem 2004-ben a teológiai tanulmányaimat a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Akkor arra gondoltam, milyen sok az a hat, illetve hét év, ami még előttem áll, de visszanézve hihetetlen, milyen hamar elrepültek ezek az évek. Itt, a teológián nemcsak tanítottak, információkat közöltek, hanem közösségben élve azt mondhatom, hogy megtanultam, hogy csak együtt, egymást gazdagítva, egymás hibáitól eltekintve lehetünk jó papok és jó keresztények. Négy év teológiai tanulmány után az úgynevezett gyakorlati éven belekóstolhattam és betekinthettem a papi életbe, hogy milyen is egy plébánián élni és dolgozni. Gyakorlati évemet Csíkszeredában a Szent Kereszt plébánián, majd Marosvásárhelyt a Keresztelő Szent János plébánián töltöttem. Hálás vagyok mindazoknak, akik ebben az időben bevezettek a plébániai életbe és megerősítettek, ha néha kételkedően tekintettem hivatásomra.

Egyik tanárom mindig azt mondta: ha valami nehézség is van vagy volt a hét év alatt, a végére minden megszépül. Érdekes, hogy a legszebb emlékek, amelyeken nevetni tudok vagy tudunk a barátaimmal, azok éppen a nehezebb időkből valók.

Visszanézve az elmúlt évekre az isteni gondviselést fedezem fel, azt, hogy mennyire csodálatosan alakult a hivatásom. A jelent nézve öröm tölt el, hogy Isten meghívott a papi szolgálatra. A jövőt pedig bizalommal és reménnyel szemlélem. Azért is választottam papi jelmondatomul Szent Pio atya egyik mondását: Múltamat irgalmadba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet gondviselésedbe ajánlom. Bízom abban, hogy ha Isten meghívott, akkor erőt is fog adni, hogy meg tudjam tenni mindazt, amit rám bíz az ő legnagyobb dicsőségére.

Farkas Ervin

Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap

Jeremiás - egy hivatás története

Ha találkoztam volna Jeremiással hat évszázaddal Krisztus születése előtt Jeruzsálem utcáin, vajon milyen hatással lett volna rám? Igaz, a könyvet, ami az ő nevét viseli elég nehéz befogadni: írója túl sok szerencsétlenséget jósol meg benne. Ha azonban közelről néztem volna az arcába , vajon nem egy nyitott, érzékeny és a messzi távlatokba látó embert fedeztem volna-e föl? Olyan embert, aki bátran ki merte mondani véleményét, de mégis alázatos maradt, sőt gyengéd, hiszen képes volt meghatódni amikor Isten szeretetéről beszélt? Egy nap, láttam volna amint igával a nyakában (27. fejezet) megy keresztül a városon, és megdöbbentem volna volna.

Fölmerül tehát a kérdés: mi motiválta ezt a rendkívüli embert? Hogyan tudott megállni a lábán anélkül, hogy megroggyant volna, ugyanakkor mégis rugalmas maradt az iga ellenére, melyet el kellett viselnie?

A válasz három pontban fogalmazható meg:

1. Jeremiás meg volt győződve arról, hogy hivatása nem saját magában gyökerezik. Nem a saját vágyaiban vagy szükségleteiben, hanem valaki Mástól jön: mielőtt még megformálódott anyja méhében Isten már kiválasztotta őt (1,5). Ez volt az ő állandó hivatkozási pontja: Isten már akkor értelmet adott életének, mielőtt ő annak tudatára ébredt volna. Az volt a feladata, hogy megfutamodás nélkül válaszoljon Isten szándékára.

Természetesen, amikor önmagára tekintett, látnia kellett, hogy erre a feladatra ő kevés. “Túl fiatal vagyok” (1,6), nincs meg a képességem, hogy a nyilvánosság előtt beszéljek; jogom sincs hozzá. Azonban azt is tudta, hogy Isten nem fogja figyelembe venni ilyesfajta érvelését. Akit meghívtak, az többé nem magára tekint. Valaki Más gondoskodik arról, hogy azzá váljon, akivé lennie kell.

Időnként el szeretett volna menekülni hivatása elől: “Azt gondoltam nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében. De olyan lett szívemben, mint perzselő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem bírtam vele.” (20,9) Manapság talán veszélyesnek találjuk, ha egy ember teljesen aláveti magát egy másik személy akaratának, akkor is ha magáról Istenről van szó. Jeremiás életében viszont ez jelentette a kitartás titkát. S hogy valamennyi útjába kerülő ellenállás ellenére mégis megingathatatlan maradt, az csak azért történhetett, mert lénye legmélyén Isten számára tartotta fenn az elsőbbséget.

2. Jeremiásban nem volt semmi fanatizmus. Nyíltan beszélt Istennek mindarról, amit többé már nem tudott elfogadni. Valamennyi elbátortalanodását feltárta előtte és mások elől sem rejtegette. Ugyanezzel a nyíltsággal vallja be azt is, hogy fáradtsága és siralmai nem esnek latba elegendő súllyal Isten színe előtt. Mégis elfogadta a kihívást: “Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni?” (12,5)

Isten időnként felrázta őt. Keményen megmondta Jeremiásnak, hogy nem akar többé méltatlan szavakat hallani a szájából és csupán egy dolgot kellene tennie, visszatérnie hozzá. (15,19) Isten szavai és tettei után a próféta számára magától értetődővé vált, hogy az utolsó szó azé, aki mindig is az első volt az életében. Ismerte annyira az Egyetlent, hogy belássa, nem egy kíméletlen és önkényeskedő Istenről van szó, hanem Arról, aki a legnehezebb küzdelmek közepette sem felejtette el őt: “örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (31,3), Olyan Isten ő, aki szívében így érez: “a bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki.” (31,20)

Jeremiás úgy érzi, Isten “rászedte” őt (20,7). Nem tudta mi történik vele, hiszen Isten a legsebezhetőbb oldalán ragadta meg őt, ő pedig hagyta, hogy így legyen. Istenhez fűződő kapcsolatát mindig ez a megközelítés jellemzi. “A sebezhetőség az az ajtó, amelyen keresztül Isten meglátogat minket”, ahogy azt a Grande Chartause priorja írta Roger testvér kapcsán.

3. Jeremiás önzetlen marad a legvégsőkig. Hivatásából soha nem akart semmilyen előnyt kicsikarni a maga számára. Sohasem állította, hogy eleget munkálkodott volna vagy, hogy most már itt az ideje, hogy magára gondoljon. Amikor Jeruzsálem pusztulása után menedéklevelet kapott, menthette volna magát és méltó körülményeket alakíthatott volna ki maga számára. Nem: ő azon kevesek közé tartozott, akik Jeruzsálemben maradtak, és még gyötrelmeik ellenére is szolidaritást vállaltak. Nem akarta visszavenni azt az életet, amit ő adott. Elegendő volt számára az a tudat, hogy ez az élet maga lesz "Isten neki szánt zsákmánya bárhová is megy" (45,5).

A tapasztalat azt tanítja, hogy az ön-központúság hiánya teszi az embert szilárddá: szilárddá és szabaddá egyaránt.

Forrás: Taizéi Közösség

Hivatás

Mit is jelent a hivatás? Ez olyan nagy kérdés… És azt hiszem, bárhogyan is próbáljuk megfogalmazni, mégis: nem lehet. És ez így jó. Mert ha teljesen meg tudnánk fogalmazni, talán elveszítené azt, ami a szó misztériuma, titka.

Isten megérinti az embert. Ez a hívás. A rá érkező elfogadó válasz pedig a követés. És a kettő találkozásából, összeforrásából születik meg a hivatás.

Ez a választás nyilvánvalóan teljes átalakulással jár. Újra át kell vizsgálnunk előző terveinket. Le kell bontanunk gondolkodásunk szerkezetét, hogy rugalmassá, készségessé, meg nem alkuvóvá válhassunk.

Isten: atya, abszurd dolog félni attól, amit Ő számunkra rendel. Hisz nem akarhat mást, mint teljes kibontakozásunkat és boldogságunkat. Jobban ismeri az embereket, mint saját magukat. Fenntartás nélkül ráhagyatkozhatunk.

Hinni kell a szeretetben. De nem szabad összekeverni az Istenre hagyatkozást az elkötelezés alól kibúvó „semlegességgel”. Egészen másról van szó. Arról, hogy tettre váltjuk, minden pillanatban megvalósítjuk azt, amit Isten akaratának ismerünk meg, belefektetjük egész akaratunkat, minden erőnket és teljes értelmünket.

Így hozzásimulunk Isten indíttatásaihoz, és mindig készek vagyunk változtatni mindenen, ha a körülmények úgy követelik.

Beleveted magad egy kalandba, amelyről nem tudod, hová vezet, de azt tudod, hogy csak személyiséged legtökéletesebb megvalósítására vezethet, mert az élet, a mindenség és az idő Teremtője vette kezébe a dolgokat.

Fölfedezed, hogy Istennek minden emberrel sajátos terve van. Ha szabad kezet engedünk neki, kész remekműveket megvalósítani – ezeket nevezzük szenteknek. De úgy akarta, hogy szüksége legyen az ember szabad beleegyezésére, arra, hogy pillanatról-pillanatra odaadja magát teremtő szeretetének.1

Tehát Isten kivétel nélkül minden embert hív. Az Evangéliumokban nagyon szépen kirajzolódnak ezek a hívások és a hívások sokfélesége. Mindenkit a hozzá közel álló módon szólít meg Jézus. Péter például halász volt, egy egyszerű ember. És Jézus meghívja a követésére. És ezt nem úgy teszi, ahogy mi adunk fel egy álláshirdetést, amiben megszabjuk pontosan, hogy milyen elvárásaink vannak, mik azok a dolgok, amiket tudnia kell a jelentkezőnek, hogy felvételt nyerjen és nem szabja meg a fizetséget sem. Nem mondja el neki pontosan, hogy mire is hívja és azt sem, hogy mit ígér cserébe. Nincs kidolgozott marketingterve és csábító ajánlata, nincs semmi olyan eszköze, amiket mi keresztények is sajnálatos módon sokszor használunk, hogy megnyerjünk embereket magunknak, hogy előre haladjunk a mi képzeletbeli ranglétránkon fölfelé, miközben azt hisszük így kerülünk Istenhez közelebb… És látjuk ezzel szemben Jézus hívásait az Evangéliumban, aki látszólag a biztosból a bizonytalanba hívja a tanítványait. Egyszerű embereket hív, halászokat és bűnös embereket, vámosokat és utcanőket. Nem válogatja ki őket, hogy melyik gyorsabb és melyik ügyesebb, melyik tud jobban és szebben dolgozni. Ő hívja őket és ebben a hívásban mintha benne foglaltatna az ígéret is: hogyha rám hagyatkoztok, akkor én mindig adok erőt ahhoz, amire hívlak téged! Ő bizalmat kér és ráhagyatkozást. Viszontszeretetet az ő szeretetére. És semmi mást. „Erre… mindenüket elhagyva követték őt.” (Lk. 5,11)

És a mai kor emberét sem hívja másképpen. Nem tudja másképpen hívni és nem is akarja másképpen hívni. Mert akkor elvenné a szabadságát. Isten szabadnak teremtette az embert, mert Isten szabad személy. Mert a „személy” egy fontos tulajdonsága, hogy szabad. És micsoda méltóság ez! Az ember, aki Isten gyermeke, szabadon dönthet Isten mellett. Micsoda bizalom és micsoda szeretet az Isten részéről!

És a döntést cselekedet követi. A tanítványok otthagyták mindennapi életüket, megélhetésüket, családjukat és követték Jézust.

És azt hiszem, így van ez mindenkivel, amikor megérzi, hogy Istentől van, Tőle jön és Felé tart és valamit megsejt abból a tervből, amit neki készített a Mennyei Atya végtelen szeretetéből.

Tehát amikor felismerem az életemben Istent, akkor az változást hoz a számomra. És elindulok egy úton… Felé.

Forrás: Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációja

A kármelita nővérek hivatásukról szóló kisfilmje

Ámosz próféta meghívása

"Ámoszhoz pedig így szólt Amaszja: ,,Eredj innen, próféta! Fuss Júda földjére, ott edd kenyeredet, és ott prófétálj! De Bételben ne prófétálj többé, mert ez királyi szentély és a királyság temploma!’’ Felelt erre Ámosz és mondta Amaszjának: ,,Nem vagyok én próféta, sem próféta fia; pásztor vagyok én, és vadfügét szedegetek. De az Úr meghívott engem, amikor a nyájat tereltem, és mondta nekem az Úr: ,,Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!''Ámosz 7,12-15

Orosz ortodox kispapok hivatásébresztő kisfilmje

Iránytű hivatástisztázó műhely 2015 ősz

Mi az „Iránytű”?

Az Iránytű Hivatástisztázó Műhelysorozat, 2007 februárja óta működik a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, két összefüggő félévben.

Az Iránytű célja, hogy segítse azokat a 18 és 35 év közötti szabad állapotú fiatalokat, akik hivatásukat keresik. A vezetők nem hozzák meg helyettük a döntést, nem beszélik rá a keresőket valamelyik életállapotra. A résztvevők csupán támpontokat kapnak, egy „iránytűt a kezükbe”, melyet aztán ők maguk kell használjanak az életük fontos döntéseinek meghozatalában.

A műhelysorozat központi témái: az istenkapcsolat, imádság, önismeret, megkülönböztetés, döntés, a főbb életállapotok: házasság-család, szerzetesség, papság.

Az alkalmak végén a résztvevők feladatokat kapnak, melyek segítenek elmélyíteni a hallottakat. Ez tulajdonképpen a hétköznapok lelkigyakorlatának egy formája, elsősorban az egyéni imádságra próbálnak serkenteni, hisz a hivatást leginkább az Úrral való személyes kapcsolatban lehet tisztázni. Emellett a résztvevők lehetőséget kapnak arra is, hogy a vezetőkkel rendszeresen beszélgethessenek a bennük zajló folyamatokról.

Az alkalmak időpontjai: 

Az Iránytű alkalmaira kéthetente szerdánként kerül sor, 18-20.30-ig.

Az első félév időpontjai:

2015. október 7, október 21, november 4, november 18, december 2, december 16.

A második félév időpontjai:

2016. március 2, március 16, március 30, április 13, április 27, május 11.   

Helyszín: Sapientia Főiskola, Budapest, V. Ker. Piarista köz 1.

Jelentkezés módja: írj egy emailt az iranytusapi@gmail.com–ra.

Jelentkezési határidő: 2015. szeptember 21.

A jelentkezőkkel egy személyes beszélgetés is lesz a kurzus előtt.

Tervezünk még néhány különleges alkalmat: családos napot, hétvégi látogatást egy kolostorban és a tavasz folyamán egy látogatást az esztergomi szemináriumban is.

Milyen is az iránytű?

Íme, néhány tanúságtétel korábbi résztvevőktől:

Nekem főleg sok-sok kérdés szabad megvitatását jelentette: mert amíg pl. a családban, barátok között (még) nem akartam ilyen gondolatot feltárni, addig itt velem hasonló korú fiatalokkal, hasonló problémával foglalkozhattam nagy felelősséggel. A kétszer hat alkalom alatt valami közösség-hangulat vagy élmény is kialakult. A diszkréciót, a jóindulatot, a segítőkezet jelentette nekem az Iránytű.

Nekem nagyon tetszett a sorozat, nagyon hasznos, sokrétű volt. Rengeteg kérdésemre választ kaptam. Azok a szempontok kerültek elő, amelyek szerintem a legfontosabbak, a legalapvetőbbek. Sok bölcsességet tanultam belőle, a józan gondolkodás fontosságát. Megerősített abban, hogy bízzak másban, merjem megosztani a gondolataimat, érzéseimet. Segített leküzdeni gátlásaimat, bátortalanságomat. Segített a helyes irányt felismerni.

A feladatok jók voltak, mert elgondolkodtattak és egy kicsit közelebb vittek a döntéshez. A szentírási olvasmányok is remekül passzoltak a tematikába. Új volt, hogy mennyire mélyen, személyre szólóan is lehet olvasni a Bibliát. Új imamódszereket ismertem meg. Jók voltak a közös feladatok és beszélgetések is. Az időbeosztás is jó volt, észre sem vettem és elröppent ez a két és fél óra.

Úgy érzem, kicsit tisztázódtak bennem a dolgok: nem kötelességtudatból kell szerzetesnek menni. Isten azt akarja, hogy boldog legyek és üdvösségre vezető lehet a házasság is! Azt hiszem, nagyon erős bennem a vágy a kizárólagosságra - nem vagyok még benne biztos, de talán inkább valaki feleségének szán az Úr.

Leginkább az tetszett, hogy különböző rendekből jöttetek, és mindegyiktek nagyon őszintén beszélt tapasztalatairól. Nagyon gyakorlatias volt. Jók voltak a témák, azok sorrendje, felépítése és a házi feladat is. Az utolsó alkalom, a kérdésekre adott válaszok különösen tetszettek, ismét az őszinteség miatt. Itt tényleg kaptam konkrét válaszokat.

A legtöbb segítséget a meghívott előadók, illetve a kérdéseinkre adott válaszok jelentették számomra. A „házi feladatok” közül a bibliai részek adtak igazán sokat. Nagyon tetszett a papság, a szerzetesség és a házasság összehasonlítása. A különböző imák „tanulása” nagyon jó volt.

Nagyon sokat kaptam. Leginkább magamról tanultam. De nagy ajándék volt sok találkozás is. Mindenképp hitem csúcspontjaként éltem meg, és ezt nagyon köszönöm nektek és a Jóistennek!

Kik vezetik?

Fecske Orsolya, SSS

A Komárom- Esztergom megyei Lábatlanról származom, 1973-ban születtem. Tanulmányaimat Budapesten, majd a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, végül pedig a Római Képzőművészeti Akadémia festő szakán végeztem. Innen visszatérve léptem be a Szociális Testvérek Társaságába, melyet akkor már régóta ismertem, szerettem. 2010- ben tettem örökfogadalmat, és azóta a művészi munka mellett rendszeresen foglalkozom hivatásukat kereső fiatalokkal is, nekik szóló lelki napok, különböző programok lebonyolításával, szervezésével. Részt vettem jelentkezőink, novíciáink képzésében, tanításában, és jelenleg is egy olyan közösség tagjaként élek, amely otthont ad a noviciátusnak, és alkalmanként ismerkedő fiataloknak is.

http://szocialistestverek.hu/

Mézinger Gabriella testvér, Jézus Szíve Társasága

1978-ban születtem Máramarosszigeten (Partium, Románia).  Isten meghívó szeretete gimnazistaként szólított meg. Sokat jelentettek számomra a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok, útkeresésem fontos állomásai. 2005-ben léptem be a Társaságba, azóta Budapesten élek. Tanulmányaimat Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végeztem, hittan-angol szakon.  2009-2011 között az Ignáci Lelkiségi Központ lelkigyakorlatos képzésén csoportos kísérést tanultam.  Pedagógus végzettségem 2012 nyarán a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében mentálhigiénés szakember és szervezetfejlesztő képesítéssel egészült ki.

Közösségünkben 2009-től hivatás-referensként szolgáltam, részmunkaidőben pedig angolt tanítottam az Interaktív  Nyelviskolában, Budapesten. Apostoli szolgálatom részeként fiatalokat kísértem lelkinapokon, lelkigyakorlatokban. 2011 szeptemberétől Tyukodi Beáta rendtársammal a hivatásgondozás és ifjúságpasztoráció szolgálatát végezzük közösségünkben. 2012 szeptemberétől szolgálatom része olyan fiatal nők kísérése, akik a közösségünk hivatástisztázó évére jelentkeztek. (Emmausz Ház).

További információ: www.sjc.hu

Petres Erika Lúcia OP

1975-ben születtem, Csíkszeredában nőttem fel. 1994-ben léptem be az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Domonkos Nővérek Kongregációjába, megosztani másokkal is az örömhírt Isten szeretetéről. Tanulmányaimat Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán végeztem angol szakon, majd Rómában a Pápai Gergely Egyetemen (Gregoriana) filozófia szakon, ahol 2012-ben szereztem meg a doktorátusomat. Az elmúlt tíz évben Szombathelyen, majd Szegeden tanítottam filozófiát, és két éve a Sapientia Szerzetesi Főiskolán tanítok metafizikát, logikát és filozófiatörténetet. Fiatalokkal szerzetesi életem kezdete óta foglalkozom, 2011 augusztusában a hivatásgondozás lett a tanítás mellett a fő szolgálatom.

További információ: www.domonkosnoverek.hu

Dr. Csépányi Gábor

1977-ben születtem Budapesten. Nyolc éves koromban kezdtem ministrálni az Újpest-Kertvárosi Szent István Plébánián. Erdész, orvos, majd pap akartam lenni. 2004-ben a Semmelweis Egyetemen általános orvosként végeztem, majd tanulmányaimat az esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben folytattam. 2010-ben pappá szenteltek. (Ez nagyon klassz dolog!) 2010-12 között a római Gregoriana egyetemen tanultam még egy kicsit, és 2012-től vagyok a Budapest-Városmajor Jézus Szíve Plébánia káplánja. Szeretek kirándulni és kirándulni is. 2014. áprilisától vagyok az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozó referense. E-mail címem: gabcsep77@gmail.com

http://www.esztergomiszeminarium.hu/

Nagy Bálint SJ

Jezsuita pap vagyok, 1997-ben léptem be a Jézus Társaságába. Szerzetesi képzésünk egészen különböző gyakorlatokból áll, amelyekben elöljáróim új és új helyekre és helyzetekbe küldtek, hogy próbára tegyem önmagam, vajon megtalálom-e Istent és az otthonomat Benne? Vagy még jobb lenne ezt úgy kifejezni, hogy vajon engedem-e, hogy Ő megtaláljon engem? Vágyom-e Rá? --- Ha most ránéztek saját életetekre, talán Nektek is van tapasztalatotok arról, amikor közel éreztétek magatokhoz az Urat. Ha akartok, kérlek meséljetek majd... Úgy örülnék, ha el tudnánk időzni itt Nála és arra tartani, amerre Ő hív, és nem azokat a hangokat erősíteni magunkban, amelyek eltávolítanak Tőle, és félelmeinkbe zárnak. Kérem az Urat ezért és Értetek. 

Facebook: balint.nagysj

Email: nagy.balint@jezsuita.hu

Honlap: http://hivatas.jezsuita.hu/

Iránytű Irodalomjegyzék

Önismeret –emberi alapok

Josef Maureder SJ, Emberré válni, a beteljesült élet felé, Korda, 2008.

-remek könyv a keresztény emberképről és önismeretről

Maurice E. Wagner: Vagyok-e valaki? A helyes önértékelés fontossága (Harmat Kiadó)

- Buda Béla ajánlásával - alapvető könyv az önismeretről

Gabriel Calvo: Tükrön innen, tükrön túl (Mécs Családközösségek kiadásában)

- Gyakorlati megközelítésű, sok kérdés mentén hív  mélyebb önismeretre. Kapható.

Gyökössy Endre: Magunkról magunknak (Szent Gellért Kiadó)

- 12. kiadást megért alapmű, kapható.

Dr. Lawrence Crabb: Mélybenéző (Harmat Kiadó) - Barsi Balázs előszavával

- Nagyon jó könyv mind pszichológiai, mind pedig lelkiségi szempontból.

Andre Louf: Gyengeség és kegyelem, Bencés lelkiségi füzetek sorozat, kapható

Anselm Grün: Imádság és önismeret, Bencés lelkiségi füzetek, 15.

-Ez most nem kapható sajnos, pedig nagyon jó.

Bagdy Emőke. Utak önmagunkhoz (Kulcslyuk Kiadó)

-       hasznos olvasmány önismeretről, emberi kapcsolatokról

Lelkiség, imádság

Jálics Ferenc, Tanuljunk imádkozni, Korda.

- remek bevezető könyv az imaéletbe

André Louf, Uram taníts meg minket imádkozni, Bencés

Bernhard Meuser, Imádkozni: szomjas vágyakozás, Kairosz, 2012.

Nemes Ödön, Ima és élet I, Korda, 2002.

Frielingsdorf: Istenképek, Szent István kiadó

- klasszikus mű az istenképekről

Anselm Grün, Megbékélés Istennel, Sérült istenképeink gyógyítása, Bencés

Szentmártoni Mihály, Istenkeresésünk útjai, Agapé, 2000.

- átfogó mű a lelkiéletről

Corona Bamberg, Az emberség ára, (Kármel látóhatára)

Mócsy Imre, Nyitott szívvel, Szent István, 1980.

- egy régebben megjelent könyv de remek módon tárgyalja a Szent Ignáci imádságos módszereket, és kiváló tanácsokat tartalmaz az imaélethez

Pablo Martínez, Imádság és lelkialkat (Harmat Kiadó)

Pál Ferenc: Természetes spiritualitás (Kairosz Kiadó)

- Istenkapcsolatról a  lélektani és spirituális feljődés tükrében

Hivatáskeresés - döntés

Josef Maureder SJ, Arra tartunk, amerre tekintünk. Hivatást élni ma. Korda, 2006.

-Hivatáskeresésről talán ez a leghasznosabb könyv, ami az elmúlt években magyarul megjelent.

Fabio Cirardi, Hogyan kövessem? Válasz Jézus hívására, L’Harmattan-Sapientia, 2010.

-Nagyon jó összefoglaló könyv az életállapotokról.

Hans Schaller SJ, Útkeresés, Korda.

- döntéshozatalról, útkeresésről

Hans Schaller SJ, Hit, hűség, hivatás, Korda, 2001.

Stefan Kiechle SJ, Hogyan döntsek? L’Harmattan-Sapientia, 2011.

- a döntéshozatalról, főleg ignáci szempontok alapján

Eamon Tobin, Segíts nehéz döntéseimben, Korda, 2010.

- rövid kis könyv a döntéshozatalról

Anselm Grün, Hogyan döntsek? A döntés bátorsága, Bencés

- jó szempontok és bátorítás döntéshozatalhoz

Házasságról:

Tomka Ferenc, Biztos út, Szerelemről, szexualitásról értelmesen, Szent István Társulat, 2010.

-egy remek, mai nyelven megfogalmazott, gyakorlatias könyv

Karol Wojtyla: Szerelem és felelősség, Kairosz, 2010.

-egy elméleti munka, melyben a test teológiája először került megfogalmazásra

II. János Pál: A test teológiája, Kairosz, 2008

Christopher West, A Test Teológiája kezdőknek, 2010

Christopher West, Jó hírek a házasságról és a szexualitásról, Szent István Társulat, 2011

Friedrich E. Frhr V Gagern, A házastársi szeretet-szövetség,Szent István Társulat

-egy régebben megjelent mű, de ma is aktuális tartalommal

Én meg Te, Mi, A megismerkedéstől a családalapításig, Noe, 1993.

- egy komplett jegyesoktatás anyaga

Gyökössy Endre, Ketten hármasban, Újember

Varga Péter, Spielhózni, 2010

- egy gyakorlatias könyv a párkapcsolatról és a tisztaság megéléséről

Gudrun Kugler: Senki sem magányos sziget (Szent István Társulat)

-       házasságra készülőknek, házastársra vágyóknak

Anselm Grün: Ami a szerelmet táplálja (Dialog Campus Kiadó)

-       Kapcsolat és spritualitás

Gary Chapman: 12 dolog amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt (Harmat)

-       Jegyeseknek olyan témákat kínál, amit érdemes átbeszélni

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig (Kulcslyuk Kiadó)

-       intimitásról, meghitt kapcsolatról, függőségről,  kötődésről szóló izgalmas olvasmány

Papságról:

Beran Ferenc, Értük szentelem magam, A papság teológiája, Szent István Társulat, 2010.

-papság teológiája és története

Gisbert Greshake, Pap vagy mindörökké, Szent István Társulat, 1985.

-alapos mű a papság teológiájáról

Az első szeretet, Boldog papok vallanak, Bencés, 1992

-papi vallomások

A pap és a nő, Körösiné Melk Hilda, Magyar Balázs, és Varga László beszélgetéseiből, Kairosz, 2013

II. János Pál, Ajándék és titok, Újember, 1996.

-önéletrajzi vallomás a papi hivatásról

György Attila: Hazafelé: Lelkipásztori napló

Értünk élnek: Vallomások a lelkipásztori szeretet gazdagságáról

Balás Béla: Az első plébániám

Isten szolgája, Kaszap István - kilenced

Imádkozzunk hivatásokért (a Gy.fehérvári Szem. imagyűjteménye)

Kairosz interjúkötet: Varga Lászlóról: A csend barátja

Kairosz interjúkötet: Székely Jánosról: Jászol és kereszt

Szerzetességről:

Piet van Bremen, Hivatás és küldetés, Korda 1998.

-az evangéliumi tanácsok érthető összefoglalása

Rainero Cantalamessa, Szüzesség, L’Harmattan-Sapientia, 2012.

Rainero Cantalamessa, Engedelmesség, L’Harmattan-Sapientia, 2011.

Nemeshegyi Péter SJ, Szerzetesélet teológiája, Vigilia, 1997/7.

- rövid kis tanulmány a lényegről

Enzo Bianchi, Nem vagyunk különbek, Bencés, 2008.

- a monasztikus szerzetesi ideálról

Anselm Grün, Teljes élet cölibátusban, Bencés, 2012.

Arnaldo Pigna, Krisztus követése az evangéliumi tanácsok fényében, Nyolc Boldogság K, 2007.

Örsy László, A Lélekre nyitottan, Vigilia 1997.

- szerzetesélet a II. Vatikáni zsinat után - a szerzetesi élet sajátos jellemvonásairól, fogadalmakról, kontemplációról és tevékenységről

II. János Pál pápa “Megszentelt élet”  (Vita Consecrata) kezdetű apostoli buzdítása, SzIT, 1996.

Timothy Radcliffe, Új dalt énekeljetek, L’Harmattan-Sapientia, 2012.

Evagriosz Pontikosz, A szerzetes, Bencés kiadó, 2014.

Forrás: Jezsuiták 

Új munkás az Úr aratásában

Nagyváradon szombat délben örömteli esemény volt a Székesegyházban, ahol Böcskei László megyéspüspök áldozópappá szentelte a köröskisjenői plébánia hívét, Bakos Gábor diakónust.

Bevezetőjében Exc. Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: mindennapi életünkben sokszor hangzanak el a jelenünket és jövőnket meghatározó kijelentések vagy nyilatkozatok társadalmi, politikai és egyéni szinten egyaránt, és melyek végső soron egy ügy felvállalását, új elköteleződést tükröznek vissza a boldogság-cél elérésének útján. Tulajdonképpen a papszentelésen jelen levők is egy ilyen, az életet meghatározó tettnek lehetnek a részesei, tanúi, melynek mélységét talán Izajás próféta szavai adják vissza a leghitelesebben: „itt vagyok, Uram, engem küldj”.

Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. A papszentelési szertartás a jelölt bemutatásával kezdődött, aki ezután a püspök elé járult. A főpásztor a feladatáról és szolgálatáról beszélt neki, majd Bakos Gábor szándékának nyilvánvaló kifejezéseképpen azt ígérte: papi mivoltát az egyház szolgálatára az előírásoknak megfelelően kész vállalni, Isten iránti szeretetből és a nép javára. Ezután tiszteletet és engedelmességet fogadott az egyházmegye mindenkori főpásztorának. Böcskei László imára hívta az egybegyűlteket, akik letérdelve elénekelték a Mindenszentek litániáját. A teljes önátadása, illetve előző szavainak tettekben való kifejezése végett a jelölt arccal a földre feküdt. Ezután letérdelt a püspök előtt, aki szótlanul a homlokára tette tenyerét, mely gesztus a papi hatalom átadását szimbolizálta. A felszentelő ima elhangzása a plébánosa stólába és miseruhába öltöztette Bakos Gábort, majd a püspök bekente a tenyerét szent krizmával annak szimbólumaként, hogy Isten kiválasztottja, illetve átadta neki a kelyhet és a paténát, arra utalva ezzel, hogy áldozatot mutathat be. A papszentelés utolsó mozzanataként a püspök, majd a többi pap békecsókot adott Bakos Gábornak, annak jeleként, hogy befogadták őt a közösségükbe, majd a Hiszekegy elmondása után a szokott módon folytatódott a szentmise.

Bátorító szavak

Az áldás előtt Exc. Böcskei László azon meggyőződésnek adott hangot: a szertartásnak köszönhetően az egyházmegye papsága megerősödött testületként, erre az összefogásra, illetve egymás elfogadására és felkarolására pedig különösen szükség van, hiszen az elkövetkezendő öt évben az utánpótlás hiánya miatt nem lesz újabb szentelés a váradi egyházmegyében. Bakos Gáborhoz fordulva azt mondta: örömmel és szeretettel fogadják őt, már várták azt a napot, melytől kezdve ő is úgymond munkába állhat, végezheti a nem mindig könnyű, de ugyanakkor szép papi szolgálatot. Azt kérte tőle: szeresse az imát és legyen fontos számára a szentmise, ugyanis egy pap életének legszebb pillanatait az oltárnál élheti meg. Emellett azt tanácsolta neki: mindig legyen meg benne Tamás apostol kíváncsisága az Úr iránt, akarja őt látni, felfedezni és megtapasztalni az életében, legyen bátorsága ahhoz, hogy elfogadja a megpróbáltatásokat és szenvedéseket- mert a papi pálya egy áldozatos hivatás-, és ne szégyelljen meghatódni akkor, amikor átjárja őt a mindig lelkesítő és megújuló felismerése az Úrnak.

Követni Istent

Exc. Böcskei László felidézte, hogy valamikor a 2000-es évek elején találkozott először Bakos Gáborral, aki a köröskisjenői egyházközség híveként zarándokként a temesvári Székesegyházba érkezett. Aztán teltek az évek, többször is találkoztak, de sem sejtették, hogy mit hoz a jövő számukra. Isten ereje azonban elárasztotta Gábort, ami újfent bebizonyította: ha készek vagyunk arra, hogy elfogadjuk Isten tervét és akaratát, akkor ezek megvalósulnak a mi életünkben. Az Úr ugyanis utat készít nekünk, mindig hív, mert szükségét érzi annak, hogy a munkatársai legyünk.

Ciucur Losonczi Antonius

Forrás: Erdély Online

Képek: Erdély Online, Nagyváradi Egyházmegye

A szentelés a Szentléleknek a műve

Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök július 4-én, szombaton délelőtt pappá szentelte Leabu Marius és Fanea József diakónusokat.

Hosszú, kitartó út nagy állomására érkezett el július 4-én Fanea József és Leabu Marius. Isten meghívta őket a papságra, ők elfogadták és következetesen ragaszkodtak hozzá. A szombaton délelőtt tíz órától kezdődött szertartáson aztán az egyházmegye püspöke, Nm. és Ft. Schönberger Jenő felszentelte őket, s ezzel beléptek a papság szép kötelékébe. Alig lehetett a Székesegyházban állóhelyet találni a szertartás alkalmával, melynek elején a Püspök atya a nap ünnep voltára emlékeztetett: "A papszentelés mindig ünnep. Köszönöm, hogy imádsággal kisérték mindezidáig a szentelendők hivatását és kérem imádkozzanak értük ezután is, hogy mindvégig hűségesek maradhassanak vállalt kötelezettségeikhez. Minden szentmise hálaadás, ezt a szentmisét Isten dicsőségére ajánljuk fel azért, hogy küld hivatást, papokat nekünk, híveknek."

Az evangéliumi rész felolvasását követően, a papszentelés szertartásának elején név szerint mutatták be a Püspök atyának a szentelendőket, majd ezt követően hangzott el a homília. Schönberger Jenő püspök ennek elején az Anyaszentegyház buzdításait közvetítette a szentelendőkhöz, felhívva a hívek figyelmét arra, mi egy pap feladata. Mint azután hozzátette, a feladat csupán emberi erőből magvalósíthatatlan lenne: "Biztos, hogy saját erőnkből soha nem lennénk képesek erre az áldozatra, nem lennénk készek erre a hivatásra. Csakhogy Isten, amikor meghív minket, soha nem hagy magunkra, hanem küldi a Szentlelket. A szentelés is a Szentléleknek a műve. Az apostolutódok kérésére a Lélek olyan fiatal embereket küld és ken föl a szolgálatra, akik meghallották Isten szavát, akik felkészültek, elfogadják a küldetést. Kell ugyanis, hogy a Püspök segítőtársai legyenek, hogy a hívek ne legyenek pásztor nélkül, hogy Isten dicsőítése folytonos legyen, hogy a szentségek örökké éljenek, és szolgáltassák ki ezeket a híveknek. Most a Lélek titeket is fölken arra a szolgálatra, amire az Úr Jézust is fölkente. Krisztus képében jártok majd az emberek között. Persze a szülőnek továbbra is gyermeke, a rokonoknak rokona maradtok, de ti már valamilyen formában mások lesztek, Istennek az emberei. Kérem a híveket, így tekintsenek rájuk."

A püspök Jézus áldozatáról beszélt, majd a megbocsátás fontosságát emelte hallgatósága elé: "Ha Jézus azt kéri az Atyjától, hogy bocsásson meg azoknak, akik őt keresztre feszítették, akkor mindenkinek, aki Jézus nyomába lép, ez kell, hogy legyen a szeme előtt. A megbocsátásnak az embere és a hírnöke kell, hogy legyen minden pap. Megbántanak majd, fiaim, benneteket is. Nem fognak egyetérteni veletek. Lehet, hogy a szenvedés, vagy a gúnyolódás keresztjére szegeznek benneteket, de a ti imátok nem lehet más, mint 'Atyám, bocsáss meg nekik'. Ti arra vállalkoztok, hogy Krisztus képében járók legyetek itt, ebben az életben. De nem csak a képét kell, hogy magatokra öltsétek, hanem az Ő lelkületét is. Így legyetek elöljárók ott, ahova majd püspökötök helyez."

A szentbeszédet követően a szentelendők a püspök elé járultak, összekulcsolt kezüket az ő kezébe téve tiszteletet és engedelmességet ígértek, majd az önátadás jeleként leborulva - ezzel is kifejezve, hogy egészen Istennek, és a rájuk bízott lelkeknek szentelik magukat -, a hívek pedig térdelve imádkozták a Mindenszentek Litániáját. Ezután következett a szentelés leglényegesebb része, a kézrátétel és a felszentelő ima, amely során a püspök az eléje járuló Fanea József és Leabu Marius fejére tette a kezét, és csendben imádkozott felettük, majd a jelenlevő papság is ezt tette. Az újonnan felszenteltek beöltöztek a papi módra viselt stólába és miseruhába, majd a püspök megkente krizmával a kezüket, hiszen így valósul meg az írás szava: „Az Úr lelke rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket" (Iz 61,1). Az áldozati adományok átadása során kezükkel érintették az ostyát és a kelyhet a borral, annak jeleként, hogy a papszentelésben hatalmat kaptak, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák. Ezután a püspök békecsókkal köszöntötte őket, majd a papság is ezt tette, Krisztus barátságának jeleként: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, hanem barátaimnak mondalak titeket" (Jn 15,15).  A papszentelés szertartását követően a szentmise a felajánlással folytatódott.

A szentmise végén a Püspök - első szombat lévén - együtt imádkozott a hívekkel a papi hivatásokért, majd köszönetet mondott a felszentelt paptestvérek szüleinek minden áldozatért, amivel fiukat felnevelték és Isten, valamint az egyházmegye szolgálatára elengedték. Megköszönte ugyanakkor a gyulafehérvári-, az esztergomi- és a római papnevelő intézetek nevelőinek és tanárainak a munkát, amellyel az újmisés papokat felkészítették, végül pedig főpásztori áldásával engedett el mindenkit.

A két újmisés pap ezzel megkezdi működését. Az előttük álló esztendőben - a primíciák és az átmeneti idők után - Ft. Fanea József tanulmányait folytatja Rómában, Ft. Leabu Marius pedig a Szatmárnémeti Kis Szent Teréz plébánia segédlelkésze lesz.

Forrás: Szatmári Egyházmegye

Tisztasági fogadalom felajánló imádsága

Magnificat

A fogadalmak típusai

Íme, egy hivatással foglalkozó honlap írása,  a magánfogadalom típusairól (tisztasági, vagy szegénységre és engedelmességre szóló is), a fogadalom típusairól (ünnepélyes nyilvános, "félig nyilvános" és magánúton letett), a közösségek típusairól (világi intézmény és megszentelt élet intézménye), és hogy ennek nyomán ki minősül megszentelt személynek.

Az ünnepélyes nyilvános fogadalom, amelyek közösségi megszentelt hivatás miatt egy megszentelt élet intézményében tesznek különbözik a magánfogadalomtól, még akkor is, ha a magánfogadalom nyilvánosan történik, mert a közösségen kívül letett magánfogadalomnál a pap vagy püspök csak tanú, nem az Egyház nevében fogadja el a fogadalmat. 

Emiatt a magánfogadalmas nem tekinthető az egyházjog szerint hivatalosan megszentelt (konszekrált) személynek, akkor sem, ha nem csak tisztasági, hanem mindhárom evangéliumi tanácsra tesz fogadalmat.

A magánfogadalomnál is annak bármely típusa esetén is komoly megkülönböztetésre és lelki kísérőre van szükség, akkor is, ha nem közösségen belül történik ünnepélyes nyilvános keretek között hivatalos megszentelt személy kánonjogi státuszt maga után vonó elköteleződésként.

A "félig-nyilvános" világi intézményben letett fogadalom is lehetőség. A megnevezésének oka az, hogy nem minősülnek a világi intézmény tagjai hivatalosan megszentelt (konszekrált) személyeknek, mint a megszentelt élet intézményeiben, de nem is magánjellegű teljes mértékben a fogadalom, a státuszuk az ilyen típusú elkötelezett személyeknek "világban élő megszentelt".

A magánfogadalomként érdemesebb csak szüzességi/tisztasági fogadalmat tenni, mert más tartalma van teológiai értelemben a közösségben és a magánúton letett szegénységi és engedelmességi fogadalmaknak.

Ennek oka az, hogy a magánfogadalomnál nincs jelen egy elöljáró egy megszentelt élet intézményén belül, akinek lehetne engedelmességet fogadni, a szegénység pedig a világban élve nem megvalósítható, mert a magántulajdonra szüksége van az önálló élet miatt a fogadalmasnak, nem valósul meg a saját tulajdonról való lemondás és az a tény, hogy a közösségen belül minden közös tulajdon. Az ún. "názáreti szegénység", az evangélium szellemében való egyszerűségre, minél kevesebb tulajdonra való törekvés azonban fogadalom nélkül is megvalósítható.

Jezsuita hivatásgondozás

Vallomások a hivatásról

A veszprémi Regina Mundi plébánia munkatársai az alábbi interjút készítették Hiba György jezsuitával. 

1. Hogyan kötődik (kötődött) a Regina Mundi Egyházközséghez? Részt vett-e gyermekként vagy fiatalként az itteni hitéletben?

1997-2003 között tanultam az akkori Veszprémi Egyetem tanárképző karán német bölcsész szakon. Az egyetem utolsó két évében fedeztem fel újra a keresztény élet szépségét és kaptam meg a hit ajándékát. Ekkor találkoztam Tóth Gyula atyával és Apolka nővérrel, akik sokat segítettek hitem újraéledésében és elmélyülésében. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba a plébániai ifjúsági közösséggel is. Gyakorlatilag ebben a közösségben „szocializálódtam” vissza az egyházba.

2. Mikor és hogyan került kapcsolatba először szerzetesrenddel? Legelőször melyiket ismerte meg?

Miután lediplomáztam, Pétfürdőn kezdtem el tanítani a Kolping Katolikus Szakiskolában. Egyik kolléganőm ajánlotta a jezsuitákat – mivel úgy éreztem, hogy többet szeretnék adni Istennek – mint olyan rendet, akik sokat tudnak segíteni a hivatástisztázásban. A hat év alatt, amíg ott tanítottam, évente egyszer elvégeztem egy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot.

3. A papság vagy a szerzetesség hivatására érzett először meghívást?

Igazán nem tudtam eldönteni, hogy inkább pap vagy szerzetes szeretnék-e lenni. Csak azt éreztem, tudtam, hogy szeretném Jézust követni és osztatlan, tiszta szívvel Istent szolgálni.

4. Hogyan készült fel a szerzetességre / papságra?

Hát, ami a készülődést illeti, alapvetően ezt a vágyat ápoltam a szívemben. Tanítottam, főiskolára jártam – angol nyelvtanár szakra – ha tehettem naponta vettem részt szentmisén és imádkoztam. A hívás váratlanul egy szentmisében érkezett 2008 tavaszán.   

5. Miért ehhez a rendhez akart tartozni, amelynek tagja lett? Mi a rendjének fő jellemzője, ki alapította, hogyan mutatná be azok számára, akik nem ismerik?

A jezsuita rendnek sokat köszönhetek. A „lelkigyakorlatok” révén egy élő kapcsolat született Istennel, Jézussal. Olyan imaformákat tanultam, amelyben otthon éreztem magam. Istennel megszületett új kapcsolatomban magamra és embertársaimra is új szemmel tudtam tekinteni. A világot egyre inkább Isten teremtésének éltem meg. Mindezek miatt egyértelmű volt számomra, hogy a jezsuitákhoz lépjek be, amikor megkaptam a hívást. A rend alapítója Loyolai Szent Ignác számára a legfontosabb az volt, hogy Jézus társa legyen. Ezért imádkozott Szűz Máriához, akit a Társaság ma is édesanyjaként tisztel. Amikor 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa jóváhagyta a rendet, az első társak közös megegyezéssel kimondták, hogy Jézus társaiként Jézus Társasága legyen a rend neve. A jezsuiták a társadalmi élet legkülönfélébb területein vannak otthon, a tudományos munkától a művészeteken át a szociális jellegű tevékenységig. Egyik jellemzője a rendnek a határokon való megjelenés (országok, kultúrák, vallások határainál) olyan helyeken, ahová az egyház csak nehézségek árán vagy egyáltalán nem tud eljutni. Ezt minden egyes pápa kérte és kéri is a rendtől. A párbeszédre való készség mellett a Jezsuiták másik jellemzője, hogy Istent keresik minden tevékenységükben. Szent Ignác használja azt a kifejezést, hogy „szemlélődve cselekedni, cselekedve szemlélődni”. Ez kifejezi az apostoli élet dinamikáját, amely csupán imádságos életből tud gyümölcsözően forrásozni. Még egy „jelmondatot” szeretnék megemlítenni: „Ad Maiorem Dei Gloriam” - Mindent Isten nagyobb dicsőségére. Az ignáci magis (több, jobb, inkább lat.) válik itt láthatóvá. Ignác nem arra törekedett és nem is várta el a társaitól, hogy a legjobb, legszebb, a legtökéletesebb tetteket vigyék végbe Istenért – erre ember nem képes – hanem, hogy mindig csak egy kicsit tegyenek jobbat, többet, szebbet. Az emberi fejlődés természetes útját veszi itt figyelembe Ignác.

6. Hogyan él egy szerzetes, hogy telik egy napja / egy hete?

A napirend attól függ, hogy a képzés melyik pontján vagyok. Novíciusként – újoncként – ez két év jól felépített rendszerét jelenti, ahol a nap jól beosztott, világosan struktúrált, a középpontja az ima, ennek begyakorlása és az ignáci lelkiségben való elmélyedés. A fogadalom után – ami egyszerű ugyan, de már örök – tanuló rendtagként a tanulás kerül a középpontba, és az imádság részeként tekintünk rá. Magiszterként – a filozófia és teológia közötti gyakorlati időszak – arra törekszünk, hogy az imából forrásozzon a tevékenységünk. Ez napi egy óra imádságot jelent, amit én igyekszem reggel, minden tevékenységem előtt elvégezni, munkát – ami számomra jelenleg lelkinapok, lelkigyakorlatok tartása, kísérése, lelkivezető kurzus - du. szentmisét, este pedig egy a napra visszatekintő imádságot. A héten egyszer közös szentmise és közösségi est van. Fontosak a rendszeres közösségi alkalmak is (kirándulás, kultúra) és a csendes napok tartása. Egy évben egyszer egy nyolcnapos csendes lelkigyakorlat elvégzése. A teológia befejezése után papszentelés jön, az első papi évek, ami hasonló a magisztériumhoz.  A képzés befejező pontja a tercia, egy utolsó állomás az ünnepélyes örökfogadalom előtt. Ez egy kb. 7-8 hónapos külföldi tartózkodás, amikor a jezsuita egy hosszabb 30 napos lelkigyakorlatban újból ránéz az életére, a hivatására, az elhívására, szociális munkát végez és tanulmányozza a rendi dokumentumokat. Ezután visszatér, folytatja a munkáját és várja az örökfogadalom időpontját, amellyel végleg elköteleződik a Társaság iránt és a Társaság is iránta.  

7. Milyen feladatokat lát(ott) el a renden belül?

Jelenleg magiszter vagyok, a filozófiai képzést befejeztem és a teológiai képzés előtt állok. A magisztérium általában egy két éves, gyakorlati időszak.

8. Van-e kapcsolata világi papokkal / hívekkel?

Munkám során rendszeresen találkozom és dolgozom világiakkal. Világi papokkal is kapcsolatban vagyok, de még nem volt velük közös munkám.

9. Tartja-e a kapcsolatot a régi barátokkal vagy a Regina Mundihoz tartozókkal, veszprémiekkel?

Néhány régi barátommal megmaradt a kapcsolatom. A Regina Mundi közösségéből inkább a facebook-on látok egy-egy ismerős arcot. Imáimban hordozom az összes olyan kapcsolatomat, ami elvezetett a jezsuitákig.

10. Mit tanácsolna azoknak, akikben ébredezik a hivatás?

Ha valakiben ébredezik a hivatás, akkor azt érdemes ápolni, ránézni, ébren tartani. Mintha egy kis növényt kaptam volna ajándékba. Talán még nem látszik igazán, hogy milyen fajta, de az egyértelmű, hogy vízre, tápanyagra, napfényre és szerető figyelemre van szüksége. Ugyanígy a hivatásnál is:  imádkozni kell érte, vele és nap mint nap Isten elé tárni, neki felajánlani. Az is fontos, hogy legyen egy olyan lelkivezetőm, akiben megbízom.  

Forrás: Jezsuiták