Czikó László erdélyi katolikus pap, mentálhigiénés segítő szakember írása az In verbo tuo… Új hivatásokat egy új Európa számára című dokumentum alapján.
A hivatás kérdése sokszor felmerül hivatalosan és magánbeszélgetésekben egyaránt. Számtalanszor tapasztaltam, hogy kijelentjük: nincsenek hivatások. De mit is értünk ezen? Egyházi vonatkozásban eléggé redukált formában csak a papi, illetve szerzetesi hivatást. Persze elméletileg tudjuk, hogy egy orvos is hivatásból lesz orvossá, de nem érezzük a gyakorlatban. Az is teljesen igaz, hogy bár sokszor feltártuk az okokat, mégsem jutottunk előre.
2012. november 24-én Csíksomlyón gyűltünk össze az Egy nap a hivatásokért címmel tartott kis konferenciára. Itt kellett bemutatnom az Új hivatásokat egy új Európa számára című dokumentumot. Ez a munka nagyon sokat alakított a szemléletemen, komolyan elgondolkodtatott, és arra késztetett, hogy több oldalról is felülvizsgáljam elgondolásaimat (melyek legtöbbször nem is személyes meggyőződésből alakultak ki, hanem másoktól készen vettem át, talán nem is tudatosan). Új szemléletet, új lendületet, új megismerést adott ez a munka számomra.
Meg szeretném az olvasóval részletesen osztani a dokumentum első nagy részét, mely ilyen módon hatott rám, majd néhány szóban a további tartalmát. Erősen merem remélni, hogy megújult formában, új és bizonytalan utak keresésében ezután nem a hivatások hiányára fogunk panaszkodni, hanem a Szentlélek sugallatait fürkésszük, és komolyan hisszük, hogy Isten mindig hív és küld.
Az 1997. május 5-10. között a megszentelt élet témáját tárgyaló IX. püspöki szinóduson 37 európai ország 253 delegátusa vett részt, köztük világi Krisztus-hívők, szerzetesek, papok, püspökök, római katolikusok, protestánsok, ortodoxok és anglikánok. Ez a sokszínű közösség felmérte a mai Európa helyzetét, és próbált irányvonalakat szabni a hivatásgondozást illetően.
A szinódus záródokumentuma már a bevezetőben tisztázza, hogy a remény „erősebb minden félelemnél és kétségnél”, „a keresztény élet titka” „alapvetően szükséges lélegzetvétel az egyház küldetésében, és különösen fontos a hivatásgondozás területén.”1 Majd konkrétan meghatározza, hogy kikhez fordul: 1. a fiatalokhoz (fiatal felnőttekhez), 2. a szülőkhöz és nevelőkhöz, 3. a főpásztorokhoz főpásztorokhoz, papokhoz, és azokhoz, akik életeteket Istennek szenteltétek. Mindenkinek konkrétan jelzi szándékát: 1. „Csak akkor lesztek boldogok és akkor valósítjátok meg önmagatokat,2 ha készségessé váltok annak az álomnak a megvalósítására, amit a Teremtő fűz teremtményeihez.” Személyes üzenet ez a levél, az egyház anyaként hordozza a problémáinkat és közvetíti a Barátunk válaszát, aki meg tudja mondani az igazságot. 2. „…az egyház nagyra értékeli hivatásotokat, és tőletek várja, hogy előmozdítsátok gyermekeitek hivatását, valamint a hivatások igazi és valódi kultúráját.”3 3. Az Instrumentum laboris4 15. pontjában pedig ezt olvassuk: „A hivatásgondozás a legnehezebb és legérzékenyebb szolgálat. Szeretnélek arra emlékeztetni benneteket, hogy nincs szebb, mint saját hivatásunkról izzó tanúságot tenni, hogy másokat is lángra lobbantson.” A hivatásébresztés atyáivá és anyáivá kell válni. „Az egyházi hivatások ún. krízisének mindenekelőtt az az oka, hogy sokan tartózkodnak a tanúságtételtől, így megkérdőjelezik annak örömhír jellegét.”5
Itt elhelyezhetjük önmagunkat: milyen minőségünkben olvassuk és használjuk ezt a dokumentumot? A dokumentum gyakorlati jellege nagyon erős, a következő alcím is ezt húzza alá: A kongresszustól az életig. „A hivatáspasztoráció, más néven müsztagógia,6 vagy egyre beljebb vezet Isten misztériumába, vagy nem hivatáspasztoráció."7
A lelki hivatások mai helyzete Európában (Az aratnivaló sok... Mt 9,37)
Az új Európa megváltozott, sokszínű lett: a keleti oldalon az a kérdés: mit kezdjek szabadságommal, nyugaton pedig szeretnék megélni a valódi szabadságot. „Modern Európánk az antik Rómához hasonlít, a Pantheonhoz, melyben minden bálvány megtalálható, ahol minden »értéknek« megvan a maga helye, fülkéje." Ellentmondó értékek, ellentétes magyarázatok, magatartások, szokások -ha a kultúra nem határozza meg a legfontosabb értelmezési lehetőségeket, akkor a jövő tervezése és minden egyéb lényegtelenné, formátlanná válik. Európában pluralista, ambivalens, politeista, neutrális kultúra van jelen. A fiatalok egyfelől szenvedélyesen keresik a hitelességet, a vonzerőt, a személyes kapcsolatokat, a tág horizontot, másfelől magányosak, a jóléti társadalomtól sebzettek, csalódtak az ideológiákban, zavarodottak és tájékozatlanok etikai kérdésekben. A dokumentum két szempontot ajánl figyelmünkbe annak érdekében, hogy megértsük a fiatalok szubjektivizmus és szabadság iránti igényét. Mindkettő figyelmet érdemlő antropológiai szempont. Mégis, ha egybeesnek - egy olyan gyenge kultúrában, mely feladja önmaga értelmét, mint amilyennek a mienk tűnik - a szubjektivitás szubjektivizmussá, a szabadság pedig szabadossággá nyomorodik.
A kongresszus realista bátorsággal fogalmazta meg a végkövetkeztetést: „A fiatalok gyakran nem ismerik fel az egyházban azt, amit keresnek, és nem úgy tekintenek rá, mintha itt kaphatnának választ kérdéseikre, keresésükre. Az egyház is tudatában van annak, hogy nehézkes a fiatalokkal való gondolatcseréje, és hiányosak a pasztorális elképzelései. s bizonyos katekézisek teológiai és antropológiai szempontból gyengék. Sok fiatalt visszatart az egyházon belüli élettől az a félelem, hogy ez korlátozná a szabadságát",8 mások számára viszont az egyház továbbra is mértékadó vonatkoztatási pont maradt és marad. Az ellentétek játéka tagadhatatlanul ismétlődik a jövőtervezés területén is. A fiatalok következetesen csak saját szemléletükre figyelnek, és pusztán személyes érdekeikre irányulnak. Ez a logika a jövőtervezést munkaterület-választásra, anyagi előnyökhöz jutásra vagy érzelmi kielégülés keresésére redukálja egy olyan horizonton belül, mely a valóságban az emberi szabadságvágyat és lehetőségeket igencsak korlátozza, de mégis a szabadság illúzióját nyújtja. Ezek a döntések nem nyitnak a misztérium és a transzcendens felé, a lehető legkisebb felelősségtudatot kívánják meg a saját vagy mások élete iránt, az élet iránt, amely ajándék, és amelyet tovább kell adnunk másoknak. Olyan érzés- és gondolatrendszer dominálja társadalmunkat, melyet hivatásellenes kultúrának nevezhetünk. Ebben a sokszintű és irányt tévesztett Európában, mely a Pantheonhoz hasonló, a hivatás nélküli ember az uralkodó antropológiai modell. Ezt így írhatjuk le: „A pluralista és komplex kultúra fiatalokban könnyen befejezetlen és gyenge identitást alakít ki, s ez krónikus határozatlansághoz vezet a hivatásválasztás területén. Sok fiatal a lét alapvető ismereteivel sem rendelkezik, nomádok, feltartóztathatatlanul vonulnak át a világon - az érzelemvilágon, a kultúrán, a vallásokon keresztül - mindent kipróbálva!"9 Instant vallásos élményt keresnek, nem tudnak kitartani, várni, dolgokat megszenvedni, Istent kitartóan keresni. Az információk bőséges zavarában, az elégtelen képzettség birtokában elveszettek, szoronganak a jövőtől, nem mernek végérvényesen elköteleződni. „Mivel mindenáron autonómok és függetlenek akarnak maradni, paradox módon belemenekülnek a túl erős társadalmi-kulturális függésbe, és az érzékek azonnali kielégítését keresik, azt, ami »nekem passzol«, »ami nekem jó« egy mércét veszített érzelmi világban." Kialudt az életöröm, a hit képessége, a nagy célok felé törekvés, nem hisznek abban, hogy a világ megjobbításához ők is hozzájárulhatnak! Az élet drámájában ők fölöslegesek, már leköszöntek, zsákutcában tévelyegnek, jövőtlenek, vagy a jelennek valami utánzatában lézengenek. Ugyanezek a fiatalok ugyanakkor vágynak a szabadságra, keresik az igazságot, a lelkiséget, a valódiságot, az eredetiséget, a transzparenciát, reményvesztettek, de nem reménytelenek.
Új evangelizációra van szükség
Az egyház és a pápa kívánja, hogy „hogy a 20. század egyháza egyre alkalmasabbá váljon a 20. század embere számára hirdetni az evangéliumot".10 Ez egy átmeneti időszak, új vizeken evezünk, de nem szabad félni! A maradandó és változó, az állandóság és újdonság új egyensúlyára van szükség. Az örök jó hírt a fiataloknak közvetíteni kell, ez feszültség és kihívás, de ettől függ az az emberkép, melyet meg szeretnénk valósítani. A hivatás kultúrájának és a hivatásra nyitott emberképnek a modellje csak akkor valósítható meg, ha a megváltozott arcú Európában a feltámadott Úr örömhíre jelen van. „A legfontosabb üzenetet mindig az egyén élete hordozza. Sok lelkipásztor, püspök, pap és szerzetes, valamint számos nevelő, tanár és szülő élete hirdeti a bátorság, a hitelesség és a remény üzenetét."11 Új életszentségre van szükség. „Olyan emberekre van szükségünk, akik képesek hidat verni, hogy az egyház és Európa népei egyre inkább egyesüljenek, és a szellemiségek kiengesztelődjenek egymással."12 „Európának új hitvallókra van szüksége és a hinni tudás szépségére, szüksége van tanúkra: hiteles hívőkre, akik akár vérük ontásáig is bátrak, szüzekre, akik nem önmagukért élik meg szüzességüket, hanem képesek felmutatni, mire tették szívüket, és akik közvetlenül rámutatnak az Örökkévalóra, minden szeretet forrására."13 „A harmadik évezred küszöbén valójában a hivatás az új evangelizáció szíve!"
Az életszentség és az egyedi hivatás a keresztségből adódik; Isten álma rólam egyszeri, megismételhetetlen; Isten gondolatainak egy sajátos szempontját, üzenetét hordozom, juttatom kifejezésre; ebben rátalálok a saját nevemre, identitásomra; és biztosítja szabadságomat és eredetiségemet.
A hivatásbarát kultúra jól jelzi, hogy mennyire egységesen látja a dokumentum az európai helyzetet, és hogyan keres rá megoldásokat. Ez a rész különösen elnyerte tetszésemet, hiszen nekünk szól. A keresztény közösség (vagyis mi!) legyen: állhatatos, türelmes, váljon érzékennyé a hivatás misztériumára. Igen, hisz ez egy misztérium, s nekünk, mai modern embereknek a misztérium világa valahogy nem tetszik, megoldjuk egy kézlegyintéssel. Nem. A hivatás kultúrájának az egyházi tudatból át kell mennie a civil köztudatba, és általános meggyőződéssé kell válnia. A hivatáspasztoráció egy minőségi ugrást igényel! Nemcsak belefáradni, csalódottan nézni a csekély eredményeket, nemcsak arra késztet, hogy néhány módszert megújítsunk, fokozzuk a lelkesedést, hanem arra is rá kell mutatni, hogy „Európában a hivatásgondozás történelmi fordulóponthoz érkezett, döntő küszöb előtt állunk". Megvan a hivatásgondozás előtörténete, lassan más életszakaszokba léptünk, most azonban „el kell jutnunk a felnőttkorra, az érett hivatásgondozásra." Meg kell értenünk azt az új irányt, amit a történelem Ura ma mutat.
Néhány gondolat, mely segít a múltból a jövőre irányítani a figyelmünket:
• Amennyiben a hivatásgondozás a hivatások krízisére és hiányára adott válaszból fejlődött ki, ma nem tekinthetjük többé ilyen korhoz és krízishez kötött módon.
• Ha korábban a hivatások gondozása csak bizonyos hivatásokra terjedt ki, ma egyre átfogóbb módon kell értelmezni, mivel az Úr egyházában vagy együtt növekedünk, vagy nem nő semmi sem.
• Ha kezdetben a hivatásgondozás csak bizonyos csoportokra irányult (pl. akik meghozták a hit döntését vagy az egyházi területekhez közel állókra), úgy ma egyre inkább szükségesnek mutatkozik a híradást és az impulzusadást bátran, mindenkire kiterjeszteni, Isten nevében, aki nem nézi a személyt...
• Amennyiben korábban a hivatásgondozást a félelem motiválta, ez a szorongás ma rossz tanácsadó, át kell tehát adja a helyét a keresztény reménynek, mely a hitből lép elő, és az újra, Isten jövőjére irányul.
• Amennyiben az egyházi hivatásokra való bátorítás bizonytalan és szorongásos volt - mintha kevesebbet érne másoknál, ma csak az képes valódi hivatásgondozást végezni, akit lelkesít az a meggyőződés, hogy minden emberben kivétel nélkül jelen van Isten ajándéka, mely arra vár, hogy felfedezzék.
• Amennyiben korábban „toborzás" volt a cél, a hivatáspasztoráció propagandaeszköz volt és gyakran együtt járt az egyesek szabadságának befolyásolásával, ma be kell látnunk, hogy minden akció célja a személy szolgálata azért, hogy az egyes ember megismerhesse, hogy Istennek milyen terve van vele.
• Amennyiben nem is olyan régen néhányan azt gondolhatták, hogy a hivatáskrízis bizonyos módszerekkel megoldható (hivatások importja, mely gyakran a saját környezetből való kiszakítottság miatt gyökértelenné válást jelentett), ma senki sem képzelheti már, hogy meg tudja oldani a hivatáskrízist, ha nem veszi tudomásul, hogy az Úr minden időben és minden helyen hív embereket.
Ily módon a magányos hivatásgondozói improvizálást, az alkalmi kezdeményezésekből és egyéni tapasztalatból fakadó animálást egyre inkább fel kell váltania a hivatásorientált nevelésnek, mely a hivatáskísérés okos módszereit alkalmazza, hogy mindazok, akik keresnek, megfelelő segítséget kapjanak.
A hivatáspasztoráció nincs olyan alárendelt helyzetben, mely a róla alkotott képnek ártana vagy indirekt módon a hatékonyságát károsíthatná, ugyanakkor alkalmassá válhat arra, hogy kreativitással és szabadsággal - még a tévedéseket is megengedve - új pasztorációs utakra vezessen.14
A dokumentum második részében a hivatások teológiájának kifejtését találjuk. Ez a rész a Szentháromság misztériumából kiindulva elvezet minket a Szűzanyáig: „Mária, minden hivatás anyja és példaképe".15
A harmadik rész az egyházi hivatások pasztorációját fejtegeti. Az ősegyházi eszményképtől elindulva kifejti, hogy ma a pasztoráció hivatása a hivatások pasztorációja, ennek az útjai pedig a liturgia és az ima (Az ima a hivatáspasztoráció szíve. 27. p.), az egyházi közösség, a szeretetszolgálat, a tanúságtétel.16
A negyedik rész a hivatás pedagógiáját írja le. Először a vetés a fontos, és az a bátorság, hogy mindenütt és a megfelelő időben vessünk. Ezután a kísérés, majd a nevelés, később a képzés, ezután a döntés. Ebben a részben találtam egy igen érdekes megfogalmazást. A nevelés, az e-ducare jelentése: kihúzni. Az igazi pedagógia: az igazságot „kihúzni" valakiből, azt, ami a szívében rejtőzik, amit az illető még nem is tud. Kihúzni a gyengeségeket és az elvárásokat, hogy aztán szabad válaszadásra lehessen bátorítani.
A hivatás felőli bizonyosság nyitottá tesz a Misztériumra, bölcsességet kölcsönöz (bizalmi önátadás), az ellentmondásosságot elfogadja és integrálja, magától értetődően bánik az élet titkával, és a hála termékeny talaján jelentkezik. Tanulékonnyá tesz, belső szabadságra vezet, megőrzi a fiatalosságot a változások számára, érzelmileg egyensúlyt ad, hisz már tudod, mit jelent szeretni és szeretve lenni.
A hivatás érettsége a hit aktusa. Az igazi hivatás melletti döntés - minden tekintetben - a hívő elfogadás kifejezése, annál valódibb, minél inkább érett hitből fakad s annak része.17
Befejezésül egy pszichiáter meglátását idézem a hivatás-küldetés mibenlétéről. Dr. Magyar Balázs évek óta foglalkozik szenvedélybeteg papok, egyházi személyek gyógykezelésével. Tőle olvastam a következőket: a hivatás minden embernek osztályrésze, otthonélmény. Mindenki otthon van, de aki már szolgál, az már továbbjutott. A hivatás nem szakma, nem a tisztaságról, hanem az istenkapcsolatról szól, titkos, mert Isten személyre szólóan adja, és feleletet vár. Célja a meghitt kapcsolat. A hivatás örök összekapcsoltság, és benne van egy nagyfokú szabadság és vágyakozás. A hivatás olyan éltető közeg, mint a halnak a víz.
A hivatás úgy kapcsolódik a küldetéshez, mint ahogy két oszlop között ível a boltozat. Az első oszlop a hivatásom, a második a küldetésem, a boltív a közösség. Benne feszül az emberségem, tehetségem, képzésem, adottságom és fájdalmam is. Ez az ív kapu, melyen a másik ember belép valahova, ahol számára a változás kezdődik. Változásra vagyunk teremtve, nem uralkodásra. A küldetés egy vállalkozás, amely fokozatosan bontakozik ki, a közösségből származik, nem előzi meg soha a hivatást. Feltételei: alap - hivatás megléte, egészség - testi-lelki-spirituális, prudencia.18 Nem szociális menedék a küldetés, hanem olyan vállalkozás, melyben Isten a fővállalkozó, és én az alvállalkozó. A küldetésben nem a bátorság, enthuziazmus,19 hanem az állhatatosság, a szívósság és a hűség dominál. A küldetésben nem az én teljesítményemről van szó, hanem a kegyelemről. A küldetés megszakadhat, áttevődhet, visszavonódhat. A hivatás viszont nem. Veszélyes lehet, ha valaki egy ilyen helyzetben egész hivatását elveszettnek látja.
Jegyzetek
1 Új hivatásokat egy új Európa számára, 3. pont.
2 Sokan állítják, hogy az önmegvalósítás a keresztény életben kizárt. Sőt a „keleti felhang" miatt egyesek az ördög művének is titulálják. Az én véleményem, hogy Isten nem ránk erőltet valamit, ami nem a miénk, hanem adja a lehetőséget és felhív arra, hogy mély és hiteles vágyainkat éljük meg. Ha ezekre rátalálunk, akkor az életben megtaláljuk a hivatásunkat, azt meg tudjuk élni és a helyünkön vagyunk. Ilyen értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy a keresztény önmegvalósítás: kiteljesedés a munkában és beteljesedés az életben. Vö. Benkő Antal: Önmegvalósítás keresztény szemmel, http://www.tavlatok.hu/70eszmek.htm
3 9. o.
4 A kongresszus előzetes munkadokumentuma.
5 10. o.
6 A kereszténység előtti és a szentatyák korának görög nyelvhasználatából kölcsönzött müsztagógia, 'misztériumba beavatás' a szó szoros értelmében a felnőtt, új megkereszteltek elmélyültebb katekézise, tágabb értelemben bevezetés Isten felfoghatatlan titkainak ismeretébe.
7 11. o.
8 Proposiliones, 7.
9 11. pont.
10 VI. Pál Evangélium nuntiandi 2.; Cristifideles laici 22.
11 Giovanni Cucci - Hans Zollner: Az egyház nyílt sebe, Agora, Budapest 2013, 114.
12 12. pont.
13 12. pont.
14 Vö. 13. pont.
15 Vö. 14-23. pont.
16 Vö. 24-30. pont.
17 Vö. 30-36. pont.
18 Körültekintés, okosság.
19 Elragadtatás, lelkesedés.
Czikó László
A szerző Csíkszentsimonban született 1976. július 6-án, teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte, 2001-ben szentelték pappá. A Károli Gáspár Református Egyetemen (Budapest) végzett mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzést 2010-2012 között: mentálhigiénés segítő szakember; kutatási területe a krízis. Jelenleg búzásbesenyői plébános
Forrás: Keresztény Szó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése