Tizenhat éves voltam, amikor
kezembe került Puskely Mária: Avilai Teréz című könyve. Gyóntatóm
könyvespolcáról vettem le, egyáltalán nem céltudatosan. Tetszett a könyv
külseje: ezüstös színű, a borítón középkori vár. Sok idézet van benne Avilai
Szent Terézia írásaiból (Önéletrajz, A belső várkastély, A tökéletesség útja),
és főként ezeket olvastam. Teréztől tanultam meg imádkozni, személyes
szeretetkapcsolatba lépni a személyes Istennel, aki már előbb szeretett.
Észrevettem, hogy az Úr engem is elkezdett vezetni a belső ima útján. Először
megijedtem, mert egy teljesen új világ tárult föl előttem. Teréz biztat, hogy
lépjünk be az imádság kapuján át bensőnkbe, ebbe a szép várkastélyba. Addig
csak kívül éltem, és most egyszerre megláttam, hogy Isten bennem lakik. Amint
egyre mélyült a szeretetkapcsolat Isten és közöttem a rendszeres ima által, úgy
kezdett bontakozni bennem a hivatás. Amikor először szembesültem a szívemben
megfogant vággyal, hogy egyedül Istené szeretnék lenni, nagyon elcsodálkoztam,
hiszen senki sem gondolta volna éppen rólam. Szerettem a divatot, mindig gondot
fordítottam a külsőmre és a világ szemében vonzó voltam. Tizenkét éves koromtól
nem jártam hittanra. A szentségekhez továbbra is járultam (gyóntam, áldoztam)
és fontos volt számomra a vasárnapi szentmise. Valójában már akkor öntudatlanul
kerestem valami többet, valamit, amiről magam sem tudtam, mi az. Udvarlóim
voltak, és korábbi hittantársaim hitoktatómmal együtt teljesen leírtak, mondván:
„a romlás útjára lépett”. Bizonyára így is lett volna, ha Isten nem oltalmaz
hatalmas erejével. A szentmiséhez és a szentségekhez ragaszkodtam, és kerestem
életem célját. Mivel azonban rossz helyen kerestem, amit találtam, nem
tetszett. Egyszerre valamilyen nagy ürességet láttam meg abban a fiúban, aki
éppen akkor udvarolt nekem (tizenhét éves lehettem). Semmi külső jele nem volt,
hanem egy erős belső tapasztalás. Rögtön utána szakítottam vele. Ettől kezdve
lassanként, napról napra gyökeresen megváltozott az életem. Szent Terézt
továbbra is olvastam, és hosszú évekig csak az ő írásaiból táplálkoztam.
Elkezdtem hétköznaponként is szentmisére járni. Észrevettem, hogy hasonló
lélekkel megyek a templomba, mint amikor randevúra készültem. Nem értettem, mi ez:
belső tűz, amely hajt Valaki felé. Egyszerre rájöttem: ez szerelem, szerelem
Istenbe. Nagyon megörültem ennek a felismerésnek és siettem Hozzá, amikor csak
tehettem. Szegény nagymamám meg is gyanúsított, hogy biztosan valami fiúval
találkozgatom…
Nyolc éves koromtól versenyszerűen asztaliteniszeztem, és a gimnáziumban nem tanultam. Szívesebben ütöttem a labdát. Azután meg is lett ennek a következménye: harmadik osztályban megbuktattak matematikából. Bár nehéz volt ez az új helyzet (a pótvizsgán sem mentem át), mégis Isten nagy ajándékának tartom, visszagondolva a körülményekre. Az osztályban egymásnak adogatták a lányok a fogamzásgátló tablettákat, engem pedig Szűz Máriának csúfoltak. Nem okozott különösebb megrázkódtatást, elfogadtam, és félszeggé sem tett. Valószínűleg ezért, osztálytársaim elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Ugyanakkor egyre inkább éreztem, hogy el kell mennem onnan, csak azt nem tudtam, hogyan. Az Úr tudta.
Elkezdtem dolgozni, és a saját lábamra akartam állni. Nagynéném házába, volt lakásunkba költöztem, és ő mindenben segített. Mi kell egy háztartásban? Hogyan kell főzni? És ehhez hasonlók. Elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát, azután érettségiztem. Az érettségi vizsgabizottság elnöke kijött utánam, és megkérdezte, hova megyek tovább. Azt feleltem: „Nem tanulok tovább”. Ennek egyszerű oka volt, akkor már tudtam, hogy kármelita leszek, és oda nem kell felsőfokú végzettség, tehát számomra fölösleges.
Nagynéném, akinek Isten után mindent köszönhetek, irgalmas nővér szeretett volna lenni az 1950-es években, azonban éppen becsukták a zárdakapukat, és következett a feloszlatás. Ugyanakkor ennek a hivatásnak szellemében élte az életét: egy csökkentlátó papot gondozott, segített, annak haláláig, több mint negyven éven át. Neki mondtam el először szívem vágyát: szerzetes szeretnék lenni. Mire azt felelte: Nem úgy van az, mert „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” Könnyen lehet, hogy csak te gondolod így, és nem az Úr. Föladta a leckét, mert ettől kezdve kétségek kezdtek gyötörni: vajon tényleg csak én akarom-e? Jelet kértem az Úrtól, határozott jelet, hogy mutassa meg, mit tegyek: a házasság-e az utam, vagy a szerzetesi élet? Talán egy-két év is eltelt, mire választ kaptam. Közben iszonyúan szenvedtem, úgy éreztem, a tisztítótűzben vagyok, és a bensőmben tüzes, éles kardot forgatnak. Sokszor fizikailag is úgy éltem meg, hogy megfulladok. Kínlódtam és tudtam, ez nem tőlem van, de semmit sem értettem. Nem értettem, hogy „a lélek sötét éjszakájának” kellős közepén vagyok, és úgy jó minden, ahogy van. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és egyre sürgettem az Urat. 1987 májusának első hétvégéjén szinte magamon kívüli állapotban léptem be az Egyetemi templom ajtaján (Budapesten), ahol egy bencés atya tartott konferenciabeszédet a Szűzanya tiszteletére. (Mária-évet írtunk, II. János Pál pápa hirdette meg. Huszadik évemben jártam.) A homíliában arról beszélt, hogy egyes „modern” teológusok kétségbe vonják Mária mindenkori szüzességét… Mózes, miután megjelent neki Isten, már nem élt együtt a feleségével. „Akit az Isten szeretete megérint, ott másnak helye nincs.” Ez volt az a mondat, ami akkor és ott nekem szólt. A sötétségből világosság támadt, és minden kétségem elmúlt afelől, hogy Isten egyedül magának akar. Attól fogva teljes bizonyossággal tudom. Új ember lépett ki aznap este a templomból. Béke költözött a szívembe, mert Isten szeretete megérintett, és Ő maga tette rá a pecsétet. Mondhatott ezután bárki bármit, semmi sem rendített meg ebben.
„Akit az Isten szeretete megérint, ott másnak helye nincs.” Huszonhárom évvel ezelőtt hangzott el, és a tizenhét év alatt egyszer sem inogtam meg hivatásomban. Mégis, ez a mondat mást jelent ma, mint amit korábban jelentett. Akkor ezt jelentette: „Igen, Isten kiválasztott, nem a házasság az utam. Ráállított egy pályára, amelyen végig akarok futni.”
Mit jelent most?
Az eltelt közel harminc év megmutatta, hogy ez a szeretet nem idegenít el az emberektől, hanem kitágítja a szívet, hogy mindenki beleférjen, átöleli bennem az egész világot. Az Isten szeretete megérintett, nincs helye bennem az ellentmondásnak, csak tiszta gondolatokat engedhetek be a szívembe. Nincs ott helye másnak, csak annak, Aki teremtette és fenntartja. Nincs ott helye másnak, csak mindenkinek, akit Ő rám bíz, az imáimra, akikkel közösséget kell vállalnom a szenvedésben, akiket támogatnom kell napi küzdelmeikben. Amikor már úgy érzik, nem megy tovább, akkor kiegészíteni az ő szenvedéseiket az enyémekkel. És csak a szívben hallhatóan mondani: „Igenis bírod, és tovább mégy, az első szeretet tüzével, kell, hogy együtt menjünk!” És az a pap, aki súlyos kísértésekkel küzd, mégis hűséges marad, leesik szeméről a hályog. A családapa mégis családjával marad… Az anya pedig mégis megfőzi a vacsorát, bár nagyon fáradt… – Ma ezt jelenti számomra ez a mondat.
Nem ért véget a megpróbáltatások sorozata. Most, hogy megtudtam, az Úr meghívott, hova menjek? Ekkor még nem volt Kármel Magyarországon. Olvastam, hogy éppen ebben az időben indult meg a Magyarok Nagyasszonya Társaság, amely több közösségből egyesítette a nővéreket, és elkezdték a szerzetesi életet. Imádkoztam, mit tegyek. Közben gyóntatóm fölajánlotta, hogy szívesen kijuttat Svájcba, a szemlélődő domonkos nővérekhez. Imádkoztam, mit kell tennem, mit kíván az Úr? Tudtam, hogy a hazámat nem szabad elhagynom, itt van küldetésem, de hol? Amint a Szentírást olvastam, megkaptam a választ, és le voltam sújtva: maradjak nagynénémmel és a beteg atyával, legyek a segítségükre. De hát akkor minek adott az Úr szerzetesi hivatást? Mire volt jó ez az egész? Tovább olvastam a Szentírást, és arra találtam: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem azét, aki küldött engem.” Föltettem a kérdést: „Ki vagyok én, hogy másképpen cselekedjem?” Újabb hatalmas küzdelem kezdődött önmagammal. Míg másnak azért kell megküzdenie, hogy el tudja hagyni a „világot”, nekem éppen fordítva kellett ezt a harcot megvívnom. Három napig folyt a könnyem és úgy éreztem, mintha belülről valami fojtogatna. Tehetetlen voltam, hiába döntöttem el, hogy Isten akarata szerint akarok cselekedni. Természetesen egy pillanatig sem tettem le arról, hogy kármelita legyek. Csak éppen most más feladatot adott az Úr, meg kell várnom, amíg eljön az én órám. Teltek az évek, és én egyre csak sürgettem az Urat, engedje meg, hogy végre a helyemen legyek.
Azután meghalt a velünk élő atya. Ő eskette a szüleimet és ő keresztelt meg. Egy évig aktív ápolásra szorult. Kimondhatatlan örömöt jelentett a betegápolás, bár teljesen kezdők voltunk benne. A mi jó atyánk az ágyban az étkező tálcán misézett. Felejthetetlenek ezek a szentmisét! „Pap vagy te mindörökké…” – és az utolsó leheletéig misézett, pedig a végén már súlyos erőfeszítést jelentett számára. Otthon halt meg. Láttam a halált. Szép volt és békés. „Barátunk, Lázár, elaludt…” A halott-mosdatás nekem jutott részül. Krisztust ápoltuk benne, és most a halott Krisztust mosdattam. Volt benne valami fölemelő ünnepélyesség. Elvitték és mi egyedül maradtunk… – Nem adnám oda ezeket az éveket semmiért sem.
Közben nyolc évig egy keresztény egyesületben dolgoztam, majd 1998-ban köztisztviselő lettem Magyarországon, az egyházi kapcsolatok területén. És nem szűntem meg várni. 2002-ben a kormányváltást követően kiléptem, és a szüleim dísznövény lerakatában dolgoztam. Még köztisztviselőként iratkoztam be a PPKE Hittudományi Főiskolára, mert kikötötték, hogy diplomáznom kell. A teológia volt az egyetlen, amit szívesen elvégeztem. 2003 Jópásztor vasárnapján tettem egy fölajánlást a papokért. Mindig szívemen viseltem az Egyház pásztorainak ügyét, és láttam, mennyi mindennel kell megküzdeniük. Tudtam, ha ezt a felajánlást megteszem, bármit küldhet az Úr. Olyan betegséget is, ami lehetetlenné teszi belépésemet a Kármelbe. Elfogadtam – értük, bár ebben az életben ez volt az egyetlen vágyam. Következő évben beléphettem. Le kellett mondanom a Kármelről ahhoz, hogy beléphessek. Azért, hogy itt se a magam akaratát keressem, hanem azét, aki küldött engem. Nem tudtam, mi van itt, csak azt tudtam, nekem ez kell. Csöndes kereszthordozás – amivel találkoztam – szerető testvéri közösségben, mégis magányban. Őrizzük a rend remete jellegét. Radikális egyszerűség és a Szűzanya alázata. Első perctől fogva tudom, hogy megérkeztem a helyre, ahol halálomig leszek, és utána is, mert egyek vagyunk örökre.
A Kármel az életem, mert benne találom meg Krisztust úgy, amint valójában van. Az egyszerű kereszthordozásban, a nővérek tekintetében, ahogy együtt megyünk az úton. Valaki azt mondta: „Most végre célba értél”. Ez igaz, de a Kármel is egy út, amely az üdvösségbe vezet. Számomra azonban ez az egyetlen út vezet az üdvösségbe: hűséges kármelitaként élni és kármelitaként hűségben meghalni. Kérem az Urat, hogy vigye végbe bennem, amit elkezdett! Legyen áldott örökké, aki mindent megad nekünk azon felül is, amit kérünk vagy elgondolhatunk! Ámen
Krisztus Szent Sebeiről nevezett Johanna-Andrea nővér OCD
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek
