A bélapátfalvai ciszterci apátsági templom története

Elhunyt Bán Zoltán Elizeus ciszterci atya

A Ciszterci Rend Zirci Apátsága fájó szívvel, de Isten akaratát elfogadva tudatja, hogy Bán Zoltán Elizeus ciszterci áldozópap, a Zirci Apátság egykori kormányzó perjele életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 59. évében, szentségekkel megerősítve 2019. február 21-én hazatért az Úrhoz.

„Isten szeretésére az ok maga az Isten. A mérték: hogy e szeretetnek nincs mértéke.” (Szent Bernát)

Az elhunyt lelkipásztorért a vigaszt adó, engesztelő szentmiseáldozatot március 1-jén 11 órakor a Zirci Apátsági Bazilikában mutatják be, és ezt követően a zirci temető ciszterci sírkertjében helyezik örök nyugalomra.

Bán Zoltán Elizeus 1931. április 3-án Kaposváron született. Középiskolai tanulmányait a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában 1941–1949 között végezte. 1949. augusztus 29-én Zircen a Ciszterci Rendbe lépett, első fogadalmát 1950. június 22-én tette le. 1950 szeptemberében elöljárói biztatásra több növendéktársával elhagyta az országot, majd letartóztatták, és Magyarországra visszatoloncolva 1950–1954 között bebörtönözték.

1954-ben győri szeminarista volt, ahonnan szerzetessége miatt 1955-ben elbocsájtották. 1955-ben Püspökszentlászlón, majd a verőcei Migazzi Otthonban, végül a székesfehérvári papi otthonban volt gondnok 1957-ig. 1956. október 11-én tett egyszerű örökfogadalmat Bodajkon. 1957 februárjától 1959-ig a budapesti Központi Szeminárium kispapja volt.

1960. április 2-án szentelték pappá Budapesten. 1959 és 1963 között a piliscsabai szeretetszolgálatnál anyagbeszerző; 1960–1962-ben lelkipásztori kisegítő volt.

1963. augusztus 15-én ünnepélyes örökfogadalmat tett Pannonhalmán. 1962-től 1969-ig könyvelőként tevékenykedett a Pannonhalmi Szociális Otthonban. 1969 és 1973 között Hejcén lelkészként, 1973-tól 1981-ig Nagynyárádon káplánként; 1981–1984-ben Bükkösdön, majd 1984–1988-ben Görcsönyben plébánosként szolgált.

1988-tól újra rendi keretben szolgálhatott: 1988 és 1994 között novíciusmester volt a nagyvenyimi rendházban, közben plébánosként szolgált 1989-ben Apátszálláson, 1990-től Baracson is, majd 1993-tól Nagyvenyimben is. 1994-től 2008-ig novíciusmester volt Zircen. Elöljárója kérésére licenciátust és PhD-t szerzett 1995–2002 között. 2004-től 2011-ig perjel, 2010 decemberében kormányzó perjel volt Zircen. 2008-tól 2011-ig plébánosi szolgálatot végzett Zircen. 2011-ben Zirc város díszpolgárává választották. 2012-től volt nyugállományban.

Forrás: Zirci Ciszterci Apátság

Korábbi cikk az atyáról tanúságtételével hivatásáról itt megtekinthető: https://hivatastisztazas.blogspot.com/2019/02/dr-ban-zoltan-elizeus-ciszterci-atya.html

Dr. Bán Zoltán Elizeus ciszterci atya tanúságtétele hivatásáról

Boldog Brenner János ünnepe - Bérczi L. Bernát zirci apát szentbeszéde

"Fontosnak tartom a lelki életet tápláló kegyelemforrásokat"

Beszélgetés Tölgyesi Csaba Alberik atyával, ciszterci szerzetessel

A szervezők között volt beszélgetőpartnerem, Alberik atya is, akivel különböző szálak kötnek össze (közös ismerősök, származási hely, hivatás).

- In medias res, azaz vágjunk a dolgok közepébe! Az előző politikai rendszerrel kapcsolatosan kérdezem: tekintettel arra, hogy édesanyja tanárnő volt, hogyan vett részt a szentmiséken?

- Ez egy sajátos esemény volt az életemben, a szentmisén való részvételünk édesanyám állásába került volna. Ezért azt a megoldást választották szüleim, hogy inkább egy hozzánk közel eső település templomában vegyünk részt a vasárnapi szentmiséken. A másik megoldás az volt, hogy a helybéli templom sekrestyéjéből hallgattuk a szentmiséket hangszórón. Ezt rendszerint vagy nem értettük (a húgommal), vagy nem érte el a szívünket. Biztos támpont azonban - és erre nem tudok meghatódás nélkül gondolni - édesapám áhítattól sugárzó arca volt. Ez jelezte számukra, hogy ami ott bent történik, az fontos, mert édesapám teljesen belefelejtkezett. Nagyon hálás vagyok ezért neki.

- Mi motiválta arra, hogy pap, ciszterci szerzetes legyen?

- Erre csak egy és igen rövid választ tudok adni: Isten mindenkinél jobban szeretett. Mindig is vonzott a monasztikus élet. Az olyan titokzatos volt a számomra. Amikor behatóbban megismertem a ciszterci életet - egyszerű, dísz nélküli monostorok, kétkezi munka és istendicséret - és annak magyarországi változatát (az imádságos élet mellett gimnáziumtanári és plébániai-lelkipásztori munka) egyértelmű volt a számomra, hogy Isten erre hív.

- Hogyan alakul a ciszterci szerzetes egy-egy napja?

- Egy örökfogadalmas ciszterci szerzetes napját az éppen adott élethelyzete és beosztása határozza meg. Ha a monostor csendjében él - mint magam is -, de lelkipásztori munkát végez, akkor a napjának egyik felét az istendicséret tölti ki, a másik felét pedig a lelkekért végzett szolgálat. Nagyon fontosnak tartom a lelki életet naponta tápláló kegyelemforrások felhasználását: zsolozsma, szentmise, elmélkedés, lelki olvasmány, szentírásolvasás, rózsafüzér. Ha ezeket sikerül alaposan elvégeznem, illetve ezeken részt vennem, akkor a személyes munkámban "kézzelfoghatóan" jelen van Isten. A monostori napirend persze mindenkor kötelez. Ez számomra nem teher, hanem út, és ezért nem nehéz megtartanom. Ha az ember megszokja, már el sem tudja nélküle képzelni a hétköznapjait. Mindezek mellett van idő a teljes kikapcsolódásra is évente egyszer, amikor a szüleinket látogatjuk meg.

- Jelenleg szerzetesként milyen szolgálatot teljesít?

- A Zirchez közel eső plébánián, Olaszfaluban dolgozom mint plébános, ott hitoktatok is, a zirci cserkészcsapatot vezetem, Zircen kórházi lelkipásztori szolgálatot is végzek. E mellett lelkigyakorlatot vezettem és ifjúsági lelki napokon elmélkedéseket is tartottam már.

- Egyik közös ismerősünk Beer Gergely plébános...

- Gergelyt fiatal papként ismertem meg. A szomszédos Bajsán volt plébános, de besegített Topolyán is. Egészen modern eszmeisége gondolkodásra sarkallt minket. Szerette a fiatalokat, és a saját szintjükön szólította meg őket. Ez nekem nagyon imponált. Nem volt benne póz, nem ismerte a papi felsőbbrendűség-tudatot. Egyszerűen szólt hozzánk, és megbízott bennünk. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy komolyabban érdeklődjek a papi hivatás után. Úgy gondoltam, ha a lelki atya egy ilyen közvetlen ember tud lenni, akkor bizonyára sok fiatalt tud Istenhez vezetni. Az őszintesége is nagyon hiteles volt. Nem tagadta, hogy nem célba ért a papságával, hanem vallotta, hogy úton van. Ezt alázattal tette, és ez még nagyobb bizalomra sarkallt engem a jó Isten iránt. Sokkal imponálóbb egy, a hibáit vállaló pap, mint akinek a hibáiról csak a háta mögött beszélnek az emberek. E helyütt szeretném megköszönni neki, hogy jókora része volt a hivatásom kialakulásában. Isten áldása kísérje őt a lelkekért végzett munkájában.

- Van-e valamilyen különlegesség, ami Bácstopolyához köti?

- A bácstopolyai templom tövében vannak a papi hivatásom gyökerei. Ott ministráltam, ott kapcsolódtam bele a helyi közösség életébe. Szeretem azt a mezővárost, szívesen járok haza. Egyfajta feltöltődést hoznak számomra a Topolyán töltött napok. Találkozom az ismerősökkel, misézem nekik, és sokféleképp szeretném kifejezni, hogy hálás vagyok nekik: imáikért, áldozataikért, amelyekkel a papsághoz segítettek

- Mit üzen a horvátországi magyar olvasóknak?

- Üzenem, hogy imádkozzanak papi hivatásokért, mert ha egy magyarok lakta faluban már nem anyanyelvünkön hirdetik Isten igéjét, hosszú távon az már a teljes asszimilációt készíti elő. Magam is imádkozom azért, hogy magyar illetve magyarul is jól tudó papjaik legyenek. Isten áldja meg mindnyájukat!   

Forrás: http://www.emagyar.net - 2008

Örökfogadalom a cisztereknél

Benedek testvér ünnepélyes fogadalomtétele

„Aztán az új testvér boruljon le minden egyes testvér elé, hogy imádkozzanak érte. Ettől a naptól kezdve már a közösség tagjának tekintsék.” (Szent Benedek Regulája, 58. fejezet)

Egy szerzetesközösség tagjává fokozatosan válik a jelentkező.

Az ünnepélyes fogadalommal véglegesen elköteleződik a szerzetes, és a közösség teljes jogú tagjává válik.

Benedek testvér ünnepélyes fogadalomtételét Szent Bernát atyánk napján, augusztus 19-én ünnepelte a ciszterci közösség a zirci bazilikában.

Forrás: Zirci Ciszterci Apátság

Hogyan ismerhetjük fel Isten hívását

A hivatás jelei

Amint már említettük, Isten valóban mindenkit hív, mindenkinek személyre szabott feladatot ad üdvösségtervében. Itt azonban csak a sajátos értelemben vett papi és szerzetesi hivatás jeleiről beszélek. A valóságban annyi a jel, ahány meghívott van. Ezért itt csak néhány tipikus jelet említhetünk.

Elégedetlenség és vágyakozás

A hivatás kezdeti jele gyakran valami sajátos elégedetlenség és megfoghatatlan vágyakozás. Ez az elégedetlenség élesen különbözik az önmegvetés vagy a világmegvetés, de még az ambíció minden válfajától is. Inkább abban nyilvánul meg, hogy mindaz az öröm és kielégülés, amit ez a világ nyújthat, nem elég neked. Akkor is, ha fényes karriert futhatnál be, ennél valami többre vágysz. Aki depresszióban szenved, az nem tudja élvezni az élet kisebb-nagyobb örömeit. Akiben hivatás ébredezik, az nagyon is fogékony az öröm iránt. Ránézel egy tavaszi mezőre, és megérzel benne egy annál végtelenül nagyobb szépséget. Fölnézel a csillagos égre, és megillet valami végtelen nagyság és fölség. Barátságra lépsz az emberekkel, és az emberi jóság szikrái egy nagyobb, végtelen Jóság iránti vágyat ébresztenek föl benned. Megérinthet egy lány szépsége, de ennél a szerelemnél is tisztábbról és erősebbről álmodsz. Ha hajlamos vagy a filozófiára, úgy is mondhatod, hogy a véges szépség és nagyság, a véges öröm és szeretet élménye felkelti benned a végtelen Szépség, a végtelen Nagyság, a végtelen Öröm és Szeretet iránti vágyat. A világ tűnő valósága a maradandó Valóságra emlékeztet. Ez a homályos és meghatározatlan vágy idővel konkrétabb formában jelentkezik. Rájössz arra, hogy egy egész élet is kevés az istenkeresésre, márpedig te csak ennek az Istennek a keresésében és szolgálatában találhatod meg a boldogságot.

Hála

Van, akit nem ennek a világnak az elégtelensége, hanem az öröm és hála indít el a hivatás útján. A kétfajta élmény csak látszólag ellentétes, hiszen az Isten utáni vágyban már valamiképpen bírjuk az Istent. Az, akinek túlcsordul lelkében az öröm és a hála, úgy érzi, hogy ha egész életét az Isten szolgálatára szenteli, az is kevés. Aki megtapasztalta az Isten jóságát a reggeli verőfényben, a Krisztus keresztjében és a minden rosszat jóra fordító Gondviselésben, az nem akar mást, mint az Istent dicsérni és megismertetni jóságát az emberekkel. Egy csodálatos részlet Dosztojevkszkij Karamazov Testvérek regényéből minden elvont elmélkedésnél jobban megvilágítja témánkat. Zozima atya élete végén elmondja hivatása történetét. Azzal kezdődött, hogy agnosztikus testvére, aki tüdővészben haldoklott, anyja unszolására meggyónt és egészen megváltozott:

"Ne sírj, lelkem, édesanyám - mondogatta -, sokáig élek még én, sokáig boldog leszek veletek, mert az élet, az élet boldog és vidám!"—"Jaj, drágám, hát micsoda boldogság az neked, amikor éjjel lázban égsz, és úgy köhögsz, hogy majd szétszakad a melled?!" - "Mégse sírj mama - felelte -, az élet paradicsom, és mi mindnyájan paradicsomban vagyunk, csak nem akarunk tudni róla, pedig mihelyt tudni akarnánk, mindjárt holnap paradicsom lenne az egész világon."

Szobájának ablakai a kertre nyíltak, a kertünk árnyas volt, vén fákkal, azokon meg éppen fakadoztak a tavaszi rügyek, megjöttek a korai vándormadarak, bekacagtak, bedaloltak az ablakán. Egyszer csak, ahogy elnézegette őket és elgyönyörködött bennük, azoktól is bocsánatot kért: "Isten madárkái, boldog madárkák, ti is bocsássatok meg nekem, mert vétettem ellenetek is." Ezt akkor már egyikünk se tudta megérteni, de ő sírt örömében: "Hát igen, isteni pompa vett körül: madarak, fák, rétek, az égbolt, csak én éltem gyalázatban, csak én ócsároltam le mindent, a szépséget és a pompát meg egyáltalán nem vettem észre." A fiatal Zozima szívében eltörölhetetlenül megmaradt ez az élmény, és amint mondja: "a maga idejében fel kellett ébrednie, meg kellett szólalnia".

Találkozás Jézus Krisztussal

Egyetlen hivatás sem fejlődhet ki a Jézus Krisztus követése nélkül. De vannak olyanok, akiknek a hivatás kezdeti indítását is a Jézus Krisztussal való találkozás adta meg. Nemcsak Szent Antal és Szent Ferenc hallotta Krisztus szavait: "Még egy valaminek híjával vagy. Add el mindenedet és add a (pénzt) a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben és jöjj, kövess engem" (Mk 10, 21). Jézus ma is ránéz egy-egy fiatalra, és az nem tudja nem magára értelmezni Jézus szavait. Tusakodik ellene, próbálja elfelejteni, de újra meg újra visszhangzik a lelkében. Amíg ellenáll, szomorú és nyugtalan, de ha arra gondol, hogy esetleg mégis enged a hívásnak, a béke és öröm ígérete tölti el.

Segíteni az embereken

Gyakran a fiatalember és a fiatal lány csak általánosságban képes megfogalmazni életcélját. Csak annyit lát világosan, hogy segíteni akar az embereken. De mi legyen? Orvos, pszichiáter, tanár, ápoló? Mindegyik hasznos és vonzó hivatás. Egy nap azonban ráébred, hogy a legfontosabb Krisztust elvinni az emberekhez, közreműködni a Krisztussal való találkozásban. A megfeszített és megdicsőült Krisztus Testével táplálni az embereket, az Ő békéjét adni a bűnbánat szentségében, Krisztus tanítását közvetítve Krisztus vonásait kialakítani bennük - lehet-e ennél nagyszerűbb vállalkozás? Az orvos a testi élet meghosszabbításán fáradozik, a pap, a szerzetes és a szerzetesnővér - mindegyik a maga módján -, a lélek és a test örök életre való felkészítésén. Bár a szerzetesnővér nem szolgáltatja ki a szentségeket, tanítása, imádsága, életének tanúsága lelkeket ment és nevel. Mind a pap, mind a férfi és női szerzetes hivatása, hogy személyében (tágabb értelemben vett) szentségi jellé váljon: nemcsak szava, hanem tettei és gesztusai is Krisztus szentségét és szeretetét közvetítsék.

A liturgia szeretete

Sokan azért gondolnak papi vagy szerzetesi hivatásra, mert megszerették a liturgiát. Szeretnek ministrálni, az oltár körül sürögni-forogni, szeretik az egyházi ruhákat, a zenét és a tömjénfüstöt. Arról álmodoznak, milyen nagyszerű lenne, ha ők is papokként szolgálhatnának. Mindez lehet egy kezdődő hivatás jele. De a döntő kérdés: eljut-e az ilyen fiatal az Eucharisztia szeretetéhez? A liturgikus jelektől a jelzett valósághoz, az esztétikumban való gyönyörködéstől a Krisztus áldozatával való azonosuláshoz? Az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus szeretete és imádása az egyik legmegbízhatóbb jele a papi hivatásnak. Ma sok fiatalt a liturgikus közösség vonz, azért készül a papságra, hogy ilyen közösségeket formálhasson. Fontos azonban, hogy ne a közösséget imádják, hanem azt a Jézust, akinek a feláldozott Teste és Vére táplálja egy Testté azokat, akik Vele egyesülnek. Vannak azonban olyan jelentkezők is, akik azért keresik a liturgia fényét és a papi rend méltóságát, mert valamilyen lelki ferdeséget akarnak ily módon elleplezni. Kiélik magukat a szerepjátszásban, a mások dirigálásában, de nem tudnak eljutni a lelki valóságok szeretetére. Ha nem tudnak vagy nem akarnak megváltozni, az ilyeneknek nincsen helye sem a szemináriumban sem a szerzetesi közösségben.

A hivatás természetes alapjai

A kegyelem hívása feltételez valamilyenfajta természetes "nyersanyagot", olyan energiaforrásokat, amelyeket magasabb célokra irányíthat és megszentelhet. Ha a természetes energiaforrások hiányoznak, a hivatás aligha képes a személyt átformálni. Ha nincs, amit lángra gyújtson, a leghatékonyabb gyújtós is kialszik. Persze az is lehetséges, hogy az isteni hívás áttör a személy gátlásain, és hatalmas szunnyadó energiákat szabadít fel a lélek mélyéről. De nézzük itt a lélek tudatos, természetes energiaforrásait. Pl. a nagyratörés ambícióját. Akit ilyen vágy mozgat, az mindent elkövet, hogy valami nagyot alkosson, vagy hogy fontos személlyé váljék. Először csak a szülei, önmaga és környezete szemében akar nagynak tűnni. Ám ha elfogadja Krisztus hívását, az ilyen nagyra törő ember nagylelkű krisztuskövetővé válhat. Megérti azt, hogy az egyetlen igazi nagyság az Isten nagysága, és ez leginkább az Isten alázatosságában mutatkozik meg. Ezért hajlandó minden földi ambíció föladására, és Krisztusért nagylelkűen mindenét odaadja. Érte még az emberek megvetését, életének látszólagos eredménytelenségét is elfogadja. Élete gyümölcseit pedig egészen Isten kezébe teszi le, és már attól sem fél, ha üres kézzel kell megjelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Külön kell szólnunk azokról, akiknek természetes adottságuk a közösségteremtés. Azokról a fiatalokról, akiknek a közelében földerülnek az arcok, szavuk és jelenlétük elsimítja az ellentéteket, és közös vállalkozásokra lelkesít. Ha az ilyen vezetésre termett fiatalember vagy lány meghallja Krisztus szavát, akkor már nem akármilyen közösségteremtésre, hanem a Krisztus Testének építésére készül. Megérti, hogy vezetői képességét nem azért kapta, hogy mások fölött basáskodjék, vagy népszerűségre vadásszon, hanem hogy sokakat szolgáljon. Arra, hogy önmagában és a környezetében otthont adhasson a sok önmagától menekülő otthontalan embernek. Mások tehetségét nem nyomja el, versenytársait nem löki félre, hanem azon igyekszik, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben kibontakoztassa talentumait a közösség javára. Képes örülni a mások sikerének és népszerűségének. Az eredmény fontos számára, nem az hogy ő maga csillogjon. A tudásszomj is nagyon hasznos lehet az istenszolgálatban. Ha valaki valóban az igazságra éhezik, és nem a tudós embernek kijáró tiszteletre, azzal valójában már elindult az Istenkeresés útján. Hiszen nemcsak a teológia, hanem bármelyik tudományág művelése a minden igazság és valóság Forrásához visz közelebb. Minden igazság "szent", amennyiben az Isteni Igazság feltétlen és örök jellegében részesedik. A valóban tudós ember soha nem tetszeleg azzal, hogy ő birtokolja az igazságot, tanítványainak pedig kegyesen kiosztja tudása morzsáit. Egész életében a szó legnemesebb értelmében tanuló marad, soha nem elégszik meg azzal, amit tud, hiszen minden megválaszolt kérdés újabb kérdéseket vet fel. Az igazság iránti tisztelete végső fokon a transzcendens isteni igazságnak szól, és ahhoz hozza közelebb a környezetét. Többször elnéztem egy-egy diákom arcát, amint egy nehéz matematikai problémán dolgozott. A figyelem, a tisztelet és összeszedettség közvetlenül a matematikai példának szólt, mégis úgy tűnt, mintha a gyermek imádkoznék. Végső fokon az igazság iránti feltétlen tisztelet az Isten iránti tiszteletet sugározza az emberek felé. Hadd érzékeltessem mindezt egy igaz történettel. Még a kommunista időkben történt: Dienes Valériával beszélgetést készített a Magyar Állami Televízió. A nemzetközileg elismert filozófus, nyelvtudós és matematikus már a kilencvenes éveiben járt, de rendkívüli értelmi képességeit még teljes mértékben birtokolta. Dienes Valéria mélyen hívő keresztény volt, hite átjárta életét és tudományos kutatómunkáját. Az újságíró természetesen gondosan került minden vallásos témát. Mégis nem sokkal ez után a filozófusnő levelet kapott: "Én soha önről a TV interjú előtt nem hallottam, mivelhogy egyszerű kazánkovács vagyok. De amint hallgattam, megértettem, hogy van Isten." Íme a tudós igehirdetése. Anélkül hogy Isten nevét egyszer is említette volna, olyan igazság iránti tisztelet és odaadás sugárzott az öreg hölgyből, hogy az Istenhez vezető kegyelem eszközévé vált. Az esztétikum iránti fogékonyság is elindíthat egy hivatást. A szépség szeretete istenszeretetté fejlődhet. De ehhez a szépségszerető léleknek meg kell térnie. Rá kell jönnie arra, hogy a szentmise és a zsolozsma célja nem esztétikai élmények halmozása, hanem istenszolgálat. Ha azért választja valaki a szerzeteséletet, hogy esztétikai hajlamait kielégítse, ezer dolog fogja sérteni a szemét és a fülét. Hamarosan kénytelen lesz elmenekülni. Ha az esztéta meg akar maradni a papi vagy szerzetesi hivatásban, el kell fogadnia, hogy az igazság fontosabb az esztétikumnál. Akkor is imádkoznia és szolgálnia kell, ha éppen nincsen esztétikai élménye. Paradox módon, ha valaki az igazságot, őszinteséget és alázatot az esztétikumnál többre becsüli, szépérzéke is továbbfejlődik. Megérti, hogy végső fokon az igazság és a szépség egymástól elválaszthatatlan értékek. Pl. a valóban szép liturgikus zene igaz is. Egyik diákom megjegyezte a nagypénteki liturgia után: "Arra gondoltam, ha valakinek hitkételyei vannak, jöjjön el ide, hallgassa meg ezeket az énekeket." Valóban, az arra fogékony lélek megérzi, hogy csak az igazság ihlethet ilyen zenét. Az esztéta lélek, aki túljutott az esztétikum imádatán, nagyon is fontos szerepet tölthet be az egyházi szolgálatban. Minden egyházmegyében és szerzetesi közösségben szükség van olyan emberekre, akiknek fejlett és kiművelt a szépérzéke. Ezek nélkül nem volna szép liturgia, kihalna az Istenhez emelő ének és zene, a giccses képek és szobrok ellepnék a hodály- vagy előadóteremszerű templomokat.

Minden hivatás közös jellemzői

Sokfajta szerzetesközösség létezik, sőt az egyházmegyei pap is sokféle módon gyakorolhatja hivatását. De a különbözőségek ellenére minden igazi hivatásban három közös jellemző vonást találunk: az istenszeretet szenvedélyét, a fokozatosan táguló és mélyülő emberszeretetet és a reális önismeretre, önnevelésre való készséget.

Az istenszeretet szenvedélye

A fent említett típusok, a nagyra törő, a közösségteremtő vezető egyéniség, a tudós, az esztéta nyilván sokféle evilági hivatásban is megszentelhetik természetes adottságaikat. De akiben az istenszeretet szenvedélye ég -vagy akárcsak parázslik-, azt semmi ki nem elégítheti ezen a földön. Az ilyen fiatal természetesen fordul a szerzetesi vagy papi hivatás felé. Ha Isten a lét, az igazság és a jóság végtelen teljessége, akkor miként választhatna más célt saját életének? Hogyan találhatna nagyobb örömet annál, Aki maga a boldogság? Megérti, hogy nem lehet nagyobb szeretet a Krisztusénál, ezért ő Krisztust akarja, fenntartás, kerülőút és közbülső állomások nélkül. Az ilyen szív boldogan ismétli Szent Ferenc imádságát: "Istenem, mindenem" Vagy Szent Tamásét, aki ezt válaszolta a kereszten függő Krisztusnak, Aki minden kérését teljesítette volna: "csak Téged akarlak, Uram!" Kezdetben az istenszeretet szenvedélye csak abban nyilvánul meg, hogy a lélek vágyakozik e szenvedély után. Szeretné az Istent szenvedélyesen szeretni és fáj neki, hogy nem képes rá. Az ilyen lélek derüljön fel, hiszen Isten maga szítja a szeretet utáni vágyat benne. Ha kitart, ha kész minden árat megfizetni, az Isten fokozatosan beteljesíti vágyát, amelyet Ő maga ültetett el a lelkében.

A táguló és mélyülő emberszeretet

A keresztény tanításban isten- és emberszeretet elválaszthatatlanok. A Ciszterci Generáliskáptalan Nyilatkozata klasszikus tömörséggel fogalmazta meg a két szeretet egységét: A szeretetnek oszthatatlanul, mintegy egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie, akit Isten a maga képére teremtett, és akit Krisztus vére árán váltott meg. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia (42. pont.). Az istenszeretettel nagyon könnyen becsaphatjuk magunkat. Ha édes békét érzünk, mikor Istenre gondolunk, könnyen azt képzeljük, hogy szeretjük az Istent. Pedig az istenszeretet valódiságát az dönti el, hogy szeretjük-e a felebarátunkat: Ha valaki azt mondja: "Szeretem az Istent", a testvérét azonban gyűlöli, az hazudik, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát (1Jn 20). Az igazi hivatástudat mindig magába zárja a vágyat és a képességet, hogy felebarátunkat önmagáért szeressük. A hamis jámborság viszont a felebarátot a jó cselekedek tárgyává fokozza le, és az érdemszerzés eszközévé alacsonyítja. Az igazi szeretet viszont az isteni szeretetet utánozva a másik embert önmagáért szereti. A szeretet gyakorlásában nem játssza meg magát, nem hízeleg és nem képmutató. Képes önmagát adni, képes a másik embert önmagába fogadni. De ne csüggedj, ha őszintén szeretni akarod a felebarátodat, de úgy érzed, hogy nem tudod. Nincs ok a kétségbeesésre. Isten hajlandó csodát művelni annak a kedvéért, akinek akkora hite van, mint egy mustármag: Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és annak, aki zörget, megnyitják az ajtót (Lk 11, 9-10). Az Isten meg tudja gyógyítani azt a félénk embert, aki szeretne visszavonulni a többiektől, mert attól fél, hogy kivetik maguk közül. Képessé tesz minket arra, hogy legyőzzük a rettegést, tudjunk szeretet adni és elfogadni. Csak vágyódjunk és imádkozzunk szakadatlanul az igaz szeretet kegyelméért.

A reális önismeret és önnevelés

Félelmetes tehetségünk van arra, hogy nemcsak a másik embernek tudjunk meggyőzően hazudni, de önmagunknak is: "Meggyőzöm magamat arról, hogy kisebb kilengésektől eltekintve én lényegében kedves, nagylelkű és szerető szívű ember vagyok, csak az szomorít el, hogy a környezetem ezt nem látja be. Több jel arra mutat, hogy inkább kellemetlen, nagyképű, leereszkedő típusnak könyvelnek el. Ugyanakkor nagyon csodálkozom, hogy a barátom nem veszi észre, milyen nagyképűen és leereszkedően viselkedik. Mindenki tudja, csak ő nem." Ha nincs reális képünk önmagunkról, pontosabban, ha sikeresen letagadjuk a valóságot önmagunk előtt, az imádságban is pózolni fogunk. Hálát adunk az Istennek, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többi ember, hálátlan, templomba nem járó, kötelességeit elhanyagoló. Észre sem vesszük, hogy mint az a bizonyos farizeus, nem azért adunk hálát az Istennek, mert jók vagyunk, hanem azért, mert egyedül mi vagyunk jók. S így tulajdonképpen örülünk a többi ember rosszaságának. Szent Bernát szerint ez a farizeusi magatartás minden olyan emberben ott szunnyad, aki még nem indult el a fájdalmas önismeret útján. Az is hajlamos lehet az önámításra, akit megérintett a hivatás kegyelme. De aki engedelmeskedik a kegyelemnek, az hajlandó szembesülni önmagával. Sőt kéri az Istent, hogy tárja fel előtte bűneit, azért hogy megbánhassa őket. Éhezi és szomjazza az igazságot, önmaga igazságát is. A Jóisten azonban végtelen tapintattal vezeti a lelket, bűneit csak fokozatosan mutatja meg, nehogy kétségbeessen. A kegyelemmel együttműködő lélek elfogadja, sőt kéri a környezete kritikáját és hálás is érte. Tudja, hogy a kívülállók sokkal objektívabban látják őt, mint saját maga. Ezért eredményes pap- és szerzetesnevelés csak olyan közösségben lehetséges, amelyben létezik elöljáró és lelkivezető, s a közösség mint közösség törekszik a helyes önismeretre. A lelki élet elején gyakran megtörténik, hogy az őszintén törekvő lélek közel kerül a kétségbeeséshez. Minél nagyobb erőfeszítéssel harcol hibái ellen, annál biztosabban ér el egy olyan kritikus pontot, ahol be kell látnia: "Hiába minden. Nem tudok kimászni a gőg, a testiség, az önzés mocsarából. A küzdelem csak fokozza a kísértést." Ha nem veszti el a hitét és bizalmát, akkor éppen ez a pont lehet a kegyelem órája. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy még a legszilárdabb akaraterő sem elégséges az üdvösséghez. Az ilyen lelki szegény azután Szent Bernát szerint meghallja az isteni szózatot: "boldogok a lelki szegények." Megérti, hogy éppen saját nyomorúsága hívja le rá az Isten kegyelmét. Mihelyt minden reményét az Isten megbocsátó és gyógyító kegyelmébe helyezi, az Isten megkezdi benne gyógyító és megszentelő munkáját: az önmaga nyomorát elismerő lélek már nem fogja többé erényeit önmagának tulajdonítani. Nem is kapaszkodik a többi ember fölé. Egy szinten látja magát embertársaival, pontosabban egy szinttel lejjebb, hiszen a saját erkölcsi nyomorát első kézből ismeri, míg a többiéről nincs közvetlen élménye. Mindenesetre most már testvérnek fogadja el embertársait, a közös bűnbánat, a megbocsátás és megszentelődés reménye egy közösséggé kovácsolja azokat, akik egy lelki iskolába járnak. Persze nem elég arra várni, hogy az Isten gyógyító és megszentelő kegyelme átalakítson minket. Csak akkor teszi meg, ha továbbra is minden erőnkkel dolgozunk önmagunk megjavításán. Loyolai Szent Ignác mondta: "A lelki haladást nem lehet arckifejezésen, gesztusokon, természetes talentumokon vagy a magány szeretetén lemérni. A lelki haladás mértéke az elszántság, amellyel valaki önmagát neveli."

Forrás: Zirci Ciszterci Apátság

Hogyan ünnepelik a karácsonyt egy szerzetesi közösségben?

Szerzetesek karácsonya

Kernács Henriett nővér hosszas útkeresés, sok imádkozás után döntötte el, hogy az egyetem befejezése után nem bölcsész, hanem szerzetes lesz. A ciszterci rend kismarosi monostorában él, és – mint mondja – Isten nagy ajándékának tartja, hogy rátalált erre a közösségre.

A ciszterci nővérek életének középpontjában az imádság, Isten dicsérete áll, munkájukat a monostor falain belül végzik, úgy, hogy a lelki élet elsősége megmaradjon. Olyan munkaterületeket választanak, ami igazodik a napirendben az imádság idejéhez, a közösség tagjainak képességeihez és lehetőségeihez és megélhetést biztosít. Több lábon állnak, a gyümölcsfeldolgozás az egyik olyan terület, amelyben megtalálták mindezt, házi lekvárokat, szörpöket készítenek, de méhészetük is van. Rendházukban rendszeresek a lelkigyakorlatok, a vendégek fogadása nemcsak bevételi forrás, hanem elsősorban missziós szolgálat. Orvosi rendelőt tartanak fenn a faluban, egy elkötelezett orvos házaspár mellett két nővér dolgozik a mozgásszervi betegeket ellátó rendelőben. Messze földről is jönnek a betegek, az ellátás a szolidaritás alapján, önkéntes adományokból, egy alapítványon keresztül  működik. Igaz, ez plusz bevételt nem hoz, de a dolgozók bérét és a rezsit fedezi.

A karácsonyra, mint a közösség egész életére a családiasság jellemző. A közvetlen előkészület a betlehem és a templom díszítésével, az ünnepi asztal megterítésével és az ajándékok csomagolásával telik. Advent elején  a lelki „készülődés” közös Szentírás-olvasással és közös tanításokkal kezdődik. Emellett kihúzzuk valakinek a nevét, akire a következő egy évben különösen figyelünk, neki adunk ajándékot karácsonykor, de a névnapján, a fogadalmi évfordulóján is. Mi, amikor beléptünk a rendbe, mindenünket odaadtuk, de amire szükségünk van, azt mindig megkapjuk.

December 24-én, szenteste a vesperás imádságával kezdődik az ünneplés, amelyet szentségimádás követ. A templomban ekkor már csak gyertya ég. Az egymás utáni imádságok, énekek közben egyre több gyertyát gyújtunk, míg ragyogó fényesség lesz végül a betlehem körül.

A vacsora és az ajándékbontás után kinyitjuk a templomot, hogy az éjféli misén továbbadjuk az örömöt a környékből érkezőknek. A mise után mindenki a vendégünk egy kis süteményre, beszélgetésre. A karácsony első napját a közösséggel töltjük,  26-án pedig hazautazunk a családunkhoz.

Nádudvari Géza szalézi szerzetes testvér egy 12 gyerekes nagycsalád után a fiatalok szolgálatára köteleződött el, jelenleg Péliföldszentkereszten, a rendházban él negyedmagával. Rómától Ghánáig rengetegen ismerik a szalézi világban, hiszen kiválóan elbeszélget bárkivel olyan nyelven is, amit nem is tud.

Azt hiszem minden szalézi közösségre igaz, hogy mindent megteszünk azért, hogy másoknak szebb karácsonya legyen. Talán nincs is olyan rendház, ahol ne örvendeztettünk volna meg szegény gyerekeket, időseket, kórházban lévőket, azok mellett, akik lelkipásztorilag ránk bízottak: legyen az egy iskola, kollégium vagy templom. Sokban hasonlítunk egy családra, mert együtt készülődünk, de nem a magunk, hanem a többiek számára meglepetésként, hogy örömet adjunk másoknak.

Hetekkel előbb elkezdődik például a templomi pásztorjáték próbája és a zenés kíséret gyakorlása a gyerekek, fiatalok bevonásával. A zene, ének már önmagában karácsonyi hangulatot teremt, így sok helyszínen kérnek tőlünk előadásokat. Többször előfordult már utcai zenélés is, igaz a legtovább a lefagyott ujjak emléke maradt meg bennünk.

Lelki oldalról szintén a hosszabb előkészülethez tartozik a sok karácsonyi témájú hittanóra, a lelkigyakorlatok, az adventi hajnali roráte szentmisék. Ezeket is igyekszünk minél jobban megszervezni, hogy a karácsony ne a rohanás, kapkodás, kifulladás ünnepe, hanem a lelki megújulás, az örömteli várakozás és a feltöltődés alkalma legyen, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Természetesen a külső készülődés is fontos, hogy tiszta, díszes, hangulatos templom várja az oda betérőket.

A közösségen belül az elöljáró vagy a gazdasági felelős feladata az egyes rendtársaknak ajándékot találni, amit Szenteste a közös összejövetelkor kapunk meg, általában közös imádság és az ünnepi vacsora között. Az ajándékok legtöbbször személyes használati eszközök, tárgyak, de azért igyekszünk nem olyat adni, amit amúgy is meg kell venni. Ez sokszor nem könnyű feladat, van, aki örömteli kihívásnak érzi, hogy személyre szabottan minden rendtársnak beszerezze, van, akit inkább aggódással tölt el, hogy vajon mi fér bele a szegénységi fogadalmunk kereteibe, és mi az, amivel már inkább megbotránkoztatnánk másokat, hiszen mi a szegény gyerekeknek szenteltük az életünket, és mindig meg is kérdezik a fiatalok, vajon mi milyen ajándékot kaptunk karácsonyra.

A Szilveszter egy kicsit más jelleget ölt közösségi életünkben, mert nem kifejezetten egyházi ünnep, de mivel mi is “két lábbal a földön járunk” - ahogy rendalapítónk, Don Bosco megfogalmazta-, ezért kapcsolódunk a helyi szokásokhoz. Több éven keresztül én is nagy feladatként éltem meg, hogy a fiataloknak színvonalas, elfogadható szórakozást készítsünk elő. Éjfélkor megállunk imádkozni, és hálát adunk az elmúlt év minden öröméért. Az új év első napja egyházi főünnep, ilyenkor még többen jönnek hozzánk a templomba szentmisére, mint egyébként, valahogy mindenki érzi, hogy a Jó Isten áldását kell kérni az előttünk álló év feladataira, elhatározásaira, eseményeire.

Forrás: Családháló

A ciszterci generális apát pünkösdi levele

Íme, a ciszterci generális apát 

Mauro-Giuseppe Lepori O.Cist.

2015. pünkösdi levele 

közösségéhez.

Szólít az Isten

Könyvajánló

P. Dr. Naszályi Emil János O. Cist.: Szólít az Isten

Nehéz időkben a szavak s fogalmak érhetetlenné válnak az új nemzedék lelkében, s homályossá a régiek életében. Ezért kell ma beszélni arról, hogy mi is a szerzetesi  hivatás. A mai ember úgy érzi, hogy életét a napok egymásutánja és annak kötelességei, pihenése, szórakozása, élvezetei, jelentős vagy kevésbé jelentős fizikai vagy szellemi munkája, az egyén és a társadalom feladatai és fejlődése határozzák meg. Mintha az emberi szellem nem tudná vagy nem akarná meglátni, megismerni és a maga számára lényegesnek tartani a kérdést: van-e valami értelme az emberi életnek és az egész emberi társadalomnak? A saját életünket sem tudjuk másként szemlélni, mint a múló napok és éjszakák változását, a tavasz ébredését és a tél halotti dermedtségét, az élettelen és az élő világ létre vagy életre történő születését és megsemmisülését. Mintha az ember hegyek és völgyek közötti erdőben járna és eszébe se jutna megkérdezni önmagától, hogy a hegyeken és fákon túl egyáltalán létezik-e valami vagy valaki? Még akkor sem kérdezzük ezt, amikor világosan látjuk és tudjuk, hogy ezek a kifejezések: hegy, völgy, erdő, mező, ember és társadalom, nemcsak ennyit jelentenek, hanem az egész csodálatos mindenséget, melynek egészen sűrű erdejében mind tovább és mind messzebbre tudunk haladni. Az ember legtöbbször megelégszik mindennek tudomásulvételével, és nem keresi a létnek s az életnek, sőt a maga szellemi világának se gyökerét, se célját. Ez a felfogás azt tudja: vagyunk, fejlődünk, vajúdunk, változunk és megsemmisülünk. És mindez talán végtelenszer ismétlődik.

Forrás: Antikvárium

Interjú Karl Wallner ciszterci apáttal

Az 1133-ban alapított cisztercita apátság a középkori építészet műremeke, mivel több stílus, a román, gótikus és a barokk jellegzetes vonásait ötvözi. Heiligenkreuz ma Európa legnagyobb és a világ legrégibb ciszterci kolostora. A kolostort III. Lipót, Alsó-Ausztria védőszentje alapította. Itt a legősibb osztrák uralkodónemzedékből négy babenbergi uralkodó lett eltemetve: IV. Lipót őrgróf, V. Lipót herceg, I. Frigyes herceg, valamint II. Harcias Frigyes herceg. 1188-ban V. Lipót herceg a kolostornak ajándékozta a nagy Szent Kereszt ereklyét, melyet máig is tisztelnek - ez Krisztus keresztjének a legnagyobb darabja az Alpoktól északra. A heiligenkreuzi ciszterci szerzetesek "popsztárokká" váltak, amikor 2008-ban kiadták a "Gregorián énekek - a Paradicsom zenéje" című CD-jüket. A gregorián dalokkal nemcsak az osztrák, de a londoni slágerlistákra is felkerültek.

Poór Tünde: Az idei év a szerzetesek éve. Mi a legfontosabb üzenete ennek az évnek az Ön számára?

Karl Wallner ciszterci apát: Az egyház a megszentelt életűek évét hirdette meg idén. Nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy Jézus, minden ember megváltója, de közülük egypárat különlegesen le is foglalt magának, hogy közvetlen, direkt módon kapcsolódjanak hozzá, azaz Jézus Krisztushoz. Amikor engem elhívott az Úr, 18 éves voltam. Immár 33 éve vagyok szerzetes Heiligenkreutzban Bécs mellett. A papok, apácák, szerzetesek, akik a katolikus egyház valamilyen rendjébe tartoznak, olyan emberek, akik szerelmesek Jézusba. Nekünk szükségünk van az ő életpéldájukra, hogy lássuk, hogy Jézus nem csupán kitaláció, hanem valóságos személy, aki képes megérinteni az emberek szívét, és egy életen át tartó szerelmes kapcsolatba hívni őket. És ők ezért képesek arra, hogy ilyen különleges életformában éljenek.

PT: Hogyan tudnak az emberek közelebb kerülni Istenhez és nyitottnak lenni felé, beleszerelmesedni Istenbe, ahogy azt a ciszterci rend alapítója is tette? 

KW: Először is, mindenkinek meg kell bizonyosodnia arról, hogy Isten létezik. Ez nagyon egyszerű, ahogy Jézus tanította az evangéliumban: kérjétek az Urat, hogy segítsen nektek! Tehát, ez az első lépés, hogy imában kérjük Isten segítségét. Aztán majd meglátjuk, hogy ez vajon csupán bla-bla, vagy valódbana megtapasztalható az Isten segítsége. Másodszor, amikor megtapasztalod Isten segítségét, amiben biztos vagyok, akkor kezd el dicsőíteni őt, kezdj el hálát adni neki. Ez nem túl bonyolult ahhoz képest, hogy más vallásokban elsősorban bizonyos technikákat, imamódokat, meditációs gyakorlatokat kell elsajátítani ehhez. Ez sokkal egyszerűbb a mi hitünkben, mert mi egy olyan Istenben hiszünk, aki maga is aktív, és csupán meg kell engednem, hogy közeledjen felém. Meg kell nyitnom a szívem, és hagyni, hogy Ő belépjen oda. Engednem kell, hogy ő cselekedjen az életemben. Kérnem kell, hogy legyen jelen az életemben, segítsen, legyen velem, és csodák tanúja leszek az életemben.

PT: A tanításában azt mondta, hogy az ön kolostora virágzik, sok új hivatás van. Mi ennek az oka, hiszen máshol a világon éppen csökkenőben van a szerzetesi hivatások száma? Az ön kolostorában pedig fordítva, emelkedik. 

KW: Roppant érdekes. Heiligenkreutz valóban telítve van. Amikor ott beléptem a rendbe, negyvenen voltunk, most pedig kilencvenen vagyunk. Én vagyok az egyik legidősebb szerzetes az 51 évemmel. Rengeteg fiatal szerzetesünk van, akik konténer lakásban alszanak, mert különben nem férnének el a kolostorban. Nem tudom megmagyarázni, de úgy vélem, hogy az Úr eszközei vagyunk az evangelizációban, és azt is jelzi, hogy ha mi valóban szerelmesek vagyunk Istenbe, Vele élünk, akkor ez meglátszik rajtunk, ereje van. Így növekszik a rendünk, nem hal ki. Ezenkívül nagy harmóniában élő közösség vagyunk. Bár nagyon különbözünk egymástól, mégis harmóniában élünk, mert Jézus azt kívánja tőlünk, hogy tartsunk össze. Ugyanakkor XXI. századi emberek is vagyunk, akik használjuk a médiát, a facebookot, van egy klassz honlapunk, ahol reklámozzuk mind a közösségünket, mind a közösségi életünket, és nyitottak vagyunk a fiatalok felé. Havonta egyszer van egy karizmatikus imaalkalmunk 300 fiatallal. Mi idős szerzetesek latinul éneklünk, gregorián énekeket a XII. századból, de szeretjük az új fajta dicsőítő énekeket is. Tehát együtt dicsőítünk a fiatal karizmatikusokkal. A fiatalok azt látják, hogy velünk együtt kapcsolatba léphetnek Jézussal, így rengeteg szerzetesi hivatás született, de sok házasság is.

PT: Van-e valamilyen speciális tervük a megszentelt élet éve kapcsán?

KW: Nem. Annyi szerzetesi hivatásunk van, és rengeteg tanuló a fakultásainkon, hogy nincs tervünk erre nézve. Csupán követjük Isten velünk kapcsolatos terveit. Várjuk, hogy Ő mit mond nekünk, imádkozunk, hogy vajon az Úr akarja-e hogy új alapítást hozzunk létre Kelet-Németországban, ahol elég kevés a keresztények száma. De mindenképpen imádkoznunk kell, hogy világosan lássuk a lelkünkben, mi Isten akarata, és mi engedelmeskedünk neki. Nincsenek emberi terveink, mert azok semmik az Úréhoz képest. Az Istennek jobb tervei vannak.

PT: Tehát Önök csupán imádkoznak, és odahallgatnak arra, hogy mit mond a Szentlélek, és megteszik azt. 

KW: Azt figyeljük, hogy melyik ajtó nyílik meg nekünk. Ha például egy püspök, mivel mi régi kolostor vagyunk, meghív minket a püspökségébe, akkor imádkozunk ezért, hogy vajon ez Isten akarata-e, és ha igen, akkor belépünk ezen az ajtón. 

PT: Mi a legértékesebb az Ön számára szerzetesként?

KW: Hogy mi a legértékesebb? Mindennap az Isten közelében lenni, három órán át a közösségi imában. De már az is boldoggá tesz, hogy ilyen gyönyörű helyen élhetek Heiligenkreuzban. Amikor a fiatalokra nézek, a tekintetükön látszik, hogy egészségesek, tiszta a gondolkodásuk, Istentől megérintett emberek. Ez a jövő. Ez az egyház és Európa jövője.

Poór Tünde, a Katolikus Rádió munkatársa

Forrás: Iránytű Hivatástisztázó Műhely

Szerzetesi Sziget: érdi ciszterci nővérek

Időpont: 2015. február 15., vasárnap, 21:15

Helyszín:  Párbeszéd Háza 1085 Budapest, Horánszky u. 20.

Ha érdekel, hogy mit csinál az, aki, aki “ruminál”, akkor gyere el február 15-én, 21.15-re a Jezsuita8-as misét követően a Loyola Café-ba!  Az érdi ciszterci nővérek bemutatkozó estjén ezt, és egyéb érdekességeket is megtudhatsz!

Február hónap folyamán megtekinthető a Közösséget bemutató kiálltás a Loyola Café falán (1085 Budapest, Horánszky u. 20).

Akiket Isten monostorunkba a monasztikus ciszterci szerzetesi életre hív, attól azt kéri, hogy életét Isten iránti szeretetből, minden áldozatot vállalva, az ünnepélyes istendicséret (latin ciszterci gregorián zsolozsma) és a kétkezi, fizikai munka (megélhetésünkhöz szükséges földművelés és vendéglátás) által feltétel nélkül odaadja a közösség és az Ő szolgálatára. Világtól elzárt életünk gyümölcse, hogy imádságunk és munkánk megszenteli a világot, átalakítja, gyógyítja és megtisztítja. Nagy benső törekvésünk mindenekelőtt, hogy Istent keressük, mindjobban megismerjük és szeressük. Ezt a lelkiséget nem gyötrődő, bonyolult elméleti kutatás, hanem szerető, elmélyülő istenkeresés jellemzi. A ciszterci szerzetes az alázatos és szegénységben megélt szeretettel akar eljutni az Istennel való szemlélődő egységig. A ciszterci nővér a zsolozsma, a zsoltárok, az olvasmányok vagy az elmélkedések egy-egy gondolatát az egész napos csendben, egy héten át vagy éveken keresztül forgatja szívében: „ruminál”, azaz újra és újra” átkérődzi”, átgondolja és ízlelgeti Isten szavát, keresi üzenetét, bogozgatja, megérti, elfogadja és követi.

A monasztikus ciszterci élet teljes átadottság Istennek a világ és az ember szolgálatára, és minden nővér ezzel az önátadó és szolgáló lelkülettel igyekszik imádkozni, szeretni, dolgozni, tenni a jót és küzdeni a rossz ellen Szt. Benedek Regulája szerint, elöljárója iránti engedelmességben, egy közösségben, engesztelésül és hálaként hazánkért, és az egész emberiségért.

Forrás: Párbeszéd Háza

Doctor mellifluus devotusque - a mézajkú egyházdoktor

Könyvajánló

Jean Leclercq: Clairvaux-i Szent Bernát

Clairvaux-i Szent Bernát korának talán egyik legmeghatározóbb alakja volt. Rendkívül sokszínű életet élt: tevékenykedett egyszerű szerzetesként, apátként, fejedelmek és pápák tanácsadójaként, misztikusként és a tettek embereként, nevelőként és íróként. A szerző egész kutatói munkásságát annak a feladatnak szentelte, hogy az "igazi Bernátot" kutassa. Ezt a könyvet eredményeinek összefoglalásaként jelentette meg. Egy olyan férfi jelleme rajzolódik ki előttünk, aki - még a kétkedők szerint is - reményt, fényt és vigaszt nyújt napjainkban is.

Miért időszerű ma bemutatni egy XII. századi szerzetest? Bár Szent Bernátot a történészek körében is növekvő érdeklődés övezi, ennél azonban sokkal nagyobb a népszerűsége azok közt, akik a műveiben ma is reményt, világosságot és megnyugvást találnak. Leclercq könyvéből egy nagy hatású egyéniség rajzolódik elénk. A mű negyvenévi kutatómunka gyümölcse, adatokkal és korabeli dokumentumokkkal. 

2013. augusztus 20-án 860 éve hunyt el Clairvaux-i Szent Bernát. Előkelő francia nemesi családból származott, és 23 éves korában lett szerzetes. Előbb a citeaux-i kolostorban élt, majd 1115-ben ő alapította meg a clairvaux-i cisztercita rendházat, amelynek apátja lett. Bernát tekintélyes egyházi személyiség, kora szellemi életének vezéregyénisége volt. Nagy szerepet játszott II. Anacletus ellenpápa megbuktatásában, és ő segítette a pápai trónra egyik tanítványát, III. Jenőt. A híres sens-i zsinaton ő emelt vádat Abélard ellen, vele vitázva írta az Abélard tévedései ellen című művét is. Bernát volt a keresztény misztika atyja, a régebbi külsőséges vallásossággal szemben azt vallotta, hogy az Istennel való egyesülés útját kell keresni, ezért a szív és a szeretet elsőbbségét hangoztatta. Fő műve A megfontolásról címet viseli, és III. Jenő pápának ajánlotta. Kiváló szónok volt, kortársai méltán nevezték "doctor mellifluus"-nak, azaz "mézajkúnak", összegyűjtött prédikációi pedig retorikai mesterművek. Rettenthetetlen ember volt, szilárdan hitt és példásan élt, egyedül a nőktől félt, erről így vallott: "Mindig együtt lenni egy asszonnyal, és nem lépni vele viszonyra, nehezebb, mint feltámasztani a holtakat." Hát, ez bizony így igaz. 

Forrás: Bookline, Szent István Könyváruház, Kalendárium Press

Csak ennyi az egész

Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben.
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.
A nagyvilág villámait fogó,
Vihar-szordinós villámhárítók.
A nagyvilág lármáját átszűrő,
dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.
Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél.
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy, ha küldik, s nem tudja, miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

És jártam mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
“Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”
És vándoroltam. Ennyi az egész.

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.
Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,
gyerünk, gyerünk játék-ekécske,
nem kis családi kertben, sem megyében,
de országos határban megy a szántás.
S játék-köténykét is kötnek elémbe,
és teleszórják furcsa új magokkal,
hogy vetegessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
És néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom,
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.

Mécs László

A Szerzetesi Sziget júniusi vendégei a ciszterci nővérek

A Szerzetesi Sziget júniusi vendégei a kismaroson élő ciszterci nővérek.

Június 1-én 21 órától a Loyola Café-ban (1085 Budapest, Horánszky u. 20) fognak bemutatkozni, ízelítőt adnak az életükből, a hétköznapjaikból, imájukból, sőt még ízes kolostori termékeket is lehet kóstolni! 

Ha közelebbről meg akartok ismerni egy monostorban élő közösséggel, gyertek el!

http://www.cisztercimonostor.hu/

"A nővérek az „imádkozzál és dolgozzál" ősi bencés szerzetesi jelmondat szerint élnek. De ahogy Zita nővér fogalmaz, az imádság is munka, és a munka is imádság. E kettő átszövi egymást. – Nekünk, monasztikus szerzeteseknek – folytatja – a szüntelen imádságban gyökerezik az életünk. Napunk kiemelkedő pontjai: a zsolozsma és a szentmise. Ahhoz, hogy élni tudjuk az örömhírt, ismernünk kell azt, ezért hangsúlyos szerepet kap a Szentírás olvasása (lectio divina) is. Ezek köré szervezzük az élet többi feladatát. Megélhetésünket segíti a gyümölcsfeldolgozás és a méhészet. Mindenkinek más a talentuma, a végzettsége. Van közöttünk például némettanár, kertész, vegyész, gyógytornász, matematikatanár, zenész, teológus. Fontos, hogy senki se legyen magára hagyva a munkájában, hogy ismerjük egymás feladatait, és legyünk helyettesíthetők a szolgálatunkban. Teológiát szinte mindnyájan tanulunk. Élethivatásunk miatt, mert csak azt tudjuk igazán szeretni, akit ismerünk. Ám fontos ez azért is, hogy a hozzánk betérők élet- és hitkérdéseivel kapcsolatban igaz útmutatást adjunk – fejezi be a nővér."

Forrás: Új Ember/Jezsuiták

Fiatalok és szerzetesek találkozója Nyíregyházán

Február 15-én szombaton Nyíregyházán az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézetben (Kossuth tér 4.) fiatalok és szerzetesek találkozója lesz.

A találkozó részletes programja:

09.30 - Érkezés, fogadás
10.00 - Köszöntés, Előadás (ciszterci rend, Dékány Sixtus zirci apát)
11.20 - Szünet
11.30 - Elmélkedés a hivatásról - az Oltárszentség előtt
12.00 - Ebéd
13.00 – Kiscsoportos beszélgetés
14.30 – Záró dicsőítés
15.00 – A találkozó lezárása, hazautazás

„Bilincseimet összetörted”

A ciszterci generális apát levele 2013. karácsonyán

Fr. Mauro-Giuseppe Lepori ciszterci generális apát

Forrás: Ciszterek

A misztikus Szent Bernát

1990 szeptemberében Rómában, a Szent Bernát születésének 900. évfordulója alkalmából rendezett tudományos szimpóziumon neves egyházi és világi szakemberek, katolikusok és nem katolikusok, férfiak és nők egybehangzóan vallották, hogy Európa lelkiségét és szellemi arculatát aligha lehet valósághűen megrajzolni a 12. század „leglángolóbb és legvilágítóbb fáklyája” nélkül, azaz Szent Bernát élete és tanítása nélkül.

1090-ben született a burgundiai Fontaines-les-Dijonban. Huszonhárom évesen lépett be a Cîteaux-i monostorba, a szentbenedeki szerzetesi életfa új hajtását jelentő Cisterciumba. Huszonöt évesen már ő a Cîteaux-ból kirajzó egyik közösség feje, a Clairvaux-i monostor első apátja. Csodálatos emberi adottságokkal és még több isteni kegyelemmel halmozta el a Gondviselés. Néhány év leforgása alatt nemcsak Burgundiának, sőt nemcsak Franciaországnak, hanem egész Európának és az akkori egész világegyháznak is útjelző signum elevatuma, Istentől gyújtott lángoszlopa: „Ember, fordulj az Isten felé, csak így lehetsz igazán ember, az emberré lett Istennek, Jézus Krisztusnak nyomában járva!”

Szent Bernát életútja

Bernát misztikus, vagyis Istennel hitelesen találkozni és találkoztatni képes lénye először családjának férfitagjait izzította át. Mind az öt fiútestvére, majd megözvegyült apja és nagybátyja is követte őt Clairvaux-ba. Természetesen nővére is szerzetesnő lett. 1139-ben az éppen nem túlbuzgó párizsi egyetemi ifjúság előtt tartott beszédeket a konverzióról, az emberhez szerinte egyedül méltó, mindenestül Isten felé fordulásról, felvázolva a nyolc boldogság útjait. A hagyomány szerint innen hatvan novíciussal tért vissza Clairvaux-ba. Ilyen jelenségekre utalva írja egy kortárs krónikás: „Az anyák elrejtik fiaikat, a feleségek férjüket, a barátok barátaikat”, ha valahol Bernát megjelenik. Ő meg személyesen vagy közvetve 164 monostort alapíthatott. Sok történész a 12. századot Szent Bernát századaként emlegeti, aki nélkül ez a század nem értelmezhető. A század nagy misztikusa 1153-ban halt meg.

A misztérium tág értelemben emberi ésszel kimeríthetetlen, a maga teljes egészében megfejthetetlen, megérthetetlen titok. A misztikus ember viszont (megint csak tág értelemben) az, aki képes ilyen titkokat felfogni, másrészt valamilyen formában, ha nem is egyenértékűen (szóban, cselekedetben, tárgyban, képben), de képes kifejezni, közölni is másokkal. Talán képi nyelven úgy is mondhatnánk: vannak emberek, akik különleges érzékkel vannak megáldva, hogy találkozzanak és másokat is találkoztassanak egy „más” világgal. Szorosan véve vallási értelemben misztériumon az örök Istennek az időbeli (történelmi) emberben végbevitt cselekvését–működését értjük, ami ezek számára üdvösséget vagy ítéletet hoz. Alapmisztérium Isten örök döntése a teremtésről, megváltásról és megszentelődésről, azaz a Szenttel történő eggyéválásról. (E legutóbbi az egyházban a hit és a szentségek által megy végbe.) - A fentebb említett római szimpózium jeles tanúságtevői egyöntetűen és egyértelműen vallották és tanúsították, hogy Clairvaux-i Szent Bernát a róla elnevezett 12. század legnagyobb alakja ilyen, vagyis a misztériumot megélni és közvetíteni képes „misztikus” személyiség volt.

A misztikus, tehát az Istennel hitelesen találkozó és találkoztató Bernát embersége egészen rendkívüli emberismeretre hangolta őt. Egymással szembenálló világi fejedelmek és egyházi méltóságok (püspökök és pápák is) szót értenek az ő szavára. Zsidógyűlölő germán csoportok és társadalmi rendet felforgató dél-francia eretnekek lesznek kezes bárányokká, ahol ő megjelenik. A misztériumnak, a nagy titoknak a nyitja az, hogy a külső megszámolhatóság és mérhetőség CGS (centiméter–gramm– secundum) ismeretrendszere elé helyezi a belső megmérhetetlen intuíció, egzisztencia és megtapasztalás ismeretrendszerét. Nem azt mondja, hogy az értelem hallgasson el, hanem azt, hogy az értelem mindig a szeretet nyelvén szólaljon meg... Az érzelem mozgassa, motiválja az értelmet, az értelem viszont ellenőrizze az érzelmet.

A megszámlálhatóságon és mérhetőségen túl

Közismert, hogy a misztérium és a misztikus szó a görög müein  igéből származik, ami annyit jelent: szemet–szájat befogni. Pontosabban: egészen összeszorított szemhéjjal „szemlélni”, illetve összeszorított ajakkal „m” hangot adni. Tehát olyasmit szemlélni, amit csak behunyt szemmel láthatunk, és olyat hallgatni, amit bezárt ajakkal mondanak, illetve bezárt füllel lehet csak hallani. Ez azt jelenti, hogy aki nem képes a látható–mérhető dolgoktól elvonatkoztatva szemlélni, és nem képes a hallható–bemérhető hangoktól elvonatkoztatva valamire (vagy valakire) odahallgatni, annak aligha lehet megtapasztalása a CGS kategórián túlfekvő, „transzcendens” dolgokról és jelenségekről. Az ilyen nem képes a misztérium adó-vevő közegévé lenni. Egyszóval: aki nem képes a számokkal kódolható tértől független távlatosságra, aki nem képes a számokkal kódolható időtől független (lelki) szabad ritmusra, és aki nem képes a számokkal kódolható tömegtől független (lelki) egyensúlyozásra, az nem képes a misztérium „adó–vevő” (befogadó és ajándékozó) közegévé lenni! Az ilyen „közeggé” válás begyökereztetését a hívő keresztények a keresztség szentségében, görög szóvalmüsztérionjában kapják meg. Erről a keresztségi müsztérionról - márcsak a szerzetességgel és a szentbernáti ciszterci misztikával való belső összefüggése miatt is - külön kell szólnunk.

Monachus és religiosus

A szerzetesnek egyházunk görög–latin anyanyelvén két nevét is ismerjük: monachus  ésreligiosus. Szerzetességünk történetének első évezredében  a 3. és a 13. század között  csak az első, a monachus volt használatos. A nem házasságban szűzi életet élő emberek Istennek szentelt életformáját jelentette ez a keresztények szóhasználatában, mint mondtuk, a 3. századtól. A monachus élet sajátosan keleti képződmény, Nyugatra egy-két évszázaddal később terjed át Szent Ágoston, Szent Jeromos, de főként Szent Benedek nyomán. Itt (Nyugaton) lényege a tökéletes konverzió, a mindenestül Isten felé forduló élet egy szabályzat, „Regula” alapján. Az eszmény: tökéletes engedelmességben szolgálni Istent. 

Újabb kori és nyugati eredetű a latin religiosus szó. Míg az ősibb (keleti eredetű) a keresztény lélek elsősorban belső és egyetemes beavatottságának gyökérszerű életigényét, addig a későbbi és tipikusan nyugati eredetű religiosus szó az egyháznak itt és most felmerülő, tehát történelmi szükségleteit kielégíteni akaró, egy-egy külső, speciális rendeltetésű lelki ojtóágát jelenti. Itt nem értékbeli különbségről van szó, hanem csupán fejlődésbeli, „történeti” eltérésről. Isten ugyanis Krisztusban belépett a történelembe. Így az egyházban történő megtestesülése a történelem fejlődési dimenzióit is magára vette.

A nyugati szerzetesség változása

A ciszterci életforma megjelenésekor a szerzetességnek - Nyugaton is - még csakmonachus arca van, vagyis a belső és egyetemes igényű beavatottság gyökérmegélésének a szemlélete. De a karoling reneszánsz és a clunyi reform elvirágzása után a szerzetesség egyre több megvalósíthatatlannak látszó problémával találkozik. Az egyre megfogalmazottabb és „tárgyiasabb” hit mellett (sőt helyett) az „alanyias” elkötelezettség, a bibliás tartalmú „belső ember” (Róm 7,22; Ef 3,16!) lép elő, mint életeszmény. A szentbenedeki „Isten-keresés” (si revera Deum quaerit) kiegészítő hangsúlyaként megjelenik a Cîteaux-i „Isten-szeretés” (Charta Caritatis, amator loci et fratrum) kivirágzása. A hidat keressük. Ne feledjük, hogy a Balkánon, főként a görögök között, töretlenül él tovább az ősi monachusi életeszmény, de már a világtól egészen elzárkózó, már-már szélsőséges aszketizmusába, a remeteségbe hajlóan. „A monachus legyen szegény, böjtöljön, hallgasson!”, mondja Damiáni Szent Péter. A mi szent Róbertünk is, mielőtt Molesme apátja lett volna, egy remete-telepen élt. Másrészt viszont a nyugati szemlélet már tagadhatatlanul gazdag gyümölcsöket is termett. Kialakulóban volt a hitelesen „román stílus” lelkisége. Forrongó átalakulások kora ez. Gualbert Szent János (†1073) Vallumbrosában visszaállítja a szentbenedeki múltat, de jelenjének megtagadása árán. Szent Brunó (†1101) még régebbre nyúl vissza, de valamicskét beenged korának levegőjéből is a karthauziak cellájába. Cîteaux viszont a szentbenedeki „puritas Regulae”-val élő egységbe tudta olvasztani mindazokat az értékeket, amelyeket a 11. század kivajúdott magából.

A ciszterci lelkiség fő vonásai

Mielőtt a történelemnek, pontosabban a 12. századi Európára szorítkozó világegyház történetének összefüggéseit a „misztikus” Szent Bernát karizmatikus egyéniségével való kölcsönhatásában tovább vizsgálnánk (mert hiszen nemcsak ő alakította korát, hanem kora is alakította őt), próbáljuk megfogalmazni a ciszterci életnek (ciszterci lelkiségnek) éppen Szent Bernát hatására kirajzolódó vonásait. Nem a számok a lényegesek, hanem a harmónia, a „lélek és élet” (vö. Jn 6,63). Természetesen ezek a vonások nem mindenkor, nem mindenütt és nem egyformán „tündökölnek”, hanem éppen Szent Bernát egyik kedves bibliai hasonlatával élve, az egyiptomi József tarka köntösének pompás színeihez hasonlóan egyszer ezek, máskor azok a színek mutatkoznak meg nagyobb ékességükben. Ahogy éppen Isten napja (kegyelme) rájuk süt. Tekintsünk be most a „műhelybe”, a Cîteaux-i és Clairvaux-i közösségbe, valamint magának a misztikus Bernátnak önmagát, illetve közelebbi és távolabbi környezetét szentlelkesen és szentlelkessé formáló életének folyásába. Azért tudniillik, hogy a végén - már amennyire ez lehetséges - misztikus személyének titkát is megsejthessük.

Önfegyelem és állhatatosság, munka és szemlélődés

A Cîteaux-i szerzetesek élete szigorú önfegyelmet, kitartást, állhatatosságot követelt. Ott a szabadságot úgy értelmezték, hogy uralkodj testi–lelki képességeiden, szabj irányt gondolataidnak és cselekedeteidnek, mert felelős vagy minden tettedért. S ha megteszel mindent, ami rajtad áll, a többit bízd Istenre, aki „nagyobb a szívednél”. Bernátról tudjuk, hogy a mindenkire kötelező szabályok megtartásán túl fegyelmezte magát ételben–italban, sőt még alvásban is. Szabadidejének jelentős részében a Szentírást és a régi atyák írásait tanulmányozta. Emellett együtt dolgozott a testvérekkel a szántóföldön, a szőlőben és az erdőben. És mindenütt megállta a helyét. Egy őt közelről ismerő püspök így érzékeltette Bernát hősi erőfeszítéseit: „Mint mikor bárányt fognak eke elé.” Maga Bernát egy másik püspöknek így ír ezekről a kemény próbatételekről: „Higgy nekem, tapasztalatból mondhatom, sokkal nagyszerűbb dolgokat találhatsz az erdőben, mint a könyvekben. A fák és a kövek olyasmikre tanítanak, amikről a professzoroknak sejtelmük is alig van.”

Szellemi fejlődésének jó ritmusú mozgására, kiegyensúlyozottságára vall viszont, hogy amikor szemlélődésében elmerült, a külső dolgokat észre sem vette, azok nem zavarták. Megírták róla, hogy miután társaival egész nap a Genfi-tó partján lovagolt, és azok este a tó szépségét dicsérték, ő csodálkozva kérdezte, hogy miféle tóról beszélnek. Tudniillik annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hol s merre lovagolnak. Pedig a természetet nagyon szerette és értékelte. Egyik levelében írja: „Mindent, amit a Szentírásból megértettem, fák között vagy szántóföldön tanultam. Isten igéjének megértésében a tölgyek és a bükkök voltak mestereim.” A „vita vere contemplativa et vita activa”, vagyis az erőt gyűjtő szemlélődő élet és az alkotó cselekvő élet jó ritmusú egysége az alapfeltétele annak, hogy az ember szíve alkalmas közege, helye és eszköze lehessen az élő Istennel való újjáteremtő találkozásnak és találkoztatásnak. Maga Szent Bernát, aki az életet állandóan égő tűznek fogja fel (a tudomány szerint is: az élet lassú égés), az igazán jó ritmusú életet tűz-hasonlatával így érzékelteti: „Csak égni kevés, csak világítani hiú dolog, égni és világítani, ez a tökéletesség!”

Isten egzisztenciális megtapasztalása

Így értékelve az életet és a dolgokat, Szent Bernátnak, mint misztikusnak, nyugodtan lehet az élete az egyetlen élő Istenre való osztatlan és kizárólagos ráhagyatkozás. Így - és sohasem a dialektikus ész fárasztó lépcsőit taposva, hanem a szív és lélek intuíciójával, az egzisztenciális megtapasztalás–megélés útján - találkozik Istennel. Nem ír apologetikát Isten létezéséről és tulajdonságairól, hanem azt mondja el, hogy „Ő” szeret, és hogy hogyan kell nekünk szeretnünk „Őt”, egymást és a világot. Bernát nem ír istenbizonyító értekezést, hanem csak elmondja, amit megélt, megtapasztalt. Ő, Bernát ennek az istenélménynek az alanya, megtapasztalja Istent, mint szerető és „szeretendő” élő Valóságot. Erről szóló műve: „De diligendo Deo”, azaz: „Hogyan kell szeretni Istent.” De azt is belátja Bernát, hogy ő ehhez képest „semmi”. A misztikusnak az alázata ezért ilyen, mert Istent valóban Istennek éli meg.

A misztikus alázata

Isten előtt mindenki a saját semmiségét éli meg. Senkinek sincs tehát joga a saját létének címén, melyet Isten ajándékoz neki, fennhéjázóan viselkedni. Az önmagáról való lemondás és az Istennel való tökéletes egyesülés által jut el az ember az igazi önismerethez. Minél inkább eloldja, szabaddá teszi az ember magát önmagától, annál szorosabban kapcsolódik Istenhez. Igazi emberszeretete is éppen ebből adódik, hogy Krisztus által eggyé válik a másik emberben is élő Krisztussal.

Isten irgalmát magához vonzza az ember nyomorúsága. Az emberét, akit Krisztus megváltott. Isten megkönyörül az emberen, és mindegyikünknek egyszerűen az a feladatunk, hogy Isten szeretetét továbbítsuk, „rásugározzuk a bűnösökre”, azaz minden emberre! Ez az úgynevezett misztikus embernek minden ambíciója, a „jaj nekem, ha nem adom, amit kaptam” lelki kényszere. Mint Pálnak az a bizonyos „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”, az Isten szeretetének jó hírét! És ennek az istenélménynek a továbbadásában lesz olyan ellenállhatatlanná a misztikus Szent Bernát, mint Szent Pál, aki miután „megismerte Krisztus titkát”, arról is beszámol, hogy „a harmadik égbe ragadtatott”.

Szent Bernát és Petrus Abelardus vitája

Hogy a mindennapi életben, tehát a nem misztikusok szeme előtt is világos és megtapasztalhatóan nyilvánvaló ez az ellenállhatatlan emberfeletti erő, erre csak néhány példát említünk Szent Bernát életéből. A 12. század nagy dialektikus „fenegyereke” volt Petrus Abelardus, akit a racionalizmus (az észfelség elve) egyik előfutárának tartanak. A párizsi egyetem tanára volt, és azt tanította, hogy „haszontalan dolog olyan dologról beszélni, amit nem lehet megérteni, és nem lehet hinni azt, amit ésszel fel nem érhetünk”. Bernát 1139-ben kapott először sürgető levelet barátjától, Szent Thierry Vilmos apáttól, hogy tekintélyével lépjen fel Abelárd tévtanaival szemben. A békesség útját kereső Szent Bernát először írásban, majd Párizsban járván személyesen is felkereste Abelárdot, hogy tisztázhassák annak „félreérthető téziseit". Beszélgetésük után Abelárd tanúk előtt megígérte, hogy átnézi írásait, és a Bernát által említett hibákat kijavítja; a jövőben pedig a kifogásolt megfogalmazásoktól tartózkodik. Sajnos, Abelárdot környezetének harcos tagjai felbiztatták, hogy szálljon szembe Bernáttal. Ezért, hogy a becsületén esett sérelmet megtorolja, Bernátot nyilvános vitára hívta ki, aki kezdetben szabadkozott: ebben a döntés nem őrá, hanem a püspökre tartozik. Barátainak (több püspöknek is) a kérésére elfogadta a „kihívást". A disputa 1140-ben zajlott le a Sens-i székesegyházban, egy tartományi zsinat keretében, amely Szent Bernát ragyogó érvelése alapján Abelárd „téziseit” elítélte. Abelárd Rómában fellebbezett, de eredménytelenül: a Szentszék a Sens-i határozatokat megerősítette. Az elbizakodott „racionalista” így vallott kudarcot Szent Bernát sugárzó, „misztikus” erőt hordozó szavainak és írásainak hatására.

Prohászka Ottokár Szent Bernátról

Hogy tulajdonképpen mi volt a tétje ennek a Szent Bernát és Abelárd között lejátszódó szellemi párbajnak, azt aligha értette meg jobban valaki, mint a misztikus Szent Bernátot magyar földön leginkább megközelíteni képes (szintén misztikus) Prohászka Ottokár. APilis hegyén című írásából idézünk néhány sort: „Először a dialektika, azután lassanként az egész arisztotelészi filozófia elegyedett bele a nyugati világ lelkiségébe, s természetesen fölébresztette a kezdet vakmerőségével együtt járó hetvenkedő elbizakodott intellektuel és racionalizáló túlzásokat, s azokkal szemben a keresztény realizmusnak ellenállását is. (...) E friss és rohamos áramlatokkal szemben a jégtörő kos Szent Bernát és híres monostora, Clairvaux volt. Bernát sajnálta az óriási erőlködéseket, mert szerinte az Istent nem felfogni, hanem megérinteni és megérezni kell. Ő a szeretet embere volt, s nem volt kedve a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. Fölséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenekfölött élni és égni akart. Ennek a nagy keresztény élni akarásnak s valóság-átfogásnak építettek a 12. században mindenfelé s hazánkban is ciszterci monostorokat.”

Maurice Blondel Szent Bernátról

Érdemes talán megemlíteni, hogy amikor 1789-ben a nagy francia forradalom győzelmi ünnepén az „Ész istennőjét” oltárra emelte Párizs a Notre Dame-ban, az ünnepléshez hozzátartozott annak a pulpitusnak (gyalog-szószéknek) az elégetése is, amelyen állva Szent Bernát annak idején legyőzte a nagy racionalista Abelárdot. Ezt a pulpitust eladdig értékes ereklyeként őrizték ugyanott. A francia forradalom után mintegy jó száz évig csak nagyon szemérmesen merték emlegetni Szent Bernátot Franciaországnak, az egyház legidősebb leányának látó szellemei. Maurice Blondel azonban, az egyik leglátóbb szemű francia filozófus (1861–1949) az időszerű európai gondolkodás lehetséges útjait keresve, éppen a misztikus Szent Bernát életművét tanulmányozva, újra felfedezte. És rájön: „Csak abban az esetben remélhetjük, hogy az időszerűt megtaláljuk, ha előbb az örökérvényűt keressük... még akkor is, ha ez pillanatnyilag időszerűtlennek tűnik”,  idézte a világhírű bencés J. Leclercq az 1990-es római szimpóziumon. Hozzákapcsolva még azt is, amit mai nemzedékünk időszerű ökológiának nevez; csak éppen istenélményű világszemlélet nélkül (ha úgy tetszik: hiteles misztika nélkül) olyat aligha lehet alkotni.

Szent Bernát tekintélye

Egy másik eset: botrányos pápaválasztás. II. Honorius halála után a pápaválasztásra elsősorban jogosult püspök–bíborosok a Sant Angelo-i Gergely bíborost választották pápává II. Ince néven. A dúsgazdag és befolyásos Leoni család viszont az akkori jog szerint a pápaválasztásra nem jogosult presbiter és diakónus bíborosokkal Leoni Péter bíborost választatta meg II. Anaklét néven. Ebből véres összetűzések származtak, Európának és mindenekelőtt „az egyház legidősebb leányának”, Franciaországnak döntenie kellett, hogy kit fogad el törvényes pápának. VI. Lajos Etampes-ba hívta össze az ország nagyjait, érsekeit–püspökeit. A gyűlés úgy határozott, hogy a döntést a Clairvaux-i apátra bízzák, az ő ítéletét fenntartás nélkül elfogadják. És Szent Bernát II. Incét ítélte törvényesen megválasztott pápának. De ezzel még nem ért véget a botrány. II. Ince kérte Bernátot, hogy az ingadozó I. Henrik angol királyt és III. Lothár német császárt is győzze meg. Szent Bernát sugárzó „misztikus” tekintélye ezeket az akadályokat is elhárította. Az ellenpápa megszégyenült, a törvényes pápa pedig gyakorolhatta szent tisztét. Ugyanígy hárította el azt a veszélyt, amely Aquitánia nagyravágyó hercegének, X. Vilmosnak a részéről fenyegette az egyházat. Vilmost már sikertelenül próbálta jobb belátásra bírni a nagytekintélyű clunyi bencés apát, Petrus Venerabilis, hogy ismerje el II. Incét, és helyezze vissza jogaikba a hivataluktól igazságtalanul megfosztott püspököket. Bernát személyes varázsa a szó fizikai értelmében térdre kényszerítette a hatalmaskodó herceget. És szent lett a béke.

Misztikus egyéniségének hatása

De nem csupán egyes személyekre, hanem olykor tömegekre, egész városokra is hatással volt Szent Bernát misztikus egyénisége. Amikor viszály tört ki III. Lothár német császár és Milánó városa között, a császár, sőt a pápa is Bernátot kérte a viszály elsimítására. Bernát teljes sikerrel járt el ebben az ügyben is. Különleges megbízást kapott Szent Bernát 1146-ban egykori Clairvaux-i szerzetesétől, III. Jenő pápától: támogassa prédikációival a Szentföldet bitorló pogány szaracénoknak a keresztény zarándokok elleni kegyetlenkedéseit megtorló keresztes hadjárat megszervezését. A reményteljes vállalkozás a keresztes hadak vezéreinek emberi hibái miatt ugyan nem érhette el célját, de a hadjárat szervezése mögött háttérjelenségként fellépő Rajna-vidéki zsidóüldözést Bernátnak sikerült megfékeznie. Az üldözéseket maga is átélő Ben-Meir zsidó krónikás így ír Szent Bernátról: „Ez a szerzetes lecsendesítette a keresztényeket. Szava hatalmas volt, mert mindenki szerette és becsülte őt... Jó szíve vitte őt arra, hogy Izrael védelmére keljen. Légy áldva, Istenünk, mert egy igaz embert állítottál segítségünkre, aki nélkül valamennyien elvesztünk volna.” Gyakran a legmegátalkodottabb eretnekek, a dél-franciaországi „albiak” körében is csodálatos eredményeket ért el.

„Pedagógus–teológus”, „térdeplő dogmatika”

Természetesen saját otthoni közösségében, a Clairvaux-i monostorban is megmutatkozott Bernát misztikus - azaz Istennel hitelesen találkozni és találkoztatni tudó - egyénisége. Monostorában ötszáznyi szerzetesről szólnak a híradások: „imádkozók és dolgozók”. Bernát még az első keresztény évezred atyáinak értelmezésében lehetett a rábízottak atyja és pásztora. Az isteni bölcsesség élő, megtestesült biblikus pedagógiája és teológiája. „Pedagógus–teológus”, mondanánk ma. Bár akkor még a teológus szót nemigen használták az isteni igazságok elhivatott mestereire. Mindenki természetesnek vette, hogy ők az isteni életet (nem elvont ismereteket Istenről, hanem magát Istent) hordozzák és közlik, és így ellenállhatatlan gyógyító, azaz „üdvözítő” atmoszférát teremtenek. Hans Urs von Balthasar (aki egyébként Boldog Apor Vilmos vértanú püspök közeli vérrokona volt) egyik római „nyári egyetemi” előadása közben mondta: „Nem vették még észre, Hölgyeim és Uraim, hogy a 13. század előtt minden valamirevaló dogmatikus–teológust egyházunk szentként tisztel. Azóta viszont? Tudunk-e megnevezni egyetlen kanonizált dogmatikust? Megmondom, miért lehetséges ez. Azért, mert addig a nagy teológusok mind térdeplő dogmatikát imádkoztak, az utánuk következők csak ülő teológiát űznek.” Nos, a misztikus Szent Bernát még térdeplő teológiát imádkozott. A dialektika helyett, az emberi ész barkácsoló fontoskodásai helyett az egyedül üdvözítő istenhitet, a végtelenül szerető Atya szívére hajló, feltétel nélküli önátadás boldogító szabadságát választotta és élte meg. Ez a boldogító szabadság az Isten szabadsága bennünk és velünk: „krisztusi szabadság” (vö. Gal 5,1). Az élő Isten nélküli szabadság az emberben önistenítő gőg, aminek az aratása csak a kárhozat lehet. S ez már a földön elkezdődhet, ha a testünkben–lelkünkben sarjadó önző (önpusztító) vágyakat szabadjára engedjük. Akkor ezek uralkodnak el rajtunk, és sorsunk már itt a földön is a legnagyobb gyötrelemmel teli örök „szolgaság”.

Ember - mondja a misztikus Szent Bernát - fogadd el Isten végtelen szeretetének uralmát: így élj, és ilyen életet adj! A benned élő Isten erejével légy királyi ura, azaz ajándékozó szereteteddel védelmezője és dicsőségre emelője saját testi–lelki képességeidnek, embertársaidnak és a környező világodnak!

Mindezek ismeretében mégis mi volt annak a 12. században Európát olyan különös tűzzel gyógyítgató Clairvaux-i szerzetesnek a titka?

Szent Bernát egész teológiájának (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről), az ő misztikájának és egész lelkiségének mintegy sarokköve az a „homo Jesus Christus”, az ember Jézus Krisztus, aki Isten Fia létére „asszonytól született” (Gal 4,4), „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért”, irántunk való végtelen szeretetéből vállalta a legcsúfosabb kereszthalált, hogy minket és velünk ezt a világot magához ölelhesse. Innen származik egyrészt szűzmáriás anyajegyünk, másrészt a Kereszt misztériumához való odaszegezettségünk. Ezt azonban Szent Bernát az Énekek énekéről mondott 25. beszédjében nem elvont bölcseleti és szisztematikus fejtegetésekben adja elő, hanem ihletett prófétai képnyelven. Ahogy maga Jézus sem beszélt–tanított Isten országáról képek, hasonlatok, példabeszédek nélkül. Ezt hangsúlyosan megemlíti Mk 4,34 és Mt 13,34 is. 

Szent Bernát számára a titkok titka: a Kereszt misztériumával azonosuló emberség. Az ő szavaival (amelyek természetesen a Szentírásból valók, az 1Kor 2,2-ből): „Az én legmagasabb filozófiám - Jézust ismerni, a Megfeszítettet.” A kép viszont, amely egyrészt minden tudománynál magasabb rendű ismeretet (a megismert tárggyal való tökéletes azonosulást, eggyéválást jelenti), másrészt minden elképzelhető magfizikai erőnél is hatékonyabb, mert maga a mindenható és örök Isten él és működik „általa, vele és benne”! Ez tehát Szent Bernát titka: a Kereszt misztériumával, pontosabban az önmagát irántunk való szeretetből feláldozó, a legcsúfosabb kereszthalált is vállaló Jézus Krisztussal való legteljesebb azonosulás, eggyéválás. 

Kerekes Károly

Az íróról: 1918-ban született Kistályán (ma Andornaktálya). Középiskoláit az egri, majd a budai ciszterci gimnáziumban végezte. 1937-ben lépett a Ciszterci Rendbe. A görög, a latin és az orosz nyelv tanára, de egész életében a szentírástudományok vonzották. Nyugalmazott zirci apát és teológiai főiskolai tanár.

Forrás: Vigilia