A hivatás jelei
Amint már említettük, Isten valóban mindenkit hív, mindenkinek személyre szabott feladatot ad üdvösségtervében. Itt azonban csak a sajátos értelemben vett papi és szerzetesi hivatás jeleiről beszélek. A valóságban annyi a jel, ahány meghívott van. Ezért itt csak néhány tipikus jelet említhetünk.
Elégedetlenség és vágyakozás
A hivatás kezdeti jele gyakran valami sajátos elégedetlenség és megfoghatatlan vágyakozás. Ez az elégedetlenség élesen különbözik az önmegvetés vagy a világmegvetés, de még az ambíció minden válfajától is. Inkább abban nyilvánul meg, hogy mindaz az öröm és kielégülés, amit ez a világ nyújthat, nem elég neked. Akkor is, ha fényes karriert futhatnál be, ennél valami többre vágysz. Aki depresszióban szenved, az nem tudja élvezni az élet kisebb-nagyobb örömeit. Akiben hivatás ébredezik, az nagyon is fogékony az öröm iránt. Ránézel egy tavaszi mezőre, és megérzel benne egy annál végtelenül nagyobb szépséget. Fölnézel a csillagos égre, és megillet valami végtelen nagyság és fölség. Barátságra lépsz az emberekkel, és az emberi jóság szikrái egy nagyobb, végtelen Jóság iránti vágyat ébresztenek föl benned. Megérinthet egy lány szépsége, de ennél a szerelemnél is tisztábbról és erősebbről álmodsz. Ha hajlamos vagy a filozófiára, úgy is mondhatod, hogy a véges szépség és nagyság, a véges öröm és szeretet élménye felkelti benned a végtelen Szépség, a végtelen Nagyság, a végtelen Öröm és Szeretet iránti vágyat. A világ tűnő valósága a maradandó Valóságra emlékeztet. Ez a homályos és meghatározatlan vágy idővel konkrétabb formában jelentkezik. Rájössz arra, hogy egy egész élet is kevés az istenkeresésre, márpedig te csak ennek az Istennek a keresésében és szolgálatában találhatod meg a boldogságot.
Hála
Van, akit nem ennek a világnak az elégtelensége, hanem az öröm és hála indít el a hivatás útján. A kétfajta élmény csak látszólag ellentétes, hiszen az Isten utáni vágyban már valamiképpen bírjuk az Istent. Az, akinek túlcsordul lelkében az öröm és a hála, úgy érzi, hogy ha egész életét az Isten szolgálatára szenteli, az is kevés. Aki megtapasztalta az Isten jóságát a reggeli verőfényben, a Krisztus keresztjében és a minden rosszat jóra fordító Gondviselésben, az nem akar mást, mint az Istent dicsérni és megismertetni jóságát az emberekkel. Egy csodálatos részlet Dosztojevkszkij Karamazov Testvérek regényéből minden elvont elmélkedésnél jobban megvilágítja témánkat. Zozima atya élete végén elmondja hivatása történetét. Azzal kezdődött, hogy agnosztikus testvére, aki tüdővészben haldoklott, anyja unszolására meggyónt és egészen megváltozott:
Amint már említettük, Isten valóban mindenkit hív, mindenkinek személyre szabott feladatot ad üdvösségtervében. Itt azonban csak a sajátos értelemben vett papi és szerzetesi hivatás jeleiről beszélek. A valóságban annyi a jel, ahány meghívott van. Ezért itt csak néhány tipikus jelet említhetünk.
Elégedetlenség és vágyakozás
A hivatás kezdeti jele gyakran valami sajátos elégedetlenség és megfoghatatlan vágyakozás. Ez az elégedetlenség élesen különbözik az önmegvetés vagy a világmegvetés, de még az ambíció minden válfajától is. Inkább abban nyilvánul meg, hogy mindaz az öröm és kielégülés, amit ez a világ nyújthat, nem elég neked. Akkor is, ha fényes karriert futhatnál be, ennél valami többre vágysz. Aki depresszióban szenved, az nem tudja élvezni az élet kisebb-nagyobb örömeit. Akiben hivatás ébredezik, az nagyon is fogékony az öröm iránt. Ránézel egy tavaszi mezőre, és megérzel benne egy annál végtelenül nagyobb szépséget. Fölnézel a csillagos égre, és megillet valami végtelen nagyság és fölség. Barátságra lépsz az emberekkel, és az emberi jóság szikrái egy nagyobb, végtelen Jóság iránti vágyat ébresztenek föl benned. Megérinthet egy lány szépsége, de ennél a szerelemnél is tisztábbról és erősebbről álmodsz. Ha hajlamos vagy a filozófiára, úgy is mondhatod, hogy a véges szépség és nagyság, a véges öröm és szeretet élménye felkelti benned a végtelen Szépség, a végtelen Nagyság, a végtelen Öröm és Szeretet iránti vágyat. A világ tűnő valósága a maradandó Valóságra emlékeztet. Ez a homályos és meghatározatlan vágy idővel konkrétabb formában jelentkezik. Rájössz arra, hogy egy egész élet is kevés az istenkeresésre, márpedig te csak ennek az Istennek a keresésében és szolgálatában találhatod meg a boldogságot.
Hála
Van, akit nem ennek a világnak az elégtelensége, hanem az öröm és hála indít el a hivatás útján. A kétfajta élmény csak látszólag ellentétes, hiszen az Isten utáni vágyban már valamiképpen bírjuk az Istent. Az, akinek túlcsordul lelkében az öröm és a hála, úgy érzi, hogy ha egész életét az Isten szolgálatára szenteli, az is kevés. Aki megtapasztalta az Isten jóságát a reggeli verőfényben, a Krisztus keresztjében és a minden rosszat jóra fordító Gondviselésben, az nem akar mást, mint az Istent dicsérni és megismertetni jóságát az emberekkel. Egy csodálatos részlet Dosztojevkszkij Karamazov Testvérek regényéből minden elvont elmélkedésnél jobban megvilágítja témánkat. Zozima atya élete végén elmondja hivatása történetét. Azzal kezdődött, hogy agnosztikus testvére, aki tüdővészben haldoklott, anyja unszolására meggyónt és egészen megváltozott:
"Ne sírj, lelkem, édesanyám - mondogatta -, sokáig élek még én, sokáig boldog leszek veletek, mert az élet, az élet boldog és vidám!"—"Jaj, drágám, hát micsoda boldogság az neked, amikor éjjel lázban égsz, és úgy köhögsz, hogy majd szétszakad a melled?!" - "Mégse sírj mama - felelte -, az élet paradicsom, és mi mindnyájan paradicsomban vagyunk, csak nem akarunk tudni róla, pedig mihelyt tudni akarnánk, mindjárt holnap paradicsom lenne az egész világon."
Szobájának ablakai a kertre nyíltak, a kertünk árnyas volt, vén fákkal, azokon meg éppen fakadoztak a tavaszi rügyek, megjöttek a korai vándormadarak, bekacagtak, bedaloltak az ablakán. Egyszer csak, ahogy elnézegette őket és elgyönyörködött bennük, azoktól is bocsánatot kért: "Isten madárkái, boldog madárkák, ti is bocsássatok meg nekem, mert vétettem ellenetek is." Ezt akkor már egyikünk se tudta megérteni, de ő sírt örömében: "Hát igen, isteni pompa vett körül: madarak, fák, rétek, az égbolt, csak én éltem gyalázatban, csak én ócsároltam le mindent, a szépséget és a pompát meg egyáltalán nem vettem észre." A fiatal Zozima szívében eltörölhetetlenül megmaradt ez az élmény, és amint mondja: "a maga idejében fel kellett ébrednie, meg kellett szólalnia".
Találkozás Jézus Krisztussal
Egyetlen hivatás sem fejlődhet ki a Jézus Krisztus követése nélkül. De vannak olyanok, akiknek a hivatás kezdeti indítását is a Jézus Krisztussal való találkozás adta meg. Nemcsak Szent Antal és Szent Ferenc hallotta Krisztus szavait: "Még egy valaminek híjával vagy. Add el mindenedet és add a (pénzt) a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben és jöjj, kövess engem" (Mk 10, 21). Jézus ma is ránéz egy-egy fiatalra, és az nem tudja nem magára értelmezni Jézus szavait. Tusakodik ellene, próbálja elfelejteni, de újra meg újra visszhangzik a lelkében. Amíg ellenáll, szomorú és nyugtalan, de ha arra gondol, hogy esetleg mégis enged a hívásnak, a béke és öröm ígérete tölti el.
Segíteni az embereken
Gyakran a fiatalember és a fiatal lány csak általánosságban képes megfogalmazni életcélját. Csak annyit lát világosan, hogy segíteni akar az embereken. De mi legyen? Orvos, pszichiáter, tanár, ápoló? Mindegyik hasznos és vonzó hivatás. Egy nap azonban ráébred, hogy a legfontosabb Krisztust elvinni az emberekhez, közreműködni a Krisztussal való találkozásban. A megfeszített és megdicsőült Krisztus Testével táplálni az embereket, az Ő békéjét adni a bűnbánat szentségében, Krisztus tanítását közvetítve Krisztus vonásait kialakítani bennük - lehet-e ennél nagyszerűbb vállalkozás? Az orvos a testi élet meghosszabbításán fáradozik, a pap, a szerzetes és a szerzetesnővér - mindegyik a maga módján -, a lélek és a test örök életre való felkészítésén. Bár a szerzetesnővér nem szolgáltatja ki a szentségeket, tanítása, imádsága, életének tanúsága lelkeket ment és nevel. Mind a pap, mind a férfi és női szerzetes hivatása, hogy személyében (tágabb értelemben vett) szentségi jellé váljon: nemcsak szava, hanem tettei és gesztusai is Krisztus szentségét és szeretetét közvetítsék.
A liturgia szeretete
Sokan azért gondolnak papi vagy szerzetesi hivatásra, mert megszerették a liturgiát. Szeretnek ministrálni, az oltár körül sürögni-forogni, szeretik az egyházi ruhákat, a zenét és a tömjénfüstöt. Arról álmodoznak, milyen nagyszerű lenne, ha ők is papokként szolgálhatnának. Mindez lehet egy kezdődő hivatás jele. De a döntő kérdés: eljut-e az ilyen fiatal az Eucharisztia szeretetéhez? A liturgikus jelektől a jelzett valósághoz, az esztétikumban való gyönyörködéstől a Krisztus áldozatával való azonosuláshoz? Az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus szeretete és imádása az egyik legmegbízhatóbb jele a papi hivatásnak. Ma sok fiatalt a liturgikus közösség vonz, azért készül a papságra, hogy ilyen közösségeket formálhasson. Fontos azonban, hogy ne a közösséget imádják, hanem azt a Jézust, akinek a feláldozott Teste és Vére táplálja egy Testté azokat, akik Vele egyesülnek. Vannak azonban olyan jelentkezők is, akik azért keresik a liturgia fényét és a papi rend méltóságát, mert valamilyen lelki ferdeséget akarnak ily módon elleplezni. Kiélik magukat a szerepjátszásban, a mások dirigálásában, de nem tudnak eljutni a lelki valóságok szeretetére. Ha nem tudnak vagy nem akarnak megváltozni, az ilyeneknek nincsen helye sem a szemináriumban sem a szerzetesi közösségben.
A hivatás természetes alapjai
A kegyelem hívása feltételez valamilyenfajta természetes "nyersanyagot", olyan energiaforrásokat, amelyeket magasabb célokra irányíthat és megszentelhet. Ha a természetes energiaforrások hiányoznak, a hivatás aligha képes a személyt átformálni. Ha nincs, amit lángra gyújtson, a leghatékonyabb gyújtós is kialszik. Persze az is lehetséges, hogy az isteni hívás áttör a személy gátlásain, és hatalmas szunnyadó energiákat szabadít fel a lélek mélyéről. De nézzük itt a lélek tudatos, természetes energiaforrásait. Pl. a nagyratörés ambícióját. Akit ilyen vágy mozgat, az mindent elkövet, hogy valami nagyot alkosson, vagy hogy fontos személlyé váljék. Először csak a szülei, önmaga és környezete szemében akar nagynak tűnni. Ám ha elfogadja Krisztus hívását, az ilyen nagyra törő ember nagylelkű krisztuskövetővé válhat. Megérti azt, hogy az egyetlen igazi nagyság az Isten nagysága, és ez leginkább az Isten alázatosságában mutatkozik meg. Ezért hajlandó minden földi ambíció föladására, és Krisztusért nagylelkűen mindenét odaadja. Érte még az emberek megvetését, életének látszólagos eredménytelenségét is elfogadja. Élete gyümölcseit pedig egészen Isten kezébe teszi le, és már attól sem fél, ha üres kézzel kell megjelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Külön kell szólnunk azokról, akiknek természetes adottságuk a közösségteremtés. Azokról a fiatalokról, akiknek a közelében földerülnek az arcok, szavuk és jelenlétük elsimítja az ellentéteket, és közös vállalkozásokra lelkesít. Ha az ilyen vezetésre termett fiatalember vagy lány meghallja Krisztus szavát, akkor már nem akármilyen közösségteremtésre, hanem a Krisztus Testének építésére készül. Megérti, hogy vezetői képességét nem azért kapta, hogy mások fölött basáskodjék, vagy népszerűségre vadásszon, hanem hogy sokakat szolgáljon. Arra, hogy önmagában és a környezetében otthont adhasson a sok önmagától menekülő otthontalan embernek. Mások tehetségét nem nyomja el, versenytársait nem löki félre, hanem azon igyekszik, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben kibontakoztassa talentumait a közösség javára. Képes örülni a mások sikerének és népszerűségének. Az eredmény fontos számára, nem az hogy ő maga csillogjon. A tudásszomj is nagyon hasznos lehet az istenszolgálatban. Ha valaki valóban az igazságra éhezik, és nem a tudós embernek kijáró tiszteletre, azzal valójában már elindult az Istenkeresés útján. Hiszen nemcsak a teológia, hanem bármelyik tudományág művelése a minden igazság és valóság Forrásához visz közelebb. Minden igazság "szent", amennyiben az Isteni Igazság feltétlen és örök jellegében részesedik. A valóban tudós ember soha nem tetszeleg azzal, hogy ő birtokolja az igazságot, tanítványainak pedig kegyesen kiosztja tudása morzsáit. Egész életében a szó legnemesebb értelmében tanuló marad, soha nem elégszik meg azzal, amit tud, hiszen minden megválaszolt kérdés újabb kérdéseket vet fel. Az igazság iránti tisztelete végső fokon a transzcendens isteni igazságnak szól, és ahhoz hozza közelebb a környezetét. Többször elnéztem egy-egy diákom arcát, amint egy nehéz matematikai problémán dolgozott. A figyelem, a tisztelet és összeszedettség közvetlenül a matematikai példának szólt, mégis úgy tűnt, mintha a gyermek imádkoznék. Végső fokon az igazság iránti feltétlen tisztelet az Isten iránti tiszteletet sugározza az emberek felé. Hadd érzékeltessem mindezt egy igaz történettel. Még a kommunista időkben történt: Dienes Valériával beszélgetést készített a Magyar Állami Televízió. A nemzetközileg elismert filozófus, nyelvtudós és matematikus már a kilencvenes éveiben járt, de rendkívüli értelmi képességeit még teljes mértékben birtokolta. Dienes Valéria mélyen hívő keresztény volt, hite átjárta életét és tudományos kutatómunkáját. Az újságíró természetesen gondosan került minden vallásos témát. Mégis nem sokkal ez után a filozófusnő levelet kapott: "Én soha önről a TV interjú előtt nem hallottam, mivelhogy egyszerű kazánkovács vagyok. De amint hallgattam, megértettem, hogy van Isten." Íme a tudós igehirdetése. Anélkül hogy Isten nevét egyszer is említette volna, olyan igazság iránti tisztelet és odaadás sugárzott az öreg hölgyből, hogy az Istenhez vezető kegyelem eszközévé vált. Az esztétikum iránti fogékonyság is elindíthat egy hivatást. A szépség szeretete istenszeretetté fejlődhet. De ehhez a szépségszerető léleknek meg kell térnie. Rá kell jönnie arra, hogy a szentmise és a zsolozsma célja nem esztétikai élmények halmozása, hanem istenszolgálat. Ha azért választja valaki a szerzeteséletet, hogy esztétikai hajlamait kielégítse, ezer dolog fogja sérteni a szemét és a fülét. Hamarosan kénytelen lesz elmenekülni. Ha az esztéta meg akar maradni a papi vagy szerzetesi hivatásban, el kell fogadnia, hogy az igazság fontosabb az esztétikumnál. Akkor is imádkoznia és szolgálnia kell, ha éppen nincsen esztétikai élménye. Paradox módon, ha valaki az igazságot, őszinteséget és alázatot az esztétikumnál többre becsüli, szépérzéke is továbbfejlődik. Megérti, hogy végső fokon az igazság és a szépség egymástól elválaszthatatlan értékek. Pl. a valóban szép liturgikus zene igaz is. Egyik diákom megjegyezte a nagypénteki liturgia után: "Arra gondoltam, ha valakinek hitkételyei vannak, jöjjön el ide, hallgassa meg ezeket az énekeket." Valóban, az arra fogékony lélek megérzi, hogy csak az igazság ihlethet ilyen zenét. Az esztéta lélek, aki túljutott az esztétikum imádatán, nagyon is fontos szerepet tölthet be az egyházi szolgálatban. Minden egyházmegyében és szerzetesi közösségben szükség van olyan emberekre, akiknek fejlett és kiművelt a szépérzéke. Ezek nélkül nem volna szép liturgia, kihalna az Istenhez emelő ének és zene, a giccses képek és szobrok ellepnék a hodály- vagy előadóteremszerű templomokat.
Minden hivatás közös jellemzői
Sokfajta szerzetesközösség létezik, sőt az egyházmegyei pap is sokféle módon gyakorolhatja hivatását. De a különbözőségek ellenére minden igazi hivatásban három közös jellemző vonást találunk: az istenszeretet szenvedélyét, a fokozatosan táguló és mélyülő emberszeretetet és a reális önismeretre, önnevelésre való készséget.
Az istenszeretet szenvedélye
A fent említett típusok, a nagyra törő, a közösségteremtő vezető egyéniség, a tudós, az esztéta nyilván sokféle evilági hivatásban is megszentelhetik természetes adottságaikat. De akiben az istenszeretet szenvedélye ég -vagy akárcsak parázslik-, azt semmi ki nem elégítheti ezen a földön. Az ilyen fiatal természetesen fordul a szerzetesi vagy papi hivatás felé. Ha Isten a lét, az igazság és a jóság végtelen teljessége, akkor miként választhatna más célt saját életének? Hogyan találhatna nagyobb örömet annál, Aki maga a boldogság? Megérti, hogy nem lehet nagyobb szeretet a Krisztusénál, ezért ő Krisztust akarja, fenntartás, kerülőút és közbülső állomások nélkül. Az ilyen szív boldogan ismétli Szent Ferenc imádságát: "Istenem, mindenem" Vagy Szent Tamásét, aki ezt válaszolta a kereszten függő Krisztusnak, Aki minden kérését teljesítette volna: "csak Téged akarlak, Uram!" Kezdetben az istenszeretet szenvedélye csak abban nyilvánul meg, hogy a lélek vágyakozik e szenvedély után. Szeretné az Istent szenvedélyesen szeretni és fáj neki, hogy nem képes rá. Az ilyen lélek derüljön fel, hiszen Isten maga szítja a szeretet utáni vágyat benne. Ha kitart, ha kész minden árat megfizetni, az Isten fokozatosan beteljesíti vágyát, amelyet Ő maga ültetett el a lelkében.
A táguló és mélyülő emberszeretet
A keresztény tanításban isten- és emberszeretet elválaszthatatlanok. A Ciszterci Generáliskáptalan Nyilatkozata klasszikus tömörséggel fogalmazta meg a két szeretet egységét: A szeretetnek oszthatatlanul, mintegy egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie, akit Isten a maga képére teremtett, és akit Krisztus vére árán váltott meg. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia (42. pont.). Az istenszeretettel nagyon könnyen becsaphatjuk magunkat. Ha édes békét érzünk, mikor Istenre gondolunk, könnyen azt képzeljük, hogy szeretjük az Istent. Pedig az istenszeretet valódiságát az dönti el, hogy szeretjük-e a felebarátunkat: Ha valaki azt mondja: "Szeretem az Istent", a testvérét azonban gyűlöli, az hazudik, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát (1Jn 20). Az igazi hivatástudat mindig magába zárja a vágyat és a képességet, hogy felebarátunkat önmagáért szeressük. A hamis jámborság viszont a felebarátot a jó cselekedek tárgyává fokozza le, és az érdemszerzés eszközévé alacsonyítja. Az igazi szeretet viszont az isteni szeretetet utánozva a másik embert önmagáért szereti. A szeretet gyakorlásában nem játssza meg magát, nem hízeleg és nem képmutató. Képes önmagát adni, képes a másik embert önmagába fogadni. De ne csüggedj, ha őszintén szeretni akarod a felebarátodat, de úgy érzed, hogy nem tudod. Nincs ok a kétségbeesésre. Isten hajlandó csodát művelni annak a kedvéért, akinek akkora hite van, mint egy mustármag: Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és annak, aki zörget, megnyitják az ajtót (Lk 11, 9-10). Az Isten meg tudja gyógyítani azt a félénk embert, aki szeretne visszavonulni a többiektől, mert attól fél, hogy kivetik maguk közül. Képessé tesz minket arra, hogy legyőzzük a rettegést, tudjunk szeretet adni és elfogadni. Csak vágyódjunk és imádkozzunk szakadatlanul az igaz szeretet kegyelméért.
A reális önismeret és önnevelés
Félelmetes tehetségünk van arra, hogy nemcsak a másik embernek tudjunk meggyőzően hazudni, de önmagunknak is: "Meggyőzöm magamat arról, hogy kisebb kilengésektől eltekintve én lényegében kedves, nagylelkű és szerető szívű ember vagyok, csak az szomorít el, hogy a környezetem ezt nem látja be. Több jel arra mutat, hogy inkább kellemetlen, nagyképű, leereszkedő típusnak könyvelnek el. Ugyanakkor nagyon csodálkozom, hogy a barátom nem veszi észre, milyen nagyképűen és leereszkedően viselkedik. Mindenki tudja, csak ő nem." Ha nincs reális képünk önmagunkról, pontosabban, ha sikeresen letagadjuk a valóságot önmagunk előtt, az imádságban is pózolni fogunk. Hálát adunk az Istennek, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többi ember, hálátlan, templomba nem járó, kötelességeit elhanyagoló. Észre sem vesszük, hogy mint az a bizonyos farizeus, nem azért adunk hálát az Istennek, mert jók vagyunk, hanem azért, mert egyedül mi vagyunk jók. S így tulajdonképpen örülünk a többi ember rosszaságának. Szent Bernát szerint ez a farizeusi magatartás minden olyan emberben ott szunnyad, aki még nem indult el a fájdalmas önismeret útján. Az is hajlamos lehet az önámításra, akit megérintett a hivatás kegyelme. De aki engedelmeskedik a kegyelemnek, az hajlandó szembesülni önmagával. Sőt kéri az Istent, hogy tárja fel előtte bűneit, azért hogy megbánhassa őket. Éhezi és szomjazza az igazságot, önmaga igazságát is. A Jóisten azonban végtelen tapintattal vezeti a lelket, bűneit csak fokozatosan mutatja meg, nehogy kétségbeessen. A kegyelemmel együttműködő lélek elfogadja, sőt kéri a környezete kritikáját és hálás is érte. Tudja, hogy a kívülállók sokkal objektívabban látják őt, mint saját maga. Ezért eredményes pap- és szerzetesnevelés csak olyan közösségben lehetséges, amelyben létezik elöljáró és lelkivezető, s a közösség mint közösség törekszik a helyes önismeretre. A lelki élet elején gyakran megtörténik, hogy az őszintén törekvő lélek közel kerül a kétségbeeséshez. Minél nagyobb erőfeszítéssel harcol hibái ellen, annál biztosabban ér el egy olyan kritikus pontot, ahol be kell látnia: "Hiába minden. Nem tudok kimászni a gőg, a testiség, az önzés mocsarából. A küzdelem csak fokozza a kísértést." Ha nem veszti el a hitét és bizalmát, akkor éppen ez a pont lehet a kegyelem órája. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy még a legszilárdabb akaraterő sem elégséges az üdvösséghez. Az ilyen lelki szegény azután Szent Bernát szerint meghallja az isteni szózatot: "boldogok a lelki szegények." Megérti, hogy éppen saját nyomorúsága hívja le rá az Isten kegyelmét. Mihelyt minden reményét az Isten megbocsátó és gyógyító kegyelmébe helyezi, az Isten megkezdi benne gyógyító és megszentelő munkáját: az önmaga nyomorát elismerő lélek már nem fogja többé erényeit önmagának tulajdonítani. Nem is kapaszkodik a többi ember fölé. Egy szinten látja magát embertársaival, pontosabban egy szinttel lejjebb, hiszen a saját erkölcsi nyomorát első kézből ismeri, míg a többiéről nincs közvetlen élménye. Mindenesetre most már testvérnek fogadja el embertársait, a közös bűnbánat, a megbocsátás és megszentelődés reménye egy közösséggé kovácsolja azokat, akik egy lelki iskolába járnak. Persze nem elég arra várni, hogy az Isten gyógyító és megszentelő kegyelme átalakítson minket. Csak akkor teszi meg, ha továbbra is minden erőnkkel dolgozunk önmagunk megjavításán. Loyolai Szent Ignác mondta: "A lelki haladást nem lehet arckifejezésen, gesztusokon, természetes talentumokon vagy a magány szeretetén lemérni. A lelki haladás mértéke az elszántság, amellyel valaki önmagát neveli."
Forrás: Zirci Ciszterci Apátság
Szobájának ablakai a kertre nyíltak, a kertünk árnyas volt, vén fákkal, azokon meg éppen fakadoztak a tavaszi rügyek, megjöttek a korai vándormadarak, bekacagtak, bedaloltak az ablakán. Egyszer csak, ahogy elnézegette őket és elgyönyörködött bennük, azoktól is bocsánatot kért: "Isten madárkái, boldog madárkák, ti is bocsássatok meg nekem, mert vétettem ellenetek is." Ezt akkor már egyikünk se tudta megérteni, de ő sírt örömében: "Hát igen, isteni pompa vett körül: madarak, fák, rétek, az égbolt, csak én éltem gyalázatban, csak én ócsároltam le mindent, a szépséget és a pompát meg egyáltalán nem vettem észre." A fiatal Zozima szívében eltörölhetetlenül megmaradt ez az élmény, és amint mondja: "a maga idejében fel kellett ébrednie, meg kellett szólalnia".
Találkozás Jézus Krisztussal
Egyetlen hivatás sem fejlődhet ki a Jézus Krisztus követése nélkül. De vannak olyanok, akiknek a hivatás kezdeti indítását is a Jézus Krisztussal való találkozás adta meg. Nemcsak Szent Antal és Szent Ferenc hallotta Krisztus szavait: "Még egy valaminek híjával vagy. Add el mindenedet és add a (pénzt) a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben és jöjj, kövess engem" (Mk 10, 21). Jézus ma is ránéz egy-egy fiatalra, és az nem tudja nem magára értelmezni Jézus szavait. Tusakodik ellene, próbálja elfelejteni, de újra meg újra visszhangzik a lelkében. Amíg ellenáll, szomorú és nyugtalan, de ha arra gondol, hogy esetleg mégis enged a hívásnak, a béke és öröm ígérete tölti el.
Segíteni az embereken
Gyakran a fiatalember és a fiatal lány csak általánosságban képes megfogalmazni életcélját. Csak annyit lát világosan, hogy segíteni akar az embereken. De mi legyen? Orvos, pszichiáter, tanár, ápoló? Mindegyik hasznos és vonzó hivatás. Egy nap azonban ráébred, hogy a legfontosabb Krisztust elvinni az emberekhez, közreműködni a Krisztussal való találkozásban. A megfeszített és megdicsőült Krisztus Testével táplálni az embereket, az Ő békéjét adni a bűnbánat szentségében, Krisztus tanítását közvetítve Krisztus vonásait kialakítani bennük - lehet-e ennél nagyszerűbb vállalkozás? Az orvos a testi élet meghosszabbításán fáradozik, a pap, a szerzetes és a szerzetesnővér - mindegyik a maga módján -, a lélek és a test örök életre való felkészítésén. Bár a szerzetesnővér nem szolgáltatja ki a szentségeket, tanítása, imádsága, életének tanúsága lelkeket ment és nevel. Mind a pap, mind a férfi és női szerzetes hivatása, hogy személyében (tágabb értelemben vett) szentségi jellé váljon: nemcsak szava, hanem tettei és gesztusai is Krisztus szentségét és szeretetét közvetítsék.
A liturgia szeretete
Sokan azért gondolnak papi vagy szerzetesi hivatásra, mert megszerették a liturgiát. Szeretnek ministrálni, az oltár körül sürögni-forogni, szeretik az egyházi ruhákat, a zenét és a tömjénfüstöt. Arról álmodoznak, milyen nagyszerű lenne, ha ők is papokként szolgálhatnának. Mindez lehet egy kezdődő hivatás jele. De a döntő kérdés: eljut-e az ilyen fiatal az Eucharisztia szeretetéhez? A liturgikus jelektől a jelzett valósághoz, az esztétikumban való gyönyörködéstől a Krisztus áldozatával való azonosuláshoz? Az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus szeretete és imádása az egyik legmegbízhatóbb jele a papi hivatásnak. Ma sok fiatalt a liturgikus közösség vonz, azért készül a papságra, hogy ilyen közösségeket formálhasson. Fontos azonban, hogy ne a közösséget imádják, hanem azt a Jézust, akinek a feláldozott Teste és Vére táplálja egy Testté azokat, akik Vele egyesülnek. Vannak azonban olyan jelentkezők is, akik azért keresik a liturgia fényét és a papi rend méltóságát, mert valamilyen lelki ferdeséget akarnak ily módon elleplezni. Kiélik magukat a szerepjátszásban, a mások dirigálásában, de nem tudnak eljutni a lelki valóságok szeretetére. Ha nem tudnak vagy nem akarnak megváltozni, az ilyeneknek nincsen helye sem a szemináriumban sem a szerzetesi közösségben.
A hivatás természetes alapjai
A kegyelem hívása feltételez valamilyenfajta természetes "nyersanyagot", olyan energiaforrásokat, amelyeket magasabb célokra irányíthat és megszentelhet. Ha a természetes energiaforrások hiányoznak, a hivatás aligha képes a személyt átformálni. Ha nincs, amit lángra gyújtson, a leghatékonyabb gyújtós is kialszik. Persze az is lehetséges, hogy az isteni hívás áttör a személy gátlásain, és hatalmas szunnyadó energiákat szabadít fel a lélek mélyéről. De nézzük itt a lélek tudatos, természetes energiaforrásait. Pl. a nagyratörés ambícióját. Akit ilyen vágy mozgat, az mindent elkövet, hogy valami nagyot alkosson, vagy hogy fontos személlyé váljék. Először csak a szülei, önmaga és környezete szemében akar nagynak tűnni. Ám ha elfogadja Krisztus hívását, az ilyen nagyra törő ember nagylelkű krisztuskövetővé válhat. Megérti azt, hogy az egyetlen igazi nagyság az Isten nagysága, és ez leginkább az Isten alázatosságában mutatkozik meg. Ezért hajlandó minden földi ambíció föladására, és Krisztusért nagylelkűen mindenét odaadja. Érte még az emberek megvetését, életének látszólagos eredménytelenségét is elfogadja. Élete gyümölcseit pedig egészen Isten kezébe teszi le, és már attól sem fél, ha üres kézzel kell megjelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Külön kell szólnunk azokról, akiknek természetes adottságuk a közösségteremtés. Azokról a fiatalokról, akiknek a közelében földerülnek az arcok, szavuk és jelenlétük elsimítja az ellentéteket, és közös vállalkozásokra lelkesít. Ha az ilyen vezetésre termett fiatalember vagy lány meghallja Krisztus szavát, akkor már nem akármilyen közösségteremtésre, hanem a Krisztus Testének építésére készül. Megérti, hogy vezetői képességét nem azért kapta, hogy mások fölött basáskodjék, vagy népszerűségre vadásszon, hanem hogy sokakat szolgáljon. Arra, hogy önmagában és a környezetében otthont adhasson a sok önmagától menekülő otthontalan embernek. Mások tehetségét nem nyomja el, versenytársait nem löki félre, hanem azon igyekszik, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben kibontakoztassa talentumait a közösség javára. Képes örülni a mások sikerének és népszerűségének. Az eredmény fontos számára, nem az hogy ő maga csillogjon. A tudásszomj is nagyon hasznos lehet az istenszolgálatban. Ha valaki valóban az igazságra éhezik, és nem a tudós embernek kijáró tiszteletre, azzal valójában már elindult az Istenkeresés útján. Hiszen nemcsak a teológia, hanem bármelyik tudományág művelése a minden igazság és valóság Forrásához visz közelebb. Minden igazság "szent", amennyiben az Isteni Igazság feltétlen és örök jellegében részesedik. A valóban tudós ember soha nem tetszeleg azzal, hogy ő birtokolja az igazságot, tanítványainak pedig kegyesen kiosztja tudása morzsáit. Egész életében a szó legnemesebb értelmében tanuló marad, soha nem elégszik meg azzal, amit tud, hiszen minden megválaszolt kérdés újabb kérdéseket vet fel. Az igazság iránti tisztelete végső fokon a transzcendens isteni igazságnak szól, és ahhoz hozza közelebb a környezetét. Többször elnéztem egy-egy diákom arcát, amint egy nehéz matematikai problémán dolgozott. A figyelem, a tisztelet és összeszedettség közvetlenül a matematikai példának szólt, mégis úgy tűnt, mintha a gyermek imádkoznék. Végső fokon az igazság iránti feltétlen tisztelet az Isten iránti tiszteletet sugározza az emberek felé. Hadd érzékeltessem mindezt egy igaz történettel. Még a kommunista időkben történt: Dienes Valériával beszélgetést készített a Magyar Állami Televízió. A nemzetközileg elismert filozófus, nyelvtudós és matematikus már a kilencvenes éveiben járt, de rendkívüli értelmi képességeit még teljes mértékben birtokolta. Dienes Valéria mélyen hívő keresztény volt, hite átjárta életét és tudományos kutatómunkáját. Az újságíró természetesen gondosan került minden vallásos témát. Mégis nem sokkal ez után a filozófusnő levelet kapott: "Én soha önről a TV interjú előtt nem hallottam, mivelhogy egyszerű kazánkovács vagyok. De amint hallgattam, megértettem, hogy van Isten." Íme a tudós igehirdetése. Anélkül hogy Isten nevét egyszer is említette volna, olyan igazság iránti tisztelet és odaadás sugárzott az öreg hölgyből, hogy az Istenhez vezető kegyelem eszközévé vált. Az esztétikum iránti fogékonyság is elindíthat egy hivatást. A szépség szeretete istenszeretetté fejlődhet. De ehhez a szépségszerető léleknek meg kell térnie. Rá kell jönnie arra, hogy a szentmise és a zsolozsma célja nem esztétikai élmények halmozása, hanem istenszolgálat. Ha azért választja valaki a szerzeteséletet, hogy esztétikai hajlamait kielégítse, ezer dolog fogja sérteni a szemét és a fülét. Hamarosan kénytelen lesz elmenekülni. Ha az esztéta meg akar maradni a papi vagy szerzetesi hivatásban, el kell fogadnia, hogy az igazság fontosabb az esztétikumnál. Akkor is imádkoznia és szolgálnia kell, ha éppen nincsen esztétikai élménye. Paradox módon, ha valaki az igazságot, őszinteséget és alázatot az esztétikumnál többre becsüli, szépérzéke is továbbfejlődik. Megérti, hogy végső fokon az igazság és a szépség egymástól elválaszthatatlan értékek. Pl. a valóban szép liturgikus zene igaz is. Egyik diákom megjegyezte a nagypénteki liturgia után: "Arra gondoltam, ha valakinek hitkételyei vannak, jöjjön el ide, hallgassa meg ezeket az énekeket." Valóban, az arra fogékony lélek megérzi, hogy csak az igazság ihlethet ilyen zenét. Az esztéta lélek, aki túljutott az esztétikum imádatán, nagyon is fontos szerepet tölthet be az egyházi szolgálatban. Minden egyházmegyében és szerzetesi közösségben szükség van olyan emberekre, akiknek fejlett és kiművelt a szépérzéke. Ezek nélkül nem volna szép liturgia, kihalna az Istenhez emelő ének és zene, a giccses képek és szobrok ellepnék a hodály- vagy előadóteremszerű templomokat.
Minden hivatás közös jellemzői
Sokfajta szerzetesközösség létezik, sőt az egyházmegyei pap is sokféle módon gyakorolhatja hivatását. De a különbözőségek ellenére minden igazi hivatásban három közös jellemző vonást találunk: az istenszeretet szenvedélyét, a fokozatosan táguló és mélyülő emberszeretetet és a reális önismeretre, önnevelésre való készséget.
Az istenszeretet szenvedélye
A fent említett típusok, a nagyra törő, a közösségteremtő vezető egyéniség, a tudós, az esztéta nyilván sokféle evilági hivatásban is megszentelhetik természetes adottságaikat. De akiben az istenszeretet szenvedélye ég -vagy akárcsak parázslik-, azt semmi ki nem elégítheti ezen a földön. Az ilyen fiatal természetesen fordul a szerzetesi vagy papi hivatás felé. Ha Isten a lét, az igazság és a jóság végtelen teljessége, akkor miként választhatna más célt saját életének? Hogyan találhatna nagyobb örömet annál, Aki maga a boldogság? Megérti, hogy nem lehet nagyobb szeretet a Krisztusénál, ezért ő Krisztust akarja, fenntartás, kerülőút és közbülső állomások nélkül. Az ilyen szív boldogan ismétli Szent Ferenc imádságát: "Istenem, mindenem" Vagy Szent Tamásét, aki ezt válaszolta a kereszten függő Krisztusnak, Aki minden kérését teljesítette volna: "csak Téged akarlak, Uram!" Kezdetben az istenszeretet szenvedélye csak abban nyilvánul meg, hogy a lélek vágyakozik e szenvedély után. Szeretné az Istent szenvedélyesen szeretni és fáj neki, hogy nem képes rá. Az ilyen lélek derüljön fel, hiszen Isten maga szítja a szeretet utáni vágyat benne. Ha kitart, ha kész minden árat megfizetni, az Isten fokozatosan beteljesíti vágyát, amelyet Ő maga ültetett el a lelkében.
A táguló és mélyülő emberszeretet
A keresztény tanításban isten- és emberszeretet elválaszthatatlanok. A Ciszterci Generáliskáptalan Nyilatkozata klasszikus tömörséggel fogalmazta meg a két szeretet egységét: A szeretetnek oszthatatlanul, mintegy egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie, akit Isten a maga képére teremtett, és akit Krisztus vére árán váltott meg. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia (42. pont.). Az istenszeretettel nagyon könnyen becsaphatjuk magunkat. Ha édes békét érzünk, mikor Istenre gondolunk, könnyen azt képzeljük, hogy szeretjük az Istent. Pedig az istenszeretet valódiságát az dönti el, hogy szeretjük-e a felebarátunkat: Ha valaki azt mondja: "Szeretem az Istent", a testvérét azonban gyűlöli, az hazudik, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát (1Jn 20). Az igazi hivatástudat mindig magába zárja a vágyat és a képességet, hogy felebarátunkat önmagáért szeressük. A hamis jámborság viszont a felebarátot a jó cselekedek tárgyává fokozza le, és az érdemszerzés eszközévé alacsonyítja. Az igazi szeretet viszont az isteni szeretetet utánozva a másik embert önmagáért szereti. A szeretet gyakorlásában nem játssza meg magát, nem hízeleg és nem képmutató. Képes önmagát adni, képes a másik embert önmagába fogadni. De ne csüggedj, ha őszintén szeretni akarod a felebarátodat, de úgy érzed, hogy nem tudod. Nincs ok a kétségbeesésre. Isten hajlandó csodát művelni annak a kedvéért, akinek akkora hite van, mint egy mustármag: Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és annak, aki zörget, megnyitják az ajtót (Lk 11, 9-10). Az Isten meg tudja gyógyítani azt a félénk embert, aki szeretne visszavonulni a többiektől, mert attól fél, hogy kivetik maguk közül. Képessé tesz minket arra, hogy legyőzzük a rettegést, tudjunk szeretet adni és elfogadni. Csak vágyódjunk és imádkozzunk szakadatlanul az igaz szeretet kegyelméért.
A reális önismeret és önnevelés
Félelmetes tehetségünk van arra, hogy nemcsak a másik embernek tudjunk meggyőzően hazudni, de önmagunknak is: "Meggyőzöm magamat arról, hogy kisebb kilengésektől eltekintve én lényegében kedves, nagylelkű és szerető szívű ember vagyok, csak az szomorít el, hogy a környezetem ezt nem látja be. Több jel arra mutat, hogy inkább kellemetlen, nagyképű, leereszkedő típusnak könyvelnek el. Ugyanakkor nagyon csodálkozom, hogy a barátom nem veszi észre, milyen nagyképűen és leereszkedően viselkedik. Mindenki tudja, csak ő nem." Ha nincs reális képünk önmagunkról, pontosabban, ha sikeresen letagadjuk a valóságot önmagunk előtt, az imádságban is pózolni fogunk. Hálát adunk az Istennek, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többi ember, hálátlan, templomba nem járó, kötelességeit elhanyagoló. Észre sem vesszük, hogy mint az a bizonyos farizeus, nem azért adunk hálát az Istennek, mert jók vagyunk, hanem azért, mert egyedül mi vagyunk jók. S így tulajdonképpen örülünk a többi ember rosszaságának. Szent Bernát szerint ez a farizeusi magatartás minden olyan emberben ott szunnyad, aki még nem indult el a fájdalmas önismeret útján. Az is hajlamos lehet az önámításra, akit megérintett a hivatás kegyelme. De aki engedelmeskedik a kegyelemnek, az hajlandó szembesülni önmagával. Sőt kéri az Istent, hogy tárja fel előtte bűneit, azért hogy megbánhassa őket. Éhezi és szomjazza az igazságot, önmaga igazságát is. A Jóisten azonban végtelen tapintattal vezeti a lelket, bűneit csak fokozatosan mutatja meg, nehogy kétségbeessen. A kegyelemmel együttműködő lélek elfogadja, sőt kéri a környezete kritikáját és hálás is érte. Tudja, hogy a kívülállók sokkal objektívabban látják őt, mint saját maga. Ezért eredményes pap- és szerzetesnevelés csak olyan közösségben lehetséges, amelyben létezik elöljáró és lelkivezető, s a közösség mint közösség törekszik a helyes önismeretre. A lelki élet elején gyakran megtörténik, hogy az őszintén törekvő lélek közel kerül a kétségbeeséshez. Minél nagyobb erőfeszítéssel harcol hibái ellen, annál biztosabban ér el egy olyan kritikus pontot, ahol be kell látnia: "Hiába minden. Nem tudok kimászni a gőg, a testiség, az önzés mocsarából. A küzdelem csak fokozza a kísértést." Ha nem veszti el a hitét és bizalmát, akkor éppen ez a pont lehet a kegyelem órája. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy még a legszilárdabb akaraterő sem elégséges az üdvösséghez. Az ilyen lelki szegény azután Szent Bernát szerint meghallja az isteni szózatot: "boldogok a lelki szegények." Megérti, hogy éppen saját nyomorúsága hívja le rá az Isten kegyelmét. Mihelyt minden reményét az Isten megbocsátó és gyógyító kegyelmébe helyezi, az Isten megkezdi benne gyógyító és megszentelő munkáját: az önmaga nyomorát elismerő lélek már nem fogja többé erényeit önmagának tulajdonítani. Nem is kapaszkodik a többi ember fölé. Egy szinten látja magát embertársaival, pontosabban egy szinttel lejjebb, hiszen a saját erkölcsi nyomorát első kézből ismeri, míg a többiéről nincs közvetlen élménye. Mindenesetre most már testvérnek fogadja el embertársait, a közös bűnbánat, a megbocsátás és megszentelődés reménye egy közösséggé kovácsolja azokat, akik egy lelki iskolába járnak. Persze nem elég arra várni, hogy az Isten gyógyító és megszentelő kegyelme átalakítson minket. Csak akkor teszi meg, ha továbbra is minden erőnkkel dolgozunk önmagunk megjavításán. Loyolai Szent Ignác mondta: "A lelki haladást nem lehet arckifejezésen, gesztusokon, természetes talentumokon vagy a magány szeretetén lemérni. A lelki haladás mértéke az elszántság, amellyel valaki önmagát neveli."
Forrás: Zirci Ciszterci Apátság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése