Általában nem szeretek magamról beszélni, de azért mégis egy pár mondatban megpróbálom összefoglalni hivatásomat, az életemről és magamról szóló rövid történetemet.
Az isteni akarat és gondviselés úgy akarta, hogy 1985. április 1-jén szülessek Gyergyószentmiklóson, épp akkor, amikor az első virágok kezdenek nyílni, vagyis azok, amelyek a természet ébredezését jelzik. Szüleim úgy döntöttek, hogy Ervinnek hívnak, és Vaslábon fogunk lakni. Nem is volt olyan régen, csak 26 év telt el azóta, és remélem még sok fog eltelni. Szép tájakon nőttem fel, megismertem a természet szépségét, a hegyek varázsát, a fenyőfák illatát és a madarak csipogását.
19 évet töltöttem el az otthoni tájakon, de az élet aztán úgy hozta, hogy csak néha látogatok vissza oda, ahonnan elindultam a jövő felére mégpedig azon jövő felé, amelyet választottam, és amelyre azt mondják, hogy ajándékba kaptam valakitől, akit kevésbé ismerünk, de annál többet keressük. De minél jobban keressük és minél jobban ismerjük, kezdünk rájönni, hogy még mindig csak az első lépéseknél és oldalaknál tartunk.
Isten jósága szerető szülőkkel, kedves és jó testvérekkel ajándékozott meg, akikre mindig számíthatok bármilyen helyzetben. A három testvér, akik gyerekkorukban mindig együtt voltak, most a világ különböző részein valósítják meg gyerekkori álmaikat. Sokat köszönhetek nekik, hogy eljutottam a papszentelésig, de különösképpen öcsémnek, aki nemcsak a boldog pillanatokban, hanem a nehéz időkben is bátorított és buzdított a kitartásra.
Egy olyan közösségben nőttem fel, ahol életre szóló barátságokat kötöttem, és ahol kialakult a jóra való felfogásom. Egykori barátaimmal találkozva a beszélgetések közben legtöbben kérdéseket tesznek fel kíváncsian, arra utalva, hogy megvalósult-e fiatalkori álmom.
Már az álmokról beszélve azt írhatom, hogy az én gyerekkori álmaim és elképzeléseim az eddigi rövid életem során sokat változtak. Sok mindent szerettem volna megvalósítani és sok életpálya, hivatás közül választani. Az álmok megvalósítása még várhat, de a hivatást már kiválasztottam. Így hát június 29-én Isten kegyelméből az érsek atya pappá szentel, és döntéseim szerint papként fogom a további életemet élni. Amikor a papságról beszélek, legtöbben azt kérdezik, miért épp ezt választottam. Kedves olvasó! Az az igazság, hogy erre nagyon sok választ lehet keresni és adni, de személyes meglátásom szerint a papi hivatást nehéz megmagyarázni. Egy vágy, egy érzés, ami ha jelen van az ember szívében és megébredt, akkor követi. Gondolom, ilyet mindenki érez, amikor az élete hivatására gondol. Szép és egyúttal nehéz is ez a hivatás, de a jóra és a szépre kell figyelni, nem a nehézségekre.
Lelkesedéssel és örömmel kezdtem 2004-ben a teológiai tanulmányaimat a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Akkor arra gondoltam, milyen sok az a hat, illetve hét év, ami még előttem áll, de visszanézve hihetetlen, milyen hamar elrepültek ezek az évek. Itt, a teológián nemcsak tanítottak, információkat közöltek, hanem közösségben élve azt mondhatom, hogy megtanultam, hogy csak együtt, egymást gazdagítva, egymás hibáitól eltekintve lehetünk jó papok és jó keresztények. Négy év teológiai tanulmány után az úgynevezett gyakorlati éven belekóstolhattam és betekinthettem a papi életbe, hogy milyen is egy plébánián élni és dolgozni. Gyakorlati évemet Csíkszeredában a Szent Kereszt plébánián, majd Marosvásárhelyt a Keresztelő Szent János plébánián töltöttem. Hálás vagyok mindazoknak, akik ebben az időben bevezettek a plébániai életbe és megerősítettek, ha néha kételkedően tekintettem hivatásomra.
Egyik tanárom mindig azt mondta: ha valami nehézség is van vagy volt a hét év alatt, a végére minden megszépül. Érdekes, hogy a legszebb emlékek, amelyeken nevetni tudok vagy tudunk a barátaimmal, azok éppen a nehezebb időkből valók.
Visszanézve az elmúlt évekre az isteni gondviselést fedezem fel, azt, hogy mennyire csodálatosan alakult a hivatásom. A jelent nézve öröm tölt el, hogy Isten meghívott a papi szolgálatra. A jövőt pedig bizalommal és reménnyel szemlélem. Azért is választottam papi jelmondatomul Szent Pio atya egyik mondását: Múltamat irgalmadba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet gondviselésedbe ajánlom. Bízom abban, hogy ha Isten meghívott, akkor erőt is fog adni, hogy meg tudjam tenni mindazt, amit rám bíz az ő legnagyobb dicsőségére.
Farkas Ervin
Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése