Előadás a papságról 1.

A megtestesülés 2.000. évfordulójára való felkészülés óta több ízben voltunk tanúi és részesei annak, hogy szentatyáink különböző emlékéveket hirdettek meg, amelyek célja, hogy egy-egy hittitokra figyelve elmélyüljünk keresztény hivatásunkban. Nemcsak a lelkipásztorok, de az egész Katolikus Egyház örömmel fogadta, hogy XVI. Benedek pápánk a plébánosok védőszentje, Viennay Szent János halálának 150. évfordulója alkalmából meghirdette a 2009. Jún. 19-től, 2010. Jún. 11-ig tartó papok évét, amelynek mottója: Krisztus hűsége – A papok hűsége.

Az előttünk álló esztendő céljáról Jún. 16-án ezt írta szentatyánk: „Az emlékév értelme, hogy minden pap elmélyítse elköteleződését a belső megújulásra, hogy nagyobb erővel és hatékonysággal lehessen az evangélium tanúja a mai világban.”,néhány nappal később,Júl. 1-ei katekézisében pedig így tanított: „Mind jobban ragyogjon az oltár ezen alázatos szolgájának a léte, vagyis teljes azonosulás a küldetésével.”

E kijelentések fényében látható, hogy a papok éve nemcsak emlékezés és ünneplés, hanem feladat is: kötelességünk teljes szívvel, minden erővel törekedni a belső megújulásra, mély elkötelezettségre, amely abból áll, hogy mind inkább azonosulunk Küldőnkkel és küldetésünkkel.

            

1. A papi hivatás – Nihil et omnia

A papi hivatásról való gondolkodásunk kiindulópontja lehet az, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz: „Minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel… Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem Isten hív.” (Zsid 5,1-2. 4)

A pap, bár Isten kiválasztottja, emberek közül való, így ő maga is hordozza az emberi természet fényét és árnyékát, erősségét és gyöngeségét, erényeit és gyarlóságát. Isten kiválasztása nem azt jelenti, hogy a lelkipásztor különb és jobb, mint a világi hívő, hanem más a feladata az Egyház közösségében. Mint mindenkit, a meghívott személyt is befolyásolja genetikai öröksége, környezete, neki is vannak érzelmei, küzdelmei, kételyei. Az emberek közüli kiválasztottság azonban nem lehet ok vétkeink, gyarlóságunk igazolására, hanem inkább az emberek javára kell, hogy szolgáljon, azáltal, hogy saját gyöngeségünk ismeretében együttérző irgalommal és jósággal tudunk fordulni másokhoz.

Az egyházatyák az emberi természet gyöngesége és a hivatás magasztossága kettősségét látva, és szem előtt tartva, hogy a lelkipásztor hivatása, hogy ne magának, hanem Istennek és az Egyháznak éljen mondják: „Sacerdos quid es tu? Nihil et omnia, O Sacerdos!” Ó pap, mi vagy te? Semmi és minden!

A papi hivatás és szolgálat méltóságát minden korban fönséges szavakkal magasztalják a lelki élet tanítómesterei. Nagy Szent Leó pápa szerint a papi méltóság annyira megelőzi a királyságot, amennyire a többi csillagokat fényességgel a nap. Aranyszájú Szent János és Szent Ambrus püspök állítják, hogy amennyivel becsületesebb a lélek a testnél, mennyország a földnél, a lelki áldások a világi gazdagságoknál, annyival fölségesebb a papok állapota, mint a királyoké.

A pap – bár az emberekért van – mégis elsősorban Isten szolgája, ezért mondják az egyházatyák hogy a papság fenséges, magasztos, angyali szolgálat! Aranyszájú Szent János egy olyan korban, amikor Egyiptom a lelki élet hőseivel, a „Lélek-hordozó” remetékkel büszkélkedett, a papot mutatja be, aki „a földön tölti be ugyan hivatását, de a mennyei hatalmasságokkal egy sorban van. Nem ember, nem angyal, nem arkangyal, se más teremtett hatalom, hanem maga a Vigasztaló rendelte ezt a szolgálatot, és ő is ad erőt, hogy bár testben maradva, angyali szolgálatot teljesíthessenek.”

Assisi Szent Ferenc a papi méltóságot az angyalénál is többre tartja, ezért mondja testvéreinek, ha találkoznak egy angyallal és egy pappal, előbb a papot köszöntsék!

Pázmány Péter a papi rend méltóságáról szóló prédikációjában magasztos szavakkal írja le, hogy ki a pap, mire hívja őt Isten: „Az egyházi szolgák a Krisztus nyájának legeltető pásztorai, kik a pásztorok Fejedelme után gondot viselnek az Isten juhaira. Ők az Isten titkainak tolmácsolói, a mennyei izenetek követei, a lelki áldomások kincstartói, az igazság trombitái, az üdvösséges jók sáfárai, Isten haragjának engesztelői, a lelkek megnyerésében Isten segítői, ők az Isten háza, sőt az egész világ fundamentumai, az Anyaszentegyház erős oszlopai, ezek vállán hordoztatik a hívek terhe, ezektől őriztetik az igazság, hogy győzelmet ne vehessen ellene a pokol, ők a mi lelkünk gondviselői, bűneink betegségének gyógyító doktorai, kikre bízta Isten a mennyből vett szelencéket, a szakramentumok orvossággát… És ha a testi orvosok fel nem támaszthatják a halottakat, feltámasztják a papok a lelki halálból a bűnösöket. A papok üdvösségünk szerzésének eszközei, veszedelmünk távoztatásának őrállói.”

A papok évében gyakran felidézzük Viennay Szent János életpéldáját, tanításait. A plébánosok védőszentje így beszél a papságról szóló katekézisében:

 „A szentség az embert Istenhez emeli. Mily hatalmas a pap… olyan ember, akit Isten minden hatalommal felruház…. Elmondhatjuk, hogy minden boldogság, minden kegyelem, minden mennyei ajándék a pap által érkezik el hozzánk… Mily hatalmas a pap! A pap nem érti meg hivatása nagyságát, míg el nem jut a mennybe. Ha már itt a földön megértené, bele is halna, de nem a félelembe, hanem a szeretetbe!”

A szent szolgálatra való kiválasztás és meghívás nem emberi érdem gyümölcse, hanem felülről származó ajándék,”hatalmas kincs elsősorban annak, aki kapja, de nagy ajándék az egész Egyháznak is, mert az ő életéhez és küldetéséhez kapcsolódik minden egyes meghívás.” A meghívás ajándék nemcsak a meghívottnak, hanem Isten egész népének, hiszen a papot az emberekért választják.

Lelkiismeret-vizsgálat alkalmával feltehetjük magunknak rendszeresen a kérdést: „Hálás vagyok-e Isten ajándékáért? Tudok-e annak örülni neki, vigyázok-e arra, mint felülről származó adományra? Isten ajándéka vagyok a rám bízottak számára?

A kiválasztásunk és meghívásunk ajándék, egyben szent titok is.       Miért mi vagyunk a kiválasztottak? Miért minket szólít Isten? Ezekre az alapvető kérdésekre sem tudunk adekvát válaszokat adni. Szent Pál alázatosan vallja, hogy Isten az oktalanokat, gyöngéket, alacsonyrendűeket választotta ki, azt ami semmi, hogy aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. (Vö. 1 Kor 27-32)

Az aranymisés II. János Pál a hivatás a meghívás ajándék és titok és mivoltát hangsúlyozza: „”Legmélyebb rétegében minden papi hivatás nagy titok, ajándék, amely végtelenül felülmúlja az embert. Közülünk, papok közül mindenki megtapasztalja ezt élete folyamán. Ennek az ajándéknak a nagyságával szemben megérezzük elégtelenségünket. A hivatás az isteni kiválasztás titka.”

A meghívás által szeretetkapcsolat születik a Meghívó és a meghívott, az Isten és az ember, a Szerető és szeretett lény között. „Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé is, egy Isten és ember közötti elmondhatatlan dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az Istennek válaszoló ember szabadsága közti dialógusé.”

A szeretetkapcsolatra adott igen válasz által, a megszólított Isten és az Ő népe, az Egyház szolgálatára ajándékozza életét! Admirabile commercium – csodálatos csere jön létre Isten és ember között. „Az ember Krisztusnak ajándékozza emberi mivoltát, hogy Ő rendelkezzen felette és az üdvösség eszközévé tegye, Krisztus elfogadja ezt az ajándékot és az embert mintegy Önmaga alteregójává, másává alakítja.”

         A csodálatos csere által a pap egyszerre semmi és minden.

E paradoxonról vall Henry McAddo püspök egyik himnuszában:

O Sacerdos, quid es tu?

Non es te, quia de nihilo.

Non es ad te, quia mediator ad Deum,

Non es tibi, quia sponsus ecclesiae,

Non es tui, quia servus omnium.

Non es tu, quia Dei minister es ergo?

Nihil et omnia, O Sacerdos.

Isten, aki minden ember szerető Atyja, aki mindenkit üdvözíteni akar a kiválasztás és meghívás után küldetést ad, a papnak, ami nem kisebb, mint folytatni az Egyszülött Fiú művét!

           

2. Küldetés – Alter Christus

Szentatyánk az emlékév egyik céljaként a papi küldetéssel és a Küldővel való azonosulást jelölte meg. Ha papi identitásunkat keressük, mindenekelőtt a Szentháromságban találjuk meg: az Atyában, aki Krisztus által nyilatkoztatja és közli Önmagát és a Szentlélek által létrehozza az Egyházat. A pap szentelése által „arra kap küldetést az Atyától, hogy Jézus Krisztus által - akihez mint népe Fejéhez és Pásztorához egész különlegesen hasonlóvá vált - a Szentlélek erejében éljen és dolgozzon az Egyház és a világ üdvössége szolgálatára.”

Ugyanakkor mivel a pap Krisztus által a Szentlélekben Isten népének szolgálatára kap küldetést, identitása háromdimenziós: szentlelkes, krisztológiai és egyházi. A Szentlélek erejében az Egyház közösségében kell folytatni az Üdvözítő művét, s ezért mondhatjuk a papság lényégéről: „Sacerdos est alter Christus!”A pap Krisztus képmása!

Küldetésünk, hogy in persona Christi, Krisztus személyében cselekedjünk. „A fölszentelt szolga egyházi szolgálatában maga Krisztus van jelen Egyháza számára, mint testének Feje, nyájának Pásztora, a megváltás áldozatának Főpapja és az igazság Tanítója. Ez az, amit az Egyház kifejez, amikor azt állítja, hogy a pap az egyházi rend szentségének erejéből in persona Christi Capitis, `Krisztusnak, a Főnek személyében cselekszik.”  

Krisztus evangéliuma mindenkor és mindenhol érvényes, ezért, nem szabad csüggednünk egy szekularizált, fogyasztói, egoista világban sem, még akkor sem, ha vallásgyakorló hívek létszáma kisebbséget alkot egy Istennel nem törődő világban. A világnak szüksége van a Megváltóra, de a küldötteknek sem lehet más sorsa, mint a sokszor visszautasított, megvetett, keresztre feszített Krisztusé. Ne veszítsük el soha reményünket, ne gondoljuk, hogy küldetésünk értelmetlen. II. János Pál pápa a harmadik évezred elején arra hívja föl figyelmünket, hogy a papság nem idejét múlt, s az emberek ma is szomjúhozzák Krisztust.

 „A hit hallásból ered” (Róm 10,17), ezért a papnak - aki az Isten országáról szóló evangéliumot hirdető Krisztus képmása – alapvető kötelessége az Ige szolgálata, amint azt a II. Vatikáni Zsinat fogalmazza: „Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe, melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papoknak, mint a püspök munkatársainak első kötelessége, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék.”

Az evangélium üzenete elsősorban a homíliában és a hitoktatásban hangzik el. A Megváltó Isten szeretetéről szóló örömhír már szentségénél fogva is megkívánja, hogy körültekintő gondossággal készüljünk az igehirdetés szolgálatára, a szentmisékre, ahol a vallásukat gyakorló híveket tanítjuk, csakúgy, mint azokra az alkalmakra, ahol azokat is megszólíthatjuk, akik nem gyakorolják hitüket. Ilyen alkalom lehet egy házasságkötés vagy egy temetés alkalma. Az igehirdetés során mindig Isten szavát kell tanítani, s mindenkit meg kell hívni a megtérésre és a szent életre.

A katekézis kérdésével kapcsolatosan a Klérus Kongregáció elmondja, hogy a plébános felelőssége, hogy a gyermekek és fiatalok katolikus nevelésben részesüljenek. Ugyan nem köteles a plébános személy szerint megoldani ezt, de gondoskodnia kell, hogy az evangélium üzenete eljusson az emberekhez. Nem kötelező, de mégis kívánatos, ha a különböző korosztályok katekézisébe bekapcsolódunk, mi lelkipásztorok: mindenekelőtt ilyenkor is az evangéliumit hirdetjük, másrészt a hívekkel való emberi közösségünk formálódik.

A pap fontos tevékenysége a szentségek kiszolgáltatása: „A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát.”

II. János Pál megfogalmazása szerint apostoli a pap, mint Isten követe és Krisztus képmása az Eucharisztia szolgája, a bűnbocsánat szentségében az isteni irgalmasság osztogatója, a lelkek vigasztalója.

A pap a szentségek kiszolgáltatásában az Egyházban és plébániáján az élet és az elevenség forrása.

A szentségek kiszolgáltatása különös alkalom, hiszen azok az élet nagy pillanataihoz, állomásaihoz, fordulópontjaihoz kötődnek. Ezen élethelyzetek pszichikai hátterét nem szabad figyelmen kívül hagyni, ilyenkor a felvevő átéli önmaga korlátait és ösztönösen is megnyílik Isten előtt. Noha a szentségek önmaguktól, ex opere  operato hatnak, mégis azok méltósága megköveteli, hogy kellő előkészülettel, teljes szívvel és odaadással kerüljenek kiosztásra.

Viennay Szent János így prédikált híveinek pap és a szentségek kapcsolatáról: „Az egyházi rend nélkül hogyan is találkoznánk Úrral? Ki az, aki által megjelenik Ő a tabernákulumban? A pap által. Ki az, aki életed kezdetén köszöntötte lelkedet? A pap. Ki táplálja lelkedet és erősíti annak zarándokútján? A pap. Ki készít fel, hogy megjelenj Isten előtt, s utoljára megtisztulj Krisztus vérében? A pap, mindig a pap. És ha ez a lélek meghal, ki támasztja fel, ki állítja helyre annak nyugalmát és békéjét?”

A szentségek közül különös jelentőséggel bír az Eucharisztia, amelyet az egyházi renddel egyszerre alapított Krisztus az utolsó vacsorán. Az Egyház az Eucharisztiából él, e szentség az életének forrása és csúcsa, ezért a lelkipásztori szolgálat központjában is az Eucharisztia áll.  „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek, és ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt ővele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa.”

Az Eucharisztia a helyi, azaz a plébániai közösség életének középpontja is, ezért fáradhatatlanul tanítani kell híveinket, hogy ezt megértsék, valamint a szent liturgiába való tudatos és tevékeny részvétellel elérhessék a keresztény élet teljességét.

A szentségek között az Eucharisztia mellett a bűnbocsánat szentsége a mindennapok szentsége, amely Krisztus húsvéti ajándéka a gyarló, de újrakezdésre vágyó ember számára. A Feltámadt Krisztus adja e szentséget, hogy általa a bűnből, a lelki halálból mi is életre keljünk.

Aranyszájú Szent János szerint a pap, amikor gyóntat nemcsak pásztor, hanem orvos is, mégpedig a „lélek orvosa”. A papnak lelkipásztori munkáját bölcs diagnosztizálással kell kezdeni, s kinek-kinek azt kell nyújtani, ami gyógyulásához szükséges.

Viennay Szent János lelkipásztori munkásságának túlnyomó részét a gyóntatás töltötte ki, hiszen tudta, hogy a bűnbánó számára az üdvösséget kínálja az Istennel való kibékülés. Egyik alkalommal így vall: „Ha fél lábbal már az égben lennék, és azt mondanák, térjek vissza a földre, hogy a bűnösök megtéréséért dolgozzam, nagy örömmel visszatérnék. És ha ehhez az kellene, hogy a világ végezetéig a földön maradjak, mindig éjfélkor keljek, és úgy szenvedjem, ahogyan most, tiszta szívemből elfogadnám.”

Nemcsak az a kötelességünk, hogy híveink számára biztosítsuk a megfelelő alkalmakat a szentgyónás elvégzésére, hanem erre gyakran buzdítanunk is kell őket.

A papi élet gyökerében közösségi jellegű: identitása szerint szentháromságos, s küldetése az emberekhez szól. A lelkipásztor egyszerre mindenkit irányító és szolgáló ember, aki arra hivatott, hogy gyarapítsa és fenntartsa a tagoknak a Fővel és egymással való egységét.

 „A papok Krisztusnak, a főnek és pásztornak hivatalát tekintélyében való részesedésük mértéke szerint gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget… Jóllehet a papok mindenkinek adósai, tudatában kell lenniük, hogy a szegények és a gyengébbek, akikkel maga az Úr közösséget vállalt, külön is rájuk vannak bízva, s az ő evangelizációjuk a messiási mű ismertető jegye. Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, s nemkülönben a házaspároknak és a szülőknek; kiknek baráti közössége nagyon kívánatos, mert így kölcsönösen segíthetik egymást, hogy nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet.”        

Örvendetes, ha egy plébánián a gyermekkatekézis mellett a fiataloknak, családoknak, időseknek is lehetőséget adunk hitük jobb megismerésére, az egymással való találkozásra, az egymás iránti szeretetkapcsolat ápolására. Elgondolkodtató, hogy milyen hatékonyságú a gyermekekkel való foglalkozásunk a családokkal való törődés nélkül. Gazdagítja, erősíti, színesíti a plébánia életét, ha imádkozó és karitatív feladatot végző közösségek is működnek ott.

II. János Pál pápa emlékiratában arról számol be, hogy a lelkipásztori munkája során különösen is nagy figyelmet szentelt a család és az ifjúsági pasztorációnak, emellett felhívja figyelmünket, mily időszerű a szegényekkel, kitaszítottakkal való megkülönböztetett törődés. Már maguk az apostolok is diakónusokat választottak a szeretetszolgálat végzésére, és ma is a rászorulókkal való törődés teszi hitelessé az evangélium hirdetését. A gazdasági válság idején a szeretet szép megnyilatkozása lehet a rászorulók lelki, anyagi támogatása.

A pap, mint Alter Christus, biztosan vezesse nyáját, szeretettel viselje gondját, jó szívvel nyújtsa azt, ami növekedésüket szolgálja. A rábízottakért minden fáradozásra, áldozatra készen kell állni annak, aki a Jó Pásztor küldöttje.

Az arsi plébános szavai szerint „egy jó pásztor, egy Isten szerinti pásztor a legnagyobb kincs, amit a jóságos Úr egy plébániának adhat, az isteni irgalom legbecsesebb ajándékainak egyike.”

Sok szó esik a pap pásztori tevékenységéről, viszont kissé háttérbe szorul a gondolat, hogy Krisztus az első apostolokat „emberhalászoknak” hívta. Ők egyszerre voltak emberek halászai, akik meghívtak másokat a hitre, s voltak híveiknek jó pásztoraik, vezetőik, őrzőik és táplálóik. Ma is szükség van az emberhalász missziós lelkületére, aki nemcsak evangelizálja a híveket, hanem missziós lelkülettel meghív, megszólít a krisztusi életre.

A lelkipásztor „atya” megszólítása utal arra, hogy a pap lelki atya is, aki Aranyszájú Szent János szavai szerint neveli a hívek tökéletlenségeit. Úgy kell viselkedni a hívekkel szemben, amint az apa még serdületlen gyermekének gyengeségével és infantilitásaval. Aki mindenki atyja, az nem zár ki senkit. Az áldozat bemutató papnak nagy felelőssége van nem csak élők, hanem a megholtak irányában is.

Az atya szerető és életadó személy. Küldetésünk, hogy Isten és az Ő népe iránti szeretet éljen szívünkben, s adjuk az embereknek Isten legnagyobb ajándékát, Krisztust, a nagybetűs Életet!

Röviden jegyezzük meg azt is, hogy a pap nemcsak arra hivatott, hogy Krisztust képviselje az emberek között, hanem mint híd és közvetítő, feladata, hogy az Egyház imádságát Istenhez vigye, ez elsősorban a szent liturgiában valósul meg. A pap az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát, és különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot.

Forrás: Maga László honlapja