„Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre" (Én 8,6)

A Szépszeretet Anyjáról nevezett Beáta nővér OCD

Hosszú út vezetett a Kármelig. Hogyan élted meg? 

Az Úristen kiválasztó szeretete olyan családba helyezett, ahol húgommal együtt megismerhettük Őt, imádkozni tanítottak bennünket, hittanórára járhattunk. Szüleim példája sokat segített, akik áldozatos, Isten- és családszerető emberek. A kármelita hivatásban nagynéném, Rózsi néni imája, példája volt az irányadó, mert amikor még kisgyermekként találkoztam vele, sugárzott róla, hogy vallását örömként éli meg.  

Élő kapcsolata volt Istennel. 

Igen, ez sugárzott róla, és számára öröm volt, hogy imádkozhat, elmehet a templomba. Rózsi néni kármelita harmadrendi, vagyis világban élő kármelita volt. Kisgyermekkoromban észrevette bennem a fogékonyságot az imádságra, és ebből merítette az ötletet, hogy kármelita hivatásomért imádkozzék, bár ezt soha nem említette nekem, csak közvetlenül a belépésem előtt. Beszélgetéseinkben is mindig vallásos témák jöttek elő. Néha félt, hogy hallgatóit untatja, rajtam viszont látta, hogy történeteit órákon keresztül is figyelmesen tudom hallgatni. 

Budapesten éltél?

Igen. A Bakáts téri plébánián kereszteltek, oda jártam hittanra, és nagyszerű hitoktatóim voltak.

Ki volt az az atya, akivel Rózsi néni „versengett, ki győz", szalézi vagy kármelita leszel?

Pósfai László atya is a Bakáts téri plébánián működött. Hitoktatásunkat az elsőáldozás utáni években vette át. Szalézi szerzetes volt, amit abban az időben még nem igen hangoztathatott, viszont erősen élt benne a szalézi lelkület, nagyon szerette a gyerekeket, és mi is rajongtunk érte. A hittanórákon Don Boscóval ismertette meg a gyerekeket. Diafilmeket vetített, amit nagyon szerettünk. 

Mikor érezted először, hogy az Úr a szerzetesi életre hív?

Körülbelül tizenhárom-tizennégy éves koromban gondolkodtam el a szerzetesi hivatásról, mert ekkor kellett középiskolát választani. Tudtam, hogy az iskolanővérek a közelünkben tanítanak, és eszembe jutott, mehetnék hozzájuk (nem csak tanulni), ugyanakkor semmit sem tudtam a szerzetesi életről. Aztán mégis másfelé vezetett az utam, mert szerettem a nyelveket, és úgy gondoltam, hogy a szakirány, ahol ezt jól lehet kamatoztatni, a külkereskedelmi ágazat. Így a közgazdasági szakközépiskola külkereskedelmi szakára jelentkeztem. Szüleim is inkább ezt támogatták. 

Mikor jöttek a Don Bosco nővérek?

A középiskolai évek alatt valami mozgott bennem, mert elkezdtem mindennap szentmisére járni, és gyakran gyóntam. Bérmálkozás után már nem jártam hittanra, de a vasár- és hétköznapi szentmiséket komolyan vettem. A középiskola vége felé már tisztázódott bennem a szerzetesi hivatás.

Német tanárnőd, amikor a Kármelben részt vett az örökfogadalmadon (2008. augusztus 16.), említette is, mennyire csodálkozott, hogy nem foglalkoztál a továbbtanulással, bár igen jó eredményeket értél el. Ő csak várt, várt, és nem tudta mi lesz veled.

Igen. A középiskola első felében nagy ambícióm volt a tanulásra, de utána már nem érdekelt. Nekem elég volt annyi, hogy meglegyen a jeles. Valami törés lett bennem, és észrevettem, hogy egyedül Isten tud lekötni igazán.

Mi okozta a törést?

Éreztem, hogy nem ez az én utam, de ennek ellenére fölvételiztem a szolnoki külkereskedelmi főiskolára. Az érettségi és a felvételi után, 1990 nyarán - keresztszüleim ajándékaként - náluk tölthettem három hónapot Svájcban. Keresztszüleim nem voltak otthon egész nap, így sokat gondolkodhattam, imádkozhattam, olvashattam. A sok csend és ima hatására egyre erősebben éreztem, hogy Isten vár tőlem valamit, hogy ne csak magamért éljek, hanem vegyek részt az Ő üdvözítő művében.

Először arra gondoltam, megpróbálok elhelyezkedni Svájcban, mert tetszett az ottani kényelmes életstílus. Kértem keresztapámat, szerezzen nekem munkahelyet. Zürich közelében egy kis faluba, a hegyek között idősek otthonába jártam segíteni, és ez a tapasztalat nagyon sokat adott. Addig leginkább csak önmagamnak éltem, de ott megtapasztaltam a szenvedő emberekkel való kapcsolatot. Még mindig elevenen él bennem a kép: amint beléptem az ajtón, rögtön egy koporsó állt készenlétben arra az esetre, ha valaki meghal. Szembesültem a halállal, az élet nagy kérdéseivel. Olyan munkát végezhettem, ami kiemelt önmagamból, és összehasonlítottam azt saját ötleteimmel, a gazdasági szférával, ahová készültem, és a kettő között nagy feszültséget láttam. Az utóbbi lett számomra fontos. Nem voltam ott sokáig, de meghatározó élményt jelentett. Szembesültem azzal, hogy ilyen munkák is vannak: betegeket tisztába tenni, etetni, gondjaikban részt venni. Meghatározó volt számomra az út, amely az idősek otthonába vezetett. Leszálltam a vonatról, és kilométereket kellett gyalogolni a zöld hegyeken-völgyeken, mezőkön, friss levegőn, tehenek között anélkül, hogy emberekkel találkoztam volna. A gyönyörű szép táj imára hangolt, és tisztán hallottam a hívást, hogy életemet Istennek kell adnom. Keresztapámnak mondtam el először hivatásomat: szerzetes szeretnék lenni. Ugyanakkor semmit sem tudtam erről az életformáról. Ő kérdezte: Szemlélődő vagy apostoli? Megkérdeztem: Mit jelent az egyik és a másik? - Az apostoli élet vonzott, mert arra gondoltam: Két legyet ütök egy csapásra, imádkozom is, és tehetek is valamit az emberekért. Biztatott és elhatározásom örömmel töltötte el. Ekkor kaptam a hírt, hogy fölvettek a külkereskedelmi főiskolára. Édesanyám kérdezte, halasztok-e egy évet, de én már eldöntöttem, hogy nem megyek oda. Szüleim pedig szabadon hagytak ebben.

Mi történt, amikor hazajöttél?

Kerestem egy munkahelyet. Irodai munkát végeztem, de a tapasztalat, ami tovább élt bennem, nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, hogy csak az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy egy szerzetesrendben szolgálnék az Úrnak. 

1990 decemberében kezdtem el dolgozni, és a következő év tavaszán megismerkedtem a Don Bosco nővérekkel.

Elmondtam a húgomnak, aki azt felelte: régóta érzi, hogy ez így lesz. Beszélgettünk vele, és arra jutottunk, hogy elmegyünk a szalézi atyához tanácsot kérni. Ő odaadta a Szerzetesek c. könyvet, de átnyújtott egy meghívót is május 13-ra, Mazarello Szent Mária, a rend társ-alapítónőjének ünnepére. Ezen a napon a Don Bosco nővérek nagy ünnepséget rendeztek. Az atya javasolta, menjek el hozzájuk. Említettem ugyan neki a Kármelt, de azt mondta, az nem az én vidám természetemnek való. Nem akartam elmenni az ünnepségre, mert azt gondoltam, akkor senkivel sem tudok majd beszélni. Próbáltam telefonálni, de nem sikerült velük kapcsolatba kerülnöm. Így aztán - bejelentés nélkül - elmentem hozzájuk Pesthidegkútra, ők azonban már tudtak rólam az atyától. 

A szerzetesekről érdekes elképzeléseim voltak. Azt gondoltam, rácsokon keresztül beszélnek majd velem. Etelka nővér, az elöljáró nagyon kedvesen fogadott. Éppen rádióriport készült, és rögtön mondanom is kellett valamit. Megismerkedtem a nővérekkel. Néhány jelöltjük volt és két idősebb nővér, akik Olaszországból jöttek haza, hogy segítsék az újrainduló közösséget.

Megbeszéltük, hogy hétvégenként eljárok hozzájuk. Közben még dolgoztam. Annak ellenére, hogy otthon nem örültek az új fordulatnak, ugyanúgy jártam a nővérekhez, és egyszer csak bejelentettem, hogy elköltözöm Pesthidegkútra.

Megkaptam a jelölt keresztet, de még mindig dolgoztam, mert a tartományfőnöknő kérte, ne hagyjam ott az állásomat, ki tudja, mi lesz. Az imákat a nővérekkel végeztem, reggel és este.

Néhány hónap múltán eljöttem a munkahelyemről. Hamarosan megtudtuk, hogy a rendi képzés Olaszországban folytatódik. Elkezdtem olaszul tanulni. 1992 szeptemberében elmentem Rómába, ahol eleinte egyedül voltam magyar. Ott is fölmerült a Kármel gondolata, de senki sem látott világosan, hogy ez hivatás vagy csak menekülés. Amikor ugyanis az óvodában megláttam a sok kis olasz gyereket, azt gondoltam: Ez nem nekem való! Rögtön mondogattam is: carmelo, carmelo, mert ezt a szót már jól tudtam olaszul is, de a szentgyónásra még szótárakkal jártam. Kis Szent Teréz önéletrajza volt a lelki táplálékom. 1993. augusztus 5-én, Havas Boldogasszony ünnepén volt a beöltözésünk, majd Castelgandolfóban végeztem a kétéves noviciátust. Nemzetközi noviciátus volt, mintegy tizenegy nemzet képviseltette magát. Az első évben húszan, a másodikban harmincan voltunk. 

Mi volt a meghatározó élményed az Olaszországban töltött időszak alatt?

Nyitottá tett a világra. Sok embert megismertem, más kultúrába csöppentem, az egyház szívében élhettem. Megéreztem valamit az egyház egyetemességéből. Otthonommá vált az egész világ, kitágult a szívem és a fejem.

Erősödött benned az apostoli életre szóló meghívás?

Tanultunk Don Boscóról, és lelkesített a példája, a fiatalokról való gondoskodás. Próbáltam minél jobban beleélni magam.

Amikor hazajöttél, hol kezdted el a szerzetesi életet?

Itthon tettem fogadalmat 1995-ben. Utána még egy évre visszaküldtek Olaszországba, Trevisóba egy óvodába dolgozni, tapasztalatokat gyűjteni. 1996-ban Pesthidegkútra kerültem. A rend óvodát épített, ahol én is dolgoztam, azután iskolában hitoktattam. Beiratkoztam a Sophiára, és elvégeztem a teológiát. Ekkor érkezett Giordana nővér Olaszországból, ő lett az elöljáróm, vele mentem 1997-ben Egerbe rendházat alapítani. Az érsekség főiskolai leánykollégiumot bízott a vezetésünkre. 2003-ig szolgáltam Egerben.

Hogyan érlelődött benned a Kármel?

Néha váratlanul föl-fölbukkant az életemben, és megdobogtatta a szívemet. Arra gondoltam, hogy szaléziként ebből a lelkiségből fogok táplálkozni, többre azonban nem mertem gondolni. Szeretem a biztonságot, és ezt a Don Bosco nővéreknél minden szempontból megkaptam, nem volt szándékomban felrúgni, és nem akartam csalódást okozni. Időnként említettem az elöljáróknak, hogy nagyon vonz a Kármel, de őket ez nem győzte meg kármelita hivatásomról. Mondták, hogy nem sokszor látnak a kápolnában, nem az imádságos természetemről vagyok híres, és szeretek utazgatni, tehát ez az élet nem nekem való. Ilyenkor általában lapoztunk egyet, és az élet ment tovább, próbáltam jó szalézi nővér lenni, beleástam magam a rend lelkiségébe. Iszonyatos erőket kötött le bennem ez a görcsös törekvés. Egyre több jel mutatta azonban, hogy valami nincs rendben.

Készültem az örökfogadalomra, amelyet 2001-ben kellett volna letennem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért keletkezett ezután zűrzavar a lelkemben, ami miatt egy évvel el kellett halasztani az örökfogadalmat. 2002 augusztusában részt vettem Olaszországban egy lelkigyakorlaton, amelyet egy szalézi atya vezetett. Nagy tapasztalattal rendelkező lelkivezető volt, aki iránt bizalom ébredt bennem. Elmondtam neki, hogy újra és újra visszatér bennem a Kármel vonzása, pedig az örökfogadalomra kellene készülnöm, és nem megy. Ő volt az első, aki komolyan vette, amit mondtam. Azt felelte, mivel ez hosszú idő óta ismételten visszatér, járjak a végére, mert hivatás is lehet. Isten nem plusz egy Don Bosco nővért akar, hanem azt, hogy boldog légy! - ezzel pontot tett a beszélgetésre. Ekkor úgy éreztem, megfordult velem a világ. Kiengedtem a kezemből a kormányt. Isten vette át a vezetést, és egyengette előttem az utat. Ritkán éreztem ilyen boldogságot. Annak előtte tehetetlen voltam, nem tudtam közelebb férkőzni a Kármelhez, de amikor Isten elérkezettnek látta az időt, megnyitott előttem minden ajtót, pedig ekkor már teljesen lemondtam róla. Az atya javasolta, hogy néhány hetes próbaidőre menjek el a Kármelbe. Amikor elöljáróimnak elmondtam, beleegyeztek. Nagyon szerették volna, ha Olaszországban keresek egy Kármelt, mert bizalmatlanok voltak a hazai szerzetesi élettel szemben. Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy először a magyar kármelita nővérekkel vegyük föl a kapcsolatot, akik éppen akkor költöztek Pécsről Magyarszékre. Tehát nem ez volt a legjobb alkalom tapasztalatszerzésre, amire föl is hívták figyelmemet.

Bennem is nagy volt még a káosz. Amikor Mirjam nővér, a magyarszéki Kármel perjelnője, megkérdezte, mi vonz a Kármelbe, ezt feleltem: Nem tudom. Olvasom a szentjeiket, és lángra gyújtják a lelkemet. Van egy világban élő kármelita nagynéném, biztosan az ő hatása. Nem lehettem valami meggyőző. 2002 októberében jöttem először a Kármelbe, eredetileg egy hónapra. Öt nap múlva azonban úgy éreztem, ez az út nem nekem való, rám nehezedett a csend, a magány és a félelem az ismeretlentől. Minek tartsam föl tovább a nővéreket, otthon nekem is dolgom van - gondoltam. Százszázalékosan biztos voltam ekkor, hogy nincs hivatásom a Kármelbe. Érdekes viszont, hogy elutazásom előtt, amikor este a kompletóriumot imádkoztuk a nővérekkel - magam sem értettem, miért -, potyogtak a könnyeim. Reggel a vonaton is végig sírtam. Nem értettem magamat, hiszen örülnöm kellett volna, kiderült, hogy nincs hivatásom a Kármelbe, megszabadulhatok ettől a kételytől, és minden erőmmel szalézi hivatásomra koncentrálhatok. Amint kitettem a lábamat a kolostorból, összezavarodott bennem minden. Elöljáróm, amikor megtudta, hogy előbb eljöttem, haragudott rám. Ki kellett volna bírnom az egy hónapot, hogy igazán megtapasztaljam, nem ott van a helyem. Szerinte nem is lehetett másképp. Még egy évig halaszthattam az örökfogadalmat, de az elöljárók - teljesen jogosan - már nagyon szerették volna, ha végleges döntést hozok. Ekkor újra ellenállhatatlanul vonzott a Kármel. Úgy éreztem, nem oszlik a sötétség, csak ha visszamegyek. Féltem, hogyan fogadnak majd újra, miután néhány hónappal ezelőtt pánikszerűen kereket oldottam. 2003 februárjában-márciusában ismét elengedtek két hétre, és a kármelita nővérek újra szeretettel fogadtak. Nem vártam ettől a két héttől, hogy döntéshez segít, mégis váratlanul nagy béke költözött a szívembe, és tudtam, hogy megtaláltam a helyem.  A Kármel kapui kitárultak előttem, a közösség hozzájárult belépésemhez: október elsején, Kis Szent Teréz ünnepén léphettem be a kolostorba, hogy megkezdjem jelöltidőmet. 

Nem gondoltál arra, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül beilleszkedned a Kármelbe?

Nehezen küzdöttem meg azzal a kérdéssel, hogy letegyem-e az örökfogadalmat a Don Bosco nővéreknél, és úgy lépjek át, mert így visszamehettem volna, ha mégsem ez az utam. Éreztem azonban, hogy el kell engednem minden kapaszkodót, és teljesen a Szentlélekre bíztam magam. Meg kellett várnom az augusztust, amikor a Don Bosco nővéreknél lejárt a fogadalmam, ami nagy próbatételt jelentett. Kifelé úgy kellett viselkednem, mintha semmi sem történt volna. Az Úr apró jelekkel mutatta az utat, nem engedte, hogy zsákutcába kerüljek. Nagyon nehéz volt tizenkét év után otthagyni a rendet, de amikor beléptem a Kármelbe, mindenért kárpótolva éreztem magam: Végre itthon vagyok, ott lehetek, ahol már régóta lennem kellene!

Mit ad a Kármel neked, amit ott nem kaptál meg?

A Kármeltől kaptam az identitásomat. Nehéz kifejezni: erre születtem, minden porcikámban kármelita vagyok. Mindig is az voltam legbelül, a szívem legmélyén. Most végre önazonosságom nem marad a szívem mélyén elzárva, hanem betöltheti egész lényemet. 

Mi számodra a Kármel most már több mint egy éve örökfogadalmasként?

Az otthonom, ahova az Úr meghívott, hogy szolgáljam Őt, ahol az Ő akaratában élhetek. A Kármel az a kert, amelynek földje a legalkalmasabb, hogy Isten szeretet-terve kicsírázzon, szárba szökkenjen és gyümölcsöt hozzon az életemben. A küzdelem helye: itt tud Isten formálni, és én is itt tudok Vele egyre mélyebb kapcsolatba kerülni; csak itt lehetek boldog.

„Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre" (Én 8,6) - örökfogadalmi mottód.

Elkezdődött számomra az örökkévalóság időszámítása. Minden leegyszerűsödött. A legfontosabb, hogy kármelita vagyok - örökké, para siempre - ahogy Szent Terézia anyánk mondaná. Nem kell új célok után kutatnom, egyetlen irányba kell továbbmennem, hogy a Kármel küldetése, az ima, a mély istenkapcsolat megvalósuljon életemben, és Isten kegyelme, irgalma rajtam keresztül is szabad teret és csatornát kapjon, mellyel kiáradhat a világba, minden ember szívébe. 

Nagyon szereted Keresztes Szent Jánost.

Egy időben azt gondoltam, ő az a szent, akihez nem lesz sok közöm, mégis most mély rokonságot érzek vele. Szavai kinyilatkoztatásként hatnak rám.

„Enyémek az egek és enyém a föld; enyémek az emberek, enyémek az igazak s enyémek a bűnösök; enyémek az angyalok s enyém az Istenanya is; minden az enyém, még maga az Úristen is! Ő az én számomra van, mert hiszen Krisztus az enyém s egészen az én számomra van. Akkor tehát mit kérsz, és mit keresel, én lelkem? Mindez a tied és minden a te számodra van.

Ne elégedj meg kevesebbel, és ne feledkezzél a morzsákon, melyek a te Atyádnak asztaláról hullnak; bontakozz ki és dicsekedjél a te dicsőségedben; rejtőzz beléje, élvezd, s el fogod nyerni szívednek kérelmeit." (Keresztes Szent János: Az Istenbe szerelmes lélek imájából)

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek