A papi
életrajzok arról tudósítanak, hogy a papi-, szerzetesi hivatások fejlődésében
igen nagy szerepet játszottak az egyházi iskolák. Isten „hívó kegyelme” ezekben
az intézetekben sokak számára vált sorsformálóvá. A II. világháború előtti,
illetve a Trianont megelőző statisztikai adatok is bizonyítják ezt. Persze,
akkor a mainál jóval több egyházi intézet, iskola volt, és a keresztény családi
háttér is jobban támogatta ezeket az intézményeket. Így a nevelés és oktatás
egységesebb légkörben hatékonyabban folyhatott, nem volt akkora szakadék a
társadalom erkölcsi felfogásában, mint manapság.
Azt
mondják, világjelenség a paphiány és a hivatások csökkenése, de érdekes módon
teljesen eltérőek az egyes földrészek, országok adatai. Vannak olyan helyek,
ahol növekszik a hivatások száma. Az Annuario Pontificio (Pápai évkönyv)
1999-es kiadványa szerint a papok száma 1976 óta lényegében nem változik.
1997-ben a papnövendékek száma viszont 25%-al emelkedett az előző évhez képest.
Hazánk tájegységei is eltérőek ebből a szempontból. Az egyházmegyei
szemináriumokban jól meg lehet figyelni, honnan származnak, milyen közegből
jönnek a kispapok.
A
rendszerváltás után örvendetesen, de egyenetlenül szaporodnak az egyházi
iskolák. A Dunántúlon és a Duna-Tisza közén élénkebb a növekedés üteme, mint a
Tiszántúlon. Mifelénk a legnagyobb az egyházi iskolák hiánya.
Hazánkban
a papi hivatások csökkenését a szerzetesi iskolák hiánya mellett más tényezők
hatásának is tulajdoníthatjuk. A társadalom keresztény, vallásos jellege
megszűnt. A keresztény ifjúsági mozgalmak, pl. a cserkészet korábbi
valláserkölcsi, nemzetnevelő hatása nagyon beszűkült. Az államosítás előtti
egyházi iskolák cserkészcsapatai különösen jó hatásfokkal szolgálták a ifjúság keresztény
nevelését.
Itt
érkezünk vissza a problémánk alapjához. Hol kaphatja meg egy ifjú vagy egy
leány a Szentlélek indításának megerősítését arra, hogy életét Istennek és az
egyháznak szentelje? A sok évszázados honi tapasztalatok szerint erre
legalkalmasabb az egyházi iskolák hálózata. Debrecenben a piarista rend még nem
tud felszentelt szerzetes-tanárokat küldeni nagymúltú gimnáziumába.
Egyházmegyénk főpásztora és a piarista rend tartományfőnöke elsőrendű
feladatként kezeli ezt a gondot. Ők azonban a keresztény szülők és családok
nélkül nem tudják megoldani. A magyar oktatásügy feladata az igények felmérése:
hol, mit lehet tenni, kikre lehet számítani. Szükség van az öntevékeny
iskolaszékekre, melyek már sok helyen újjáélednek, hogy segítsék az egyházat.
A múlt
rendszer pedagógusképzése következtében nagy hiány van a keresztény tanárokból
is. A tanári pálya is hivatás kérdése. A keresztény tanár mondjon bátran igent,
ha felkérik arra, hogy egyházi iskolába tanítson! Ifjúságunk igenis fogékony a
vallás iránt, keresi a helyét a társadalomban és az egyházban. A vonzó
tanáregyéniség megsokszorozza a jó példa erejét.
A
rendszerváltást követően a volt piarista gimnázium (Csokonai) igazgatója
felkérte Piarista Diákszövetségünket, hogy tájékoztassuk a mai diákokat, milyen
volt az egykori piaristák élete. A díszteremben kb. 200 tanuló és pedagógus
nagy figyelemmel hallgatta meg színes beszámolónkat az egykori piarista
nevelésről, oktatásról és a diákéletről, a svetitses-piarista diákszerelmekről,
emlékezetes ünnepeinkről. Az előadás után záporoztak a kérdések. Az igazgatói
irodában kiértékeltük a tanulók reagálását. Az egyik pedagógus azt kérdezte:
hogyan lehetett úgy lekötni annyi növendéket, hogy egy helytelen közbeszólás
sem volt. Azt válaszoltuk: érdekelte őket, hiszen olyan dolgokról hallottak,
amit eddig nem lehetett „kibeszélni”, és elhallgatott múltunkban felismerték az
értéket, amelytől őket megfosztotta az elmúlt rendszer. Ez az eset is
bizonyítja, hogy a társadalomnak kevés ismerete, de nagy szüksége van az
egyházi iskolákra.
Gondoljuk
meg, hogyan szolgálhatnánk szülőként, tanárként, fiatalként vagy egykori
diákként ezt az ügyet, amely társadalmunk és egyházunk jövője szempontjából
egyaránt életfontosságú!
Vasváry József
Forrás: Piaristák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése