A mai civilizáció jellemző vonása, hogy az ember
függetlennek képzeli magát Istennel és minden világ fölötti hatalommal szemben.
Ennek következménye, hogy az ember minden figyelmével a világ és a világ értéke
felé fordul, elidegeníti magát a dolgokban és a dolgokért, s a távolság az
Isten és az ember között egyre nő. Magától vetődik fel a kérdés, van-e ebben a világban helye és valami szerepe a keresztény embernek?
A kérdést felvetette és megvizsgálta az Egyház is a 2. vatikáni zsinat egyik dokumentumával, melynek a címe: Az egyház a mai világban.
Az Egyház ebben a haladás pozitív értékét elismeri. Elismeri, hogy az ember joggal hivatkozik a tudomány és a technika nagy eredményeire. Néhány évtized alatt valóban gátat vetett csapásszerűen megismétlődő betegségeknek, csökkentette a gyermekhalandóságot, meghosszabbította az ember átlagos életkorát, növelte az életszínvonalat, bizonyos szempontból kényelmesebbé tette az életet, megkönnyítette a civilizáció terjedését, a tudományok fejlődését, az ismeretek megszerzését, az emberek érintkezését, a kultúrák cseréjét. Ez az érem egyik oldala.
A másik nem ilyen vigasztaló, mert ennek a haladásnak nagy ára van. Rablógazdálkodást űz a föld kincseivel, szennyezi a levegőt, a folyók és tengerek vizét, irtja a növény- és állatvilágot, kíméletlenül kizsákmányolja a fejlődésben elmaradt népeket, évről-évre hatalmasabb összegeket költ tömegpusztító fegyverek gyártására, s újabban biológiai pokolgépen töri a fejét, hogy az ember tenyésztését is tetszése szerint irányíthassa.
Hatalmát tehát mind jobban kiterjeszti a dolgokra és a természetre, de úgy látszik, magán a hatalmon nem képes úrrá lenni. Még sohasem halmozott fel ekkora gazdagságot, és nem rendelkezett ilyen lehetőségekkel, s az eredmény az, hogy az emberiség egyharmada bőségben él, a másik kétharmad nyomorban. Hogy szemléletesebben fejezzem ki ugyanezt: földünkön ma minden három ember közül kettő éhezik. Még sohasem volt ennyire érzékeny a szabadságra, s a szolgaság egyik fajából a másikba esik. Érzi, hogy az emberiség egy családot alkot, de a politikai, gazdasági, társadalmi, faji, ideológiai meghasonlás és harc változatlanul folyik, s a család, ahelyett, hogy egységesedne, ellenséges tömbökre szakad szét. Tökéletesebb társadalmi rendre törekszik, s nem múlik el hét, hogy hírt ne kapnánk emberrablásokról, melyeket kifejezetten zsarolás céljából követnek el, titokban elhelyezett bombák robbanásáról, légi kalózok merényleteiről…
Ilyen a mai világ, s a keresztény ebben a világban él. Az Úr azt mondta: "Ti vagytok a föld sója" (Mt 5,13). Mit kell hát tennünk, hogy az evangéliumi só szerepét betölthessük? A zsinat említett dokumentuma, többek között ezeket mondja:
A pápa és a püspök elsődleges feladata, hogy az igazságot hirdetve és képviselve, a béke és a megértés ügyét szolgálják. Arra törekedjenek tehát, hogy megakadályozzák az emberiség megoszlását és megvalósítsák Isten családjának az egységét. Az ő és a hittudósok feladata, hogy a Szentlélek segítségével megfigyeljék, megvizsgálják és értelmezzék az idők jeleit, mélyebben elfogják és feltárják a kinyilatkoztatott igazságok tartalmát, és azt úgy hirdessék, hogy a mai ember is felfigyeljen arra.
"A papok legyenek tudatában, hogy mindennapi viselkedésükkel és munkájukkal a kereszténység arcát tárják a világ elé, s az emberek abból ítélik meg a keresztény üzenet erejét és igazságát." A hívek papjaiktól elsősorban az evangéliumot akarják hallani, mert jobban akarják ismerni hitük tartalmát és el akarják mélyíteni Istenhez való viszonyukat. Ezért ma is lelkiéletet élő, küldetésük szentségétől áthatott, hívő és erkölcsileg kifogástalan, sőt magas szinten álló papokat óhajtanak. Ma is elvárják papjuktól, hogy hivatása szakrális jellegét megőrizze, okosan tájékozódjék a világtól, ne olvadjon fel abban, ne legyen világias, vagy világfi.
A világnak, hogy egészséges legyen, szüksége van a Hegyi beszédben, közelebbről, a nyolc boldogságban meghirdetett lelkületre, s ennek előélése kiváltképpen a szerzetesek hivatása. A szerzetesek az evangéliumi tanácsok vállalásával segíthetik az embereket, hogy keresztény kötelességeik teljesítését szent küldetésnek fogják fel. Lehet, hogy zárt életükkel a haladás érdekében nem tesznek semmit, ami külsőleg mérhető volna, de a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség vállalásával emlékeztetik a világot a Krisztus vére árán megszerzett új életre, és emlékeztetik arra, hogy a személynek és a személyek közösségének abszolút értéke van, aminek mindent alá kell rendelni.
A világi híveket foglalkozásuk a világhoz köti, s az ő feladatuk, hogy a világ gondolkozását az evangélium szellemével megnemesítsék. Nem kell a világból kimenekülniük, hogy keresztény életet éljenek. Nem munkájuk mellett, hanem munkájukban és munkájuk által kell a keresztény lelkületet képviselniük. A közéleti és világi tevékenységük területén őket illeti a kezdeményezés és a döntés, mert ők rendelkeznek megfelelő szaktudással és jártassággal. Ezzel persze az is együtt jár, hogy a szükséges tárgyi ismereteket és szakmai tudást az átlagon felüli mértékben elsajátítsák, és rendelkezzenek finom lelkiismerettel és felelősségtudattal. A keresztény hit és erkölcs alapelveit nem adhatják fel sem a közéleti, sem a szakmai gyakorlatban, ezért rá kell nevelődniük, hogy kényes és felelősségteljes kérdésekben is a lelkiismeretük szerint döntsenek.
Bizonyos, hogy a keresztény vallás és hit hajtóereje nem a természet, hanem természetfölötti erő, de ha az örökkévalóság hite és reménye él a lelkünkben, földi feladataink keresztény teljesítésével olyan erkölcsi erőket vihetünk a társadalom életébe, melyekre nagyon is szükség van. A mai ember, minden látszat ellenére, gyönge és esendő. Állandó aggodalomban él, mert bizonytalan nemcsak a jövője, hanem a jelene is. A bizonytalanság és az élet sivársága felébresztette lelkében a vágyat a becsületesség, az egyenesség, az őszinteség, az igazság és az igazságosság iránt, s örül, ha kiegyensúlyozott, erőt, biztonságot, szeretetet, bátorságot sugárzó személlyel találkozhatik. Hogy emberi mivoltát megőrizhesse, meg kell szabadulnia a dolgok, a merőben földi célok uralmától, az egydimenziós élettől és életfelfogástól. Meg kell tanulnia, hogy időnkint magába térjen, saját lelkébe visszavonuljon, önmagát emberi rendeltetése felől megkérdezze. S a keresztény ebben lehet embertársai segítségére.
Embertársaink nem a prédikációnkra kíváncsiak, hanem a Krisztus szeretetéből élő keresztény tanúságtételt akarják látni. Ne fosszuk meg őket ettől. Újév napján vagyunk, legyen egész esztendőre szóló komoly feltételünk: a keresztény példaadás.
Nyomtatásban: MÁRTON Áron, Karácsony [Márton Áron hagyatéka 7],
összeállította és jegyzetekkel ellátta Dr. Marton József. Mentor Kiadó,
Marosvásárhely 2010, 150-154 old.)
Forrás Gyulafehérvári Érsekség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése