Kedves Testvéreim!
A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét
4. vasárnapján tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a
hivatásokat a helyi egyházban!” Hetven évvel ezelőtt, Tiszteletreméltó XII.
Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Művét. Ennek nyomán a püspökök
számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és
világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor
látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a
juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az
aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38).
A hivatásébresztés és hivatásgondozás művészetére
kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait,
hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja őket.
Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb
munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelőtt
világos, hogy először is imádkozott értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül
töltötte az éjszakát, imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12),
miközben bensőleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása
éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad, amelyet Jézus folytatott az
Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás
elsősorban az élő Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a
kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai
közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban.
Jézus nyilvános működése kezdetén meghívott
néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján:
„Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19).
Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték
az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel
tanította őket, hogy készek legyenek folytatni az Ő megváltó művét. Végül,
mivel „tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az
Atyához” (Jn 13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt
az Égbe emelkedett, elküldte őket az egész világra ezzel a paranccsal:
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).
Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor
elkötelezettséget kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja
őket, hogy legyenek az Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele éljenek.
Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék
az Ő országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe,
és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra
hívja őket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási
elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják, hogy vezesse
őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket, amely ebből az Isten iránti
teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének
megkülönböztető jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a
tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt
jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni
Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben,
megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez
mindazok számára, akik az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi
szolgálatra vagy a szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra
– legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják
az Egyházat a papi hivatásban illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak
kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi
hivatások ébredéséért és érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis,
szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr
hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes
önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek
tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és
támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak a papi vagy a
szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét, amikor
igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy
azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam
nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a
technika uralma alatt élő és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre,
aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az
egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi
élet, és hogy szem előtt tartsuk illetve hatékonnyá tegyük az igaz emberség
kritériumait” (Levél a Szeminaristákhoz, 2010.10.18.).
Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre
nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a
plébánián, az egyesületekben főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus
is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki
bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak.
Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy
egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának
elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetővé
teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg
az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert
csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink
teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt
jelenti, hogy megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk
Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja
járni egész életünket. Különösen hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim.
Azért, hogy folytatódjék és terjedjen üdvözítő küldetésetek Krisztusban,
„fontos, hogy a lehető legjobban elősegítsük a papi és szerzetesi hivatások
számának növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus,
15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy meghívása eljusson azoknak
a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az
egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a
hivatáspasztoráció előmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén
is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek,
az Egyháznak arra a sürgető felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket,
hogy legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a hivatásokban
szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívők
számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkűen megnyílik
az egész Egyház szükségleteire.
A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett,
hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás
szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel
kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges
üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik
együttműködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik
saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a
hitoktatókhoz, a munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a
püspökkel és a paptestvérekkel való egységről, hogy ezáltal biztosítsák az
éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a
szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy
nagylelkűen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A
hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői,
nevelői küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott
tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék
azt” (uo.).
Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a
hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és
pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a
közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden
momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a
kegyhelyekre történő zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében,
főleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás
tudatát, és a papságra valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz
felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.
A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház
vitalitásának jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz
Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni
tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a
készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat
aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adom mindenkire apostoli áldásomat.
Vatikán, 2010. november 15.
XVI. Benedek pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése