„…keresztje mellett ott állt…” (Jn 19,25) A Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Mária Erzsébet nővér 2011. október 15-én ünnepélyes örökfogadalmat tett a magyarszéki Mindenszentek Kármelben.
Hogyan lett a Kármel az otthonod?
Hogyan lett a Kármel az otthonod?
Plébánosunktól kaptam meg Corona Bamberg: Az embersége ára című könyvet, amelyben először olvastam szerzetesekről. Többek közt arról is, hogy ők egyszerű emberek, ami elgondolkodtatott: ha egyszerű emberek lehetnek szerzetesek, akkor – jött a nagy kérdés – vajon én is lehetek az? El is kezdtem utánanézni, milyen szerzetesrendek vannak. Amikor először olvastam a Kármelről, azt gondoltam: „Ez biztos nem”. Plébánosunktól azonban kaptam még egy könyvet: Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát, amelynek elolvasása után már semmi kétségem nem volt, merre induljak tovább. Öt éven át tartó folyamatos ismerkedés után 2005-ben léptem be a Kármelbe. Utólag visszagondolva már értem, milyen fontos a megfelelő fölkészülési idő az élet egy-egy meghatározó döntése előtt. Hasznomra vált a főiskolán (zsámbéki tanítóképző) eltöltött négy év.
A csend, a magány és emellett a közösségi élet, valamint minden, ami ezzel az életformával jár, fokozatosan tisztítanak és készítenek elő az igazi ÉLET-re.
Találkozott-e a Kármelről alkotott elképzelésed a valósággal?
Mikor elindultam, nagyon sok elképzelésem volt, amelyek nem állták meg a helyüket. Egyfelől jó, hogy van egyfajta elképzelés, másfelől kell, hogy ez az idő folyamán csiszolódjon, egyszerűsödjön. A Kármelben eltöltött évek folyamán például a Jézussal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Lehetnek szép elképzeléseim, de amikor kézzel foghatóan a mindennapokban kell megélnem, képes vagyok-e szeretni, vagyis hogyan tudom az életemet az evangélium szerint élni – ez egészen más, mert aprópénzre kell váltanom, amit tanultam.
A Kármelnek erősen apostoli dimenziója van, annak ellenére, hogy konkrét apostoli tevékenységet nem végzünk. Mégis mindannyiunk szívében él az a tűz, ami Kis Terézben is megvolt. Mit jelent ez számodra?
A napi küzdelmek, amelyeket megélünk, például: hogyan dolgozok föl egy-egy nehéz helyzetet, vagy egyáltalán hagyom-e, hogy felszínre törjön bennem; az egymással való kapcsolatban mi az, amit hagyok, hogy megtörténjen – mindez óhatatlanul kisugárzik. Hosszú idő után láttam meg, hogy amit a Kármelben megélünk, nemcsak rólam és a másikról szól, hanem sokkal több annál. Ez a tény ráébresztett a saját felelősségemre is.
Mit gondolsz a magány és a közösségi élet viszonyáról?
Mit gondolsz a magány és a közösségi élet viszonyáról?
A rekreáció segít megélni a magányt. Amikor bennem küzdelmek dúlnak, odamehetek a testvérhez és belekapaszkodhatom. Egyszerű dolgokról beszélgetünk a rekreáción, de ami fontos benne, az a testvéri közösség, amely támasz. Este és délben is, például ebéd után két mondat, amit egymáshoz intézünk: szavak nélkül hordozzuk egymást.
Misztériumod a Szeplőtelen Fogantatás. A Szűzanya hogyan van jelen az életedben?
Hosszú út, míg bejárom ezt a misztériumot. Tavalyi éves lelkigyakorlatom új színt hozott az életembe, és talán mélységet is. A Szűzanyáról szóló olvasmányokkal és evangéliumokkal imádkoztam. Eddig nem láttam a Szűzanya emberi arcát, ami ekkor egy pillanatra föltűnt előttem. Az angyali üdvözlet először nyilván félelemmel töltötte el, ami természetes emberi reakció arra a közlésre, hogy „az Isten Fiát fogod szülni”. Jézus pedig elfogadta, hogy Mária az édesanyja, és engedelmeskedett neki. Egyszerre azonban történt egy váltás, amit a kánai menyegzőben véltem fölfedezni: „Még nem jött el az én órám” – felelte Jézus. Ez volt az utolsó pont, amikor a Szűzanya még anyai tekintélyével ezt mondhatta: „Tegyétek meg, amit mond.” – És megtörtént a csoda. Innentől kezdve változás állt be kapcsolatukban, ami a kereszten újabb fordulatot vett: most már Jézus kért a Szűzanyától. Sokat adott nekem ez a váltás: kérhetett. Mindketten bejártak egy utat, ami nem volt könnyű, és főként a Szűzanyának nem lehetett könnyű. Mindenek ellenére ott tudott állni.
Miben különösen is példa számodra a Szűzanya?
Szeretném eltanulni tőle az anyai szívet, hogy oda tudjak állni bárki mellé, akár a közösségben, akár olyan ember mellé, akit nem ismerek, akár olyan mellé, akit ismerek; hogy ott tudjak állni az emberek keresztje mellett a magam eszközeivel. Nekem nincs sok eszközöm a Kármelben, mert behatárolt az életünk, de azzal, ami van, ott tudjak állni.
A legtöbb, „ami van” a Kármelben, az emberi szívben folyó küzdelem. Ez a mi erősségünk, és egyben gyöngeségünk megtapasztalása.
Törekedtem arra, hogy akármennyire is nehéz lelkiállapotban vagyok, tudjak mosolyogni, még ha sírok is. Akármilyen küzdelmek is vannak az életünkben, óriási ajándék, hogy a Kármelben lehetünk. Néha nehéz, de úgyis boldog vagyok, azzal a nehézzel együtt, ami éppen van. Fontos, hogy ne hagyjam magamon eluralkodni, mert nem az a fontos, hogy nehéz, hanem hogy boldog vagyok a Kármelben.
Forrás: Kármelita Nővérek - http://karmelita.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése