Az Úr Jézus „másodpilótája” 2.

A korábbi tanúságtételéből már ismert Bezák Tamás atyával készült egy interjú egy eredeti lakóhelyén működő lapban, amelyet szeretnék közkinccsé tenni.

Bezák Tamás atya miséz csoportjának (Emmausz Közösség)

„Hiszek az örök életben” - Interjú Bezák Tamás újszentelt áldozópappal

A gyerekeknek előbb-utóbb dönteniük kell, milyen pá­lyára mennek, milyen szakmát választanak. Néhányaknak nem kérdéses, már pici gyermekként eltökélten készülnek valamilyen hivatásra, ám előfordul, hogy valaki felnőttként találja meg azt a foglalkozást, amiben elhivatottan tud tevékenykedni. Bezák Tamás ez utóbbiak közé tartozik, hisz – mint az a tavaly decemberi számban közölt interjúból kiderül – a műszaki egyetem után, felnőtt fejjel döntött és kezdte el teológiai tanulmányait. A múlt év őszén Rómában diakónussá, nyáron pedig Vácott pappá szentelték. Kérdé­seimmel már mint Isten szolgáját kerestem fel.

– Mindenkire nagy hatással van a családja. Bezák Tamás, a kis­fiú mit tapasztalt a szülői házban?

– Amikor még az értelmem sem volt nyiladozóban, a szüleim már vittek magukkal a templomba szentmisére két testvérem­mel. Tették ezt attól függetlenül, hogy értünk-e valamit az ott elhangzottakból, vagy sem. Ők bíztak abban, hogy Istennél nincs lehetetlen. Fontosnak érezték, hogy bennünket Isten közelében tudjanak, így járt a mi családunk mindig együtt. Egy kisgyermekben azok az érzések és mo­tivációk alakulnak ki, amiket megtapasz­tal a szüleinél, így történt ez velem is.

– A kamaszok szinte mindent megkérdőjeleznek, a szüleik, tanáraik tanításait és szinte minden felnőtt „gyanús” nekik. Ön hogyan élte meg az élet e kritikus sza­kaszát?

– A kamaszkoromat kicsit másként éltem meg, mármint a kritikát illetően. Középiskolai tanulmányaimat egyházi iskolában folytattam. A piarista gimnázi­umban szerzetes atyák neveltek, akiket hiteles nevelőknek ismerhettem meg. A lázadás egyik mozgató rugója az, amikor a fiatalnak azt kell megtapasztalnia, hogy a szüleinek a tettei nincsenek összhang­ban a szavaikkal. Én nem csalódtam a szüleimben, következetes hívő emberek.

Kamaszként a keresés volt, ami leginkább foglalkoztatott, a hivatás megválasztása. Fő kérdésem az volt, hogy mi tehet engem boldoggá? Istennek mi a terve velem?

– Műszaki pályára készült, nem számított egy kicsit „cso­dabogárnak” az évfolyamtársai között?

– Egyszer volt egy érdekes beszélgetésem az egyik évfolyamtár­sammal. Tudta rólam, hogy hívő ember vagyok, és megkérdezte, miért? Rövid választ adtam neki: „hiszek az örök életben”. Az egyetemen alakult katolikus ifjúsági körök pedig azt támasztot­ták alá, hogy nem vagyok egyedül. Ilyen alkalmakkor jó páran együtt lehettünk, beszélgethettünk hitbéli kérdésekről.

– Templomba járni, vallásosnak lenni lehet megszokásból is, de a hit nem örökölhető – ez vagy megadatik valakinek, vagy nem –, meg kell vívni a magunk harcát. Ön mikor válaszolt Isten hívó szavára?

– Erre a kérdésre sokszor határozott választ vár a kérdező. Nem tudok pontos élethelyzetet, dátumot mondani. Egy folyamat volt ez, amit a gyermekkori élményeim alapoztak meg. Egyfajta növekedés része a hitre ébredésem. Meghatározó lehetett az is, hogy olyan hitüket megélő emberek vettek körül, akik segítettek ebben a fejlődésben. Felmerült bennem, vajon járhatom ezt az utat én magam is, amit ők járnak, vagy más utat is választhatnék. Döntenem magamnak kellett. Hálás vagyok azért a kissé zárt­nak nevezhető közösségért, amit a gimnáziumban megélhettem. Ebben a közösségben a világ lehúzó befolyásától úgy gondolom, védve lehettem.

– Hogyan győzne meg egy olyan embert Isten létezéséről, aki még soha nem hallott Istenről, hogy nem egy fantáziaképnek vagyunk a követői, hanem az élő Istennek?

– Nemigen szoktam meggyőzni senkit. Érdekes példa lehet az orvos és a beteg esete, rövid beszélgetés után hamar kiderül, hogy itt fáj, ott fáj, és az is, mit lehet tenni.

A pap találkozik az emberekkel, automatikusan előjönnek a lel­ki dolgok, az Isten létének kérdése. Az egyik legnagyobb Isten bizonyíték az lehet, amikor elkezdek valakivel beszélgetni, ak­kor nem kell különösebben erőlködnöm ahhoz, hogy Istenről beszéljek, és nem kell győzködnöm senkit, mert a beszélgetőben, önmagában megvan Istenre való nyitottsága.

– Önre nagy feladat vár egy év múlva, gyülekezetet kap, melyet vezetnie kell. Mint tudjuk, a gyülekezetet nem mi válogatjuk sok kis aranyos emberből. Isten adja meg a közösséget, és nekünk egymást elfogadva, szeretetben építeni kell Isten országát. Hogyan készül erre a feladatra?

– Nem tudom, hogy lehet-e azt mondani, hogy százszázalékosan felkészültem. Sok örömre és sok nehéz helyzetre számítok, fontos az, hogy nem Isten nélkül kell ten­nem a feladatom. Legtöbb probléma megoldható feszültség nélkül, ha azt szeretet­tel tesszük. Isten olyan dolgokra hív el, amit képesek vagyunk Vele véghezvinni.

– A vezetőinket néha hajlamosak vagyunk misztifikálni.

– Isten gondoskodik arról, hogy folyama­tosan érezhessem, én is csak egy vagyok a többi ember közül.

– A politika sokszor betolakodik az egyházi vezetők életébe. Szörnyű látvány, amikor papok, lelkészek különféle rendez­vényeken zászlókat csókolgatnak. Ha Önt felkérik valamilyen politikai rendezvényre, tud majd nemet mondani, vagy hogyan oldható fel egy ilyen helyzet?

– Soha nem jó a szélsőséget érinteni. Jól érzékelik az emberek, hogy ez nem Isten szolgáinak a feladata. Jó az, ha az ember tud­ja, meddig mehet el. Természetesen van olyan helyzet, amikor az aggodalom viszi rá a papokat a politikának látszó megnyil­vánulásra.

– Hogy Isten mit gondol erről, nem tudom. Én jobb szeretem, ha a hívő emberek Isten igéjét hirdetik, és Jézus Krisztustól kapott szeretet adják tovább. Isten ereje olyan hatalmas, szabad imád­kozni is a hazánkért.

– Ez az emberi oldal. Nehéz erről beszélni, mert nem általános a papok politizálása, ezek inkább egyedi példák.

– A nyári hónapokban sokszor megfordult itt, az ESE-ben. A bentlakók közül sokak súlyos betegségben szenvednek, lelki és testi gyötrelmek kínozzák őket életük alkonyán. Mit tud adni ezeknek az embereknek, amikor idejön?

– A vigasz nehezen fogadható el egy olyan embertől, aki egészséges és fiatal. Ez nehéz helyzet nekem is. Egy olyan ne­hézség, amiben nem vagyok benne, az ahhoz való segítséget Istentől várom és kapom meg ehhez a szolgálathoz. Sokszor az idősek csak meghallgatásra vágynak, egy jó szóra, fényt kell kap­jon az életük, és ezt csak Isten adhatja meg. Ezért sokszor tapasztalhatjuk meg azt, hogy egy haldokló ember hitéről tesz tanúbizonyságot, ami számomra megdöbbentő és felemelő élmény.

– Mi vár Önre a pappá szentelése után, ami most nyáron történt meg?

– Általában, ha valakit pappá szentelnek, az az első, hogy meg­kapja hol, melyik egyházközségben kell szolgálnia. Nálam ez másként alakult, mert még egy év tanulás vár rám Rómában. Nyári szünetemben ifjúsági táborban szolgáltam és egyéb felkéréseknek tettem eleget. Jövő nyártól vár rám a tényleges papi szolgálat. Azt tapasztaltam, hogy az emberek nagyon nagy szeretettel fordulnak felém, mint frissen szentelt paphoz. Azt szoktuk mon­dani, hogy „egy új misés áldásért érdemes elkoptatni egy csizmát”. Számomra is felemelőek ezek a találkozások.

– Azt kívánom, legyen ereje sokáig szolgálni Istent és embert. Köszönöm a beszélgetést.

Gulyásné Mikes Zsuzsa

Forrás: Egymást Segítő Egyesület lapja

Bezák Tamás atya az első szombati karizmatikus

misén Budapesten, mellette Kovács Ferenc diakónus,

Ruszina Vilmos és Katona István atyák.

Képek: Emmausz Közösség - www.emmausz.hu