Pápai dekrétum a szerzetesi élet korszerű megújításáról
A szerzetesség lényege
Bármely (szerzetes) intézményben elsősorban azt
tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten
meghívására feleltek, hogy ne csak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek.
Ugyanis egész életüket az Ő szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a
keresztségi fölszenteltségben gyökerező és azt teljesebben kifejező -- sajátos
fölszenteltséget hoz létre.
Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta,
legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat.
Isten szolgálatának kell serkentenie és
erősítenie őket az erények -- főleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki
erősség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus
önkiüresítésében (vö. Fil 2,7--8) és az Ő lelki életében (vö. Róm 8,1--13).
A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent
elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Őt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42),
s az Ő szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törődjenek, ami
az Övé (vö. 1 Kor 7,32).
Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai --
mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel
szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel,
mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni.
A szerzetesi tisztaság
A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot,
amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell
tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon fölszabadítja a szívet (vö. 1Kor 7,32--35), hogy erősebb szeretetre gyulladjon Isten és az
összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a
legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni
szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívőt
emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendő világban
beteljesedő jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen
vőlegénye van: Krisztus.
Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják
tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben,
ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek
önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes
eszközöket sem. Így nem fogja megingatni őket az a hamis tanítás, mely szerint
a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek, és szinte
a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a
tisztaságot. Mindenki, de főként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a
tisztaságot biztonságosabban meg lehet őrizni, ha a rendtagok eleven
közösségében valódi testvéri szeretet él.
Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi
természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelő próbaidő és
a kellő lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági
fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegető veszedelmekre kell figyelmeztetni,
hanem arra is nevelni kell őket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész
személyiségük javaként fogadják.
A
szerzetesi szegénység
A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes
szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek
buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék ki. Általa
annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár
gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt 8,20).
A szerzetesi szegénységhez azonban aligha
elegendő, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve:
ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben
legyenek (vö. Mt 6,20).
Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan
kötelező törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges
eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá
magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö.
Mt 6,25).
A szerzetesi kongregációk konstitúciói
engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendő örökségükről lemondjanak.
Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi
körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a
szegénységről, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a
szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34--46; Jak 2,15--16; 1Jn 3,17). A rendtartományok
és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévők
segítsék a rászorultabbakat.
A (szerzetes) intézményeknek a regulák és
konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges
anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak
fölhalmozásának minden formáját kerüljék.
A szerzetesi engedelmesség
A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által
saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erősebben és
biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítő isteni akarathoz. Ezért Jézus
Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot
öltve" (Fil 2,7) azokból
tanult engedelmességet, amiket elszenvedett (vö. Zsid 5,8)
-- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent
helyettesítő elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik
őket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességből szolgált a
testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn
10,14--18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára
és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13).
A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata
iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók előírásai szerint
alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati
erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére
és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve
szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért. Így a szerzetesi engedelmesség
nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak
bőségesebb szabadságával elvezet az érettséghez.
Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a
rájuk bízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan
figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek tekintélyükkel a
testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti
őket. A rájuk bízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve
kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a
bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos
szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a
kezdeményezésekben tevékeny és felelős engedelmességgel működjenek együtt. Az
elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a
intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, őrizvén a döntés és a végrehajtás
elrendelésének tekintélyét.
A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban
hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és a maguk módján fejezzék ki
az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának
szolgálatában.
Forrás: A II. Vatikáni Zsinat
PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése