A hivatás húsvéti
jellege az egyes tanácsoknak megfelelően különböző szempontok szerint
mutatkozik meg. Ugyanis a megváltás
rendjének mértéke szerint kell értékelni és élni azt a tisztaságot, melyet a
szegénységgel és az engedelmességgel együtt fogadtatok; ebben nyer választ
Krisztus hívó szava: "...van, aki a mennyek országáért önként mond le a
házasságról. Aki föl tudja fogni, fogja föl!" (Mt 19,11) Előzőleg Krisztus
határozottan kijelentette: "...nem mindenki érti ezt, csak akinek
megadatott" (Mt 19,11). Erről szól Szent Pál is a Korintusiakhoz írt
levélben (lásd 1Kor 7,28-40). Ez a tanács elsősorban az emberi szív szeretetére
irányul. A szegénység és főként az engedelmesség a szerzetesi fogadalomból a
megváltói szeretetet emeli ki, a szüzesség pedig ennek a szeretetnek inkább a jegyesi jellegét.
Nyilvánvaló, hogy itt arról a szüzességről van szó, mellyel "önként mond
le valaki a házasságról"; a szüzesség a Megváltó iránti jegyesi szeretet
kifejezője. Ebben az értelemben tanít az apostol: "...aki férjhez adja
hajadon leányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi"
(lásd 1Kor 7,38). "A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon
az Úr kedvében" (1Kor 7,32), és "a nem házas asszony és a szűz arra
gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen" (1Kor 7,34).
Sem Krisztus, sem Szent
Pál szavaiból nem következik a házasság lebecsülése. A tisztaság evangéliumi
tanácsa csak utal arra a különleges lehetőségre, melyet az ember számára --
legyen az férfi vagy nő -- Krisztus, az "Úr" Jézus iránti jegyesi szeretet kínál.
Hogy valaki "önként lemond a házasságról amennyek országáért", az nem
csupán szabad lemondás a házasságról és a családi életről, hanem karizmatikus döntés,
mely Krisztust választja egyedüli és kizárólagos jegyesként. Ez a választás nem
csupán azt teszi lehetővé, hogy valakinek "arra legyen gondja, ami az
Úré" hanem -- mert ez a "mennyek országáért" történik -- Isten eszkatologikus
országát minden ember számára közel hozza a kor körülményei
szerint, sőt bizonyos mértékben jelenvalóvá is teszi ebben a világban.
Ezáltal az Istennek
szentelt személyek megvalósítják a megváltás egész rendjének legbensőbb célját:
közelebb hozni lsten országát, mely természete szerint végső és eszkatologikus.
A szüzességi fogadalommal Istennek szentelt személyek részt kapnak a megváltás
rendjében, mert azzal, hogy szabadon lemondanak a házasságés a családi élet
örömeiről, másrészt azáltal, hogy "magukat házasságra alkalmatlanná tették
a mennyek országáért", e a mulandó világba hozzák az eljövendő föltámadás
és az örök élet üzenetét (lásd Lk 20,34-36; Mt 22,30; Mk 12,25); az életét,
mely Istenhez kapcsol a boldog színelátásban és az emberi szív minden
szeretetét magában foglaló és átható szeretetben.
A szegénységre
vonatkozóan mennyire kifejezőek a második korintusi levél szavai, melyek
gondosan összefoglalják mindazt, amit erről az evangéliumban hallunk!
"Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, mert értetek szegény lett, jóllehet
gazdag volt, hogy az Ő szegénysége által ti meggazdagodjatok."
(2Kor 8,9) E szavak értelmében a szegénység Jézus Krisztus megváltói
kegyelmének belső struktúrájához tartozik. A szegénység nélkül érthetetlen az
isteni ajándékozás misztériuma, melyben az ember részesült; ez az ajándékozás
Jézus Krisztusban valósult meg. Az evangéliumban központi helyet foglal el a
szegénység, a meghirdetett nyolc boldogság közül az első: "Boldogok a
lélekben szegények" (Mt 5,3). Az evangéliumi szegénységben tárul föl az
egész titok, "mely öröktől fogva el volt rejtve Istenben" (Ef 3,9).
Csak akik ilyen módon szegények, csupán ők képesek bensőleg megérteni annak
szegénységét, aki végtelenül gazdag. Krisztus szegénysége Isten végtelen gazdagságát
rejti, sőt annak tévedhetetlen bizonysága. A gazdagság ugyanis, tudniillik maga
az istenség, semmiféle teremtett jóban nem tud megfelelő módon megnyilvánulni.
Kizárólag a szegénységben fejezheti ki magát, s ezért megfelelő módon csak a
szegények, ti. a lélekben szegények érthetik meg. Közöttük Krisztus, az
Istenember az első, ő, "aki gazdag volt és szegénnyé lett". Ő nemcsak
tanítója, hanem hirdetője és kezese annak a megváltó szegénységnek, mely
megfelel Isten végtelen gazdagságának és kegyelme kimeríthetetlen erejének.
Ezért az is igaz --
miként az Apostol mondja --, hogy "mi az ő szegénysége által váltunk
gazdaggá". A Mester ugyanis annak a szegénységnek a hirdetője, mely
gazdagít. Éppen ezért mondta az evangéliumi ifjúnak: "...add el, amid
van... oszd szét... és maradandó kincsed lesz a mennyben" (Mt 19,21; lásd
Mk 10,21;Lk 18,22). E szavakban fölszólítás van: sajátszegénységedből
gazdagodjanak mások; e fölszólítás mélyén rejlik Isten végtelen gazdagságának
bizonysága, azé a gazdagságé, mely az emberlelkébe árasztott kegyelem titkában
magában az emberben éppen a szgénység által forrást fakaszt, hogy mások
gazdagodhassanak; e forrás nem vethető össze az anyagi javak semmiféle
bőségével; e forrásból, miként Istentől, úgy árad a jó mások számára. Ez az
ajándékozás valósul meg Krisztus misztériumában, aki "szegénységével
gazdaggá tett minket". Az evangélium lapjain látható, hogy e gazdagítás
hogyan halad előre és éri el csúcspontját a húsvéti eseményben: Krisztus
ugyanis, aki a kereszthalálban a legszegényebb, ugyanaz, aki föltámadása által
az új élet teljességével mérhetetlenül gazdaggá tett minket.
Kedves testvérek és
nővérek, ti, akik az evangéliumi fogadalom révén lélekben szegények vagytok,
vállaljátok egész életetek folyamán Krisztusnak ezt az üdvözítő szegénységét:
napról napra érlelődjék ez bennetek! "Elsősorban Isten országát és annak
igazságát keressétek..." és a továbbiakat "mind megkapjátok hozzá'
(Mt 6,33). Bárcsak bennetek és általatok beteljesednék a szegények, a lélekben
szegények (lásd Mt 5,3) számára ígért evangéliumi boldogság! (lásd Lk 6,20)
Krisztus "mint
Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez
feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát,
és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig" (Fil 2,6-8).
Szent Pálnak a
Filippiekhez írt leveléből e sorok a megváltás lényegét érintik. Ebben az
igazságban Jézus Krisztus engedelmessége különleges és meghatározó módon
található meg. Ezt csak megerősítik a Rómaiakhoz írt levél szavai: "Ahogy egy embernek
engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért
meg is igazultak" (Róm 5,19).
Az engedelmesség
evangéliumi tanácsa Krisztus "mindhalálig" tartó engedelmességéből
eredő meghívás. Mindazok, akik Krisztus "kövess engem" fölszólítására
ezt a meghívást elfogadták, elkötelezték magukat -- amint a zsinat tanítja -- Krisztus követésére,
aki "a kereszthalálig tartó engedelmessége által az embereket megváltotta és
megszentelte" (Perfectae Caritatis, 14). Akik az engedelmesség evangéliumi
tanácsát követik, eljutnak az üdvösség belső rendjének lényegéhez. E tanácsot
megvalósítván különös módon kívánnak részesülni annak az "egynek"
engedelmességében, akinek engedelmessége által "oly sokan lettek
megigazultakká".
Nyugodtan mondhatjuk,
hogy mindazok, akik az engedelmesség tanácsa szerint akarnak élni, különös
módon ütközőponttá válnak a gonoszság misztériuma (lásd 2Tessz 2,7) és a megigazulás,
valamint az üdvözítő
kegyelem misztériuma között. Ebben a "helyzetben"
hordozzák az emberi természet bűnre való hajlamának gyökereit, az "élet
kevélységének" minden következményével -- a túlzott önszeretetből fakadó --,
uralomvággyal és szolgálatmegtagadással, ugyanakkor az engedelmesség
fogadalmával eltökélték magukat, hogy Krisztushoz hasonlóvá formálódnak, aki
"engedelmességével az embereket megváltotta és megszentelte". Arra
törekszenek, hogy az engedelmesség tanácsában megtalálják feladatukat Krisztus
megváltói művében, és megtalálják saját megszentelődésük útját.
Ezt az utat jelölte meg
Krisztus az evangéliumban, amikor gyakran szólt az Atya akaratának
teljesítéséről, annak állandó kereséséről: "Az én eledelem, hogy annak
akaratát teljesítsem, aki küldött, és elvégezzem, amit rám bízott"
(Jn4,34). "Mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki
küldött" (Jn 5,30). "Akiküldött, velem van, nem hagyott magamra, mert
mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). "Nem azért szálltam
alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki
küldött" (Jn 6,38). Ez az Isten akaratának teljesítésére irányuló készség
emlékezetünkbe idézi a Zsoltáros messiási vallomását: "A könyvtekercsben
rólam írva áll, hogy teljesítsem akaratodat. Parancsod, Istenem, örömmel tölti
el szívemet" (Zsolt 40,8-9; lásd Zsid 10,7).
A Fiúnak ez az --
örömteljes -- engedelmessége a szenvedésben és a kereszten éri el tetőpontját:
"Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely, de ne az én akaratom
teljesüljön, hanem a tiéd!" (Lk 22,42; lásd Mk 14,36; Mt 26,42). Krisztus
már a Getszemáni-kerti imában kész volt elfogadni az Atya akaratát, eltöltötte
a fájdalom teljessége, és ez változott "a halálig, a kereszthalálig"
tartó engedelmességgé, melyről Szent Pál beszél.
Az Istennek szentelt
személyek az engedelmességi fogadalom révén alázatosan elszánják magukat arra,
hogy elsősorban a Megváltó engedelmességét akarják követni. Jóllehet Isten
akaratának elfogadása és törvénye iránti engedelmesség a keresztény élet bármely
állapotának alapföltétele,
mégis a"szerzetes állapotban", a "tökéletesség
állapotában", az engedelmesség fogadalma, kedves testvérek és nővérek,
mindegyikőtök lelkében megerősíti annak a szoros kapcsolatnak kötelezettségét,
mely benneteket a "mindhalálig engedelmes" Krisztushoz fűz. Mivel
pedig Krisztusnak ez az engedelmessége a megváltás művének benső és lényeges
része, amint azt az idézett apostol szavai tanúsítják, ezért az engedelmesség
evangéliumi tanácsának megvalósításában meg kell látnunk a megváltás rendjének sajátos mozzanatát,
mely egész hivatástokat áthatja az Egyházban.
Ebből fakad, hogy
valaki "feltétlenül készséges legyen a Szentlélek iránt", aki
elsősorban az Egyházban tevékenykedik, mint azt elődünk, VI. Pál Evangelica Testificatio kezdetű
apostoli buzdításában írta, de ugyanez tűnik ki szerzetesi közösségeitek
konstitútcóiból is. Ebből fakad az a vallásos engedelmesség, mellyel az
lstennek szentelt személyek, a hit szellemében a törvényes elöljáróik iránt
viseltetnek, akik Isten helyettesei. Erre vonatkozóan fontos figyelmeztetést
találunk a Zsidó levélben: "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és
kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok abban a tudatban, hogy számot adnak
lelketekről." A levél szerzője hozzáfűzi: "...hogy örömmel tehessék,
nem sóhajtozva, mert az nem válnék javatokra" (Zsid 13,17).
Az elöljárók a maguk
részéről vegyék fontolóra, hogy a szolgálat szellemében kell élniük a
hatalommal, melyet az Egyház hivatala rájuk bízott; legyenek mindig készségesek
és hallgassák meg testvéreiket, hogy jobban megértsék, mit kíván az Úr
mindegyiküktől, de ugyanakkor szigorúan ragaszkodjanak döntés és rendelkezés
dolgában ahhoz, amit megfelelőnek látnak.
Az így értelmezett
alárendeltségből és engedelmességből ered a szolgálat lelkülete, mely egész
életeteket az Emberfia
példájához igazítja,
aki "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és
életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Jézus Anyja az angyali
üdvözlet és a megtestesülés döntő pillanatában, kezdettől fogva bekapcsolódott
a megváltás üdvözítő rendjébe, amikor mondotta: "Íme az Úr szolgáló
leánya, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38).
Ne felejtsétek
ezenkívül, kedves testvérek és nővérek, hogy az az engedelmesség, amellyel
fenntartás nélkül Istennek szenteltétek magatokat az evangéliumi tanácsok
fogadalmában, a belső szabadság egyedülálló jele, miként Krisztus szabadságának
végleges kifejezője az ő "mindhalálig" való engedelmessége:
"...odaadom életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem
senki, magam adom oda..." (Jn 10,17-18).
Forrás:
II. János Pál pápa Redemptionis donum című apostoli buzdítása a
szerzetesi közösségekhez a megváltás 1950. évfordulója alkalmából 1983-84-ben
tartott rendkívüli szentévben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése