A pálos lelkiségről 2.

Pálos lelkiség megújulása – magyar szemmel, tekintettel a 2000. nagy jubileumi esztendőre

Esztergomi Boldog Özséb

A 2000. jubileumi év, amelyre a Szentatya szándéka és rendelkezése szerint három éven át készülünk, nagyon nagy felhívás és kihívás minden Szerzetesrend és minden egyes szerzetes számára. Éreznünk kell és mélyen át kell élnünk, hogy az új évezredet csak megújult lélekkel kezdhetjük meg, hogy rajta legyen Isten áldása és égi Édesanyánk szerető tekintete.

Nagy kegyelem, hogy nem nekünk kell kitalálni a megújulás szempontjait. A II. Vatikáni Zsinat „Perfectae Caritatis” kezdetű határozata világosan leszögezi a tennivalókat, amelyeket kötelességünk újra és újra átgondolni, szerinte cselekedni és akkor biztosan a legjobb úton indulhatunk a harmadik évezredbe.

A „Perfectae Caritatis” főbb direktívái:

a.)    A megújulásnak kettős, Jánusz-arca van. Egyrészt vissza kell tekintenie a szerzet eredeti inspirációjára és egészséges hagyományaira és ugyanakkor előrenézve, hozzá kell alakulnia a kor követelményeihez. A két irány között állandó dinamikus mozgás szükséges: mindig újból és újból meg kell teremteni közöttük a szintézist.

b.)    A megújulás végső normája az evangéliumból merítő Krisztus-követés.

c.)    Minden közösség térjen vissza az Alapító sajátos eszméihez,  iparkodjék azt egyre jobban megismerni, és ugyanakkor

d.)   a szerzetesek ne szigetelődjenek el az Egyház életétől. Ha jól megismerik a világot, szociális helyzetét, szellemi áramlatait és főleg az emberiség nyomorát, a hármas „kívánság” (1 Jn 2,16) gyümölcsét, jobban átélhetik hármas fogadalmuk értékét és jelentőségét.

Gondolataimat a két legfontosabb szempont köré csoportosítom:

I. Vissza kell térni az eredeti forrásokhoz,

II. Alkalmazkodni kell az egész Egyház és a kor követelményeihez.

I.

E felhívásnak eleget téve először is meg kell állapítanunk, hogy a Pálos Rend – Alapítójának, Esztergomi Boldog Özsébnek szándéka szerint – szemlélődő rend.

Következik ez abból a tényből, hogy

1.)    Ő maga, mindenféle lebeszélés ellenére, lemond esztergomi kanonokságáról, remeteségbe vonul, hogy teljes magányban, csendben, imádságban és vezeklésben tökéletesen átadja magát Isten szolgálatára. Ha bármely más célja lett volna, akkor Esztergomban marad, még jobban kivette volna a részét a káptalani iskola vezetésében, aktívabban bekapcsolódhatott volna az ország eseményeinek alakításába, hiszen erre megvolt minden lehetősége, sőt, mivel még fiatal is volt, tudós is volt, szentéletű is volt, ráadásul előkelő származású, később akár Esztergomi érsekként a Magyar Egyház legfőbb irányítója is lehetett volna. Ő azonban mindennél fontosabbnak tartotta remeteként tökéletesen átadni magát az Istennek. Az 1241-42-es tatárjárás után, mely az egész országot – a fallal körülvett városokat és várakat leszámítva – pusztasággá és romhalmazzá tette, ilyen módon akarta IV. Béla királyunkat segíteni az ország újraépítésének nehéz munkájában. Nagyon jól tudta, hogy egy országot nemcsak kétkezi munkával, hanem imádsággal, vezekléssel, engeszteléssel is kell építeni. Ha eljárásához evangéliumi alapot keresünk, bizonnyal megtaláljuk Mt 9,37-38-ban. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.” Az Úr Jézus itt nem emberi logika és nem a mai ember mentalitása szerint tanít, mert akkor így kellett volna magát kifejeznie: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Álljatok tehát munkába és ha kell, duplázzátok vagy triplázzátok meg erőiteket, ha kell, tegyetek éjt nappallá, de az aratást, ha törik, ha szakad, be kell fejeznetek. Mi így gondolkodunk és így is cselekszünk. Az Úr Jézus azonban így tanít: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.” Esztergomi Boldog Özséb atyánk ezt az utat választja, ezért vonul remeteségbe, ezért választja a magányt, a csendet, az imát, a vezeklést és az engesztelést.

2.)    Hogy a Pálos Rend alapvetően szemlélődő rend, következik abból a tényből is , hogy remetékből, azaz a szemlélődő életformára elkötelezett emberekből alapítja meg szerzetesi közösségét, hogy ne elszigetelten vívják meg lelki küzdelmeiket, hanem egymást támogatva, segítve, megerősítve éljék meg a magányt, a csendet és az Istenben elmerülő életet.

3.)    Szemlélődő életforma következik abból a tényből is, hogy Boldog Özséb atyánk Remete Szent Pált állította példaképül testvérei elé, aki 98 esztendőt töltött sivatagi magányában, hogy imáiban, szemlélődéseiben egyesüljön Istennel, hogy tökéletesen megvalósítsa azt a példát, amit az imádkozó Jézus Krisztus állít elénk. Mindannyiunk előtt ismerős az evangéliumi jelenet, hogyan vonul el a mi Urunk egy-egy magányos helyre, hegytetőre, hogy fél éjszakát, vagy sokszor egész éjszakát imádságban töltse. Ilyenkor emberi lelke egészen elmerült az Atya szemlélésében. Nem vette észre az idő múlását, térde alatt egészen átforrósodott a föld, hajnalban leszállt a harmat, s a harmatcseppek ott csillogtak minden fán, bokron és fűszálon, ott csillogtak a mi Urunk haján, bajuszán, szakállán, de mindezt Ő észre sem vette, annyira elmerült az Atyával való beszélgetésben. Amikor az apostolok meglátták az Urat ilyen mély imádságban elmerülni, bizonyára akkor támadt fel bennük a vágy és akkor kérték: Uram, taníts meg minket is imádkozni. És talán ez az értelmezés sem esik távol az evangélium szellemétől: Uram, taníts meg minket is „így” imádkozni.

A II. Vatikáni Zsinat „Lumen Gentium” kezdetű konstitúciója VI. fejezetében a szerzetesekről ír, mégpedig szó szerint ezt: „A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívőknek és hitetleneknek egyaránt: Krisztust, aki a hegyen szemlélődik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedve, aki Őt küldte.”

A Zsinat ezzel kifejezetten azt tanítja, hogy az Úr Jézus Krisztus egyénisége és lelkisége oly mélységes, hogy egy szerzetesrend nem tudja ezeket megvalósítani, de bőségesen elég, ha egy-egy szerzetesrend csak egyetlen vonását ragadja meg és valósítja meg. Nos, a Pálos Rendnek és nekünk pálos szerzeteseknek – Remete Szent Pál és Boldog Özséb atyánk szándéka és szelleme szerint – a hegyen szemlélődő Krisztust kell a hívőknek és a nem hívőknek megmutatnunk.

II.

A „Perfectae Caritatis” kezdetű zsinati határozat azonban azt is előírja, hogy nemcsak az eredeti forrásokhoz kell visszatérni, hanem figyelembe kell venni az egész Egyház és a jelen kor követelményeit is. Az Egyház mai helyzete pedig megköveteli – részben a világ sok részén mutatkozó paphiány miatt, részben az általánossá váló szekularizáció miatt – a szerzetesek aktív bekapcsolódását a pasztorációs munkába. Az a kérdés tehát, hogy a pálos szemlélődő életmóddal milyen pasztorációs tevékenység kapcsolható össze. Ebben a második részben erről írok néhány gondolatot, de természetesen nagyon jól tudom, hogy nem merítek ki minden lehetőséget.

1.)    Templomainkban az igehirdetés és gyóntatás az a pasztorációs tevékenység, amely összhangba hozható szemlélődő életmódunkkal. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem plébánia-templomokról beszélek. A budapesti viszonyokat figyelembe véve itt minden plébánia „mamut egyházközség”. Minden plébániához 30, 40, 50 ezer ember tartozik, esetenként még több is előfordul, s ezeknek a híveknek teljes pasztorációs ellátása kifejezetten egyházmegyés papok és lelkipásztorok hivatása és feladata, esetleg olyan szerzetesrendeké, akiknek – hogy csúnya szóval éljek – ez a „profilja”, mint pl. a domonkosoké, ferenceseké, minoritáké, vagy másoké. Hogy ilyen teljes igényű pasztorációs munkát végezzünk, ahhoz nem szükséges pálos szerzetesnek lenni, hiszen a pasztorációs tevékenységek olyan sokrétűek, hogy szemlélődő életmódról szó sem lehet. Viszont olyan igehirdetés és gyóntatás, ami rendi templomokban folyik és amely alkalmazkodik a napirendhez, komoly segítség a lelkipásztorkodó papságnak, mégis megmarad a pálos szerzetesi élet keretein belül. Szükséges, hogy az egyes szerzeteseket és a lelkipásztorkodó papságot ne a ruhájuk különböztesse meg egymástól, hanem az Alapító példája és szelleme. De hogyan lehetne példaképünk pasztorációs munkában REMETE Szt. Pál, vagy Boldog Özséb atyánk, amikor ők remeték voltak.

2.)    Nagy városokban komoly igény mutatkozik lelki beszélgetésekre, lelki tanácsadásra, egyéni megtérőkkel való foglalkozásra, mert ezekre a lelkipásztorkodó papságnak valóban nincs ideje. Viszont az ezekre fordított idő rugalmasan alkalmazkodhat a napirendhez, azért a szemlélődő életmóddal nagyon jól összeegyeztethető.

3.)    A magyar viszonyokat figyelembe véve, idetartozhat a búcsújáró helyek gondozása. Magyarországon nincs olyan központi zarándokhely, mint pl. Częstochowa, de van nagyon sok olyan kis búcsújáró hely, ahová a Szűzanya ünnepein vagy egyes vasárnapokon esetenként ezer, vagy egy-kétezer hívő elzarándokol. Ezeknek lelki gondozása, mivel csak évenként néhányszor történik, nem zavarja meg a szemlélődő szerzetesi életet. Ugyanakkor akár az igehirdetés, akár más szentségek kiszolgáltatása szempontjából óriási segítséget jelenthetne a lelkipásztorkodó papságnak.

4.)    Idetartozhatnak még a különböző lelkiségi mozgalmak felkarolása, mint pl. az engesztelés művének megszervezése és lebonyolítása, vagy a lelki adoptálás mozgalmának ébrentartása és irányítása.

5.)    Magyarországon 1949-50-ben egy nagyon szép és egészséges kezdeményezés valósult meg. Pécs mellett, Jakab-hegyen, az ősi romok mellett felépült egy remeteség. Felépült a templom és a kolostor azzal a céllal, hogy néhány év pasztorációs munka után egy félévre vagy egy évre remeteségbe lehessen vonulni, ismét feltöltődni és így visszatérni. A szép tervet elsöpörte a történelem vihara, de ha mód és lehetőség nyílna rá, ismét meg kellene valósítani.

Befejezésül szeretnék ismét rámutatni a rövid dolgozat címére: Pálos lelkiség megújulása – „magyar szemmel”.

A mi országunkban, ebben az erősen szekularizált világban, ahol értéke csak az állandó rohanásnak, zakatolásnak, tevékenységnek van, különösen fontos a másik pólus megélése.

Mert az igazi Istendicséret mégiscsak az, amikor egy szerzetes le tud borulni magányban, csendben, teljes és tökéletes önátadásban a Mindenható Isten elé.

Budapest, 1998. ápr. 24-én

P. Imre Csanád OSPPE

Forrás: Magyar Pálos Rend

Remete Szent Pál és Remete Szent Antal