Vonzó-e ma szerzetesi hivatás?

Négyszázharminc angolkisasszonynak kellett elköszönnie csaknem hatezer tanítványától a szerzetesrendek feloszlatásakor. Ma a Congregatio Jesu – ez a rend jelenlegi neve – pesti, Váci utcai rendházában például mindössze négy nővér lakik. A megújulás vágya vezérli őket – de vonzó-e ma a szerzetesi hivatás? A házfőnöknő az imént még a krizantémokat rendezgette a kertben. Értő kezekkel tette, mivel végzettsége szerint kertészmérnök Tromfos Katalin, a Congregatio Jesu (CJ) szerzetesrend zugligeti idős nővérek otthonának főnöknője. Fekete habitusos, apácaruhás alakja hol itt, hol ott tűnik fel, mindenen rajta tartja a szemét. Hatvankilenc esztendejével a második legfiatalabb a kéttucat szerzetesnő közt, akik a budai rendházat lakják.

– Ladánybenén éltünk, négyen voltunk testvérek, s nagy bánatom volt, hogy a szüleim elváltak. Egyszer a Szűzanya-szobor előtt azt a sugallatot kaptam: ne menj férjhez – meséli Katalin nővér. Formálódott benne a szándék, ezért találomra felütötte a Szentírást, és ezt olvasta: „Többre hívtalak, többért felelsz.” Engedelmeskedett, bár a szerzetesrendek feloszlatása után történt mindez, a hatvanas években. Egy pap összehozta egy angolkisasszonnyal, aki először a jelölt, majd novícia mesternője lett. Hittanra oktatta, egyengette az útját. Vigyáztak, hogy titokban működjenek, mégis kitudódott, és a korosabb Ilka nővért börtönbe zárták érte. A vád ez volt: „népköztársaság elleni izgatás”, mivel egy olyan szerzetesrendet próbáltak feléleszteni, amely nem volt engedélyezett hazánkban. Tromfos Katalinnak is része volt házkutatásban, majd büntetésből két évig nem járhatott egyetemre.

– Mit szólt az édesanyja, hogy tilalmas hivatást választott, apáca lett a lánya? – faggatom a házfőnöknőt.
– Nem tudott róla 1990-ig. Ha egyszer azt mondja a rend, hogy nem beszélhetsz róla, akkor vagy tudsz engedelmeskedni, vagy nem – szól a fegyelmezett válasz.

– El lehetett viselni. El kellett viselni – ezt már a 92 éves Szappanos Ilka nővér mondja a Gyorskocsi utcában töltött hónapokról. Egy cellában voltak a köztörvényesekkel, és mindig betettek hozzájuk egy-egy „beépített” rabot, akinek az volt a dolga, hogy kikérdezze őket. Sejtették ezt előre, és nem adták ki magukat. Egyszer egy gyermekgyilkos anya került a zárkába, vele viszont fél éjszakákat is átimádkoztak. Ilka nővér szerint a hivatásról az ember nem maga dönt, az olyan, mint a szerelem.

Kongatják a delet, csendben nyílnak az ajtók, a lakók az ebédlőbe sietnek, ki szürkében, ki feketében. Őri Mária nővérnek kivételesen a folyosón terítenek, hogy beszélgethessünk. Hozzák a hagymalevest, a sült húst, kevéske kávét.
– Volt kiskoromban egy egyházi énekeskönyvem, s abban két üres oldal. Másodikos elemista koromban rettenetes csúnya nagy betűkkel beleírtam, hogy én „mater” akarok lenni – így hívták az örökfogadalmas nővéreket – és tanító néni. Sose vágytam másra. A rendbe igen korán, 1938-ban léptem be, a 15. születésnapomat már benn ünnepeltem – folytatja.
Jól emlékszik az 1950. június 19-re virradó, sorsfor¬dító éjszakára is, amikor az egyetlen lepedőbe összekapott holmijukkal Máriabesnyőre vitték őket, a Salvator nővérek rendházába. Tizenhétféle rend négyszáz tagját zsúfolták ott össze, mint egy lágerbe. A fal mellé ágyszélességben szalmát hintettek a földre, azon aludtak. Csak az időseknek, betegeknek jutott ágy.

– Fiatalok voltunk, élt bennünk a lelkesedés, hogy a hitünkért, a rendünkért szenvedünk. Ez tartotta bennünk az életet – mondja. Később közölték velük, hogy távozhatnak, de nem apácaruhában. Senkit sem érdekelt, hogy az az egy viseletük volt, amiben elvitték őket.

– A szétszóratás után nagyszerű foglalatosságom volt. A templomunkat takarítottam, ez volt a munkakönyves állásom. Amint lehetett, újra beöltöztem. Hogy a Jóisten az üldöztetést miért kalkulálta bele az életünkbe, azt nem tudom – mondja –, de ez volt a hűség próbája.

A zugligeti otthonban felötlött bennem egy negyedszázaddal ezelőtti este. Kezdő újságíróként az egri érsekségen lakó idős apácához nyertem bebocsátást. Törékeny, de erős egyéniségű, nagy tudású nő volt. A Sorbonne egyetemistája volt 1948-ban, amikor a rendjét feloszlatták. Mater Juhász Máriát – így hívták az apácát – később Argentínába küldték, és ott lelkes munkába kezdett, 1952-ben megalapította a ma is működő Zrínyi Ifjúsági Kört. Magyarra tanította az emigránsok gyermekeit. Lenyűgözött a történet, buzgón jegyzeteltem. Ám a végén azt kérte: inkább ne írjam le a nevét, sőt cikk se szülessen. Mindezt nem a hírnévért tette.

– Juhász Mater után érkeztem a Buenos Aires közelében fekvő házunkba, Platanosra. Az ő szobáját kaptam. Tanultam és tanítottam Argentínában, negyven magyar diákunk volt, s miután ők felnőttek, hozták a saját gyerekeiket – így folytatta e történetet a budai rendházban a 85 éves Tóth Ilona nővér. Később egy izgalmas, felemelő időszakban együtt dolgozhatott M. Juhász Máriával, amikor Egerben újraindították az oktatást az angolkisasszonyok iskolájában. Hajdan idejárt például Törőcsik Mari, aki többször nyilatkozta, apáca szeretett volna lenni.

A Sancta Maria Általános Iskola és Gimnáziumba 13 évfolyamon négyszáznál több diák jár, hatodik éve már fiúk is ülhetnek a padokban. Az egri rendházat egykor száz apáca lakta, ma négyen vannak. A közösség házfőnöke, Herman Judit nővér invitál be. Elárulja, őt akkor érintette meg e hivatás, amikor látott egy filmet Teréz anya egyik magyarországi látogatásáról. Akkor azt érezte: ő is ilyen sugárzó ember szeretne lenni.

– Főleg a nagycsaládosok gyermekei járnak hozzánk, a nagyobbak után hozzák a kisebb testvéreket is a szülők. Nem feltétlenül elkötelezett keresztény családokból kerülnek ide a diákok. Akadnak, akik például egy válás vagy egyéb krízis után azért íratják ide a gyereküket, hogy érzelmi biztonságban, védőburokban legyen. A tanítás nem abból áll, hogy keresztülpréseljük a tanulón a lexikális tudást. Hoztak már hozzánk máshol kudarcokat gyűjtögető, megviselt kisdiákokat, akik nagyon sok szeretetre és odafigyelésre vágytak. Ügyelünk arra, hogy a sikert ne a másik legyőzésével ízleljék meg. Az alsós osztályomban például megtapsolják egymást, amikor valakinek jól sikerült a dolgozata.

A CJ pesti, Váci utcai rendházban a tartományfőnöknő, Knáb Judit vezet körbe. A patinás, boltíves épület hajdan a domonkosok kolostora volt, itt forgatták az Abigél című film folyosói jeleneteit. A pesti iskolájuk most 12 évfolyamon nagyjából négyszázhatvan diákot számlál.

Foglalkoztat a kérdés, miért nem vágynak a mai fiatal nők szerzetesi életre.
– Régen egy katolikus lánynak két út, kétfajta életállapot kínálkozott: férjhez ment vagy szerzetesnővér lett. Ma sokan választják inkább a szingli életformát. A szerzetesi hivatás egy nagy igenből születik, Isten hívására szóló igenből. Nem jó motiváció, ha félelemből, csalódásból akar valaki belépni egy rendbe. Ha valakit a legfontosabb életfolyamatok tagadása vezérel, akkor körülötte nem tud bontakozni az élet, a szeretet. Márpedig erre hívja Isten a szerzeteseket. Ez ad értelmet mindnyájunk életének. Aki szerzetesi fogadalmak szerint él, annak el kell gyászolnia, hogy nem lehet férje, gyerekei, saját családja, nem rendelkezik szabadon az akaratával és lemond a saját tulajdonról. Mai világunkban ezek komoly kihívások, kemény következményei a szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalomnak. Természetesen nem kevés lemondással és alkalmazkodással jár együtt a házasság is. Fiatal nővérként azt mondta nekem egy hétgyermekes barátom, hogy én a könnyebbik utat választottam… Nem szeretném, nem is tudom megítélni, melyik a könnyebb, de azt megtapasztaltam, hogy aki ebbe az életállapotba belekeseredik, annak nem való. Akadnak néha, akik a biztos megélhetés, a nyugodt öregkor reményében, netán kapuzárási pánikban menekülnének közénk, nekik sem ez az útjuk. Olyan lányokat szeretnénk megszólítani, akiknek szívében mély Isten utáni vágy és elhivatottság munkál, de még nem találtak el hozzánk. Mostantól ezért nagyobb gondot fordítunk a hivatásgondozásra. Hétvégi találkozókat szervezünk az érdeklődő fiataloknak – magyarázza a tartományfőnöknő.

Knáb Judit német–matematika szakos tanár. A CJ azonban nem tanító rend, ahogyan sokan gondolják, hanem apostoli rend. Az alapító, Ward Mária a maga korában – az 1600-as évek elején – modern, önállóan gondolkodó nő volt. Akkoriban hallatlan dolog volt, hogy egy nő önálló véleményt alkosson, és papi ellenőrzés nélkül apostolkodjon. Az alapítónő mai követői is arra figyelnek, mire hívja őket Isten, hogyan munkálkodik a Szentlélek bennük, körülöttük. A nővéreket olykor áthelyezik, s ugyancsak a megújulást szolgálja, hogy az örökfogadalom után tíz évvel jár egy esztendő arra, hogy kiszállva a mókuskerékből feltöltekezzenek. Sokak szerint minden pedagógusnak jót tenne néha a megújulás „krétapormentes” éve.

– Négy éve, amikor elöljáró lettem, merész újításokra szántam el magam. Róma is azt várta tőlünk, hogy a kor kihívásai szerint fogalmazzuk újra magunkat. A változtatás meglehetősen gyors folyamatként zajlik nálunk, nagyot fordítottunk a rend hajóján. Két éve úgy döntöttünk, hogy mivel kevesen vagyunk, és nem tudunk négy iskolát fenntartani, ezért kettőt leadunk. A kecskeméti leánygimnáziumunkat a piaristák vették át. A piliscsabai intézményünket pedig átadtuk a székesfehérvári egyházmegyének.

– Milyen lelki pluszt kapnak azok a diákok, akik a CJ által fenntartott iskolákba járnak?
– Mivel a rendünk Loyolai Szent Ignác konstitúcióit követi, ezért a legfontosabb számunkra, hogy az ignáci lelkiséget lefordítsuk a pedagógia nyelvére. A mai individualizmusra hajló, teljesítmény-központú világban széllel szemben haladunk, mert a három alappillér, amire nálunk az iskolai nevelés-oktatás épül: a tudás, a lelkiség és a szolgálat.

Küldetésünk, hogy olyan embereket neveljünk, akik igényes és korszerű tudással bírnak, és ezen felül érzékenyek az őket körülvevő világra, az embertársak szükségleteire is, vagyis fejlett az érzelmi intelligenciájuk. Segítőkészek, szolgálatkészek, s nem mások rovására akarnak boldogulni. Nagy öröm látni, hogy a diákok egyre jobban ráhangolódnak e szemléletre, s míg korábban előfordult, hogy a fél osztály beteget jelentett a lelkigyakorlat előtt, ma már lelkesen vesznek részt rajta.

Amikor elöljáró lettem, letettem a habitust és civilre váltottam. A szürke vagy fekete ruhát és fátyolt elidegenítőnek találtam. A habitusomat egyébként egy amatőr színtársulatnak adtam kölcsön, és nem is kértem vissza. Egyszer egy rendtársam apácaruhában utazott a metrón, és egy apuka így figyelmeztette a kislányát: tanuljál, különben ez lesz belőled. Ez a férfi valamit nagyon félreértett. A CJ több mint 400 éves rendjének lelkisége nem a külső formákban rejlik. Erre figyelmeztet alapítónk, Ward Mária is.

Nem elsősorban a ruha teszi a szerzetest.

Palágyi Edit

Forrás: Szabad Föld