Szerzetesség: teljes élet

Február 2-án emlékezik meg az egyház a megszentelt életről. A katolikus közösségekben azokra gondolnak ilyenkor, akik külön fogadalmakkal szerzetesi életre kötelezik el magukat. Az ünnep kapcsán Lukács János jezsuitával beszélgettünk, a magyar rendtartomány novíciusmesterével, aki az idén kilenc fiatalt készít fel az elkötelezett szerzetesi életre Jézus Társaságában. 

Mit jelent a szerzetesi hivatás? Miből tudja valaki megítélni, hogy van-e ilyen hivatása? 
Ahány szerzetes, annyi válasz. Mégis, a szerzetesi hívás talán kétféleképpen jelentkezhet. Egyesekre jellemző egy fokozatosan erősödő nyugtalanság: nem érzik magukat egészen jól addigi, kedvelt elfoglaltságaikban, mert valahogy többre vágynak. Szerzetességről olvasva vagy szerzetesekkel találkozva felismerik, hol találhatják meg ezt a „többet”. Mások viszont igazán a helyükön érzik magukat, és váratlanul találkoznak Isten hívásával. A még nem elég világos, hitetlenkedve fogadott jeleknek, Isten hívásának megértését segíti az imádság, a lelki vezetés, a tudatosabb Krisztus felé fordulás, egy-egy konkrét szerzetesközösség megismerése. Tehát egymást követő lépések sora után mondhatja ki valaki, hogy szerzetesi hivatást ismert fel és arra igent mond. 

Előfordulhat-e, hogy valakinek van ugyan szerzetesi hivatása, de figyelmen kívül hagyja, nem foglalkozik vele, esetleg elnyomja? 
Egyáltalán nem ritka. Több szerzetes maga is mondja, hogy először nem hallgatott a hívásra, illetve meghallotta, de éveken át nem követte. Aki figyelmen kívül hagyja a hivatás jeleit, sokszor félelemből teszi, hiszen az ismeretlen már eleve félelmet kelt, a szerzetesi élettel ismerkedve pedig ráadásul hamar szembesül az ember azzal, hogy mi mindenről kell lemondania. Mi, jezsuiták is éreztük, milyen sokat változott a társadalom akár csak az elmúlt 10-15 évben. A 90-es években még sokan jöttek hozzánk hagyományos környezetből, ahol egyegy pap, szerzetes példáját látva nőttek fel, és magukat is konkrétan el tudták képzelni ebben az életformában. Ma a többség már olyan világból jön, ahol nem látnak vonzó mintákat. Ezért vált fontossá a hivatásgondozó program, amit egy rendtársam indított el néhány évvel ezelőtt. Észrevettük, hogy sok mai fiatalnak mintha elérhetetlenül magas lenne a lépcsőfok a világi életből a szerzetesközösségbe jelentkezésig. A hivatásgondozó program ezért köztes fokokat iktat be. Az első lépés néhány kötetlen beszélgetés, a második a részvétel egy nyílt napon, a harmadik a meghívás: „Ha mélyebben érdekel a hivatásod kérdése, akkor itt ez a néhány alkalomból álló program.” Így lehetőség van belekóstolni az elköteleződésbe, és aki ezt vállalja, az biztosan megismeri ennek gyümölcseit és kapcsolatba kerül olyanokkal is, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak hivatásukról. Így bátrabban lép a következő lépcsőre. 

Azok, akiknek biztos egzisztenciájuk, szakmai hátterük van, nehezen mondanak le erről, hiába érzik a hivatást a szerzetesi életre. Nekik mit tanácsol? 
A szerzetesség mindig is azt jelentette, hogy az ember elhagyja, amije van. Nálunk, jezsuitáknál nehéz kompromisszumokat kötni. Jöttek olyan érdeklődők, akik határozott elképzeléseket tápláltak szakmai előmenetelüket illetően, és mintegy hátteret kerestek hozzá. Ilyenkor nem tudunk segíteni. Az persze gyakran előfordul, hogy aki valamilyen végzettséggel vagy szakmai tapasztalattal lép be, és lemond „karrierjéről”, váratlanul – sokszor számára is meglepően – „visszakapja” a lehetőséget képességei kamatoztatására. Mintha erre is érvényes lenne az evangélium logikája: „Senki sem hagyja el házát, feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet.” (Lk 18,29b–30)

„Az első századok keresztényüldözése után, mikor társadalmilag elfogadottá, sőt előnyössé vált a kereszténység, százával vonultak ki szerzetesek a sivatagba Krisztus valódi követését keresve. A népvándorlás korában a kultúra megőrzéséhez szükséges stabilitás, a végletes társadalmi különbségek idején a koldulórendek, a keresztes háborúkban a fogolykiváltók, később tanító és betegápoló rendek megjelenése jelezte, hogy a társadalmi változásokra hogyan válaszol az egyház, és benne főként a szerzetesség.

A hivatás csorbítja az önmegvalósítás lehetőségét? 
Az énközpontú értelemben vett önmegvalósításnak nem sok köze van a szerzetesi élethez. Ugyanakkor szerzetesként Istent keresve az élet teljességét szeretnénk megélni úgy, ahogy azt Isten „megálmodta”. Ez nem kevesebb, hanem több az önmegvalósításnál. Ha sikerül lényünk egészét Istenre „hangolni”, akkor Ő képes felszínre hozni bennünk olyan képességeket, amelyek egyébként rejtve maradnának. Rendalapítónk, Szent Ignác sokat beszélt az „előrehaladásról”. A mi önmegvalósításunk: Istenre és emberekre figyelni tudás, alapos tanulmányok, a kialakult képességeket egymással is összhangba hozva indulni Isten és az evangélium szolgálatára. Rendalkotmányunk szerint „saját előhaladásuk biztosíték lesz arra, hogy jobban tudnak segíteni másokat a lelki haladásban Urunk Istenünk dicsőségére.” 

A szerzetesi életforma milyen pontokon „nyúl bele” az egyén életébe? 
Ott, ahol minden ember élete eleve nyitott a külső hatásokra. Kalkuttai Teréz anya mondása volt, hogy ami tele van, azt Isten sem tudja megtölteni. Az embert háromféleképpen tudja „megtölteni” az őt körülvevő világ. Az anyagi javak, a személyes kapcsolatok és a szellemi értékek vonatkozásában. Amit a világnak adni tudunk, ezen a három területen, ezen a három különféle módon tehetjük. Vállalva sokszor a kiszolgáltatottságot is. Gyakran érezzük magunkat sebezhetőnek, amikor fontos tárgyak, személyek vagy szellemi értékek kerülnek veszélybe vagy elérhetetlennek tűnő távolságba tőlünk. Mind ismerjük azt a lelkiállapotot, ahogy ilyenkor „fixálódnak” gondolataink, és őrlődni kezdünk. Köznapi gondolkodásmód szerint mindhárom területen elégedettnek kell lennünk ahhoz, hogy megtaláljuk boldogságunkat. Sőt akit háromféleképpen is „betölt” az őt körülvevő világ, akinek az élete ily módon kereknek tűnik, abban Isten áldását is felismerhetjük. A szerzetesek életében jelentőséget kapó evangéliumi tanácsok, a szegénység, tisztaság és engedelmesség azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy ez így kevés. Figyelmünket az evangéliumi tanácsok a három ominózus területre és Jézus személyére irányítják: hogy tudott ő megmaradni Isten és az emberek szeretetében akkor is, amikor a három terület mindegyikén fájdalmas hiányokat szenvedett?! Jézust az evangéliumokban megfigyelve látjuk, hogy ő nem a szokásos emberi tartópillérekre építette életét, bár ezeket egyáltalán nem becsülte le. A szerzetes Jézus életmódját követve szeretné magát „üresen”, a világ által felkínált három módon nem betöltve tartani, hogy figyelmét, gondolatait, érzelmi életét, egész lényét inkább Isten szeretete, szolgálata, megtapasztalása, az Isten iránti vágyakozás tölthesse be. 

A szerzetesi életmód tehát sajátos normákat követel az anyagi világgal és az emberekkel kapcsolatban, valamint a saját tudásunkhoz való viszonyban? 
Igen, de nem pusztán normákról van szó. A szerzetesek nevelésekor Szent Ignác a szegénység, tisztaság, engedelmesség erényéről beszél. Az erény nála azt jelenti, hogy az ember kap valamilyen képességet – akár vele született, családban átvett jellemvonást, akár a Jézus életét szemlélő, imádságban gyökerező tulajdonságot –, és ezt figyelmesen bontogatja, tudatosan használni kezdi, gyakorolja. A szegénység „erénye” azt jelenti, hogy mikor üresnek érzi magát, és gondolkodás nélkül különféle dolgok használatával igyekezne betölteni, akkor ennek tudatosan ellenállva keresi lelki békéjét Isten felé fordulva. A tisztaság erénye azt jelenti, hogy az „automatikusan” másoktól – leginkább egy kiválasztott személytől – várt elismerés, személyes figyelem helyett Isten szeretetébe tanul meg belesimulni. Az engedelmességben növekedő azt veszi észre, hogy biztonságát milyen gyakran szokta elképzeléseinek, terveinek kiszínezésében, megvalósításában, saját véleményének hangsúlyozásában megtalálni. Ő azt gyakorolja, hogy Istenben bízva akkor is jól – sokszor még jobban – alakulhatnak a dolgok, ha nem a saját elképzelése szerint történnek. Tehát a lényeg, hogy életünk három fontos területén tanuljuk a Jézusnál látott szabadságot és a mindvégig megőrzött képességet, hogy másokat szeretni tudjunk. Aki ezt Isten jelenlétében, Isten erejére támaszkodva, vele bensőséges kapcsolatban teszi, meglepődve ismeri fel, hogy szabadságát addig mennyi görcsös berögződés határozta meg. A szerzetes életében több év ilyen gyakorlás után jön el a pillanat, amikor nyilvánosan is megfogadja, hogy szegényen, tisztaságban és engedelmességben szeretne élni. Ekkor már megtapasztalt egy életmódot, és felelősséggel vállalhatja, hogy Jézusra támaszkodva az ő életmódját követi ezeken a pontokon. Nekünk, jezsuitáknak különleges ajándék, hogy Szent Ignác ránk hagyta „lelki gyakorlatait”. A lelki gyakorlatokkal sokaknak tudunk segíteni, hogy legalább néhány napig megtapasztalják, milyen elhagyni az emberi élet három biztonságot és védettséget nyújtó területét, és Istenre bízni magukat. Akik erre vállalkoznak, általában túljutnak Istennel kapcsolatos előítéleteiken, és akit korábban távolinak, érzéketlennek, nemtörődömnek, irgalmatlanul szigorúnak gondoltak, annak kezdik megtapasztalni személyes, életet és erőt adó, gondviselő jelenlétét. Akik belekóstoltak a lelki gyakorlatokba, könnyebben megértik a szerzetesek életét. 

Gyakran elhangzik a megállapítás, hogy a szerzetesi életforma egy jel. Ezt hogyan lehet értelmezni? 
Akik erről beszélnek, arra gondolnak, hogy a szerzetesi életforma Istenre mutat, hiszen egy szerzetes láttán az emberek felismerik, hogy az illető Istenre alapozza életét. Én nem nagyon kedvelem ezt az állítást, mert kortársaink figyelmét általában nem irányítja Isten felé a puszta tény, hogy valakinek nincs felesége, háza, vagy sajátosan öltözködik. Ne váljék az önigazolás egy formájává, hogy életünk jel szerepét hangsúlyozzuk. Persze igaz, hogy sok szerzetes vagy szerzetesközösség nagyszerű tanúja Istennek! De az inkább a szépen megélt élet eredménye: aki így átadja magát Isten vezetésének, azon keresztül Isten tényleg tud embereket megszólítani, vigasztalni.

A kulturális-társadalmi változásokra milyen válaszokat tudott adni a szerzetesi élet? 
A szerzetesség a kezdetektől fogva tekinthető úgy, mint Krisztus követőinek a kulturális és társadalmi változásokra adott válasza. Az első századok keresztényüldözése után, mikor társadalmilag elfogadottá, sőt előnyössé vált a kereszténység, százával vonultak ki szerzetesek a sivatagba Krisztus valódi követését keresve. A népvándorlás korában a kultúra megőrzéséhez szükséges stabilitás, a végletes társadalmi különbségek idején a koldulórendek, a keresztes háborúkban a fogolykiváltók, később tanító- és betegápoló rendek megjelenése jelezte, hogy a társadalmi változásokra hogyan válaszol az egyház, és benne főként a szerzetesség. 

Van-e olyan követelmény, amit a jelenlegi társadalom állít a szerzetesek elé? 
Ma alapvetően azzal a várakozással találkozunk, hogy legyünk Isten emberei. A 20. század racionalizmusa után ma az egyházon kívül is érzékelhető egy szomjúság, és bennünket egyre inkább azzal a kimondatlan kérdéssel néznek, hogy tudunk-e nyújtani valamit a spirituális tapasztalatra éhes embernek. Magyarországon is kezdjük beérni a nyugatot, hiszen a rendszerváltás utáni években erősebb volt az egyházi oktatási intézményrendszer megújítására vonatkozó elvárás. Ma már egyre nagyobb az érzékenység arra, hogy hogyan tegyük, amit teszünk. Ebben van valami nagyon jó, hiszen visszavezet a szerzetesség eredeti értelméhez. De a szerzetesi életet mégsem vezethetik társadalmi elvárások. Fiatal szerzeteseknél néha megfigyelhető: ha saját hitelességük válik céllá, akkor inkább lesznek csodabogarak, mint hiteles szerzetesek. 

„Ma alapvetően azzal a várakozással találkozunk, hogy legyünk Isten emberei. A 20. század racionalizmusa után ma az egyházon kívül is érzékelhető egy szomjúság, és bennünket egyre inkább azzal a kimondatlan kérdéssel néznek, hogy tudunk-e nyújtani valamit a spirituális tapasztalatra éhes embernek.

Szinte közhelyszámba megy a megközelítés, amely az intézmény és a karizma egyensúlya felől vizsgálja az egyházat. A társadalom elvárása a karizma erősödésére, előtérbe helyezésére teszi a hangsúlyt? 
Mondjuk inkább úgy, hogy akik a szerzetesi élet iránt érdeklődnek, azokat az eleven karizma vonzza, nem a társadalmilag hasznos intézmények léte. Ugyanakkor a karizma konkrét kibontakozását jól szolgálhatják az intézmények. Nyugati apostoli rendeknél előfordult a melléfogás, hogy intézményeik felszámolásától remélték karizmájuk erősödését: az eredmény az intézményekből adódó felelősségvállalás, céltudatosság csökkenése, a társadalmi láthatóság elveszítése, s egyben a hivatások visszaesése volt. 

A világegyház tendenciáit megfigyelve feltűnik, hogy a nyugati világban nő a „hagyományosabb”, kötöttebb formát követő hivatások száma. Mintha többen választanák a II. vatikáni zsinatot megelőző formákat. Mi lehet e mögött? 
Sokat változott a világ az 1960-as évek óta. Akkor általános volt az elégedetlenség az egyházban uralkodó tekintélyelvi felfogással szemben. Az autoriter családi, iskolai, szemináriumi neveltetés következtében sokan szenvedtek évszázados megszokások, reflektálatlanul átvett meggyőződések igazságtalan, növekedést akadályozó, szabadságot korlátozó jellegétől. A személyes szabadságot – ami a Lélekre való nyitottság elengedhetetlen feltétele – elsősorban a funkciójukat már nem betöltő, megkövesedett intézményes formák ellenében kellett kiharcolni. A zsinat után a nyugati világban fokozatosan a másik oldalra lendült az inga, erősen a személyes növekedésre helyeződött a hangsúly. Személyes vágyak sokszor kaptak előnyt közös, az intézmény küldetéséhez szervesen tartozó célok ellenében is. Ma ismét új helyzetre kell felkészülni. Sok jelentkező jön hiányos családi háttérrel, olyan iskolákból, ahol talán sokat tanultak, de nem kapták meg a növekedéshez szükséges biztonságérzetet. Szabadságukat általában saját gyengeségeik ellenében kell megtalálniuk, hiszen olyan viselkedésmintákat hoznak, amelyekről nagyon jól látják, hogy nem az életre vezetnek, mégis erőtlennek érzik magukat a változtatáshoz. Örülnek, ha segítséget kapnak a rendezettebb, összeszedettebb élethez, és a külső formákban ezt sokszor meg is találják. A szerzetesi képzésben mindig is volt szerepük a kötött formáknak, hiszen fontos segítséget adnak a belső szabadság megszületéséhez és megtartásához vezető úton. A liturgikus, öltözködésbeli és más részletekre korlátozódó túlzott rajongás azonban a fontosabb kérdésektől való menekülést is jelezheti. Baj volna, ha maguktól a formáktól várnánk a megváltást! 

Lehet valamit tanácsolni azok számára, akik úgy érzik, talán szerzetesi hivatásuk van? 
Ilyenkor gyakran előfordul, hogy egy-egy beszélgetés, ismert vagy újonnan megtalált imádság, megszokott vagy váratlan esemény hirtelen jelentőségteljessé válik, vagy az evangéliumok új frissességet kapnak, mintha éppen a hivatása kérdésén tűnődő embernek íródtak volna. A legfontosabb szavakat Jézusnál megtaláljuk: „Ne félj!” Ehhez talán csak annyit kell hozzáfűzni, hogy nem kell kapkodni, de túl sokat filozofálni sem érdemes, mert ha a kérdés az életünkre vonatkozik, a válasz sem lehet csak elméleti. Jobb kis, de konkrét lépéseket megtenni, beszélni egy jó baráttal, vagy kapcsolatot keresni a hivatás kérdésében segíteni tudókkal – valahogy úgy, mint Keresztelő János két óvatos, egyszersmind bátor tanítványa, akik Jézus kérdésére maguk is kérdéssel rukkoltak elő: „Mester, hol lakol?” 

Tornya Erika

Forrás: Jezsuiták – A Szív folyóirat