Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem akart volna eljönni ide. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáret-tó partján, hajójával és hálói között. De az Úrtól vezetve, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.
Egy ősi hagyomány szerint a Néró-üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?” Az Úr rögtön válaszolt neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter visszatért Rómába, és itt maradt egészen a saját keresztre feszítéséig.
A mi korunk arra szólít, arra ösztökél, arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és maga Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban.
Ő, aki Szűz Máriától született – az ács Fia, ahogy vélekedtek róla, az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünket „papi királysággá” alakítsa.
A II. vatikáni zsinat emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak a misztériumát és azt a tényt, hogy Krisztus – a Pap, a Próféta-Tanító, a Király – küldetése folytatódik az Egyházban. Mindenki, Isten egész népe részese ennek a hármas küldetésnek. A múltban talán azért is tették a pápa fejére a „triregnumot”, a hármas koronát, hogy ezzel a szimbólummal fejezzék ki, hogy Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, egész „szent hatalma”, amelyet benne gyakorolnak, nem egyéb, mint szolgálat. Olyan szolgálat, amelynek egyetlen célja van: hogy Isten egész népe részesedjék Krisztusnak e hármas küldetésében, és mindig az Úr hatalma alatt maradjon. Ez a hatalom nem ennek a világnak hatalmasságaiból veszi eredetét, hanem a mennyei Atyától s a kereszt és a feltámadás misztériumából.
Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma megfelel az ember egész mélységének, legemelkedettebb értelmi, akarati, szívbeli törekvéseinek. Nem az erő nyelvén beszél, hanem a szeretetben és az igazságban fejezi ki magát.
Péter új utóda a római székben ma izzó, alázatos, bizakodó imát mond: „Ó, Krisztus! Add, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! Édes hatalmad szolgája! Szolgája hatalmadnak, amely alkonyt nem ismer! Tedd, hogy szolga legyek, sőt szolgáidnak a szolgája!”
Fivéreim és nővéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elfogadni az ő hatalmát!
Segítsétek a pápát és mindazokat, akik Krisztust akarják szolgálni, és Krisztus hatalmával szolgálni az embert és az egész emberiséget!
Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak! Az ő üdvözítő hatalmának nyissátok meg az államhatárokat, a gazdasági meg a politikai rendszereket, a kultúra, a művelődés, a fejlődés hatalmas mezőit! Ne féljetek! Krisztus tudja, „mi lakik az emberben”. Egyedül ő tudja!
Manapság olyan gyakran nem tudja az ember, mit hordoz magában, lelkének, szívének a mélyén. Így gyakran bizonytalankodik e földön leélt életének értelméről. Kétely árasztja el, amely átvált kétségbeesésbe. Hagyjátok tehát – alázattal és bizalommal kérlek, könyörögve kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberhez. Egyedül ő birtokolja az élet igéit, igen, az örök élet igéit.

Forrás: Boldog II. János Pál pápának a pápasága kezdetén elmondott homíliájából (1978. október 22-én)