Az úgynevezett evangéliumi tanácsok
– a szegénység, az engedelmesség és az Isten országáért vállalt lemondás a
házasságról – az evangélium által sugallt választási lehetőségek illetve
döntések, amelyek kifejezik, láthatóvá teszik a szerzeteseknek azt az elhatározását,
hogy keresztségi konszekrációjukat egész teljességében akarják élni. Az
evangéliumi tanácsok értelmezését és gyakorlati megvalósítását lényegileg
meghatározza az adott kongregáció sajátos lelkisége. Liguori szent Alfonz
egyháztanító és rendalapító hitének és igehirdetésének középpontját a megváltás
misztériuma alkotta, ebből kifolyólag az ő alapításából és hagyományából
kialakult szerzetesrendek az evangéliumi tanácsokat a megváltás misztériumának
fényében vizsgálják. Így hát a következő kérdéseket tehetjük fel: Hogyan éljük
az evangéliumi tanácsokat mi, akik megváltott embereknek tudjuk magunkat?
Hogyan éljük őket mi, akik nemcsak arra kaptunk hivatást, hogy szavunkkal,
hanem egész életünkkel és tetteinkkel hirdessük a megváltást, amennyiben megváltó
módon élünk és működünk?
1. Isten kezdeményezése és
a mi válaszunk: az evangéliumi tanácsok, mint hivatásunk kifejezői
Liguori szent Alfonz a megváltást
mindig “Isten kezdeményezéseként” értelmezte, “Aki minden elképzelést meghaladó
módon szeret minket, és aki azt szeretné, hogy viszont-szeressük”. Az ember
erre személyes szeretettel válaszol, amelyet többféleképpen is kifejezhet – egy
lehetőség erre a tisztasága szegénység és az engedelmesség fogadalma. Azok,
akik ezt a módot választják, saját maguk válnak az Úrnak adott “válasszá”, aki
“elsőként szerette őket” (1 Jn 4,10). Mi csak azért tudunk az evangéliumi
tanácsok szerint élni, mert Krisztus korábban magával ragadott minket, és nem
azért, mert mi magunkból kiindulva választottuk volna őt (Fil 3,12; Jn 15,16).
Szent Alfonz lelkiségében sajátosan Krisztus, a Megváltó az, aki az embereket
magához hívja. A “redemptorista családhoz” tartozó szerzetesek válaszát, az
evangéliumi tanácsok életmódként való vállalását az a tapasztalat sarkallja és
hatja át, hogy szeretett, megszabadított és megváltott emberek vagyunk.
Ugyanakkor Krisztus az “evangéliumi tanácsok által… megnyitja számunkra a
szabadságra és az élet teljességére vezető utat”. A megváltásról kell hát
tanúskodnia annak is, ahogyan a tisztaságot, szegénységet és engedelmességet
éljük, és “redemptiv”, megváltó jellegű közeget (Hermann Stenger) kell
kialakítania. Ehhez ügyelni kell arra, hogy az evangéliumi tanácsok által
elnyert szabadságunkat ne korlátozzák a kényszerűségek újabb formái, mint pl. a
legalizmus, az üres formalitások rendszere, a fogyasztói kényszer, vagy az
irgalmatlan teljesítményre-irányultság. A Megváltó szeret bennünket, ám ennek a
tudatnak megerősítéséhez alapvetően fontos a Krisztussal való mindig újabb
találkozás, főként hitünk olyan titkaiban, mint a megtestesülés, a passió a
feltámadással és az Eukarisztia, amelyek szt. Alfonz számára központi jellegűek
voltak. Csak így lehetséges a megszabadításért való hálánk jeléül egész életre
elkötelező jelleggel vállalni az evangéliumi tanácsokat.
A következőkben maga a tisztaság –
szegénység – engedelmesség hármas-fogalom áll majd figyelmünk középpontjában.
Hogy ezt a hármas fogalmat egyetlen jelképként értsük meg,
krisztológiai és antropológiai (emberi tapasztalatból kiinduló) szempontból fogjuk vizsgálni:
2.1
Krisztológiai szempont
Az Újszövetség nem állítja
rendszerbe a három tanácsot, de nem is mondja kifejezetten, hogy Jézus
tudatosan vállalt egy életformát, amely abban nyilvánult meg, hogy nem kötött
házasságot, tisztaságban, szegényen és engedelmesen élt. Az egyházi
hagyománynak az evangélium egészének alapján mégis az a meggyőződése, hogy
Jézus Krisztus a példaképe ennek az ún. evangéliumi tanácsok szerinti
életformának. Ezért állítja a Vita
consecrata (1996) kezdetű
szinódus utáni apostoli buzdítás, hogy az evangéliumi tanácsok által, amelyeket
az Egyház mint sajátos életmódot kínál, Krisztus arra hív minket, hogy
osztozzunk az ő tapasztalatában, amelyre a tisztaság, a szegénység és az
engedelmesség által tett szert (VC 19). Aki ezeknek a tanácsoknak megtartására
kötelezi magát, azt a döntését kívánja kifejezni, hogy Jézus Krisztust követi,
az ő nyomdokaiba lép (VC), “Jézussal és az ő módján él”.
Liguori szt. Alfonz lelki életében
Jézus Krisztus személye foglalta el a központi helyet. Ha meg akarjuk érteni
lelkiségét, tudatosítanunk kell, hogy számára a megváltásban nem annyira a
megváltás mint elvont fogalom volt a meghatározó szempont, hanem a Megváltó
személye. Alfonz számára a krisztológiai megfogalmazás elengedhetetlen, hiszen
a Megváltó ad hírt a megváltásról. Az ő élete mutatja, mit jelent a megváltás:
megtestesülése, igehirdetése, szenvedése, halála és feltámadása – az ő konkrét
életmódja, amelyet a lelki hagyomány a tisztaság6, szegénység és
engedelmesség hármas fogalmával fejez ki. Tehát az olyan élet, amely a
Krisztus-követésben kifejezetten erre kötelezi magát, arra törekszik, hogy a
Megváltó életét tegye láthatóvá, és megvalósítsa amit tett, a gyógyulást hozza,
az üdvösségre segítsen. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom konkrét
lehetőség arra, hogy életünket a Megváltó életéhez kössük, hogy részt kapjunk
működésében, tehát hozzáállásában, magatartásában, hogy a “mi hallásunk és
szavaink, az a mód, ahogyan egymással szemben viselkedünk, megváltó jellegű”
legyen.
2.2
Antropológiai szempont
A hagyomány szerint a hármas szám a
teljességet jelenti. Már Aquinói szent Tamás írásaiban is felfedezhető a
meggyőződés, hogy a birtoklás, a szexualitás és az önmeghatározás, valamint az
ennek megfelelő hármas-fogalom: a szegénység, tisztaság és engedelmesség
bizonyos módon az emberi élet egészét fejezik ki. Erre alapozva az evangéliumi
tanácsok szerinti élet három eltérő dimenzióját (mint hármas-fogalmat) lehet
megkülönböztetni:
2.2.1 A teljes
önátadás
Aki szegénységet, tisztaságot és
engedelmességet fogad, azt a döntését és szándékát fejezi ki, hogy egészen Isten kezébe helyezi életét anélkül,
hogy bármit is fenntartana
magának. Ezentúl nem akar magáé vagy másé lenni, csakis és egészen Istené Jézus
Krisztus által. Krisztust választja élete egyetlen tanító-“Mesterévé” (vö. Mt 23,8). Ez nemcsak az egyes
szerzetesekre vonatkozik, hanem a Kongregáció egészére is. Nem véletlenül
nevezik a Kongregációt: “a Legszentebb Megváltó Kongregációjának” illetve “A
Legszentebb Megváltóról Nevezett Missziós Nővérekének” – (vagy a miénket: “Az
Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának”). Már az elnevezés is azt
fejezi ki, hogy a Megváltóé vagyunk. A Megváltónak való teljes konszekráció –
mint egyének és mint egész Kongregáció is – a mi legfontosabb és első
tanúságunk. Nyugat-Európában ezt olyan történelmi helyzetben éljük, amelyben az
emberek általában nyitottak a vallásos tapasztalatok iránt, de nem akarnak
valamely konkrét valláshoz kötődni. Az evangéliumi tanácsok által “kötött” és
“odaadott” élet az ilyen időkben provokáló tanúságtétel. Életünk ajándéka által
az egész emberiség számára egyre világosabbá kell válnia az isteni kezdeményezésnek,
amely üdvösséget és megváltást hoz. A megváltás akkor éri el célját, ha az
ember felfogja, hogy Isten a Szentlélek által Jézus Krisztusban teljes
szeretetét ajándékozza neki. Ez csodálattal és hálával tölti el, és szabadon
úgy dönt, hogy válaszul teljesen átadja életét Istennek. Arra vágyunk, hogy
Krisztushoz tartozzunk és így gyümölcsöt hozzunk (vö. Róm 7,4). Emellett – egyéni és
közösségi – életünknek a szegénységben, engedelmességben és tisztaságban6 azt kell kifejeznie, hogy az “
osztatlan” Krisztus-követés nem újabb rabszolgaságot jelent, ellenkezőleg,
szabaddá tesz arra, hogy elfogadjuk és ajándékozzuk a szeretetet, és hogy
szabadon elkötelezzük magunkat az Isten országának értékrendje mellett.
2.2.2 A
megtérés
Az emberi törekvés a javakra, a
szexualitásra és az önmeghatározásra Isten ajándéka, ilyennek teremtett
bennünket. Elmondható hát, hogy ezek a szükségletek alapjában véve jók. Ha
azonban Istenre és a teremtett világra való tekintet nélkül élik őket, pusztító
erővé válnak. A teológia ilyen esetekben a “konkupiszenz”-ről (a bírvágyról, a
bűnös kívánságokról) beszél, amely az embert rosszra viszi, és szenvedélyei
rabszolgájává teszi őt. Ahol a német fordítás a “világról és kívánságairól”
szól (1 Jn 2,15–17), ott a Vulgata latin fordítása a test, a szemek és a
kevélység kívánságairól (konkupiszenz) beszél (1 Jn 2,16). A lelki
hagyomány az emberi életnek erre a háromszorosan is veszélyeztetett helyzetére
az evangéliumi tanácsokban látta a gyógyírt. Így hát az az elhatározás, hogy az
ember vállalja ezt az életformát, egyúttal azt a készséget is kifejezte, hogy
vállalja a megtérés, ametanoia folyamatát, a gyökeres
gondolkodásmód-változtatást, amint azt a Róm 12,2-ben olvashatjuk: “Ne hasonuljatok a világhoz, hanem
gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten
akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes." (vö. Mk
1,15-el is). Ez feltételezi, hogy mindig újra tudatosítsuk, hogy szükségünk van
a megváltásra, és hogy az Isten irgalmas szeretetébe vetett hitből élünk.
Hiszen “akármennyire is igyekszünk találkozásunkban követővé lenni,
valamennyire mégis mindig nem-követők, sőt üldözők vagyunk”. Liguori szent
Alfonz mindig tudatában volt, “mennyire szüksége van neki magának a megtérésre
ahhoz, hogy Isten hívását őszintén kövesse”. Mint szt. Alfonz, úgy mi is
“megtérésre vagyunk hivatottak, olyan megtérésre, amely által részesedünk Isten
szeretetének dinamizmusában és kenózisában (ő kiüresítette önmagát). Csak ha
készek vagyunk elismerni, hogy gyarlók vagyunk és hibáink vannak, csak ha
éberen figyelünk a bennünk rejlő erőkre, amelyek ellenzik, akadályozzák a
Krisztus-követést, csak akkor leszünk képesek “felismerni azokat a külső
erőket, amelyek Isten Országa ellen küzdenek, mint pl. a halál kultúrája, az
erőszak, a gazdagság és az ember megvetéséig menő szórakozás dicsőítésével, a
rabszolgaság (új formáival) és egész társadalmak tömeges elnyomásával együtt”.
Ahol mi, a redemptorista család tagjai nem vállaljuk igazán saját megtérésünk
folyamatát, nincs jogunk másokat arra hívni, hogy megváltoztassák
gondolkodásmódjukat és szívüket, és hogy igazodjanak Jézus életprogramjához,
tehát nincs jogunk megtérésre hívni őket – pedig ez az elem a redemptorista
prédikációk hagyományos része. Ezekben éppen saját történelmünk és saját
életünk mutatják, mit értünk a megtérés és megváltás alatt. Enélkül a
tanúságtétel nélkül igehirdetésünk merev és vértelen lenne. Szt. Alfonz nem
elvont fogalmakkal, hanem történetek által hirdette Istent. Ezek Isten
személyes szeretetét mutatják minden egyes ember iránt, és megtérésre
hívják őt. A világ akkor változik meg, ha a szívek megváltoznak és engedelmesek
lesznek Isten terve iránt, amelyet Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki. A
megtérés nemcsak a szerzeteseket, mint személyeket érinti, hanem a közösségeket
és az egész Kongregációt is. Ez komoly és kritikus pillantást igényel azokra a
struktúrákra, amelyekben élünk és mozgunk, hogy megfigyeljük, hol van
szükségünk megtérésre, hogy Krisztus által megváltott életet éljünk.
2.2.3 …minden erőnkből
Az evangéliumi tanácsok szerinti
élet semmiképpen sem azt jelenti, hogy elfojtsunk magunkban minden szenvedélyt és félelemből visszafogjuk
életerőnket. A szegénység, tisztaság és engedelmesség fogadalma sokkal inkább
azt fejezi ki, hogy ezeket az életerőket megvilágosító folyamatnak tesszük ki,
hogy így megújulva és aktiválódva gyümölcsöt hozzanak Isten országa számára. Mi
átadjuk Istennek életerőnket, birtoklásra sarkalló ösztönünket és
hatalomvágyunkat minden erővel együtt, amely bennük rejlik.
Ugyanakkor arra vágyunk, hogy Isten megváltó szeretete áthassa őket, hogy
tanúságot tehessünk arról, hogy “bőséges nála a megváltás” (vö. Zs 130,7). Nagyon is szükségünk van erre
az életerőre, hogy egész emberi mivoltunkkal kitartsunk “Isten keresésében”,
amint azt szt. Alfonz egy ember történetében fejezte ki, aki az erdőben
telepedett le. Szükségünk van életerőnkre az emberekért való elkötelezett
szolgálatunkhoz is, hogy valóban az egész emberi személy és élete minden területének felszabadítását szolgálja.
A mi feladatunk megtapasztalhatóvá tenni, hogy a megváltás az egész embert
érinti, ésminden emberi értéket
tökéletessé tesz és megvilágít. Életerőink bármilyen csökkenése gyengíti a
küldetést, hogy a megváltás titkát életünk, szavaink és szolgálatunk által
hirdessük. Ezért kell óvni, ápolni, felújítani életerőnket és embertársainkat
is segíteni ebben. Ez az ima, a lelkigyakorlatok és a lelki kísérés által
valósul meg, a munkaszünetben és a szabadidőben, a közösségben ápolt jó
kapcsolatok által, és – ha szükséges – akár pszichológus segítségének
igénybevételével.
3. Hogyan “valósul meg” a megváltás: a szegénység, tisztaság
és engedelmesség, mint az élet megváltó jellegű útjai
Miután megvizsgáltuk az evangéliumi
tanácsok hármas-fogalmának szimbolikus jelentését a megváltás misztériumában és
a redemptorista közösségek küldetésében, megpróbálom vázolni, hogyan szolgálja
a szegénység, tisztaság és engedelmesség, mint “eszköz” a megváltást, a
megváltásnak mintegy “kereke”, és hogyan járul hozzá a
“megváltó jellegű közeg” (Hermann Stenger) kialakításához. A kérdés tehát az,
milyen szerepe van az egyes evangéliumi tanácsoknak abban, hogy a redemptorista
hagományhoz tartozó kongregációk küldetésüket, a “megváltás teljességét” (Zs
130,7) tudják hirdetni és megvalósítani.
3.1 Szegénység
Isten nem “felülről”, hanem
“alulról”, a szegényes emberi élet által valósítja meg a gyógyítás és a
megszabadítás művét, amint azt a 2
Kor 8,9 hangsúlyozza (“Noha
Urunk, Jézus Krisztus gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége
által meggazdagodjatok”) és a Fil
2,5–11 (“…kiüresítette magát,
szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan
lett, mint egy ember. Megalázta magát…”). Ebből következik, hogy a mi
részvételünk a megváltás művében szintén “alulról” valósul meg, tehát úgy, hogy
egy szinten vagyunk a többiekkel, nem pedig “fölöttük” állunk. Reánk is
vonatkozik, hogy a megváltás nem a mi szegénységünk és gyarlóságunk ellenére, hanem éppen az emberi létre jellemző
szegénységünk által valósul meg, hiszen: “az erő a
gyöngeségben nyilvánul meg” (2 Kor 12,9). Csak ha elismerjük szegénységünket és
rászorultságunkat, akkor lesz nyilvánvaló, hogy a megváltás Isten műve és
nemcsak a miénk.
A redemptorista család arra kapott
meghívást, hogy főként a szegényeket és elhagyottakat segítse. Ez a hivatás
arra sürrget minket, hogy szegényként éljünk a szegények között, nemcsak
egyénileg, hanem az egész szerzetesközösség is. Tudatosítanunk kell azt is,
hogy nemcsak azok vagyunk, akik adnak és tanítanak, hanem egyúttal azok, akik
elfogadnak és tanulnak – Istentől és a szegényektől. Nemcsak mi evangelizáljuk
a szegényeket, hanem egyúttal ők is evangelizálnak bennünket. A szolidaritás
szegénységünk meghatározó dimenziója; valójában az embertárs iránti szeretet,
hiszen arra sarkall minket, hogy részt vegyünk a világ szegényeinek és
gyengéinek küzdelmében, és összeköt bennünket azokkal, akik reményt-vesztettek
és elhagyottak. Szegénységünk része és a szegényekhez való közelállásunk jele,
hogy – akárcsak a többiek – mi is alávetjük magunkat a “munka törvényének” és
hozzájárulunk saját létfenntartásunkhoz.
Az evangéliumi szegénység nemcsak
az anyagi, hanem a szellemi javakban való osztozást is jelenti. A mi
meghatározó “gazdagságunk” az a személyes tapasztalat, hogy Isten szeret és
megváltott – ezt kell hát megosztanunk másokkal: a közösségben és azokkal,
akikkel együtt úton vagyunk. Ebben az értelemben a szegénységhez tartozik az
is, hogy megosszuk másokkal időnket, és – ha szükséges – mások javát tartsuk a
saját érdekeinknél előbbre valónak.
A redemptorista család küldetése
mindegyikünktől megkívánja, hogy rugalmasak legyünk és készen álljunk arra is,
hogy áthelyeznek minket valahova máshová, ahol szükség van a megváltás
hirdetésére. Ez esetleg azt is jelentheti, hogy a miénktől eltérő kultúrába
kell belemélyednünk, hogy gyümölcsözően tudjunk működni.
Csak akkor leszünk képesek eltérő
kultúrájú és mentalitású embereket is becsülni és leszünk nyitottak irántuk, ha
tudatában vagyunk, hogy a mi kultúránk sem tökéletes, hanem éppúgy “szegényes”
(és éppúgy “gazdag”), mint másoké.
A “megváltó szabadságot” élni azt
jelenti, hogy a kenózis
(önkiüresítés), a lehajlás útját járjuk, amint Megváltónk tette. Őt
szenvedélyes szeretete sarkallta erre. A Megváltó és az emberek iránti
szenvedélyes szeretet bennünket is eljuttat az ilyen fokú kenózisra (önkiüresítésre). Küldetésünk és közösségi életünk is
ezt igényli. Nem ritkán kerülünk majd a “vesztesek” oldalára, ütközünk ellenállásba,
kell lemondanunk bizonyos tapasztalatokról… A közösségben zajló néhány
folyamatot is “önkiüresítésként” értelmezhetünk – pl. az eddigi feladatoktól
vagy közösségtől való elszakadás, szerkezeti átszervezés stb.
3.2 A “nem házas állapot” / tisztaság / szüzesség
Ahhoz, hogy ennek az evangéliumi
tanácsnak fogalmát valóban teljes mélyéig megértsük, mind a három kifejezés
magyarázata szükséges. Csupán az okoz egy kis gondot, hogy a “szüzesség” és a
“tisztaság” kifejezések manapság eléggé elavultnak tűnnek. A férfi
szerzetesrendeknek amúgy is körülményes a “szüzességet”, mint saját jellemzőt
használni. Ezt az evangéliumi tanácsot mégsem érti meg az, aki ennek a három
fogalomnak bármelyikét is elhagyja. Mindháromnak sajátos mondanivalója van a megváltás
hirdetésében.
“…van, aki a mennyek
országáért önként mond le a házasságról…” (Mt 19,12)
Az ember ebben az esetben Isten
országáért mond le a házasságról és élete egészen Isten országára irányul. Úgy
is mondhatnánk: ezt a lemondást a megváltásnak kell motiválnia és a megváltásra
kell irányulnia. Tehát az egész életre vállalt lemondás a házasságról azt
igényli, hogy motivációinkat megtisztítsuk a megtérés folyamatában, hogy a
házasságról való lemondásunk valóban Isten és teremtményei iránti szenvedélyes
szeretetünk jele legyen. Liguori szt. Alfonz értük, nekik hirdette
fáradhatatlanul az Igét és buzdított minden valóban megváltó jellegű
tevékenységre. Ezért a kapcsolatoktól, együttműködéstől való idegenkedés vagy
félelem, kényelemszeretetünk és egyéb bennünk rejlő motivációk ellenére
vállalnunk kell a megtérés folyamatát. Az evangéliumi “lemondás a házasságról”
komoly károsodást szenved, ha nem vagyunk elég igényesek önmagunkhoz, tehát ha
nem vetjük be minden életerőnket küldetésünk
teljesítésében.
A szadduceusok azzal a kérdéssel
fordultak Jézushoz, kié lesz az örökkévalóságban az az asszony, akinek hét
férje is meghalt (vö. Mt 22,23–33).
Jézus válasza világossá tette, hogy az ilyen partikuláris (kizárólagos)
kapcsolatok Isten országában nem ugyanolyan jelentőségűek, mint a földi
életben. A házasság Krisztus és Egyháza bensőséges kapcsolatát jelképezi (vö. Ef 5,31), a házasságról való lemondás
azonban már most az olyan univerzális kapcsolatokban részesít, amelyek a
mennyország közösségére jellemzőek, tehát ez az isteni teljességben való
végleges jövő jele. Baráti kapcsolataink, amelyekből mi, szerzetesek is élünk,
legyenek nyitottak és adjanak erőt arra, hogy a megváltást minden embernek
hirdetni tudjuk, akihez csak küldetésünk szól, és ne csak bizonyos, gondosan
kiválasztott csoportra összpontosítsuk figyelmünket. A házasságról való
lemondásunk arra is figyelmeztet, hogy az embereket ne magunkhoz kössük, hanem
a Megváltóhoz vezessük, amint Krisztus az Atyához vezette népét, amelyet saját
vére árán váltott meg. (vö. Jel 1,5f )
A tisztaság
A tisztaság (castitas)
eredeti jelentése nemcsak az emberi szexualitást érinti. Azt is jelenti
például, hogy tiszteletben tartjuk mások emberi méltóságát, nem hozzuk
szégyenbe őket, hanem tiszteletben tartjuk határaikat,
szemérmességük/szégyenérzetük határait is. Azt is jelenti, hogy a másik
személyét és akaratát is tiszteletben tartom. Az evangéliumban több helyen is
olvassuk, hogy Jézus megkérdezi a rászorulókat: “Mit tegyek veled?” (vö. Mk
10,51) Ez a kérdés mutatja, Jézus mennyire respektálja a szegényeket és
rászorulókat, mint emberi személyeket, mint Isten szeretett teremtményeit,
akiknek van saját akaratuk (kívánságaik). Ebben az értelemben a tisztaság
küldetésünk meghatározó mozzanata, hiszen azt jelenti, hogy ne hozzuk szégyenbe
a szegényeket, miközben megsegítjük őket. Akaratuk ellenére nem erőszakolhatjuk
rájuk segítségünket, mert így mintegy gyámkodnánk felettük (korlátoz-nánk
szabadságukat). Hiszen Isten, aki a megváltás művét Jézus Krisztusban
megvalósítja nem erőszakol ránk semmit, hanem képessé tesz, hogy önállóvá
legyünk és együttműködjünk – együtt szeressünk – vele.
Szt. Ferenc Naphimnusza megénekli
“a tiszta vizet”, az áttetsző, ragyogó, tiszta vizet. Tehát a tisztaság azt is
jelenti, hogy kapcsolataink a közösségben és azon kívül is transzparensek
(átláthatóak). Ez az áttetszőség és ragyogás is feltétele annak, hogy hirdetni
tudjuk a megváltást egy olyan világban, amelyet a hazugságok és a képmutatás
jellemez. Ez a “megváltó közeg” mesterjegye. Hermann Stenger ezt írja róla:
“Isten Jézus Krisztusban “transzparenssé” lett számunkra, emberek számára.
Megmutatkozott, megadta, hogy felismerjük. Tehát akkor követem igazán Jézust,
ha semmiféle álarcot nem használok, és nem játszok bújócskát. Ha egy emberről
elmondhatom “benne kiismerem magam, tudom, milyen a kapcsolatunk, ő nyíltszívű
és őszinte”, ez a megállapítás bizalmat és nyitottságot ébreszt… Isten
kinyilatkoztatta magát nekünk, és azt várja, hogy mi is nyíltak legyünk Vele,
önmagunkkal és a hozzánk közelállókkal szemben.
A szüzesség
A szüzesség a remény és a várakozás
jele. A szűz tudja, hogy élete
csak valaki más által, a jegyes, a vőlegény által teljesedik ki. Aki a szűzies
életmódot vállalja, az abból a meggyőződésből él, hogy valaki érkezőfélben van,
aki életünket kiteljesíti. Apostoli tevékenységünkben nem mi hozzuk a teljes
szabadulást – a végleges megváltást Isten hozza Jézus Krisztusban. Ez a
meggyőződés hozzásegít, hogy tudjunk várni, türelmesek és nyitottak legyünk
Isten és megváltó tevékenysége iránt. Ez
a kudarcok és a frusztráció idején is segíteni fog. Megakadályozza, hogy azt
higyjük, pótolhatatlanok vagyunk. A szüzesség “ellenségei” a csüggedés,
reményvesztettség, az élet értelmének elvesztése, a mogorvaság, a halálfélelem
és a hiú önteltség (nárcizmus). A szüzeket nem bénítja meg teljesen a csalódás,
nem hagyják a múlthoz kötni energiájukat, hanem a jövő felé fordulnak.
Elmondható hát rólunk, “szűzies” életmódot folytató emberekről, hogy víziónk
nem korlátozódik a jelenlegi lehetőségekre, és nem adjuk át magunkat sem a cinizmusnak,
sem az álmodozásnak. Isten mindent újjáalkot, és arra hívott minket, hogy
együttműködjünk vele, miközben pillantásunkat az új égre és az új földre
szegezzük, amelyekre Krisztus által kaptunk ígéretet. A szüzek már most
felfedezik Isten országának általában rejtett jeleit. A szüzesség, mint a
remény és a várakozás magatartása, lehetővé teszi, hogy bizalommal telve
induljunk az ismeretlen jövő felé. Nem feledjük azonban, hogy ezen az úton is
leselkednek ránk veszélyek: az anyagi dolgok, a munka vagy a siker el tudnak
“telíteni” és a kiteljesedés színeiben mutatkozni. Ám csak akik “éheznek”, mint
a szüzek, cask azok tudnak valami, pontosabban valaki nagyobbra várakozni. Csak ez a
várakozó magatartás tesz képessé arra, hogy valóban a megváltást hirdessük a
szegényeknek és a peremre szorítottaknak.
3.3 Az engedelmesség
Az engedelmesség sokkal többet
jelent, mint csak az elöljárók döntéseit teljesíteni vagy beilleszkedni a
közösségi életbe. A hétköznapokban mégis gyakran előfordul, hogy szem elől tévesztjük
az engedelmesség mélyebb értelmét. Ezért fontos átgondolni, hogyan függ össze
az engedelmesség lelki életünk középpontjával, a megváltással.
A szerzetesi engedelmesség
tulajdonképpeni célja, még teljesen konkrét megnyilvánulásaiban is az,
hogy – mint egyének és közösség is – felfedezzük és megtegyük Isten
akaratát. Az 1 Tim 2,4 szerint Isten akarata, hogy “minden ember üdvözüljön”. Mint olyan emberek,
akik engedelmességet fogadtak, keressük Isten üdvözítő akaratát, és készek
vagyunk bármi áron tettekre váltani. Ez a fajta engedelmesség serkent minket
arra, hogy életünket adjuk a megváltás teljességéért.
A mi egyetlen “Urunk” a Megváltó.
Egyedül Neki érdemes korlátlan engedelmességet fogadni, hiszen egyetlen célja,
hogy az élet teljességét hozza (vö. Jn
10,10). Ezért hivatásunk része, hogy minden lehetőséget felhasználjunk akaratának
felismerésére. A Megváltó megszabadít minket félelmeinktől. Így képessé tesz arra, hogy nagyobb
önféltés nélkül tiltakozzunk bármiféle elnyomás és igazságtalanság ellen, ahol
ez az evangélium fényében és a megváltás üzenete végett szükséges.
“Láttam Egyiptomban élő népem
nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát” (Kiv 3,7).
Isten ezekkel a szavakkal fedi fel magát Mózesnek az égő csipkebokorban. Isten
tehát hallja népe kiáltását. Aki ennek az Istennek engedelmeskedik, az
meghallja korunk szegényeinek és elhagyottainak kiáltását is. Érdekes módon az
Ószövetségnek nincsen saját kifejezése az “engedelmességre”, hanem
szófordulatokat használ, amelyekben azonban két közös elem fedezhető fel:
“hallgatni” és “(ennek alapján) cselekedni”. Ez a két mozzanat alapvetően
összetartozik. Azt is mondhatnánk, hogy mindenekelőtt Isten az, aki
“engedelmes”: ő az, aki meghallgat és annak alapján cselekszik. Tehát ha az Ő
szolgálatában állunk, az engedelmesség számunkra azt jelenti, hogy
odafigyelünk, meghallgatunk és annak alapján cselekszünk, amit hallottunk és
észrevettünk. Nekünk is meg kell hallanunk az emberek szabadulásra és az élet
teljességére sóvárgó “néma kiáltását” és “ki nem mondott vágyait”. Meg kell
hallanunk a szegénység “újabb formái” miatt “a frusztráció, a peremre
szorultság, kirekesztettség és kilátástalanság útvesztőiben szenvedők
megváltást kérő segélykiáltását. Ahhoz azonban, hogy valóban megváltó módon
működjünk, a világról megfelelő ismeretekkel és tapasztalattal kell
rendelkeznünk. Ezért kell “buzgón ápolni a missziós párbeszédet a világgal”,
hogy tanuljunk tőle és megfelelően előkészüljünk az emberek szolgálatára.
Az engedelmesség végül azt is jelenti,
hogy minden tehetségünket és adottságunkat készségesen a Kongregáció
rendelkezésére bocsátjuk. Olykor fennáll annak a veszélye, hogy nem fedjük fel
képességeinket, vagy csak bizonyos speciális szándékokra tartjuk fenn. A
Megváltó szeretetből minden lehetőségét felhasználta, hogy elérje, megszólítsa
az embereket és szeretetre indítsa őket. Az ő követésében végzett szolgálat azt
igényli tőlünk, hogy példája szerint mi is mindent odaadjunk.
Bármilyen eljárást, szabályozást
vagy struktúrát intézményesítünk, az mindig a hármas-fogadalom valamelyik
dimenziójának szolgálatában áll. Hogy ezek a külső segédeszközök teljesítsék
feladatukat, és sajátos módon hozzájáruljanak a
“redemptiv, megváltó jellegű közeg” kialakításához,
időről időre felül kell vizsgálni őket és szükség esetén megújítani. Az
evangéliumi tanácsok azonban nem puszta szabály, amelyet követni kell, hanem
életforma, életkultúra, amelyek által “Megváltónk, Jézus Krisztus példáját
továbbvisszük”, és amely az említettekkel együtt láthatóvá teszi, hogyan
“valósul meg” a megváltás.
Herzig Anneliese n., MSsR – a Legszentebb Megváltóról Nevezett
Missziós Nővérek általános főnöknője
Forrás: Isteni Megváltóról
Nevezett Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése