A hivatások Isten szeretetének ajándékai

Pápai üzenet a hivatások világnapjára

Húsvét negyedik vasárnapja Jó Pásztor vasárnapja és egyben a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. XVI. Benedek pápának a Hivatások XLIX. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük.

Kedves testvérek!

A Hivatások XLIX. Világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének ajándékai.

Minden tökéletes ajándék forrása Isten, a Szeretet (Deus Caritas est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1 Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és dicséret himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról. Fiában, Jézusban – állítja az apostol –, az Atya „kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket, hogy létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket” (vö. 2 Mak 7,28), hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre.

A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét, így kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy, Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások egy híres szakaszában Szent Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr. Vass József). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az Istennel, az ő szeretetével való találkozás kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét.

Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat bennünket és hív bennünket életünk útja során és Isten teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első lépést”, és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).

Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban írtam: „Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (17).

Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre adott” (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek az isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció, amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem.

Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan szeretetről van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26).

Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az Ige állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet – között, amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten] először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri szeretet” (Moralium Libri, sive expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780 D).

Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat vagy a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható – noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék az életüket a pappá szentelésben, illetve az evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és megélt, és ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter válaszának ereje, amit isteni Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15).

A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy az emberek között a közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők, különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú és egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100).

Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy speciális megszentelt élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező körülményeket ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz Isten szeretetének hívó szavára.

A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek központi eleme az Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek meghallani az isteni hívást a számos hang között, amelyek megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell élnünk. Az Ige, az imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet szépségét.

Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei”, amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség maga is az Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát adta oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei” (Gaudium et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei, hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát. Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek” a názáreti Szent Család mintájára, amely a földön a Szentháromság életének harmonikus tükörképe.

Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges beleegyezéssel készen annak elfogadására.

XVI. Benedek pápa

Forrás: MKPK