Szerzetesi hivatások

Elhagyni az identitás megszokott jegyeit

Mi, szerzetesek, már hosszú ideje aggódunk az identitásunk miatt. Kik vagyunk mi? Hogyan illünk bele az egyház mintájába és szerkezetébe? Klerikusok vagyunk, laikusok, vagy valami sajátos hibrid? Azt gondolom, nem találunk kielégítő választ, csak ha abból indulunk ki, hogy korunk identitáskrízisében mi is osztozunk. Mi az, ami különlegessé tesz bennünket? Nos, éppen az, hogy a mi identitásunk nincs krízisben. Az identitáskrízis csak része a közös örökségnek, amiben másokkal osztozunk. Csak akkor érdemes elgondolkodni rajta, ha segít az örömhírt a többi szegény lélek elé élni, akiket nap mint nap kísért a nagy kérdés: Ki vagyok én?

Elnézést kérek, ha kicsit leegyszerűsítve szólok arról, hogy az identitás kérdése miért korunk vesszőparipája. Ebben a században komoly társadalmi átalakulásnak lehettünk tanúi, különösen 1945 óta. Európában láttuk, hogyan erőtlenednek el az intézmények, melyek addig identitást adtak az embernek, meghatároztak egy hivatást, egy szerepet, egy munkahelyet. Az egyetemek, az orvosi és a jogi pálya, a szakszervezetek, az egyházak, a média, a különféle mesterségek mind olyan intézmények, melyek nemcsak a megélhetés lehetőségét jelentették az embereknek, nem pusztán elvégzendő munkát kínáltak, hanem az emberség megélésének lehetőségét, hivatástudatot. Zenésznek, ügyvédnek, tanárnak, ápolónak, asztalosnak, vízvezeték-szerelőnek, földművesnek, papnak lenni nem csak azt jelentette, hogy van az embernek munkahelye. Azt jelentette, hogy lehetek valaki, tartozhatok valahová, egy olyan intézményhez kötött csoporthoz, mely meghatározta a helyes magatartást, közös bölcsességet, történelmet, szolidaritást kínált.

Az elmúlt években egy új, egyszerűbb társadalmi modell bomlasztó hatásának lehettünk tanúi, hiszen mindannyian arra ébredtünk, hogy a világpiac tagjai lettünk, akik vásárolnak és eladnak, akik maguk is megvásárolhatók és eladhatók. A civil társadalom alapintézményei, melyek a foglalkozásokat és a hivatásokat fenntartották, elveszítették tekintélyük és függetlenségük javarészét. Mint minden más, ők is alárendelődtek a piaci erőknek. Angliában ma már egy futballcsapat is inkább a profit miatt létezik, mintsem a labdajáték élvezetére.

Mintha elhomályosult volna a tény, hogy az ember maga döntheti el, hogy mit kezdjen az életével. Ki kell elégíteni a kereslet-kínálat követelményeit. Nemcsak mi, szerzetesek veszítettük el az identitástudatunkat, maga a hivatás fogalma vált kérdésessé.

Régebben a foglalkozások és mesterségek kis ökoszisztémák voltak, melyek az emberség megélésének különféle formáit kínálták. Ma már meggyengültek és összeomlottak. Mint ritka béka- vagy csigafajták élőhelyei, a társadalom is egyre homogénebbé válik. Nem marad más, csak az egyén és az állam, vagy a fogyasztó és a piac. Sokkal egyszerűbb társadalmi modell, de magányosabb és sebezhetőbb is.

Gyanítom, hogy az egyházban ugyanezek a hideg szelek fújtak, és egyszerűbb és kevésbé magabiztos közösséget hagytak maguk után. Mert az egyház is a civil társadalom része. Az egyház is összetett társadalom volt, mindenféle intézményekkel, melyek identitást adtak. Nekünk is voltak egyetemeink, kórházaink, iskoláink, foglalkozásaink, és mindenekelőtt szerzetesrendjeink, melyek tiszteletnek örvendő hivatást, identitást kínáltak.

Az egyháznak mindenféle hierarchiái és struktúrái voltak, melyek egyensúlyt biztosítottak. Az általános főnöknő vagy a katolikus iskola igazgatónője fontos személy volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pap is meghunyászkodott, ha be kellett csengetnie hozzájuk. Egyházunk azonban bizonyos mértékig ugyanazon az átalakuláson ment át, mint a társadalom többi része.

Kik vagyunk mi, szerzetesek? Hogyan illünk bele az egyház mintájába és struktúrájába? Gyakran úgy keressük erre a kérdésre a választ, hogy a hierarchián belül próbáljuk elhelyezni magunkat. Laikusok vagyunk vagy klerikusok, vagy valahol félúton a kettő között? De válaszolhatunk úgy is erre a kérdésre, hogy a hierarchiával szemben helyezkedünk el, mint az „intézményes egyház” ellen öklüket rázó prófétai egyének. Ezzel azonban rossz térképet követünk. Olyan ez, mintha a Sziklás-hegységet olyan térképen keresnénk, mely az Egyesült Államok határait adja meg. Vajon Colorado vagy Wyoming államban található? Miért nem látjuk a hegységet?

Az egyház térképe, mely maga a hierarchia, jó és érvényben levő térkép. Mindannyian rajta vagyunk valahol. Vannak laikus, pap, sőt püspök szerzetesek is. De arra nem használhatjuk a térképet, hogy a szerzetesi életet magát keressük meg rajta. Nem mutatja meg, hogy kik vagyunk, mint ahogy a Sziklás-hegység sincs feltüntetve az Államok határait megadó térképen. És még utalások sincsenek arra nézve, hogy hol található. Ahol nincsenek városok feltüntetve, ott lehetnek akár hegyek is. Ahhoz azonban, hogy tisztán lássuk őket, más típusú térképre van szükségünk.

Hiba lenne arra a következtetésre jutni, hogy az identitáskrízisre a legjobb válasz a hierarchia felszámolása lenne, és a liberális, individualista társadalmunkhoz hasonló egyház kialakítása. Ez nem hozná meg azt az eredményt, amire vágyunk. Társadalmunkban, nagyvárosi vadonunkban azt látjuk, hogy az individualizmus kegyetlen. Nagyvárosi sivatagot teremt, amelyben kevés élet tud fennmaradni.

Amit szeretnénk tehát, az nem a modern nagyvárosi sivatag individualizmusa, hanem sokkal inkább az esőerdőhöz hasonlóan az ökoszisztémák sokfélesége, melyekben a legfurcsább élőlények fejlődhetnek és szaporodhatnak, ezerféle hangon dicsérve az Istent.

Kik vagyunk mi, szerzetesek és mi a hivatásunk az egyházban? Erre a kérdésre nemcsak azért fontos a válasz, mert megadja a biztonságot, mellyel továbbléphetünk és új hivatásokat is tudunk vonzani. Ha vissza tudjuk szerezni a hivatásunkba vetett bizalmat, akkor talán képesek leszünk arra, hogy felmutassunk valamit magáról az emberi hivatásról. A kérdés, amivel foglalkoznunk kell, arról szól, hogy mit jelent embernek lenni.

A minap olvastam egy tizenhárom éves amerikai fiúról, Jimmyről, aki amiatt keveredett bajba, hogy a családjával együtt ragaszkodott azon jogához, hogy fülbevalót viseljen az iskolában. Mindezt azzal indokolták, hogy „minden személynek joga van eldönteni, hogy ki akar lenni”. Természetesen bizonyos értelemben az ember még drukkolna is Jimmynek. Bizonyos értelemben igaza van. Az, hogy az ember fontos döntéseket hoz, és azt mondja: „Ez vagyok én, a fülbevaló hozzám tartozik”, természetes velejárója annak, hogy vagyunk valakik, hogy van identitásunk. De az ember nem választhatja meg abszolút módon azt, hogy ki akar lenni. Ha úgy döntenék, hogy fülbevalót és bőrdzsekit viselek, és Róma utcáin motorbiciklivel fogok száguldozni, azt hiszem, a testvérek tiltakoznának, és azt mondanák: „No de Timothy, ez egyáltalán nem te vagy!” Legalábbis remélem, hogy ezt mondanák! Ami engem illet, ugyanúgy nem dönthetek arról, hogy punk leszek, mint ahogy arról sem, hogy Aquinói Tamás legyek.

Valakinek lenni azt jelenti, hogy az életünkről fontos döntéseket hozunk, de ezeknek valahogyan összefüggésben kell lenniük, egyetlen történetet kell alkotniuk. Az identitás azt jelenti, hogy az életünk során meghozott döntéseink adott irányba mutatnak, összefüggő egységet alkotnak.¹ Amit ma teszek, az annak a fényében nyer értelmet, amit eddig tettem. Az életemnek mintája, kialakult szerkezete van. Mint egy jó történetnek. Az egyik ok, ami miatt a foglalkozások és a kézművesség olyan fontos volt az identitás szempontjából, az volt, hogy a személy életét sok szempontból meghatározták. Zenésznek vagy ügyvédnek lenni nem csupán munka, amit ideig-óráig végez az ember, hanem egy életforma: fiatalkortól az öregkorig, pihenésben és munkában, betegségben és egészségben jellemzi az embert.

A mi szerzetesi hivatásunk azonban minden emberi élet legmélyebb narratív struktúráját hozza felszínre. Hitünk szerint minden emberi élet válasz Isten hívására, hogy a Szentháromság életében részesedjünk. Ez a minden emberi élet mélyén meghúzódó narratíva. Az erre a hívásra adott válaszomban fedezem fel azt, hogy ki is vagyok. Amit az Úr Izajásnak mondott, nekem is mondja: „Születésem előtt szólított az Úr. Már anyám méhében nevet adott nekem.” A név nem valami hasznos címke, hanem meghívás. Valakinek lenni nem azt jelenti, hogy egy bevásárlóközpont polcairól választhatunk magunknak identitást („A pokol angyala”; „popsztár”; „ferences”), hanem azt jelenti, hogy válaszolok annak, aki életbe hívott: „Sámuel, Sámuel”, szólít a hang az éjszakában. És Sámuel válaszol: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”

Pál apostol így ír a Korintusiakhoz írt levélben: „Hűséges az Isten: ő hívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe” (1Kor 1,9). Arra szeretnék rávilágítani, hogy a szerzetesi élet sajátos és radikális válasz erre a meghívásra. A maga nyers valóságában világít rá minden emberi élettörténet fő cselekményére, ami nem más, mint a hívásra adott válasz. Furcsa életmódunk mintegy felszínre hozza az ember identitáskeresésének drámáját, hiszen minden ember törekszik felfedezni az őt nevén szólító Isten hangjának visszhangját. A többi keresztény hivatás, mint a házasság is, szintén megteszi ezt, csak más módon, mint ahogy alább vázolom majd.

Amikor mi, szerzetesek identitásunkról beszélgetünk, teljesen biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan feltűnik beszélgetésünkben a „prófétai” kifejezés. És ez érthető is. Fogadalmaink oly mértékben ellentétben állnak társadalmunk értékeivel, hogy van értelme úgy beszélni róluk, mint Isten Országának prófétai értékeiről. A Vita Consecrata című apostoli buzdításban megtalálható ez a kifejezés. Nagyon örülök neki, amikor ezt a szót mások használják ránk, de idegenkedem, amikor szerzetes formál magának jogot a használatára. Ez burkolt arroganciát hordozhat magában: „Mi vagyunk a próféták.” Gyakran nem vagyunk azok. És gyanítom, hogy az igazi próféták vonakodnának ezt a címet magukra alkalmazni. Mint Ámosz, inkább hajlanak arra, hogy letagadják és azt mondják: „Sem próféta nem vagyok, sem próféta fia.” Szeretem inkább azt gondolni, hogy mi vagyunk azok, akik az identitás szokásos jeleit maguk mögött hagyják.

A gazdag ifjú megkérdezi Jézust: „Mi hiányzik még nekem?” Jézus ezt mondta neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” Amikor a fiatalember hallotta ezt, nehéz szívvel távozott, mert nagy vagyona volt (Mt 19,20–22).

Először is, a mi hivatásunk megmutat valamit abból az emberi hivatásból, amit mi magunk mögött hagyunk. Sokat feladunk azokból a dolgokból, amelyek identitást adnak az embernek világunkban: pénzt, státuszt, társat, karriert. Egy olyan társadalomban, amelyben az identitás már oly törékeny, oly veszélyeztetett, egy sor olyan dolgot is elhagyunk, amelyekben az emberek biztonságot keresnek — a saját identitásunkra vonatkozó bizonytalanságunk támaszait is elhagyjuk. Szakadatlanul feltesszük a kérdést: „Kik vagyunk mi?” De mi azok vagyunk, akik feladják az identitás szokásos jeleit. Ezek vagyunk mi! Nem csoda, hogy gondjaink vannak! Ezt azért tesszük, hogy felfedjük minden ember valódi identitását és hivatását. Először is megmutatjuk, hogy minden emberi identitás ajándék. A magunk által kreált identitás soha sem felel meg annak, akik vagyunk. Minden apró identitás, amit ki tudunk magunknak sajtolni ebben a társadalomban, kevésnek bizonyul. Másodszor, megmutatjuk, hogy az emberi identitás nem véglegesen adott. Életünk egész története (a kezdetétől a végéig, és azon túl is) mutatja meg nekünk, kik is vagyunk.

Hadd világítsam meg ezt néhány egyszerű példával. Természetesen nem szándékozom a fogadalmak teljes körű teológiáját tárgyalni, csak néhány javaslatot mondanék, amelyek megmutatják, hogyan érintik a fogadalmak az emberi identitás kérdését.

Amikor a Domonkos Rendben fogadalmat teszünk, kezünket az elöljáró kezébe tesszük és engedelmességet ígérünk. Feltételezem, hogy minden közösségünkben valamiféle megrendülés történik, amikor önmagunkat testvérünk vagy nővérünk kezébe helyezzük, és azt mondjuk: „Itt vagyok; küldj engem, ahová akarsz.”

Erik Erikson az identitást úgy definiálja, mint „egy érzést, hogy otthon vagyunk testünkben, annak tudását, hogy hová megyünk, egy belső azonosulást azzal a megbecsüléssel, amit azoktól kapunk, akik fontosak nekünk”.² Igen, az engedelmesség szépen kisöpri belőlünk azt az érzést, hogy tudjuk, hová megyünk. Megadatik nekünk az a fenséges szabadság, hogy ne tudjuk, merre tartunk. A szerzetes olyan ember, aki megszabadult a tehertől, hogy karriert csináljon.

A karrier egyik módja annak, hogy az emberek életük történetét elmondva futó képet nyerjenek arról, hogy kicsodák ők. A karrier, azon szerencsések számára, akiknek van, életük színtereinek sorba rendezését, felépítését jelenti, amint felfelé kúsznak a létrán, legyen az egy egyetem, vagy a hadsereg terén. Nálunk nincsen ilyesmi. Bár megválaszthatnak minket egy bizonyos hivatal betöltésére, mi nem haladunk a létrán. Amikor 1966. szeptember 29-én fogadalmat tettem, a karrierem véget ért. Testvér vagyok, és mindig is csak testvér tudok lenni.

Az engedelmesség fogadalma minden lehetséges karrier adta identitáson túlra visz bennünket, és így meghalad minden identitást, amit mi magunknak valaha is megkonstruálhatnánk. Olyan önazonosság felé mutat, amely nyitott mindazok számára, akiknek élete sehová sem tart, akik soha nem csinálnak karriert, akik soha nem töltenek be állást, nem mennek át semmiféle vizsgán, vagy sohasem sikeresek. Lemondásunk a karrierről annak a jele, hogy minden emberi élet végső soron igenis tart valahová, még akkor is, amikor egészen úgy tűnik, hogy zsákutcába érkezett, mert Isten az, aki mindannyiunkat hűségesen hív az életre.

Valójában talán azért olyan nehéz élni a tisztaság fogadalmát, mert önazonosságunkat nagyon sok tekintetben érinti.

A legtöbb ember számára önazonosságának az a legalapvetőbb jele, hogy van egy másik személy, akinek az életében ő központi szerepet tölt be: férj, feleség vagy partner. Ez a mi életünkből hiányzik. Bár én is szerethetek sok embert, akik viszontszerethetnek engem, mégsem határozhatom meg magam egy ilyen kapcsolatból kiindulva. Ez olyan űr, olyan hiány vagy veszteség, amelyet nem hiszem, hogy lehetséges lenne másként gyümölcsözően megélni, mint úgy, hogy életünk mélyen az imádságból táplálkozik.

Az egyik legfájdalmasabb dolog, legalábbis számomra az, hogy lemondunk a saját gyermekekről. Némely társadalomban ez azt jelenti, hogy az embert sohasem fogadják el férfiként. Emlékszem egy frissen felszentelt pap mély lehangoltságára, aki egy edinburgh-i konventbe ment misézni; amikor végre ajtót nyitott egy nővér, ránézett és így szólt: „Ó, ön az, atya! Egy férfire számítottam.”

Eszembe juttat ez egy amerikai testvért is, akinek jámbor ír szokás szerint az egyik neve Mária volt. Ez a testvér egy alkalommal azon méltatlankodott, hogy a mai világ mennyire tele van mindenféle különc és perverz alakokkal. Az egyik testvér, letéve kezéből az újságot, azt válaszolta neki: „Ugyan már, miért gondolod, hogy te olyan normális vagy? Máriának hívnak és szoknyát viselsz.”

Elhagyjuk szüleinket, testvéreinket, az egész meghatározó emberi kapcsolatrendszert, mely nevet és helyet ad valakinek a világban.

A polgárháború ideje alatt ellátogattam Angolába. Soha nem fogom elfelejteni a testvérek és nővérek jelöltjeivel való találkozásomat a fővárosban, Luandában. A város körüli háborús zavargások elszigetelték őket családjuktól, és komoly erkölcsi dilemmával kellett szembenézniük. Megpróbáljanak-e átjutni a háborús övezeten, hogy megkeressék családjukat, és a nehéz időkben támogassák őket, vagy pedig maradjanak a Rendben? A mély törzsi és családi érzületű afrikaiak számára ez szörnyű helyzet volt. Soha nem fogom elfelejteni azt a fiatal nővért, aki felállt és azt mondta: „Hagyjátok a halottakra, hadd temessék el halottaikat; nekünk maradnunk kell, hogy az Evangéliumot hirdessük.”

A mi életünk tehát hatalmas hiánnyal, egy űrrel van megjelölve. Ez a hiány, ez az űr azonban értelmetlen mindaddig, míg végül örömmel nem éljük meg, mint egy szerelmi történet részét, mely minden ember életének mély misztériuma. Vagy úgy éljük meg szenvedélyesen, mint az Isten szeretetének jelét, mely minden embert a teljes életre hív, vagy meddő marad és gyümölcstelen.

A szegénység fogadalma természetesen lehatol annak a mélyébe, ami az embereknek a globális piac világában identitást ad. Lemondás ez arról a státuszról, amely a bevétellel és az adás-vétel képességével jár együtt. A szegénység arra hív bennünket, hogy az ellentmondás jele legyünk a pénz kultúrájában. Igaz, gyakran nem teszünk eleget ennek a meghívásnak. Ahogy ezeket a szavakat magasan a Tiberis fölött fekvő, óriási, több évszázados Santa Sabina kolostorunkban papírra vetem, a folyóparton egy apró, összetákolt viskót látok, melyben egy egész család lakik. Épp a mosott ruhát teregetik. Ha esik az eső vagy megárad a folyó, a víz elsodorja a „házukat”. Nézem őket és belepirulok, ha arra gondolok, hogyan láthatnak ők minket.

Utazásaim során azonban mindenhol találtam olyan férfi és női szerzetesközösségeket, akik osztoznak a szegények életében; akik élő jelei annak, hogy egyetlen emberi élet sincs arra rendelve, hogy egy szemétdombon fejeződjék be, és hogy minden ember rendelkezik az istengyermekség méltóságával.

Minden fogadalmunkban azt látjuk, hogyan hagyjuk magunk mögött az emberi identitás valamely oszlopát. Feladjuk a megszokott dolgokat, melyektől identitásunkat kapjuk, feladjuk azt, hogy fontosak vagyunk, hogy az életünk tart valahová. Nem csoda tehát, hogy elbizonytalanodunk önazonosságunkat illetően. De szabadságunk talán éppen arra szól, hogy ne is foglalkozzunk azzal, hogy kik vagyunk. Sokkal inkább az kellene, hogy érdekeljen bennünket: ki az Isten.

Húsvét reggelén Péter és a szeretett tanítvány az üres sírhoz futott. Péter csak a veszteséget látja, a test hiányát. A másik tanítvány a szeretet szemével néz: azt az űrt látja, amelyet betölt a Feltámadott jelenléte. Lehet, hogy látszólag a mi életünket is meghatározza a hiány és a veszteség, de azok, akik a szeretet szemével nézik ezt az űrt, látni fogják, ahogyan betölti a feltámadt Úr jelenléte.

Nem akarok kizárólagosan csak a mi szerzetesi hivatásunkról beszélni. Minden hivatás — orvosoké, tanároké, szociális munkásoké stb. — arról az emberi hivatásról beszél, amely válaszol Istennek az Ő országába való meghívásra. A mi hivatásunk sajátossága, hogy ezt az egyetemes rendeltetést azáltal mutatja meg, hogy minden más identitáson túllép. A Vita Consecrata című apostoli buzdítás bennünket „eszkatologikus jeleknek” nevez, és ez valóban így helyes. Tetszik is nekem. Nem lenne szép, ha útlevelünk „foglalkozás” című rubrikájába azt írhatnánk: „eszkatologikus jel”? Valaki azonban azzal érvelhetne, hogy valójában a házasság az igazi eszkatologikus jel, még sokkal inkább, mint a szerzetesi életforma. A házasság a szeretetben való felemésztődés, az emberi lélek szabbatja, amikor két ember megpihen az egymás iránti kölcsönös szeretetben. Ez jelzi számunkra Isten Országát, amely után vágyakozunk. Mi, szerzetesek, talán a megtett út jelei vagyunk, míg a házasságban élők a végcélé.

Próbáltam meghatározást adni arról, hogy mi is a szerzetesi identitás. A meghatározás kissé ellentmondásosnak tűnik, hiszen úgy definiál bennünket, mint aki feladja az identitást abban a formájában, ahogyan a társadalom azt elfogadja. Itt azonban nem állhatunk meg, bármennyire is szeretnénk. Társadalmunkban, mely ellenségesen áll az emberi hivatás gondolatához, kevésnek bizonyul egy szép definíció. Olyan ez, mintha a kihalással fenyegetett tigriseket azzal vigasztalnánk, hogy egy szép definíciót adunk tigris mivoltukról.

A világpiac által létrehozott emberi sivatagban szükségünk van olyan környezet kiépítésére, melyben a szerzetesek fejlődhetnek, az életformánk virágozhat, és meghívássá válhatunk mindenki számára arra, hogy az Úr útján járjon. A különféle szerzetesrendek és kongregációk éppen ilyen környezetet kínálnak. A mai világban megkísérthet bennünket a gondolat, hogy a szerzetesrendek olyanok, mint az egymással versenyben álló multinacionális cégek: te mit vásárolsz, magas oktánszámú jezsuita benzint, vagy a környezetbarát, ólommentes ferenceset? Bennem sokkal inkább az a hasonlat él, hogy minden szerzetesi intézmény olyan, mint egy-egy mini ökoszisztéma, mely egy furcsa életforma fennmaradását és fejlődését szolgálja. Ahhoz, hogy a pillangó fejlődhessen, kevés egy jó definíció. Olyan ökológiai élettér kell, amely lehetővé teszi, hogy a hernyó kikeljen a petéből, a pillangó a bábból. Vannak pillangók, melyeknek csalánra, vízre, vagy esetleg valamilyen ritka növényre van szükségük ahhoz, hogy élhessenek. Más fajták csak juhok legelőjén élnek meg, mert birkabogyók nélkül nem létezhetnek. Minden kongregáció a maga módján más és más ökológiai életteret biztosít emberi mivoltunk egy-egy furcsa megélésére. Ellenállok a kísértésnek, hogy különféle rendjeink milyen típusú lepkére emlékeztetnek leginkább…

A szerzetesrend olyan, mint a környezet. A szerzetesi életet építeni olyan, mint rezervátumot létesíteni egy régi építkezési helyszínen. Ide bokrokat kell ültetni, amoda kis tavat kell ásni stb. Mire van a testvéreinknek és nővéreinknek szüksége a fejlődéshez azon az úton, melyen maguk mögött hagynak karriert, gazdagságot, státuszt és az életre szóló egyetlen társ biztonságát? Mire van szükségük ehhez a zarándokúthoz, mely a noviciátustól a sírig tart? Minden kongregációnak megvannak a maga követelményei, a maga sajátos ökoszisztémája, sajátos identitása.

Mindez mintha ellentmondáshoz vezetne: a szerzetesi identitást úgy határoztam meg, hogy az az identitás feladásával egyenlő, azzal, hogy magunk mögött hagyjuk a támaszokat és jeleket, melyekből az emberek identitásukat merítik. És a rendek és kongregációk mégis kínálnak identitást. Minden közösségnek megvan a maga stílusa. Ezért vannak azok a szörnyű viccek a villanykörtét cserélő jezsuitákról, ferencesekről és domonkosokról!

Az ellentmondás csak látszólagos. Minden kongregáció kínál identitást, de ez egy sajátos Krisztus-követés, a magunkról való elfeledkezés egy sajátos módja. Egy kármelita nem azért örül, hogy kármelita, mert ez státuszt ad neki, hanem mert épp a státuszról való lemondás egy sajátos lehetőségét kínálja. Örömömet kell találnom a rendemben, történeteivel, szentjeivel, hagyományaival együtt, hogy növekedhessek a bátorságban, mellyel lemondok mindenről, amit a társadalom fontosnak tart.

Ezért érzek nagy rokonszenvet azon fiatal szerzetesek iránt, akik rendjük tagjaként gyakran az identitás egyértelmű jeleit követelik. Az én korosztályom számára, akik erős katolikus és domonkos identitásban nőttünk fel, az igazi kihívás az volt, hogy elhagyjuk azokat a szimbólumokat (például a habitust), melyek elkülönítettek bennünket másoktól, és elmerüljünk a modern társadalomban, engedve, hogy a kételyei próbára tegyenek és kérdései elgondolkodtassanak.

Ez jó volt, és megvoltak a maga gyümölcsei. De azok a fiatalok, akik ma hozzánk belépnek, a modern társadalomnak a gyermekei, és e kérdések születésüktől fogva kísérik őket. Gyakran másra, a szerzetesi közösséghez való tartozás egyértelmű jeleire van szükségük ahhoz, hogy ki tudjanak tartani ebben a nagyon sajátos emberi létmódban.

Egy utolsó megjegyzés: olyan közegre van szükségünk, mely személyes növekedésünket elősegíti. Arra vagyunk hivatva, hogy magunk mögött hagyjuk mindazt, amit a társadalom az identitás és státusz szimbólumainak tart. Ez azonban nem ment fel bennünket a nehézségek alól, melyek a felnőtt és felelősségteljes személlyé való érés velejárói. Mindannyian ismerünk testvéreket, akik még drágább számítógépet szeretnének, miközben arra hivatkoznak, hogy a szegénység fogadalma felmenti őket a pénzügyek miatti aggályoktól.

A saját szemünkkel azt látjuk, hogy a családról, hatalomról, gazdagságról és a saját életünk fölötti döntésről való lemondás nem tesz bennünket gyáva nyulakká. A felnőtté érés azonban megköveteli, hogy kríziseken haladjunk át. Megtartanak-e akkor bennünket a közösségeink? Segítenek-e abban, hogy a halál e pillanatait az újjászületés pillanataiként éljük meg? Amikor egy idős szerzetest megkérdeztek, hogy mit csinálnak a monostorban, ezt válaszolta: „Ó, hát elesünk és felkelünk, elesünk és felkelünk, elesünk és felkelünk.” Olyan környezetre van szükségünk, ahol eleshetünk és felkelhetünk az Isten Országa felé vezető úton haladva.

Hadd fejezzem be azzal, hogy röviden összefoglalom az utat, amit ebben az előadásban bejártunk.

A nekem feltett kérdés a következő volt: Mi a szerzetesi identitás ma? Azzal válaszoltam, hogy ezt bele kell helyeznünk a társadalmi kontextusba, melyben az emberek többsége identitáskrízisben szenved. A világpiac eltöröl minden hivatástudatot, akár orvosról, papról vagy buszsofőrről van is szó.

A szerzetesi élet értéke abban áll, hogy nagyon élénken fejezi ki minden ember közös sorsát. Hiszen minden ember abban fedezi fel identitását, hogy válaszol Isten hívására, mellyel az isteni életben való részesedésre hív bennünket. Arra kapunk meghívást, hogy ezt a hivatást radikális és sajátos módon éljük meg, azáltal, hogy minden olyan identitást magunk mögött hagyunk, ami a szívünket elhódíthatná. A többi hivatás, mint a házasság is, ennek az emberi sorsnak kínál alternatív megvalósulást.

Azonban arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég egy szép definíciónál megállni. Ennél sokkal többre van szükségünk, hogy az úton előre haladhassunk. Minden szerzetesrendnek vagy kongregációnak olyan közeget kell kínálnia, ami ezt a haladásunkat elősegíti. És ha nem akarjuk, hogy a fogyasztói társadalom elszédítsen bennünket, ha egy ellenkultúra szigeteinek kell lennünk, akkor keményen kell dolgoznunk egy olyan közeg megépítésén, amelyben szerzetes testvéreink és nővéreink fejlődhetnek az Úr útján.

Írta: Timothy Radcliffe. 1954-ben született Londonban. 1965-ben lépett be a domonkos rendbe, 1971-ben szentelték pap­pá. Az Oxfordi Egyetemen tanított szentírástant, 1987-ben angliai provinciálisnak választották, 1992-től 2001 nyaráig a rend általános elöljárója volt. Az alábbi szövege előadásként elhangzott az Egyesült Államok Legfőbb Szerzetes­-elöljáróinak Konferenciáján (Arlington, VA, 1996. augusz­tus 8.), és megjelent a Sing a New Song. The Christian Vocation (Dublin, 1999) című könyvében.

Petres E. Lúcia fordítása

Forrás: Vigilia