A lelkek térképésze leszel

Fejéregyházi Tamás atya 1978. augusztus 28-án született Budapesten. A Városmajori Gimnáziumban érettségizett, majd két évet tanult térképészetet az ELTE TTK-n. 1998-ban belépett a Krisztus Légió noviciátusába a németországi Bad Münstereifelben. Bölcsész tanulmányokat folytatott a spanyolországi Salamancában, filozófia és teológia diplomát szerzett a római székhelyű Regina Apostolorum Pápai Főiskolán. 2003-2006 között pasztorációs gyakorlati időt töltött Budapesten, a Szent Benedek Iskolában.

A lelkek térképésze leszel!

„A lelkek térképésze leszel" - így foglalta össze egy közeli ismerősöm a papi hivatás mibenlétét. És ez a magyarázat segített felfognom, hogy a pap nem egy asztronauta, aki a világűrben bolyongva keresi az Istent, hanem a földön járó személy, aki feltérképezi az emberi lélek mélységeit, és mint útjelző - mint egy GPS - mutatja az Úristen felé vezető utat. Ennek tudata adta meg a végső lökést, hogy félbeszakítva az ELTE TTK-n folytatott térképészi tanulmányaimat, elmenjek papnak a Krisztus Légió kötelékébe. És mi volt a kezdő lökés? Hadd meséljem el röviden.

1978-ban születtem Budapesten egy négytagú család második gyermekeként. Apukám orvos, anyukám építész, népi iparművész, nővérem jogász végzettségű, jelenleg, mint három gyermek anyukája, odahaza van. Édesanyámat baleset érte, amikor várandós volt velem, és a nőgyógyásza a magzat elvetetését javasolta neki. Életem egy hajszálon múlott - meg szüleim elszántságán - és ez az eset megtanított az életet, mint Isten ajándékát szemlélni. Amikor kamaszkorban az ösztönök, majd egyetemista fiatalként az értelmem a jogaikat követelték, annak a tudata, hogy Valaki akarta, hogy legyek, átsegített a mélypontokon.

Mindaddig a gyerekek egyszerű, örömteli életében volt részem: mindennapjaimat a család, a barátok, a sport, a templom és alkalomadtán a tanulás töltötte ki. A szocialista Magyarországon láttam meg a napvilágot, 12 éves voltam a rendszerváltáskor. A változást azért érzékeltem: a nemzeti ünnepeken ugyanis már nem énekeltük a szovjet himnuszt, az orosz tanár angol nyelvtanárnak képezte át magát, a Traubi szóda helyett Canada Dry-t árultak a boltokban, az úttörőruhámat pedig szabad volt tűzbe vetni. Ráadásul a hittanra járás sem volt már olyan ciki. Mégis valahol visszasírtam a gulyáskommunizmus éveit, a szabott értelmes kereteket - az iskolában volt fegyelem, az utcákat nem lepte el az ízlésborzoló reklám.

A gimnazista évek során megismertem az igazi barátság megtartó erejét, a sport örömét és közösségépítő jellegét. Minden energiámat a küzdősportokba, a biciklizésbe, az úszásba és a fociba öltem. Anyukám mondását megfogadva - miszerint „annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz" - a suli mellett angolt és németet tanultam. Hétvégenként pedig szüleimnek segítettem a kerti munkákban vagy a műhelyben. Anyukám ugyanis otthagyta a céget, ahol építészként dolgozott, és kisvállalatot hozott létre, ahol saját maga készítette népművészeti termékeket forgalmazott. Odahaza kimosta a birkagyapjút, rokkán megfonta azt, szövőszéken leszőtte, a szőttesből pedig saját tervezésű ruhaneműket és dísztermékeket készített; maga szabta, varrta és árulta azokat. A zsebpénz fejében magam is eltanultam a procedúrát; hol a fércmunkát végeztem, hol árulni mentem, hol pedig tolmácsként vették hasznomat.

Odahaza a vallás inkább hagyomány volt, meg dac a rendszerrel szemben. Hitéletemet a vasárnapi kereszténység jellemezte. A kamaszkor kezdetén feje tetejére állt a világ, és a hitben már nem láttam többet, mint merev előírásokat, amiket aggályos lelkiismerettel teljesíteni is próbáltam; a tanulás pedig csak púp lett a hátamon a Városmajori Gimnázium nem egy kiváló tanára ellenére. A külső elfoglaltságok és sikerek ellenére belül fokozódó kételyek gyötörtek, amiket kedvenc szerzőim, Dosztojevszkij, Gárdonyi és Arany sem tudtak feloldani. Nagybátyám meghívására nővéremmel és egy baráti társasággal 1995-ben kijutottam Taizébe. 6000 fiatallal töltöttem el ott egy hetet. A balkáni háború éveit írtuk. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor együtt imádkozhattam horvát, szerb és bosnyák fiatalokkal. Ekkor értettem meg, hogy Isten képes egységet teremteni ott, ahol az emberi viszály megosztást szül. Taizé volt egyben az a hely, ahol Isten hívását megkaptam: pontosan emlékszem arra az augusztusi estére, amikor az Úr Jézus keresztje előtt térdelve, és az Ő szenvedéséről elmélkedve világossá vált számomra, hogy Jézus a vele való teljes életközösségre hív, az önátadásnak arra a totalitására, amire Ő maga adott példát földi életében. Ez a megtapasztalás mint egy szökőár mosta el a középszerűség homokjára épített bizonyosságaimat: a barátság, a pénz, a biztos családi háttér, a szellemi és fizikai adottságok néven nem nevezett bálványait.

Röviddel ezután egy római zarándokúton megismertem a Regnum Christi mozgalmat, ahol rátaláltam arra, amit olyan régóta öntudatlanul is kerestem. A Regnum Christi apostoli és lelki ambíciói imponálóan hatottak rám. Plébániai missziókat, zarándokutakat szerveztünk, és szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel kezdtünk foglalkozni. Michael Duffy ír légiós atya - a mozgalom magyar tagjainak akkori lelki atyja - életpéldája vonzóvá tette számomra a rendi karizma csiszolta papi ideált. Még kamaszként eljátszadoztam a gondolattal, hogy pap legyek, de egy sokgyerekes család alapításának a gondolatával hamar elhessegettem azt. A légiós atyákkal való szoros kapcsolat azonban újra felszínre hozta a témát, a taizé-i élmény pedig megadta a kellő erőt, hogy döntsek. Közel három éves együttműködés után bevonultam a rend németországi noviciátusába, ahol 2000-ben, a Nagy Jubileumi évben fogadalmat tettem. Spanyolországban és Rómában végeztem tanulmányaimat, előbbi helyen bölcsészetet, utóbbin filozófiát és teológiát tanultam. A megszentelt élet páratlan kalandja rávilágított arra, hogy az igazi gazdagság az Istenben való bőség, megtapasztaltam a tisztaság lelki termékenységét és az engedelmesség nyújtotta lelki szabadságot. Életem Krisztus!

Fejéregyházi Tamás LC

Forrás: Regnum Christi