Sokan kérdezték már tőlem, hogyan jutottam el ahhoz a
felismerésig, hogy Jézus meghívott személyes követésére. Melyik utat jártam be?
Meghívásom egy konkrét pillanathoz kötődik, amíg azonban eljutottam a döntésig és közösségemhez való csatlakozásomig, hosszú utat tettem meg. Tizenhat éves voltam, amikor serdülőkorom kellős közepén, a lázadás, az értelemkeresés legsötétebb és legküzdelmesebb időszakában Isten hathatós módon belépett az életembe. Hívő családból származom, minden vasár- és ünnepnap eljártunk a templomba, otthon is imádkoztunk, jártam hittanokra, ifi-csoportokba. Ezek fontos alapot adtak életemnek, mégis úgy éreztem, keresem a helyem ebben a világban. Münchenben születtem és nőttem fel, mégsem vagyok német, mert magyar családból származom. Magyarországon azonban sosem éltem, ott idegen voltam. Az a kérdés fúrta a lelkemet: hol az én hazám? Hol vagyok igazán otthon? Hol találhatom meg saját magamat, életem igazi értelmét?
A mindenszenteki nagymisén, miközben a pap prédikációját hallgattam, azt éreztem, Isten fényözönnel árasztja el lelkemet, és világossá válik egész bensőm. Mintha egy óriási konténer szeretetet öntöttek volna rám, a búbánat helyett öröm és boldogság töltött el. Egészen új értelmet nyert az életem. Megtapasztaltam, hogy Isten szeretete olyan nagy, hogy nemcsak nekem, de minden embernek bőségesen elég. És megfogalmazódott bennem az a mély vágy, hogy megismertessem Isten szeretetét az egész világon. De ez nem az én akaratom volt, hanem Isten vágya, amiben engem részesített.
Akkor azonban még nem ismertem a Verbum Dei Közösséget, Münchenben csak hét évre rá, 1996-ban alakult meg. Hét év hosszú idő, nehéz időszakok következtek, amikor még éretlen hitemnek erősödnie kellett. Sok csalódás is ért, emiatt egy ideig el is engedtem a vágyamat, sőt, Istennek is kicsit hátat fordítottam. Családot akartam alapítani, voltak barátaim, kapcsolataim, és Isten engedte, hogy megtapasztaljam az élet különféle oldalait. De Isten sosem tett le terveiről. Gimnázium után elkezdtem a teológiára járni. Amikor egy barátnőm hívására elmentem egy egerszalóki lelkigyakorlatra, Isten újra hathatósan belépett az életembe. Kerényi Lajos atya fantasztikus prédikációi magukkal ragadtak engem. Amikor azt mondta: „Jézus Isten szerelmes Fia, és csak arra vár, hogy szeretetünk kis jelét adjuk neki”, teljes fordulatot vett az életem. Jézus szerelmes tekintete vésődött a lelkembe, ami azóta is kísér engem. Csak egymásra néztünk, és tudtam, mit kell tennem. Szakítottam akkori barátommal, és Jézus mellé szegődtem. Közösséget azonban még nem ismertem, ezért a Szentlelket kértem, vezessen el a helyemre.
Két év múlva a közösséget a müncheni teológián ismertem meg, ahol évfolyamtársam volt az egyik nővér. Elmentünk egy közös bicikli túrára, és közben rengeteget mesélt nekem a közösség életéről és történetéről. Ez felkeltette érdeklődésemet. Meghívott engem hozzájuk, és néha eljártam oda misére, de főleg lelki vezetésre. Kb. másfél év után együtt mentem velük egy újévi európai találkozóra, Belgiumba. Nagy élmény volt számomra lelkes, hiteles katolikus fiatalokkal találkozni, megragadott, ahogyan az igét hirdették, a mély, személyes istenkapcsolat, az egymás közt megélt testvériség. Megízleltem valamit az Isten országából, és annak nagyon jó íze volt. Az év nyarán aztán elhívtak egy nagy nemzetközi találkozóra Spanyolországba, Siete Aguasba, közösségünk evangelizációs centrumába, ahol először találkozhattam P. Jaime Bonet Bonet atyával. A hely egyszerűsége és az alapító atya hite és istenkapcsolata mély benyomást gyakorolt rám. Miközben láttam, miként éli elénk hitét, és prédikál nemcsak szavakkal, de egész lényével egy közvetlen, személyes, szerető Istenről, azt éreztem: ez az, ezt kerestem! Olyan kapcsolatban akarok Istennel élni, mint ő. És a Szentlélek is úgy gondolta, hogy ez lesz az én helyem. Amikor beléptem a közösségbe, azt éreztem: hazaérkeztem.
Néha az ember azt gondolhatná, hogy az Istenek szentelt élet egy sima, gondtalan út, nyugalmas élet a kolostor falai mögött. Meg is szokták tőlem kérdezni, hogy soha nem éreztem-e kísértést, hogy nem ez az én utam?
Dehogynem! Sokszor. A belépésem utáni első időkben többször is olyan kísértések törtek rám, amikor elkezdtem ábrándozni a családi életről, egy férjről, közös házunkról valahol a bajor Alpokban, gyermekekről... Máskor pedig, amikor más szerzetesi közösségekkel találkoztam, és láttam monostori életmódjukat, az a kísértés támadt, hogy talán mégsem ebben a közösségben kellene élnem.
Mi nem klauzúrás apácák vagyunk, hanem misszionáriusok. A világban élünk, egy lakásban, napirendünk a missziós munkához igazodik, nem viselünk habitust, hanem egyszerű ruhákba öltözködünk -- így szeretnénk tanúságot tenni arról, hogy Isten Ura az életünknek.
Az illúziókból az húzott ki, hogy a lelki vezetőm segítségével az imádságban nagyon őszintén ránéztem arra, mit is keresek én ezekben az ábrándozásokban. És hamar rájöttem, hogy csak a könnyebb életmód után vágyom. Aztán felismertem, hogy nincs könnyebb életmód, csak más. Valóban éreztem, amit Sirák tanít fiának: "Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra... Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában." (Sir 2, 1.5). E könyv intelmei, valamint a lelki írók könyvei nagyon sokat segítettek nekem lelki utamon. Legnagyobb megpróbáltatásaimban - amikor szívem elkezdett szerelmeskedni - szembesültem azzal, hogy miről is mondok le, ha teljes tisztaságot fogadok az Isten országáért. Mélységesen megkérdőjeleződött bennem, vajon tényleg az Istennek szentelt élet-e az én utam. Még súlyosabbá tették megpróbáltatásaimat rendtársaim kilépései a közösségből. Komolyan küzdöttem az Istennel. Kértem, Ő mondja meg, hol az én helyem. A küzdelmekben csak az imádságba való visszavonulás segített.
Az évente ismétlődő hónapos lelkigyakorlatok adtak lehetőséget arra, hogy Isten előtt megfontoljam alapdöntésem komolyságát és hivatásomat. Küzdelmes imádságok voltak ezek, ahol megtapasztaltam, hogy maga az Isten szegődik mellém, aki megerősít, megtisztít, és küzd értem, mint az oroszlán a fiaiért. Megéreztem, hogy Isten valóban féltő szeretettel szeret engem, hogy sosem adna fel. És ez nagyon jó volt. Megerősítette hivatásomat. Eldöntöttem, hinni akarok Istennek. Ha Ő hívott meg engem erre az útra, akkor Ő fog majd arról is gondoskodni, hogy boldog lehessek. És ezen az úton valóban azt tapasztalom, amit Avilai Szent Teréz mond: „Isten egymaga elég”.
Az egy hónapos lelkigyakorlat óriási kegyelem. A Verbum Dei misszionáriusoknak minden évben kötelező részt venni egy egész hónapos lelkigyakorlaton, ahol alapító atyánk az Istennel való kapcsolatunk elmélyítését fogalmazta meg feladatként. Nekünk, misszionáriusoknak nincs más kincsünk a tarsolyunkban, mint az Istennel való élő kapcsolatunk. Sok időt töltünk az imádságban, a szemlélődésben, mert csak azt adhatjuk tovább, amit személyesen tapasztaltunk. Ezek a lelkigyakorlatok sosem egyformák, hiszen mi magunk is változunk. Idei lelkigyakorlatomat egy új élet kezdete-ként éltem meg, hiszen az örök fogadalmak előtt állok. Ugyanabban az evangelizációs centrumba voltam, ahol a Verbum Dei-ben elindult az életem. Ez a hónap arra adott időt, hogy átgondoljam eddigi utamat, Krisztus-követésemet, és megfontoljam Isten előtt, hogyan fejlődhetnék tovább hivatásomban, odaadásomban, az evangéliumi tanácsok megélésében, közösségi életemben, missziós küldetésemben. Fontos élmény nekem, ahogyan Isten megtisztított igéje által, hogy még igazibb követőjévé tegyen engem. Imádságomban sok ember arca bukkant fel előttem. Felismertem, hogy Jézus lép felém minden emberben, hogy általuk szeret és hív engem, és hogy bennük szerethetem és szolgálhatom Őt. Azt a mély vágyat hozom magammal, hogy embertársaimban, anyaszentegyházamban és különösképpen rendtársaimban, Jézust szeressem és szolgáljam.
Most az örök fogadalom előtt állok. Ilyenkor azt kérdezik tőlem, hogy változtat ez valamit a mindennapi életemen?
Az örök fogadalom sok mindenen változtat. Leginkább a közösséghez való tartozásomon. Teljes tagja leszek a közösségnek, minden joggal és kötelességgel. Megválasztható leszek elöljáróként is, és különféle tisztségekre a közösségben. Nekem bensőleg is sokat jelent. Az újonc vagy ideiglenes fogadalmasság idejéről azt szokták mondani, hogy az a lelki gyermek- és serdülőkor ideje. Ez most lezárul. Felnőtté válhatok a közösség szemében, ami nekem is fontos. Az Egyház előtt is komoly jelentőséggel bírnak az örökfogadalmak. Miközben az ideiglenes fogadalmasság idejét az elöljáró engedélyével lehet feloldani, az örökfogadalmakat csak a Szentatya oldhatja fel. Komoly kötelék ez, amit én is nagyon komolyan akarok venni.
A hűség manapság nem túl divatos dolog. Sokan vannak sajnos, akik kilépnek egyházi szolgálatukból, és ezzel megkérdőjelezik az Istennek szentelt élet értelmét és aktualitását a mai világban: Isten nem lenne már képes arra, hogy a mai embert boldoggá tegye? A nyilvánosan kimondott IGENemmel és egész életemmel arról szeretnék tanúságot tenni, hogy Isten valóban boldoggá tudja tenni annak az embernek az életét, aki teljesen rábízza magát.
Meghívásom egy konkrét pillanathoz kötődik, amíg azonban eljutottam a döntésig és közösségemhez való csatlakozásomig, hosszú utat tettem meg. Tizenhat éves voltam, amikor serdülőkorom kellős közepén, a lázadás, az értelemkeresés legsötétebb és legküzdelmesebb időszakában Isten hathatós módon belépett az életembe. Hívő családból származom, minden vasár- és ünnepnap eljártunk a templomba, otthon is imádkoztunk, jártam hittanokra, ifi-csoportokba. Ezek fontos alapot adtak életemnek, mégis úgy éreztem, keresem a helyem ebben a világban. Münchenben születtem és nőttem fel, mégsem vagyok német, mert magyar családból származom. Magyarországon azonban sosem éltem, ott idegen voltam. Az a kérdés fúrta a lelkemet: hol az én hazám? Hol vagyok igazán otthon? Hol találhatom meg saját magamat, életem igazi értelmét?
A mindenszenteki nagymisén, miközben a pap prédikációját hallgattam, azt éreztem, Isten fényözönnel árasztja el lelkemet, és világossá válik egész bensőm. Mintha egy óriási konténer szeretetet öntöttek volna rám, a búbánat helyett öröm és boldogság töltött el. Egészen új értelmet nyert az életem. Megtapasztaltam, hogy Isten szeretete olyan nagy, hogy nemcsak nekem, de minden embernek bőségesen elég. És megfogalmazódott bennem az a mély vágy, hogy megismertessem Isten szeretetét az egész világon. De ez nem az én akaratom volt, hanem Isten vágya, amiben engem részesített.
Akkor azonban még nem ismertem a Verbum Dei Közösséget, Münchenben csak hét évre rá, 1996-ban alakult meg. Hét év hosszú idő, nehéz időszakok következtek, amikor még éretlen hitemnek erősödnie kellett. Sok csalódás is ért, emiatt egy ideig el is engedtem a vágyamat, sőt, Istennek is kicsit hátat fordítottam. Családot akartam alapítani, voltak barátaim, kapcsolataim, és Isten engedte, hogy megtapasztaljam az élet különféle oldalait. De Isten sosem tett le terveiről. Gimnázium után elkezdtem a teológiára járni. Amikor egy barátnőm hívására elmentem egy egerszalóki lelkigyakorlatra, Isten újra hathatósan belépett az életembe. Kerényi Lajos atya fantasztikus prédikációi magukkal ragadtak engem. Amikor azt mondta: „Jézus Isten szerelmes Fia, és csak arra vár, hogy szeretetünk kis jelét adjuk neki”, teljes fordulatot vett az életem. Jézus szerelmes tekintete vésődött a lelkembe, ami azóta is kísér engem. Csak egymásra néztünk, és tudtam, mit kell tennem. Szakítottam akkori barátommal, és Jézus mellé szegődtem. Közösséget azonban még nem ismertem, ezért a Szentlelket kértem, vezessen el a helyemre.
Két év múlva a közösséget a müncheni teológián ismertem meg, ahol évfolyamtársam volt az egyik nővér. Elmentünk egy közös bicikli túrára, és közben rengeteget mesélt nekem a közösség életéről és történetéről. Ez felkeltette érdeklődésemet. Meghívott engem hozzájuk, és néha eljártam oda misére, de főleg lelki vezetésre. Kb. másfél év után együtt mentem velük egy újévi európai találkozóra, Belgiumba. Nagy élmény volt számomra lelkes, hiteles katolikus fiatalokkal találkozni, megragadott, ahogyan az igét hirdették, a mély, személyes istenkapcsolat, az egymás közt megélt testvériség. Megízleltem valamit az Isten országából, és annak nagyon jó íze volt. Az év nyarán aztán elhívtak egy nagy nemzetközi találkozóra Spanyolországba, Siete Aguasba, közösségünk evangelizációs centrumába, ahol először találkozhattam P. Jaime Bonet Bonet atyával. A hely egyszerűsége és az alapító atya hite és istenkapcsolata mély benyomást gyakorolt rám. Miközben láttam, miként éli elénk hitét, és prédikál nemcsak szavakkal, de egész lényével egy közvetlen, személyes, szerető Istenről, azt éreztem: ez az, ezt kerestem! Olyan kapcsolatban akarok Istennel élni, mint ő. És a Szentlélek is úgy gondolta, hogy ez lesz az én helyem. Amikor beléptem a közösségbe, azt éreztem: hazaérkeztem.
Néha az ember azt gondolhatná, hogy az Istenek szentelt élet egy sima, gondtalan út, nyugalmas élet a kolostor falai mögött. Meg is szokták tőlem kérdezni, hogy soha nem éreztem-e kísértést, hogy nem ez az én utam?
Dehogynem! Sokszor. A belépésem utáni első időkben többször is olyan kísértések törtek rám, amikor elkezdtem ábrándozni a családi életről, egy férjről, közös házunkról valahol a bajor Alpokban, gyermekekről... Máskor pedig, amikor más szerzetesi közösségekkel találkoztam, és láttam monostori életmódjukat, az a kísértés támadt, hogy talán mégsem ebben a közösségben kellene élnem.
Mi nem klauzúrás apácák vagyunk, hanem misszionáriusok. A világban élünk, egy lakásban, napirendünk a missziós munkához igazodik, nem viselünk habitust, hanem egyszerű ruhákba öltözködünk -- így szeretnénk tanúságot tenni arról, hogy Isten Ura az életünknek.
Az illúziókból az húzott ki, hogy a lelki vezetőm segítségével az imádságban nagyon őszintén ránéztem arra, mit is keresek én ezekben az ábrándozásokban. És hamar rájöttem, hogy csak a könnyebb életmód után vágyom. Aztán felismertem, hogy nincs könnyebb életmód, csak más. Valóban éreztem, amit Sirák tanít fiának: "Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra... Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában." (Sir 2, 1.5). E könyv intelmei, valamint a lelki írók könyvei nagyon sokat segítettek nekem lelki utamon. Legnagyobb megpróbáltatásaimban - amikor szívem elkezdett szerelmeskedni - szembesültem azzal, hogy miről is mondok le, ha teljes tisztaságot fogadok az Isten országáért. Mélységesen megkérdőjeleződött bennem, vajon tényleg az Istennek szentelt élet-e az én utam. Még súlyosabbá tették megpróbáltatásaimat rendtársaim kilépései a közösségből. Komolyan küzdöttem az Istennel. Kértem, Ő mondja meg, hol az én helyem. A küzdelmekben csak az imádságba való visszavonulás segített.
Az évente ismétlődő hónapos lelkigyakorlatok adtak lehetőséget arra, hogy Isten előtt megfontoljam alapdöntésem komolyságát és hivatásomat. Küzdelmes imádságok voltak ezek, ahol megtapasztaltam, hogy maga az Isten szegődik mellém, aki megerősít, megtisztít, és küzd értem, mint az oroszlán a fiaiért. Megéreztem, hogy Isten valóban féltő szeretettel szeret engem, hogy sosem adna fel. És ez nagyon jó volt. Megerősítette hivatásomat. Eldöntöttem, hinni akarok Istennek. Ha Ő hívott meg engem erre az útra, akkor Ő fog majd arról is gondoskodni, hogy boldog lehessek. És ezen az úton valóban azt tapasztalom, amit Avilai Szent Teréz mond: „Isten egymaga elég”.
Az egy hónapos lelkigyakorlat óriási kegyelem. A Verbum Dei misszionáriusoknak minden évben kötelező részt venni egy egész hónapos lelkigyakorlaton, ahol alapító atyánk az Istennel való kapcsolatunk elmélyítését fogalmazta meg feladatként. Nekünk, misszionáriusoknak nincs más kincsünk a tarsolyunkban, mint az Istennel való élő kapcsolatunk. Sok időt töltünk az imádságban, a szemlélődésben, mert csak azt adhatjuk tovább, amit személyesen tapasztaltunk. Ezek a lelkigyakorlatok sosem egyformák, hiszen mi magunk is változunk. Idei lelkigyakorlatomat egy új élet kezdete-ként éltem meg, hiszen az örök fogadalmak előtt állok. Ugyanabban az evangelizációs centrumba voltam, ahol a Verbum Dei-ben elindult az életem. Ez a hónap arra adott időt, hogy átgondoljam eddigi utamat, Krisztus-követésemet, és megfontoljam Isten előtt, hogyan fejlődhetnék tovább hivatásomban, odaadásomban, az evangéliumi tanácsok megélésében, közösségi életemben, missziós küldetésemben. Fontos élmény nekem, ahogyan Isten megtisztított igéje által, hogy még igazibb követőjévé tegyen engem. Imádságomban sok ember arca bukkant fel előttem. Felismertem, hogy Jézus lép felém minden emberben, hogy általuk szeret és hív engem, és hogy bennük szerethetem és szolgálhatom Őt. Azt a mély vágyat hozom magammal, hogy embertársaimban, anyaszentegyházamban és különösképpen rendtársaimban, Jézust szeressem és szolgáljam.
Most az örök fogadalom előtt állok. Ilyenkor azt kérdezik tőlem, hogy változtat ez valamit a mindennapi életemen?
Az örök fogadalom sok mindenen változtat. Leginkább a közösséghez való tartozásomon. Teljes tagja leszek a közösségnek, minden joggal és kötelességgel. Megválasztható leszek elöljáróként is, és különféle tisztségekre a közösségben. Nekem bensőleg is sokat jelent. Az újonc vagy ideiglenes fogadalmasság idejéről azt szokták mondani, hogy az a lelki gyermek- és serdülőkor ideje. Ez most lezárul. Felnőtté válhatok a közösség szemében, ami nekem is fontos. Az Egyház előtt is komoly jelentőséggel bírnak az örökfogadalmak. Miközben az ideiglenes fogadalmasság idejét az elöljáró engedélyével lehet feloldani, az örökfogadalmakat csak a Szentatya oldhatja fel. Komoly kötelék ez, amit én is nagyon komolyan akarok venni.
A hűség manapság nem túl divatos dolog. Sokan vannak sajnos, akik kilépnek egyházi szolgálatukból, és ezzel megkérdőjelezik az Istennek szentelt élet értelmét és aktualitását a mai világban: Isten nem lenne már képes arra, hogy a mai embert boldoggá tegye? A nyilvánosan kimondott IGENemmel és egész életemmel arról szeretnék tanúságot tenni, hogy Isten valóban boldoggá tudja tenni annak az embernek az életét, aki teljesen rábízza magát.
Czupy Zsuzsanna FMVD
Forrás: Verbum Dei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése