Beszélgetés a gyémántmisés Kerényi Lajos atyával
„If you want to do something, do it as soon as
possible”: „ha meg akarsz tenni valamit, tedd meg, amint lehet” – olvasom az
angol feliratot Kerényi Lajos atya pólóján, aki pappá szentelésének
hatvanadik évfordulója alkalmából életéről, hivatásáról mesél nekem. Mókás,
tudom, de közben az jut eszembe, hogy a felirat akár ars poetica is lehetne,
Lajos atya ugyanis sosem tétlenkedett, s nem tétlenkedik most sem: megy,
betegekhez, fiatalokhoz, ahova küldi az Úr.
– Emlékszik, mikor és hogyan ismerte fel, hogy
Isten papi, szerzetesi hivatást adott Önnek?
–
Először talán nem is a papság gondolata merült fel bennem, hanem az, hogy
Istent akarom szolgálni. Szülőfalum, Almásfüzitő annak idején kicsinyke
gyártelep volt, alig több mint százötven lakossal; a pap is csak egyszer egy
héten jött ki Szőnyből. Mi, gyerekek fehér karingben, piros szoknyában,
pelerinben vártuk, s ministráltunk neki. Egyszer azt álmodtam – de nem is álom
volt, hanem inkább látomás –, hogy ugyanígy várjuk az atyát, de nem ő jön be,
hanem maga Jézus. Fogja azt a nagy misekönyvet, odalép hozzám, a kezembe adja,
s így szól: „Te fogsz nekem ministrálni.” Hú, a torkomban dobogott a szívem,
leírhatatlanul boldog voltam, amikor felébredtem. Egy kedvesnővér rokonunk
aztán megjegyezte, hogy ebből bizony papi hivatás is lehet, s hát lett is. Sok
szenvedésen mentem keresztül, tetszettek a lányok is, de soha semmi nem tudott
letéríteni az utamról.
– S miért pont
piarista szerzetes lett?
–
Mert piarista hagyományaim voltak: a tatai nyolcosztályos piarista gimnáziumba
jártam. S mikor a háború után hazatértem a hadifogságból, látva a pusztulást
azon gondolkodtam, hogy jezsuitának menjek-e, hogy megtérítsem a világot, vagy
kármelita legyek, hogy szemlélődjek, esetleg piaristának álljak, hogy tanítsak.
Végül a piarista rendbe jelentkeztem, de a noviciátus során mondtam a
magiszternek, hogy még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen vagyok-
e. Mire ő: „Kedvesem, a jezsuitáknál és a kármelitáknál is el lehet kárhozni,
de a piaristáknál is szentté lehet lenni.” Mondom, ez válasz volt, kösz. Így
hát maradtam piarista, mégis más lettem: a tanítás mellett a betegekkel is
foglalkozni kezdtem.
– Milyen volt a hatvan évvel ezelőtti Lajos
atya? Mennyiben volt más, mint a mostani?
–
Kezdetben szinte gondolkodás nélkül hittem. A hitem a szüleimtől és a
piaristáktól örökölt hagyományos hit volt, idővel azonban értelmes hitté
változott, értelmes meghajlássá lett. Az élet iskolájába járva megtanultam értelmesen
élni, értelmesen szenvedni, felülemelkedni magamon, s értelmezni az innen-onnan
kapott üzeneteket.
– Melyek voltak a
legmeghatározóbb életesemények, amelyek formálták, kialakították mostani
valóját?
–
Viszontagságos volt az életem. Gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében jött a
háború, az iskolát bezárták, és katonai kórházzá alakították. Hamarosan
megérkezett a behívó, kiképeztek katonának, s a frontra vezényeltek. Isten
gondviselése, hogy egyetlen golyó sem ért, és én sem lőttem le senkit. Egyszer
aztán a szovjetek fogságába estem, kivittek a Donyeck-medencébe; egy
szénbányában élveztem az ifjúságomat… Ám négy-öt sráccal együtt elhatároztuk,
hogy megtérítjük a Szovjetuniót. Ezüstláncunkat elvették, de a rajta függő
keresztet nem engedtük, cérnára akasztottuk, s a felszíni munka során a ruhánk
fölött viseltük, hadd lássák az emberek. Köveket cipeltünk, mikor tízesével
rohantak hozzánk a gyermekek, s a feszületet csókolgatva ismételték: „Ó,
Krisztosz, Jézusz Krisztosz!” Összenéztünk, mindnyájan tudtuk, hogy itt van az
Úr. Néhány hónap után hazatérhettem a fogságból, hetven gennyes seb borította a
testemet, vérhasban szenvedtem – nem volt az gyerekjáték. Itthon aztán
leérettségiztem, és elmentem piaristának, de következett a kommunizmus, a
szerzetesrendek feloszlatása. A piarista rendet nem tiltották be, de a tíz
házból csak kettő maradt. Engem nem szerettek a hatalom emberei, szálka voltam
a szemükben, mert nem féltem kimondani, amit gondolok, s nem tetszett nekik az
sem, hogy betegeket látogatok, fiatalokkal foglalkozom. Nagy kalandjaim voltak,
ide-oda cibáltak, elhelyeztek, börtönbe zártak, minden nyavalya, de nem adtam
fel, most is itt vagyok: tanítok egy iskolában, szolgálok egy plébánián, és
kilenc kórházba járok.
– Minek köszönhető, hogy a sok megpróbáltatás
közepette is megmaradt a hivatásában?
–
Egyszer fiatal papként annál az idős plébánosnál gyóntam, aki eskette a
szüleimet, engem pedig keresztelt. Azt mondta nekem, hogy jegyezzem meg: minden
kegyelem. Annyi mindenen túl voltam már, summa cum laudéra vizsgáztam,
gondoltam: mondd az öreganyádnak. Ám egyre inkább belátom, hogy az öregnek
igaza volt, Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Hiszem, hogy az Úr mindenkit
üdvözíteni akar, minden kegyelmet megad, de nekünk kell felhasználni. Van egy
kedvenc példám – én találtam ki –, miszerint rengeteg ember hánykolódik a
tengeren, hajótöröttek, deszkákba kapaszkodnak, és segítségért kiáltanak. Ekkor
jövök a jachtommal, mindenkinek ledobok egy mentőövet, de nem foghatom meg
helyettük, nekik maguknak kell megragadniuk.
– Sohasem ingott
meg, sohasem kételkedett abban, hogy megfelelő hivatást választott-e? Nem
gondolkozott azon, hogy ej, mi lett volna, ha…?
–
Orvos is szívesen lettem volna, de rászedett az Úr, s azóta sem hagy békén, mindig
meglök, hogy gyerünk ám. Kísértés, megalkuvás persze sokszor van az ember
életében, de hát Szent Benedek, Szent Antal vagy Jézus megkísértésének a
történetét is ismerjük.
– Hogy látja, a mai fiatalok menynyire
készülnek a hivatásukra?
–
Nagy a pangás, kevesen választják a papi, szerzetesi hivatást, de általában a
hivatástudat is hiányzik belőlük. Nem alkalmasak a házasságra, nem egy életre
választanak párt maguknak, nem vállalják a felelősséget a születendő
gyermekekért. Van igényük a természetfelettire, de nem tudják, hol keressék.
Honnan is tudhatnák, hisz évtizedekig erkölcstant, istentant és etikát sem
tanítottak nekik, nem hirdették az evangéliumot. Sok marhaságot csinált már a
sátán, de az Úr úgyis győzni fog felette, s ehhez mi is kellünk. Olyan
emberekké kellene válnunk, akik nemcsak tudnak, hanem vonzanak is, s olyan
közösségeket kellene alapítanunk, amelyekből sugárzik valami. Itt van például a
harmincadik évfordulóját ünneplő Egerszalóki Ifjúsági Találkozó, amelyen évről
évre egyre több fiatal vesz részt, bizonyítva, hogy növekszik az Isten országa.
– Több ezer fiatal
figyeli árgus szemekkel. Annak érdekében, hogy megtalálja velük a közös hangot,
próbál lépést tartani a korral? Van okostelefonja? Használja az internetet?
–
Nem, de azért mindent tudok. Megnézem a híradót, a tudománnyal is foglalkozom.
Ma már a tudomány is kezdi felismerni, hogy mindaz, ami van, elképzelhetetlen
lenne tervező-alkotó intelligencia nélkül, vagyis a tudomány is Istenre talál –
erről beszélek nekik. Könyveimben az élet nagy kérdéseit tárgyalom: miért
vagyunk a világon, honnan hova tartunk, miért van a szenvedés, miért a halál, s
van-e öröklét. Elmondom, hogy ezekre a kérdésekre egyik izmus sem tud választ
adni, reménytelit legalábbis, de Krisztus, akin beteljesedtek a jövendölések,
igen. Meg hát aztán ki tudja, kiből mi sugárzik. Ragyogni kell, továbbadni a
hit titkát, elvinni az emberek közé Jézust. Szalók idei témája éppen ezért az
új evangelizáció, igazodva a pápa felhívásához.
– Szeretik a
fiatalok. És Lajos atya mit szeret bennük?
–
Az Isten képére teremtett embert. Mi mást? Istennek mindnyájunkról gyönyörű álma van, mind megfoganunk örök
koncepciójában, majd édesanyánk méhében. Megszületve újabb és újabb „méhekbe”
kerülünk – családba, iskolába, munkahelyre, különféle közösségekbe –, s
értékeket gyűjtögetünk. Ám nemcsak értékadó, hanem értékfosztó fórumokba is
tévedhetünk, elveszítve mindazt, amink van. Ilyen például a diszkó, ahol
dohányzás, füvezés, alkoholizálás, meztelenkedés, káromkodás zajlik. Minden fiatalt
intek: „El ne rontsd az életed, te dinnye, mert előbb-utóbb nem tudod majd
helyrehozni.”
– Kórházról
kórházra járva megdöbbentő élettörténetekkel találkozhat. Nem megterhelő annyi
beteg embert látni, végighallgatni? Apropó, Lajos atya nem szokott beteg lenni?
—
Töréseim voltak a focizás, a motorozás és a korcsolyázás miatt. Focizni amúgy
még most is szoktam, elöl állok, s csak úgy rugdosom a gólokat. Hét éve viszont
jól elkaptam egy súlyos bakteriális fertőzést, amely ledöntött a lábamról.
Vittek is az intenzívre, eszméletlen voltam, haldokoltam, de valahogyan mégis
megmaradtam, s azóta is járom a kórházakat, látogatom a betegeket, mert erre
kért az Isten.
– Mit adnak Önnek a betegek?
–
Magát az Istent, rajtuk keresztül kapom meg az ő üzeneteit. Nem látok meghalni
embereket nélküle, a halál küszöbén – Ady szavaival
– „az ember Istenhez hanyatló árnyék”. Nem hiába halt meg értünk Krisztus, mint
zsákmányt felvitte bűneinket a keresztfára, s megsemmisítette. A kincs, hír,
gyönyör ilyenkor, az utolsó órákban már mit sem ér, megmarad viszont a szép, a
jó, az igaz, a transzcendens. Aquinói Szent Tamástidézve: az ember
természetes vége természetfeletti. Vannak, akik kérdeznek, veszekszenek,
vitatkoznak, de ez nem baj, hisz azt jelenti, hogy már megsebezte őket a
kegyelem. A legtöbbje azonban boldog, mosolyog, látni, ahogy befogadja Istent.
A minap az intenzív osztályon szaladnak a nővérkék – jó már, hogy nem
jelentenek fel, mint a kommunizmus idején –, hogy menjek gyorsan, mert az egyik
ágyon a néni pár perc múlva meghal. Rohanok, s látom a halotti arcot, hallom a
halálhörgést. Mivel tudom, hogy testrészeink közül a fül működik legtovább,
beszélni kezdek hozzá: „Lajos atya vagyok, Jézus üdvözli!” A monitor jelzi,
ahogy kimegy belőle az élet, kilép testéből a lélek: a pulzus 50, 40, 35… Ám
amikor elmondom a mondandómat, 35-ről egyszerre visszaugrik 45-re, vagyis a
testet még fel tudta tüzelni a lélek. Óriási élmények ezek.
– Úgy tudom, minden
ember arra hivatott, hogy szent legyen. Lajos atya szeretne szent lenni?
–
Igen, és valóban szentek lehetünk mind, a szent fogalma ugyanis az Istennel
való egységet foglalja magába. No most a szentség kialakul, de meg kell érte
küzdeni. Pont úgy, mint az aranyéremért a sportban, a diplomáért az egyetemen,
vagy épp azért, hogy a férfi és a nő egy életen át együtt maradjanak. Számomra
a legnagyobb ajándék az volt, a legszebb példát és a legnagyobb erőt az adta,
hogy a szüleim mindvégig kitartottak egymás mellett – hitben és szeretetben
egyaránt.
Forrás:
Új Ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése