Kolostor a szívben

A szerzetesség, ez az örökké korszerű életállapot mélyen gyökerezik az emberi természetben; mindig újra jelentkezik, s nem lesz soha olyan idő, hogy ne lennének kolostorok. A szerzetesi élet hármas fogadalma - mely egyes közösségek esetében más fogadalmakkal is kibővülhet - az Újszövetségben gyökerezik, s az egyes korokban az igazság állandóságával fogalmazzák újra és újra. Egyes szerzetesrendek megszűnnek az időben, ugyanakkor újak támadnak, s tagjai sajátos karizmájuknak megfelelően élik az evangéliumi tanácsokat.

Az Üdvözítőről nevezett Mária Petra karmelita nővér:

A hivatásomat nagycsütörtökön, a debreceni Szent Anna-székesegyházban, egy krizma szentelési szentmisén kaptam, amelyen majdnem teljes létszámban jelen volt az egyházmegye papsága. A szentély tele volt Istennek adott életekkel. Amikor elhangzott a papi ígéretek megújítása, úgy éreztem, meg akarom érteni őket: miért adja valaki az életét teljesen Istennek? Ki ez az Isten, aki betölthet egy egész emberi életet? Nem öntöttem szavakba, a lelkem mélyéből tört fel a kérdés. Érteni akartam őket...

Másnap, nagypénteken egyedül voltam otthon. Csend volt, imádkoztam, készültem a húsvétra. Olvasgattam, aztán letettem a könyvet, és azt éreztem: megértettem. S ezzel megszületett az elhatározás is. Ekkor még nem gondoltam a Kármelre, csak azt értettem meg, mit jelent az "Istennek egészen odaadottság", s azt, hogy benne bízva, kezébe teszem az életemet. A megértéssel megkaptam a hivatást is. Nagyon megdöbbentem, hiszen katolikus gimnáziumba jártam, de nem készültem szerzetesi életre. Nagy családot szerettem volna, készültem a házasságra, nagyon vonzott a gyógypedagógia... Néhány hónapig tartó vívódás után az Isten szava minden kételyemnél erősebbnek bizonyult. Elkezdtem ismerkedni a különböző rendekkel. Azt rögtön tudtam, szemlélődő közösséget kell keresnem. Mély és nehéz tapasztalatom volt, hogy az embereket, akiknek beszéltem Istenről, el tudtam ugyan vezetni a templomig, a szentmiséig, de nem jutottak el az Istennel való személyes találkozásig, pedig ez lenne a lényeg. Úgy gondoltam, hogy az Istentől kapott erőm nem a szavaimban van, hanem az imádságban. Mert az imában egészen oda tudom vinni az embereket Istenhez.

Miközben a szemlélődő rendek között keresgéltem, kaptam egy kis füzetet A kármelita nővérek életeszménye címmel. Elolvastam, s úgy éreztem: erre vágyom, ez az, amire Isten hív. Miután a karmeliták mellett döntöttem, elkezdtem olvasni Avilai Szent Teréz műveit, ami még inkább megerősített. Négy évig tartó előkészület, s a tanulmányaim befejezése után 2001 júliusában léptem be a rendbe.

A karmelita lelkiség lényege az imádság, a csendes, magányos, rejtett élet, ugyanakkor nagyon fontos a testvéri közösség, s e kettő közti egyensúly. Az imádságról Avilai Szent Teréz azt mondja: az ima belső barátság Istennel. A napirendünkben délelőtt és délután van egy-egy óra csendes, szemlélődő ima. A teljes zsolozsmát közösségben végezzük a kápolnában. Munka közben és a nap egyéb részeiben is csendben vagyunk, hogy megmaradjon bennünk az összeszedettség és az Istenre figyelés. Nagyon fontos az apostoli lelkület, hiszen az emberekért, a világ üdvösségéért vagyunk itt. Kedves számomra a Szűzanya iránti nagy szeretet és ragaszkodás, mely a Kármel lelkiségéhez tartozik. S mint minden szemlélődő szerzetesközösség életében kiemelt helyet kap az aszkézis és a kétkezi munka. "...hogy csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék." (2 Tessz 3,12)

Aki belép egy kolostorba, valamilyen elképzeléssel teszi ezt. Egy olyan idea kialakításával, amely nem biztos, hogy a valóság. Ugyanígy jöttem én is. Belépésemkor, a négy évig tartó előkészület ellenére is szinte csak a körvonalait láttam a Kármelnek. Most már mind mélyebben megértem, mire hívott Isten. Nagyon egyszerű élet ez - talán épp emiatt nem könnyű. Megvan a határozott napirend, a hétköznapok szinte ugyanúgy telnek. Ugyanazzal a huszonegy emberrel találkozom, hiszen klauzúrában, zárt közösségben élünk. Nem járunk ki, csak akkor, ha orvoshoz megyünk, vagy ha valami fontos dolgot kell elintézni. Sokszor eszembe jut, amit Elisabeth nővérünk mondott egyszer: "A sivatag nem költészet." Igaz, de semmiért nem cserélném el, mert e sivatag az Istennel való barátságot rejti. Nekem ez a boldogságom. Így találtam meg a helyemet az egyházban, az Istennel és az emberekkel való kapcsolatomban is. Mindannyian értük vagyunk...

Puskás Antal pálos szerzetes:

Sokan föltették már és fölteszik a kérdést, vajon hogyan lesz valakiből szerzetes? Valószínűleg azért olyan izgalmas ez a téma, mert egy mindenestül elkötelezett életről van szó. Az emberek vágyódnak hallani erről, mivel valami vegyítetlent, tisztát sejtenek a megszentelt életben.

Ez pedig igen vonzó mindenkinek, akár kimondja, akár nem. Talán sokan úgy vannak vele, mint Heródes, aki szívesen hallgatta Keresztelő Jánost. Egy másik kérdés, amit nemrég intéztek hozzám: "Hogyan lehetsz annyira biztos a hivatásodban, hogy örök fogadalommal kötelezed el magad? Nem lehet, hogy évek múltán a körülmények, életfelfogásod, személyed érlelődése más belátásra bír? Hogyan mondhatod, hogy biztosan tudod: ez Isten akarata?" Ez a kettő, a végleges elkötelezettség Istennek, egy közösségnek, valamint a keresztény tökéletességre törekvés az, ami a szerzetesség hallatán megfogalmazódik az emberben. Ahhoz, hogy én magam képes voltam elköteleződni, nagyban hozzájárult az, hogy apám már gyerekként rám bízott bizonyos feladatokat: füvet kaszálni a nyulaknak, bekapálni a szőlőt, lefejteni a bort. Ezekben mindig jelentkezett az erős, erőimet megpróbáló kihívás. Apám azonban úgy szabta rám ezeket, hogy tudta: ha igazán akarom, képes leszek rá. Így legtöbbször sikerélmény kísérte a feladatokat. Isten személyes hívó szava mellett főleg ennek tulajdonítom, hogy a szerzetesi életformát - mint életfeladatot - képes voltam elvállalni. Gyerekkoromban az említett sikerélménynek a kerete a család volt. Hasonlóképpen, amikor az Istennek szenteltségről mint kihívásról gondolkodtam, csakis egy közösségben tudtam és tudom ezt elképzelni. Hivatásom egy titok. De most, hét év elteltével a kezdetnél sokkal világosabban és biztosabban látom, hogy itt a helyem. A logikai érvek, amelyek kínálkoztak, hogy eldöntsem: menjek vagy ne menjek szerzetesnek, nem voltak egyáltalán meggyőzőek. Szerencsére nem ezek mentén döntöttem. Egyetlen - nem logikai - érvem volt: végleg és egészen közel akartam kerülni ahhoz az Istenhez, aki teljesen lenyűgözött. Ilyen érv persze magában foglal számos további kihívást és a hit "bizonytalanságát", ami azonban csak izgalmasabbá teszi ezt a nagy, életre szóló kalandot.

Michaela Weimann, a Regnum Christi Mozgalom tagja:

Amikor 2000 nyarán elhatároztam, hogy a Regnum Christi mozgalomban Istennek szentelem az életemet, a szüleim egy üdvözlőkártyát nyomtattak, amelyben tudatták a rokonainkkal és barátainkkal, hogy a szegénység, tisztaság és engedelmesség ígéretében akarom élni az életemet. A lapra Franz Xaver Nguyen van Thuân, azóta már elhunyt vietnami bíboros egy idézete került: A döntésed, hogy az Urat követed nem egy aláírásban vagy egy ünnepélyes ígérettételben nyilvánul meg, hanem inkább saját magad töretlen átadásában, melyet egy egész életen át kell megvalósítanod.

Így látom a megszentelt életre szóló hivatásomat. A szeretet költeménye, amely egyedi és személyre szóló. A teremtmény szívtől szívig szóló párbeszéde a Teremtőjével, aki arra hívja, hogy meghosszabbítsa Krisztus megtestesülésének misztériumát a világban, azért küzdve, hogy egy "másik Krisztussá" váljon.

A hivatásom, hogy kövessem Istent, a nagyobb, teljesebb, gazdagítóbb szeretetre való hivatást is jelenti. Aki maga a szeretet, szeretetből hívott és hív továbbra is engem, hogy kövessem őt. Tudom jól, hogy gyenge és irgalomra szoruló teremtmény vagyok, méltatlan erre az ajándékra. Ezért mindennap igyekszem megújítani a válaszomat a hívására, megújítani a szeretetemet. Önmagam átadása egyenes következménye annak, hogy megtapasztaltam Isten irántam való szeretetét. Elsősorban az életem példájával kell hirdetnem mindenkinek Isten szeretetét, és terjesztenem az ő országát ebben a világban.

Amikor Istennek szenteltem az életemet, elhatároztam, hogy mindent odaadok neki, és a mindennapokban tanulom meg, mit is jelent ez a minden. Felajánlottam neki a szegénységemet, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban mások rendelkezésére állok. Időmet az ő igényei szerint használom, semmim nincs, amit magaménak mondhatok, elfeledkezem önmagamról azért, hogy maga Krisztus legyen az egyedüli tulajdonom. Felajánlottam neki a tisztaságomat, hogy a szívem csak az övé legyen, hogy minden szeretetem benne összpontosuljon, és megtanuljak az ő szívével szeretni másokat tisztán, szabadon. Felajánlottam neki az engedelmességemet is, szeretetből és szabadon átadva neki a saját akaratomat. Tudom, hogy akaratom az ő akaratában találja meg az igazi boldogságot és a valódi teljességet, azonosulva az ő kívánságaival és vágyaival.

Megszentelt életemnek egyedül akkor van értelme, ha megmaradok Krisztus szeretetében.

Fejéregyházi Tamás, Legio Christi:

1978-ban születtem Budapesten egy négytagú család második gyermekeként. Édesanyámat baleset érte, amikor várandós volt velem, így a nőgyógyásza a magzat elvetetését javasolta neki. Életem így egy hajszálon múlott - meg szüleim elszántságán -, és ez az eset megtanított az életet mint Isten ajándékát szemlélni. Amikor kamaszkorban az ösztönök, majd egyetemista fiatalként (ELTE-TTK) az értelmem a jogaikat követelték, annak a tudata, hogy Valaki akarta, hogy legyek, átsegített a mélypontokon. Mindaddig a gyerekek egyszerű, örömteli életében volt részem: mindennapjaimat a család, a barátok, a sport, a templom és alkalomadtán a tanulás töltötte ki.

A kamaszkor kezdetén feje tetejére állt a világ, és a hitben már nem láttam többet, mint merev előírásokat, amiket aggályos lelkiismerettel teljesíteni is próbáltam; a tanulás pedig csak púp lett a hátamon, a városmajori gimnázium nem egy kiváló tanára ellenére. Megismertem ugyanakkor az igazi barátság megtartó erejét, a sport örömét és közösségépítő jellegét.

Hitéletemet a vasárnapi kereszténység jellemezte, amit a családunk is élt. Nagybátyám meghívására nővéremmel és egy baráti társasággal kijutottam Taizébe, ahol Isten hívását megkaptam: pontosan emlékszem arra az augusztusi estére 1995-ben, amikor az Úr Jézus keresztje előtt térdelve, és az ő szenvedéséről elmélkedve világossá vált számomra, hogy Jézus a vele való teljes életközösségre hív, az önátadásnak arra a totalitására, amit ő maga mutat nekünk földi életében. Ez a megtapasztalás mint egy szökőár mosta el a középszerűség homokjára épített bizonyosságaimat: a barátság, a pénz, a biztos családi háttér, a szellemi és fizikai adottságok néven nem nevezett bálványait. Röviddel ezután egy római zarándokúton megismertem a Regnum Christi közösséget, ahol rátaláltam arra, amit olyan régóta öntudatlanul is kerestem. A Regnum Christi mozgalom apostoli és lelki ambíciói imponálóan hatottak rám. Michael Duffy ír légiós atya (a mozgalom magyarországi tagjainak akkori lelkiatyja) életpéldája vonzóvá tette számomra a rendi karizma csiszolta papi ideált, így három évvel a taizéi élmény után bevonultam a rend németországi noviciátusába, majd 2000-ben, a Nagy Jubileumi Évben fogadalmat tettem.

Spanyolországban és Rómában végeztem tanulmányaimat, 2003-ban tértem haza apostoli gyakorlatra. Papszentelésem várhatóan további hat év képzés után esedékes. A megszentelt élet páratlan kalandja rávilágított arra, hogy az igazi gazdagság az Istenben való bőség, megtapasztaltam a tisztaság lelki termékenységét és az engedelmesség nyújtotta lelki szabadságot. Életem Krisztus!

„A keresztény szerzetesség nem Pachomiusszal kezdődött, aki az első kolostort építette, hanem a jeruzsálemi ősközösséggel." (Oswald Spengler)

„A szerzetesség leggazdagabb kibontakozása a nyugati kereszténységben tapasztalható. A népvándorlás özönében és azt követően a kolostorok mentették meg nagy részben az ókeresztény irodalmat és az egyházatyák műveit - sőt a klasszikus kultúrát is. A szerzetesség a középkorban érte el a csúcspontot, ez a korszak teljesen a szerzetesség befolyása alatt állt. Az akkori vallási képződmények szinte mind teljes egészükben a szerzetességhez csatlakoztak, és ami nagyot a kereszténység a középkorban alkotott, többnyire szerzetesek alkotása." (Walter Nigg)

„Jobb nem azon gondolkodni, hogy megadatott-e a kolostor valakinek vagy nem, mert nem ezen múlik. Ha az ember szívében van a kolostor, akkor mindegy, hogy a kolostor épülete megvan-e vagy nincs. A kolostor a szívben Isten és a lélek." (Feofán orosz remete)

„Az új szerzetesség csak akkor tudja hathatósan átformálni egész kortudatát, ha nem marad meg egyszerűen eddigi elképzelések falai között. Ahelyett, hogy csupán a múlt visszapillantó őrei lennének, határozottan a jövő felé kell fordulniuk.  Az új rendalapítások új pályákra kényszerülnek, és nem maradhatnak utánzatok. A szerzetesség történetében mindig újra előfordulnak efféle merész lépések. Bármennyire az örökkévalóságban gyökereznek is, az új szerzetesrendeknek magukon kell viselniük a XXI. század jellegét..." (Walter Nigg)

Az oldalt összeállította: Elmer István, Pallós Tamás

Forrás: Új Ember