Szegénység, tisztaság, engedelmesség

A fogadalmak állandó ösztönzés a mindig nagylelkűbb Isten-szeretetre.

A szerzetesi élet leglényegesebb alkotóelemei a szerzetesi fogadalmak. Először is érdemes általánosságban röviden rátekintenünk a három hagyományos fogadalomra, azaz az evangéliumi tanácsokra. Ezeket azért nevezzük evangéliuminak, mert maga Jézus ajánlja őket az evangéliumban, valamint azért, mert az evangélium által elkezdődött új Isten–ember kapcsolathoz illik az, hogy Jézus bölcsességében és szeretetében tanácsaival szólítja meg az ember nagylelkűségét, nem pusztán parancsokkal. A tanácsok időleges megélését az Úr minden kereszténynek felkínálja, ajánlja, mint amelyek különlegesen képesek segíteni a szeretetben való növekedést, a szerzetesek pedig, akik a nagylelkű Istenkeresést életprogramjukká akarják tenni, egész életükre szóló fogadalommal vállalják ezeket.

A fogadalmak lényegéről

Hogyan „működnek” a fogadalmak? Először is, érdemes a célból kiindulnunk. Minden ember arra a boldogságra van meghívva, ami Isten maga. Isten tökéletes jósága pedig a tökéletes szeretet válaszát váltja ki az emberből. (A tökéletes itt nem morális értelemben hibátlant jelent, hanem teljeset.) Már itt a földön az ember hivatása az, hogy erre a tökéletes szeretetre törekedjen, azaz hogy teljes lelkével, minden erejével Istennél legyen; a lelki élet is az Isten és ember iránti szeretet növekedéséről szól. Különösen az Isten jóságát tapasztaló, szeretetétől megragadott ember esetében merül fel a kérdés: hogyan tudok egész lényemmel akadálytalanul válaszolni Istennek? Hogyan tudok egyre nagyobb befogadóképességet kialakítani magamban az Isten számára?

Ha valaki komolyan törekszik erre, akkor tapasztalhatja, hogy sok minden olyan van az életében, ami önmagában jó, szép, de ugyanakkor lefoglal, igénybe vesz, a velük való foglalkozás teljes figyelmet igényel, nyugtalanít. Ha viszont teljes erőmből szeretném Istent szeretni, azaz szeretőképességemet Istenre szeretném fókuszálni, akkor természetes, hogy ez a vágy mindazt relativizálni fogja, amit/akit egyébként normál esetben szeretek, amire a vágyaim irányulnak, és egyre könnyebben engedek el olyan dolgokat, amelyek korábban elengedhetetlennek tűntek.

Hasonlít ez a kincset talált ember esetéhez: aki rátalál a kincsre, igazgyöngyre, az örömében eladja mindenét, amije van, csak hogy a kincs az övé lehessen. Van ebben valami kettősség: a „minden eladásának” gesztusa jele annak, hogy valaki rátalált a legértékesebbre, ugyanakkor a minden másról való lemondás hihetetlen erőteljesen elő is segíti azt, hogy a kincsre rátaláljunk, azaz hogy minden vágyunkat Istenre összpontosítsuk. A fogadalmak pedig állandósítani akarják ezt a folyamatos Isten felé való törekvést.

Az Isten felé vezető útnak vannak ugyanis bizonyos törvényszerűségei. Aquinói Szent Tamás a zsoltárok könyvéből vett kifejezéssel dilatatio cordisnak (Zsolt 119,32), a szív kitágulásának hívja azt a folyamatot, amelynek lényege az a növekedés, amely egyre nagyobb befogadóképességet jelent az isteni ajándékra. A szeretet intenzitásbeli növekedésének van egy fontos belső mozzanata: amikor már nem elégszünk meg azzal, hogy semmit sem szeretünk Istennél jobban, hanem – Isten szeretete miatt – attól is meg akar valaki szabadulni, amit egyébként szabadon használhatna, hogy szabadabban időzhessen Istennel, azaz üresebb legyen az Ő számára. A fogadalmak célja tehát, hogy megteremtsék bennünk a szabadságnak ezeket a tereit, üressé és ezáltal befogadóvá tegyenek Istenre, s így folyamatosan ösztönözzenek Isten mind nagylelkűbb szeretetére. Végül még egy tapasztalat segíthet hozzá annak megértéséhez, hogyan fejtik ki hatásukat a fogadalmak. Az emberi szív nem képes egyszerre ugyanolyan intenzitással sok dologra vágyni. Sőt, arról is lehet élményünk, hogy magunk sem értjük sokszor, mire vágyunk, és miért olyan össze-vissza. Nem is tudjuk, mit akarunk, sok mindenre vágyunk, de ennek az a következménye, hogy semmire sem vágyunk úgy igazán. Ezt hívja a teológia annak a rendetlenségnek, amely az első bűn következménye: nem tudunk jól szeretni, és nincs integráció értelmünk, akaratunk, érzelmeink között. Az evangéliumi tanácsok szeretnének megszabadítani ettől a rendetlenségtől: azáltal, hogy – amennyire lehetséges – az embert az őt körülvevő javaktól elvonják, segítenek intenzíven Isten, az „Egy szükséges” felé fordulni, hogy teljesen szabadon, gondtalanul szeressük Őt és teljesítsük akaratát, és helyreállítani bennünk az eredeti harmóniát, azaz az ember értelme, akarata és érzelmei közötti rendet. Így a fogadalmak állandó ösztönzés a mindig nagylelkűbb Isten-szeretetre, hogy szeretőképességünket teljesen és közvetlenül Istenre irányítsuk; aztán a szerzetesi élet meg akar szabadítani mindattól a gondtól, nyugtalanságtól, amely az evilág dolgaival való foglalkozásból ered, s így egyfajta akadálymentes közvetlenséget akar biztosítani az Istenhez vezető úton.

Végül, a fogadalmak által az ember teljesen Istennek tudja magát átadni, és életének minden javát Istennek ajánlja fel.

A három tanács

De mire is irányulnak az ember vágyai? Mi az, ami foglalkoztat, nyugtalanít, lefoglal? Három alapvető területre lehetünk figyelmesek, amelyek között érdekes fokozatosság, hierarchia figyelhető meg. Erre a három területre irányulnak a fogadalmak, úgy mint: szegénység, tisztaság, engedelmesség.

Legelsősorban az anyagi világ az, ami körülvesz, és ami az ember fizikai létének túlélését, de ezen túl anyagi biztonságát, kényelmét szolgálja (élelem, ruházat, lakás, járművek: mindaz, ami az ember természetes hiányait pótolja, illetve a pénz). Ha azonban állandóan az anyagi jólétemmel, kényelmemmel, ezek megteremtésével, megőrzésével vagyok elfoglalva, gondolataimat és érzéseimet ezek töltik ki, Isten nehezen fog eszembe jutni. Ezért a szegénység evangéliumi tanácsa ettől a rendezetlenségtől illetve nyugtalanságtól, gondtól szeretne megszabadítani. A szükséges anyagi javakat arra a minimumra korlátozza, ami szükséges az emberi élethez, és elveszi az ezekkel való foglalkozás gondját, így ösztönözve arra, hogy az igazi gazdagságot Istenben keressem.

A következő szinten az ember figyelme, szeretete saját biológiai, testi valóságára irányul: ez az ember testi létének szintje. Ha csak arra gondolunk, mi mindenre képes az ember a vélt vagy valós egészségéért, akkor beláthatjuk, hogy igencsak le tudja foglalni az embert. De ez a szint egyben az ember nemiségének is a szintje, amely a másiknak szóló önátadásnak, a kapcsolatnak az eszköze. Mindez az embert teljesen le tudja foglalni: úgy is, hogy maga a szexuális élmény, annak élvezete vonzza, de még inkább úgy, hogy életét társának, gyerekeinek szenteli, ez a társas kapcsolat foglalja le. Az Istennek szentelt szüzesség tanácsa az embernek ezeket a képességeit is kizárólag Istenre akarja irányítani: a szerzetes ezért lemond a nemiség minden genitális megnyilvánulásáról és minden kizárólagos emberi kapcsolatról; a másik (férj/feleség) általi szeretettség adta biztonságot, intimitást az Isten szeretetére cseréli. A tisztaság fogadalma így állandó ösztönzés arra, hogy a kizárólagos, bensőséges szeretettség élményét Istennél keressem.

Végül hátra van még a szellemi értékek világa, vagyis a lélek javainak szintje: a hatalom, a hírnév, ismertség, boldogság, és általában a lélek képességeinek (értelem, akarat) használata. Ami a legkedvesebb számunkra, amihez leginkább ragaszkodom, azok a szellemi értékek, eszmék, amelyeket én jónak tartok, amelyek megvalósítása fontos számomra. Mekkora erőt adhat az ember számára egy nemes cél, amelyet meg akar valósítani! Sokan áldozzák egész életüket pl. a rák gyógyszerének megtalálására, és ennek rendelik alá egész életüket. De mindaz, amit saját magam értéknek tartok, sokszor odafurakodhat Isten helyébe: az engedelmesség tanácsa azért arra ösztönöz, hogy Isten miatt lemondjak mindarról, amit én fontosnak tartok, és szabaddá tegyem az akaratomat, gondolataimat, szellemi világomat Isten akaratára (amely általában embereken keresztül nyilvánul meg, szerzetesként az elöljárókon.).

Miért ez a három?

Amint láttuk, három olyan alapvető terület („javak”) figyelhető meg, amelyekre az ember akarata és érzelmei irányulnak, s amelyek így lefedik az ember egész életét. E három terület konkrét antropológiai valóságokat jelöl: az ún. külső javakat, a testi javakat és a lelki javakat. Ezt a felosztást már tartalmazza Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája is1, tőle veszi át Aquinói Szent Tamás, a szerzetesi élet teológiájának első nagy rendszerezője.

Ezek között a javak között pontos hierarchikus sorrend van. Az alacsonyabb szintű javak a magasabb rendűekre vannak rendelve. A külső, anyagi javak az ember biológiai létére vannak rendelve, a testi lét a szellemire, s ezért lehet értelme annak, hogy az ember a kevésbé értékes javakat az értékesebbeknek rendelje alá: „Amint tehát a test a lélekre van rendelve, mint célra, úgy a külső javak magára a testre. Ezért ésszerű az, hogy a test java előbbre való a külső javaknál, amelyeket a gazdagság szó jelöl, amint a lélek java is előbbre való, mint a test minden java.”2 Szent Tamás egyébként azért veszi át mindezt az antik filozófiai örökségből, mert úgy látja, alapvető harmóniában van a kinyilatkoztatással, ld. különösen 1Jn 2,16-t: „[…] mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” – mely könnyen állítható párhuzamba a tisztasággal, szegénységgel és engedelmességgel.3

Könnyű belátnunk mindebből, hogy ezek közül a legkiválóbb az engedelmesség fogadalma: mivel az ember javai közül a lélek javai a legkiválóbbak, így a tisztaság fogadalma megelőzi a szegénységét, az engedelmesség fogadalma pedig megelőzi mindkettőt. Az engedelmesség fogadalma által az ember azt adja Istennek áldozatul – saját akaratát –, ami a legértékesebb. Az engedelmesség fogadalma magába foglalja a másik kettőt: az ember saját akarata segítségével használja a külső javakat és a test javát. Így aki saját akaratát adja Istennek, az mindent ad: az engedelmesség a tökéletes áldozat. Végül az engedelmesség fogadalma terjed ki leginkább a szerzetesi állapothoz közel eső cselekedetekre: a szerzetesi állapot (status religionis) célja az ember Istennek szentelése; ezt a célt legerőteljesebben az akarat Istennek szentelése valósítja meg, hiszen az fogja át az egész emberi egzisztenciát.4 Így az engedelmesség az, ami a legvilágosabban a szeretet kinyilvánítója, mert az ember arról mond le, ami a legértékesebb a számára.

Az Egyház hosszabb fejlődés után, a 13. századra kristályosította ki a három evangéliumi tanács ma használt formáját, és onnantól ismétli hivatalos dokumentumaiban, mint ami alapvető antropológiai valóságokra utal, ugyanakkor harmóniában van a kinyilatkoztatással, s így képes leírni a szerzetesi élet lényegét.5

Úgy gondolom, a megszentelt élet évében különösen is aktuális, ha az evangéliumi tanácsokat úgy fedezzük fel, mint amelyek megszabadítanak mindattól, ami bennünk rendezetlen, zavaros, és amelyek új belső egységhez, rendhez segítenek minket, s ezáltal képesek nagyobb szabadságra és szeretetre vezetni az azokat gyakorlókat.

Jegyzetek:

1 „Mármost, a javakat általában három csoportra szokták osztani: külsőkre, lelkiekre és testiekre, s ezek közül a lelkieket tartják a legfőbbeknek és valóságos javaknak.” ARISZTOTELÉSZ: Nikomakhoszi etika. Budapest, 1987, Európa, 19. p.

2 Summa theologiae I.II.q.2.a.5. ad 1.

3„Az emberi élet használatára szolgáló evilági javak pedig háromban állnak: a külső javak alkotta gazdagságban, ami a »szemek kívánságához« tartozik; a testi élvezetekben, amik a »test kívánságát« alkotják, és a tiszteletben, ami az élet kevélységéhez tartozik. E háromról való lemondás – amennyire lehetséges – az evangéliumi tanácsokhoz tartozik. E háromra alapul az egész szerzetesi élet, amely a tökéletesség állapotára tesz fogadalmat, ugyanis a gazdagságról való lemondás a szegénységgel, a testi élvezetekről való lemondás az örökös tisztasággal, és az élet kevélységéről való lemondás az engedelmesség szolgaságának vállalásával történik.” Summa theologiae I.II.q.108.a.

4. 4 Summa theologiae II.II.q.186.a.8.

5 Így például IV. Ince pápa a klarisszák részére az engedelmességben, a tulajdonról való lemondásban és az örök tisztaságban határozta meg a szerzetesi élet lényegi összetevőit. Ld. ezt és egyéb példákat TILLARD, JEAN MARIE ROGER: Davanti a Dio e per il mondo. Il progetto dei religiosi. Alba, 1975, Paoline, 126–130. p.  

Forrás: A Szív folyóirat - 2015. március