El szeretném mesélni Önnek megszentelt életem történetét és hálát adni érte Istennek

M. Lucilla Tongeľová nővér a szerzetesek idősebb generációjának tagjai közé tartozik, akik Szlovákiában a totalitárius rezsim idejét titokban léptek be egy-egy rendbe. Hogy volt ez akkor? Erről árulnak el sok mindent a következő sorok. Lucilla nővér ma a badíni szerzetesnővérek közösségében él és az egyházmegye Xavéri Szent Ferenc Papi Szemináriumát segíti munkájával. A könyvtárban dolgozik. Nővéreink szolgálatukkal a jövő egyházát építik, beteljesítve küldetésüket és életükkel téve tanúságot, Szabályaink ajánlásai szerint: „A nővéreket mindenfajta munkavégzésnél a hit és a felebaráti szeretet lelkülete vezérelje.” (K87)

Hogy érezted, amikor Isten meghívott a rendbe, és hogy jött létre az első kapcsolat a kongregációval?

El szeretném mesélni Önnek megszentelt életem történetét és hálát adni érte Istennek, amint erre Ferenc pápa bátorít minket. Természetes és egyszerű módon ébredt a hivatásom. Olyan családban születtem, mely a gyakorlatban élte a hitét. A legszebb az volt, hogy egy templom szomszédságában születtem. Gyerekkoromtól fogva szokásom volt „átugrani” a templomba. Ha szükséges volt, feltakarítottunk vagy virágokkal díszítettük az oltárt, így sok időt töltöttem ott. 

Már a második osztálytól kezdve az Isteni Megváltó Nővéreinek Kongregációja végezte az iskolai hitoktatást. Ekkor azonban még nem gondoltam a hivatásomra. A barátnőmnek volt egy nagyon személyes találkozása a nővérekkel, ami által ösztönzést kapott, hogy kapcsolatban maradjon velük, azután is, hogy a környékünkről tovább kellett költözniük. Én ekkor már középiskolás voltam. Ma is élénken emlékszem a nagyon szegényes, kolostornak alig nevezhető épületben tett első látogatásra, ami szinte omladozott. Mégis nagyon jó éreztem ott magam. Együtt mondtuk a nővérekkel az „ő” imádságukat, a „kis Mária-breviáriumot”.

Legjobban az órát szerettem, amikor egy nővér a Szentírást magyarázta nekünk. Fokozatosan egyre több lány jött közénk. Barátságba kerültünk velük, azután hétvégenként eljöttek ők is a nővérekhez. Senki előtt nem beszélhettem erről nyíltan, de a szüleim örültek, hogy ilyen jó közösségbe kerültem. Ez volt a szerzetes életre való meghívásom kezdete, amiért máig hálával gondolok vissza ezekre az időkre. Ma is erőt és örömet ad nekem a megszentelt élet.

A látogatások kapcsán történt egy vidám eset, amiből persze nagyon sok volt… A nővérek nagyon kedvesek voltak hozzánk, magukkal vittek napi munkájukhoz és sok praktikus dolgot megtanítottak nekünk. Az egész napot munkával és imával töltöttük. És most jön a meglepetés: egy következő nap kora reggel, amikor a nővérek a kápolnába tartva elhaladtak mellettem, udvariasan köszöntem nekik a katolikus köszöntéssel. A nővérek pedig, akikkel olyan bizalmas kapcsolatban voltunk, némán, egyetlen szó nélkül továbbmentek. Mit követtem el?! Csak a mise után, amikor félve rákérdeztem a „mi” nővérünknél, akire rá voltunk bízva, azt a magyarázatot kaptam, hogy a nővérek szilenciumot tartottak, vagyis az esti imától, a kompletóriumtól a laudesig, a reggeli dicséretig, nem beszéltek. Mázsás kő esett le a szívemről és elégedettség töltött el, hogy nem vétettem semmilyen szabály ellen. 

Az első fogadalomra való felkészítésed Szlovákiában a totalitárius rezsim idején folyt. Hogy vált lehetővé, hogy minden külső tiltás és fenyegetés ellenére beléptél egy szerzetesrendbe? Írd le, kérlek, milyen volt a szerzetesi élet, a fiatal nővérek felkészülése a fogadalomra és szolgálatuk a totalitárius érában, amikor diaszpórában és nem klasszikus értelemben vett közösségben éltek?

Bevallom, hogy ebben az időben kolostori látogatásaim alkalmával magam sem tudtam, hogyan lehetnék szerzetesnővér. Közeledett az érettségi és megkérdeztem magamtól, hova is menjek utána. Éppen a legjobbkor kaptam egy információt: titokban beléphetek a rendbe és ugyanakkor „civil” életet élhetek, szerzetesi öltözék mellőzésével. 

Barátnőim középfokú egészségügyi iskolába jártak, így munkát vállalhattak fogyatékkal élőket gondozó intézményekben, ahol szerzetesnővérek is dolgoztak. Természetesen nem árulhatták el, hogy ők is szerzetesnővérek akarnak lenni, akkor erre nem volt lehetőség. 

Az én meghívásom egészen más területen alakult. Folytattam a Pozsonyban a Műszaki Egyetem Gépészeti Karán tanulmányaimat. Már korábban megnyugtattak a nővérek, hogy a rendbe lépésnek nem előfeltétele, egészségügyi végzettségem legyen. Bevallom, eléggé örültem, mert nem éreztem vonzalmat ehhez. Féltem beteggel foglalkozni. De ismét bekerültem egy közösségbe. Különböző főiskolák hallgatónőiből állt, akiknek azonos volt az érdeklődése: megszentelt életet akartak élni, kolostoron kívül is. Alkalmazásban álló nővértársaink is csatlakoztak hozzánk, összesen tízen voltunk. 

Megkezdődhetett tehát az első fogadalomra való felkészítés. Hét közben tanultunk az egyetem, illetve a többiek dolgoztak. Amikor elkezdődött a hétvége, „népvándorlás” indult meg, mert fontos volt, hogy mindannyian összejöjjünk. A találkozók helyszíne változott, „civil nővéreink” munka- és lakóhelyétől függően. Ekkoriban ugyanis így nevezték őket.

Minden egyes találkozó pontos program szerint zajlott: közös ima, elmélkedés, szentmisén való részvétel, utána tanulás. Az egyik elsőfogadalmas nővér vezette a találkozókat, az elöljárók pedig előkészítették számunkra a tananyagot. Vasárnaponként a kolostorban meglátogattuk nővéreinket és részt vettük napi programjukon. Persze minden titokban folyt, igyekeztünk nem feltűnni. Bár az úton busszal is kellett utaznunk, sokan közülünk már előző este elindultak, mások csak vasárnap kora reggel, hogy nem vonjuk magunkra a figyelmet. 

E csaknem „kalandosnak” mondható életben az volt a különös, hogy semmilyen apró jelét nem éltem meg, hogy átléptem volna a törvény határát. Bizonyára feltűnő volt, hogy ennyi fiatal nő rendszeresen elutazik egy kicsi faluba, ahol a kolostor volt.

Az akkori közösségeink egész mások voltak, mint a ma megszokottak. Tanulmányaink idején bérelt lakásban laktunk, legfeljebb hárman együtt. Amikor már alkalmazásban álltak, volt saját lakásom is. Ugyanabban a lakótömbben, egy emelettel feljebb lakott az egyik nővértársam is. Még ilyen körülmények között is törekedtünk a napirend betartására. Kora reggel kezdtük a napot közös zsolozsmával, az elmélkedéssel és a munkaidő végeztével közös imára jöttünk össze. Természetes volt a mindennapi szentmise, habár ehhez a mi településünkről be kellett utazni a városba. Amikor hazaérkeztünk, közösen ettük meg a késő esti vacsorát, majd rövid előkészület következett a másnapi munkára, végül zsolozsmával zártuk a napot, majd a szükséges alvás következett, hiszen 5 óra 45 perckor kezdődött a munkaidő.

Az első szerzetesfogadalmat a totalitárius rezsim időszakában tettem le. Csak nővértársaim lehettek jelen, szüleim semmit sem tudtak minderről. Az örökfogadalomra már meghívhattam őket. A semmit sem sejtő szüleim csak akkor és ott tudták meg, miért is utaztak ide. Most már tudom, hogy szilárd hitük volt – úrrá lettek a meglepetésen és elfogadták a helyzetet. 

A diaszpórában eltöltött évek eseménydúsak voltak, nagyon szép, Isten áldásával kísért pillanatokat élhettem meg nővéreim közösségében. Minden időszaknak megvan a jellegzetessége. Sok ember sajnált bennünket a „bársonyos forradalom” után, amiért akkor titokban kellett megélnünk a hivatásunkat. Isten ismerte ennek az időszaknak a nehézségeit, mégis meghívott fiatal emberek a szerzetesi életre. 

Ahhoz, hogy a rezsim bukása után hittant taníthassak, kiegészítő végzettséget kellett szereznem. Katekézist végeztem, szombatonként volt oktatás. Egyik nap még civil ruhában tanítottam hittant, másnap meg már beöltöztünk nővéreimmel együtt a szerzetesruhába, melyet máig, sőt bármeddig viselhetünk mindennapi öltözékként.

Egy esetről még: Egyszer szerzetesruhában mentem be abba az üzembe, ahol korábban dolgoztam. Amikor beléptem az épületbe, összetalálkoztam egyik korábbi kollégámmal. „Tagbaszakadt ember” volt, két méter magas. Megindító volt találkozásunkkor a reakciója – üdvözölt, aztán elsírta magát, mint egy kisgyerek. Egyszerűen nem akarta elhinni, de szemmel láthatóan nagyon örült ennek.

Hová szolít hivatásod és konkrétan miben áll szolgálatod?

Több helyen is tevékenykedtem. Most Badínban, a besztercebányai egyházmegyében, a papi szemináriumban élek és dolgozom. A szeminárium könyvtárában vagyok könyvtáros. Újra lehetőségem találkozni fiatalokkal, főleg szeminaristákkal. Fontos küldetésünk – bármilyen munkát is végezzünk, - hogy törekedjünk teljesen megélni szerzetesi hivatásunkat. Ferenc pápa a Szerzetesség évében folyamatosan erre buzdít bennünket.

Vidám embernek tart, aki ismer. Tudnál még valamilyen vidám történetet mesélni az életedből?

Szerzetesközösségünkben hét nővér él. Különböző területeken tevékenykedünk. Mivel a Szentatya arra buzdít, hogy örüljük, ezért konkrét formában azonnal eleget akartunk tenni felhívásának.  

Rátérek, mi is történt: A szeminaristák minden évben vidám farsangi műsor készítenek. Mi, szerzetesnővérek heten vagyunk, ezért elgondolkoztunk és a 7-es szám kapcsán merült fel az ötlet, mellyel a műsorhoz hozzájárulhatnánk. Fontos volt, hogy előre senki ne szerezzen tudomást a tervről, hogy valódi meglepetés legyen. Az egyik nővéré volt a nagyszerű ötlet: lehetnénk a hét törpe. Mindenki egyetértett, de szükségünk volt egy Hófehérkére is. A „választóbizottság” döntése egyértelmű volt, XY szeminarista kapta a szerepet, aki el is vállalta. A törpék számára az egyik nővér készítette el a jelmezeket és a névtáblákat. Amikor felvettek ezeket a szerzetesruhánkra, egymást sem ismertük fel. A szeminaristák és elöljáróik nagyon meg voltak lepve, hogy nem voltak ott a nővérek a nézők között. Az igazi meglepetés azonban akkor következett, amikor az aulába bevonult a hét törpe a Hófehérkével… Természetesen egyáltalán nem ismertek fel minket. Az ismert mese végén pedig elmasíroztunk a színről… A legszebb az volt az egészben, amin még a szeminaristák is elcsodálkoztak: a műsorban a közösség összes nővére szerepelt – senki sem hiányzott. 

A szórakozás és a humor csak akkor jó és meggyőző, ha az ember saját magán nevethet.

„Életed mottóját” meg tudnád fogalmazni? És mi az?

Az én mottón egy idézet. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni és nagyon sok emberre találkoztam munkám során. Többnyire fiatalok voltak, akiknek hittant tanítottam, vagy gyerekek, akikkel a válságközpontban foglalkoztam. Most is megadta az Úr, amire vágytam.

Forrás: Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja