Madárcsicsergős hajnalon indulok Ipolydamásdra Vadász Judit Mária Magdolna nővérhez, aki remeteként él a kis faluban, hogy eltöltsek vele egy kurta napot. Úgy fél éve költözött a faluszélre, a temető tőszomszédságába.
Nem megszokott hétköznap a mai. Még fiatal a reggel, amikor Ipolydamásd kis temploma lassan megtelik közelről és távolról érkezőkkel. Mária Magdolna nővér hívására jöttek, hogy Szűz Mária Szeplőtelen Szívéhez irgalomért és megtérésért könyörögjenek Istenhez májustól októberig minden hónap első szombatján. Ez a nővér itteni első missziós próbálkozása, amiben támogatásra talált elöljárójánál, Beer Miklós váci megyéspüspöknél. A szentmisét ma kivételesen a püspök atya mutatja be, a nővér előtte újítja meg szerzetesi fogadalmát.
Nem megszokott hétköznap a mai. Még fiatal a reggel, amikor Ipolydamásd kis temploma lassan megtelik közelről és távolról érkezőkkel. Mária Magdolna nővér hívására jöttek, hogy Szűz Mária Szeplőtelen Szívéhez irgalomért és megtérésért könyörögjenek Istenhez májustól októberig minden hónap első szombatján. Ez a nővér itteni első missziós próbálkozása, amiben támogatásra talált elöljárójánál, Beer Miklós váci megyéspüspöknél. A szentmisét ma kivételesen a püspök atya mutatja be, a nővér előtte újítja meg szerzetesi fogadalmát.
 |
| Vadász Judit Mária Magdolna egyházmegyés remete és a megyéspüspöke Dr. Beer Miklós |
Hogy jel legyen!
A bensőséges szertartás után agapéra (szeretetlakomára) gyűlünk össze, amit az ipolydamásdi hívek készítettek nagy szeretettel. Beer püspök urat kérem, meséljen MáriaMagdolna nővérről.
„Érdekes az ő életútja. Nagyon okos, művelt nő, aki tanár és a médiában is dolgozott. Belső indíttatástól vezérelve rádöbbent, ő valami többet kapott feladatul. Találkozott a pálos szerzetesekkel, és érezte, hátra kell hagynia karriert, népszerűséget, jó állást, hogy az embereket segítse az Úristen felé a jelenlétével és imádságával. Tudatosult benne, magányosan szeretne élni, szerzetesi ruhában, hogy jel legyen – az utcán, a vonaton, bevásárlás közben –, hogy megszólíthassák, s általa az emberek elgondolkodjanak a saját életükről. Eleinte a Szentendrei-szigeten élt, majd ide telepedett ebbe a kis faluba. Magányában maga köré gyűjti az embereket, a Jóisten szándéka szerinti életre, békességre, segítőkészségre vezeti őket.”
Örömben-bánatban barátnők
A nővér lestrapált kocsijával megyünk az otthonába. Nincs egyedül, nála vendégeskedik Makkai Lilla (a legendás Illés együttes alapítójának, Illés Lajosnak az özvegye), nyugalmazott református lelkipásztor.
„Az ezredfordulón ismertem meg Juditot. Akkor költözött ki Budapestről a családjával – meséli Lilla. – Férjével mindketten médiaszemélyiségek voltak, két tüneményes kamaszlány – utólag kiderült, hogy örökbefogadottak – és egy kutya tartozott a családhoz. Judit erőteljes és impulzív személyiség, ő döntött a falusi élet mellett. A férj és a gyerekek ezt nem díjazták, és röpke pár hónap alatt tökéletesen egyedül maradt. Az úgynevezett barátok, mint mindig ilyen esetben, szintén elhagyták. Durva mélyrepülés volt ez számára, ekkortól datálódik a barátságunk. Felhagyott a televíziós pályafutásával, és kizárólag a tanításnak élt. Tudnod kell, hogy egyike volt az egyetemre fölkészítő öt legkeresettebb budapesti magántanárnak. De mit csinál egy magántanár vidéken? Isten nem hagyta magára, hiszen a tanítványok száma nem csökkent, inkább nőtt. Kívülről úgy látszott, a tanítványai ragaszkodása tartja életben, valójában az istenkeresése. A történethez az is hozzátartozik, hogy volt ezelőtt még egy házassága, amit nagyon fiatalon, elhamarkodottan kötött, picit talán kényszerből, mert édesanyja rákos lett. A férje alkoholista volt, 14 hónap után, egy kórházi kezelést követően beadta a válókeresetet, s ezzel szinte kitagadta magát a katolikus egyházból. Második válásának kimondása után kapta a hírt, hogy az első férje meghalt, tehát szinte egy napon lett özvegy és elvált. Abban, ha jól emlékszem egészen bizonyos volt, hogy ezek a dolgok nem írhatók a véletlen számlájára, de egyházához nem tudott visszatalálni. Bekapcsolódott az irányításommal működő PIMM (Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszió) munkájába, történelmi témájú előadásokat tartott, részt vett a hajléktalanok utcai szolgálatában. Belül hatalmas küzdelmet folytatott azért, hogy magyarázatot találjon Istennél a történtekre, az egész életére. Istenkeresése oda vezetett, hogy tételes vallásokat elutasítva belevetette magát az ezotériába. Rengeteg vitánk volt emiatt. Tán hét éve, húsvét előtt váratlanul betoppant. Mi történt? – kérdeztem látva leírhatatlan boldogságát. Életgyónást végeztem Márianosztrán. Erre csak egyet tudtam mondani: nagy szerencsétek van nektek, katolikusoknak!”
Mária Magdolna nővér, aki mind ez ideig hálaimáját végezte házi oltára előtt, majd a konyhában melegítette az ételt, közbeszól: itt az ideje a déli zsolozsmának. Bekapcsolja a laptopot, kikeresi az imádság szövegét, hogy Lillával mi is be tudjunk kapcsolódni. Ez után fogunk az ünnepi ebédnek a teraszon. Mária Magdolna kivételesen ebédel szombaton (egyébként kétszer étkezik naponta), hiszen ünnep a mai nap, de húst csak mi, vendégek eszünk.
Hol tartottatok?
Ebéd után már a nővérrel gombolyítjuk tovább élete fonalát. „A tiszteletes asszony nyilván nem hagyta említés nélkül az én ezoterikus kalandozásomat – kezdi. – Nem nagy történet az enyém, csak Isten hatalmas műve jobban tetten érhető azoknál, akik az ateizmus vagy a drog poklából jutottak el a megtérésig. Ami engem illet: minél mozgalmasabb lett az életem a második válásom után, annál erősebben éreztem a belső ürességet. Nem minden előzmény nélkül Isten Márianosztrára hívott, s ott egy ötórás életgyónás alatt, nem túlzás, újjászülettem. Borsos József szerzetes atya csak annyit kérdezett az ezoterikus ügyködésem hallatán: »És ki bízta meg magát mindezzel?« Nem ragozta tovább. Amikor hazaértem, a szemétbe dobtam mindazt, ami az ezotériával kapcsolatos.
Nem sokkal az életgyónás után egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). Szentségimádás közben hihetetlen élményben volt részem, megérintett Isten. Reszketve és remegve csak annyi szakadt ki belőlem hangosan zokogva: Állj elém, Uram, s én követlek! Vasárnap táncolva toppantam be a tiszteletes asszonyhoz, gyötrelmes tízéves kálváriám tanújához, aki meglátva így kiáltott: »Te jó ég, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?« Döbbenten álltam: »Tudod, mit... Igen! S most, igent fogok mondani!«”
A fehér kendő
„Mesélek tovább, hogy lásd, ha az embert elkezdi vezetni az Isten, akkor nem szabad az akaratot bedobni. Bevállaltam egy zarándokutat Medjugorjéba. Utálom a buszos utazást, s még inkább a vallási kirakodóvásárt! Láthatta az arcomon a zarándoklat lelki kísérője, egy kármelita atya, s rögtön hozzátette: »Nyugi, nem erről szól ez a zarándoklat!« Másnap Krizsevác, a világ legnehezebb zarándokútja. Június eleje volt, a nap ezerrel tűzött, kő, kő hátán, sehol egy árnyék. Ezer szerencse, hogy a fejemre kötöttem egy fehér kendőt. A hatodik stáció imádsága volt az enyém, Veronika kendőt nyújt Jézusnak. Micsoda áttételekkel szólít meg az Isten! Veronika kendője volt Nagy Lajos király egyik legnagyobb lelki élménye, s én Lajos király tanulmányozása révén értem el Márianosztrára, de ez már tényleg hosszú történet! Elmondtam a stáció imáját, abban a szilárd elhatározásban, hogy már fordulok is vissza, s a magam módján dicsérem az Urat tovább, ám Ő másként határozott. A stációima elmondásakor sírva fakadt mindenki. Számomra ez a fölolvasás ott és akkor egy feladat volt, munka, amit számtalanszor végeztem, amíg pódiumon álltam. A hatása viszont rám leírhatatlan volt. Szó, mi szó, végigmentem. A Krizsevác volt az én Tábor-hegyem. Elmondhatatlan, amit akkor éreztem. A fehér kendőt ettől a naptól kezdve minden reggel felkötöttem.
S az útnak Hozzá még nincs vége! Mikor József atyának beszámoltam élményeimről, szelíden megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy szerzetes legyek? A válaszom határozott volt: Nem! Mindenesetre elküldött három napra a pálos nővérekhez. Csodálatos életet élnek Isten dicsőségére, de biztosan tudtam, nem ez az én utam! Megint egy hónap után a ferencesek ifjúsági Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútra tartó zarándoklatán találtam magam. József atya többször köhintve figyelmeztetett, hogy ez egy ifjúsági zarándoklat. Mit nekem, Hekuba! A tüdőm majd kiköptem, míg a Börzsönyön átkeltünk, s minden lépésnél szidtam magamban a zarándoklat vezetőjét, Kapisztrán atyát, hogy nem kéne ezt a tempót diktálnia. Jól értsd, őt szidtam, nem magamat! Az egész életemet átéltem ezen az úton. A tévedéseimet, az önzésemet, a fölfuvalkodott egóm játékát az Úr akaratával szemben. Hegymenetben fölfelé egyszer csak meghallom, hogy magánfogadalmas szerzetes, s abban a pillanatban tudtam, ez az én utam, sorsom. József atya hümmögött, amikor előadtam, igen ez a remetelét. Minden negatívumot fölsorolt: regula, egyedül a közösség lelki-anyagi támasza nélkül, ha a püspök atya beleegyezik, s ahogyan sorolta a nehézségeket, úgy erősödött bennem a tudat: ez az én utam. Az egyház védelmében egyedül az egyedüli Istennel. Két évet töltöttem a pálos atyák lelki védelmében fölkészülendő a szerzetesi életre, majd József atya fölvezette Beer püspök atyának az elszánásomat, aki igent mondott. Így lettem remete.”
Mit jelent remetének lenni?
A mai nap újfent tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtam. Ennek szellemében: gondolataimban, cselekedeteimben egyedül Isten szeretetére hagyatkozom, benne élve végzem szeretetszolgálatomat. Az evangéliumi szegénység szellemében viselem az e világi vagyongazdálkodás terheit, a létfenntartáshoz szükséges mértékkel megelégedve. Feltétlen engedelmességet fogadok a váci megyéspüspöknek, életemet iránymutatásai szerint alakítom a lelki vezetőm segítségével.
Ez így túl hivatalos. Mit jelent mindez a napi gyakorlatra lefordítva?
A tisztaság a gyakorlatban azt jelenti, hogy lemondok a világ hívságaival való foglalkozásról. Nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, nem foglalkozom politikával, semmi olyannal, ami eltérítene Istentől. Valójában ez a legnagyobb megpróbáltatás számomra. Az internetet használom, ezen keresztül tartom fenn a kapcsolatomat a külvilággal. Nyilván mint valamikori újságírót érdekel, mi folyik a világban és az országban, de tekintettel arra, hogy van fogalmam a manipulálásról, inkább az általam valamennyire bírt idegen nyelvek jobb- és baloldali sajtóját figyelembe véve próbálok képet alkotni a világ jelenlegi helyzetéről. Vannak lelki portálok, melyeknek állandó olvasója vagyok. Nagy ritkán, vasárnaponként, ha éppen nincs vendég nálam, egy-egy filmet is megnézek.
A szegénységi fogadalmat nem nehéz betartanom, hiszen valamikor szellemi szabadfoglalkozású voltam, így a nyugdíjam 43 000 forint. Ez engem a legkevésbé sem zavar, nem így azokat, akik rákérdeznek. Még a barátaim közül is sokan szinte maguk elleni támadásnak érzik, hogyan lehet ennyi pénzből létezni. Nos, én úgy vagyok ezzel, hogy soha nem érdekelt, mi lesz a jövőben, nem képeztem tartalékot, mint ahogy mélyhűtő ládám sincs a rossz napokra. Mindig is tücsökként éltem, s ezzel nem szeretném a hangyák szorgalmát lebecsülni. A kertemben megtermesztem az élelmem nagy hányadát. Jó, nem azt eszem, amit megkívánok, hanem azt, ami éppen terem. Az étkezéssel csak akkor foglalkozom, ha vendég érkezik. Mindenkit úgy tekintek, mint akit Isten küld hozzám, aszerint fogadom, de a magam ellátására hetente maximum csak egyszer vagyok hajlandó a konyhában sertepertélni. A háztartást is egyszerűen próbálom megoldani, bár itt van a legtöbb buktató. Egy tusfürdő, sampon, fogkrém, szappan, s horribile dictu egy, a váci piac bioboltjában vett arckrém az összes luxus, amit megengedek magamnak. Mosóport általában a barátaimtól kapok, s ecettel öblítek. Mindez bőven több, mint amit a sivatagi remeték anno használtak, s mégis boldogok voltak. Amióta Istennek adtam át életemben a vezetést, és nem a magam ostoba módján élek, minden szükséges dolgot megkapok. Volt egy nagyon rossz kályhám, fogalmam sem volt, milyenre kéne kicserélni. Egy nap fölhívott egy régi orvos barátom, s csak annyit mondott: most megengedhetem magamnak, vettem neked egy kályhát.
Engedelmesség. Ez manapság sokak számára nem tetsző fogalom, pedig volt rebellisként állítom, lényeges eleme az életnek. Alázattal tudomásul kell vennünk, hogy a világ nem körülöttünk forog. Nem tehetünk mindent elképzelésünk szerint sem az úton (vö. kresz-táblák), sem a mindennapokban (vö. jog). A fogadalomhoz persze hozzátartozik, hogy jelen pillanatban két, általam és sokak által csodált és nagyra becsült pap irányítja az életem, a lelki vezetőm, József atya és Miklós püspök, az elöljáróm. Elhivatottságukban és személyükben feltétel nélkül megbízok. A negyedik fogadalmam a Szűzanya szolgálata. Hosszú, éves megszakításokkal terhelten hét éve kutatom és írom a Boldogságos Szűz márianosztrai pálos kolostora és temploma 1352–2012 közötti történetét. Ha Isten is úgy akarja, legkésőbb ez év szeptemberében pont kerül a végére. Ipolydamásdra vezérelt újabban az Úr. Ezek szerint itt van dolgom. Visszafordíthatatlanul megbetegedett a sekrestyés, és méltóbb szolgálattévő híján átvettem az oltár kiszolgálását, s a templom takarítását.
Úgy tudom, nem kötelező számodra a szerzetesi ruha, mégis hordod...
Ennek több oka van. Egyrészt a lelki vezetőm, József atya, akinek érzékelhetően szoros kapcsolata van a Szentlélekkel, azt tanácsolta, találjak ki magamnak egy szerzetesi ruhát. A kérés nem állt messze az elképzelésemtől, mert a fogadalmam után eszembe sem jutott úgy létezni, mint annak előtte. A habitusom a pálos-domonkos lelkiségre utal, mindkettőt vallom, de tőlük eltérően kordát viselek, ami viszont a ferencesek harci dísze. Summa summárum e három rend ötvözete az én lelkiségem, megspékelve azzal, hogy a skapulárém kék, azaz a Szűzanya szolgálatába tartozom. Azáltal, hogy viselem a Krisztushoz tartozás jelét, megszólítható vagyok. Sok csodás kapcsolatban volt részem. Ezek egyike Budapesthez kötődik. Az Egyetemi templomból jöttem ki, amikor észrevettem, hogy a járdán áll négy férfiú sörösüveggel a kezében. Szemmel láthatóan nem voltak már szomjasak. Tanácstalankodtam. Üres az utca, csak ők és én. Mit tegyek, Uram? Ahogy közeledtem feléjük, bal kezükkel a sörösüveget szorosan a mellükhöz szorítva egyszerre kiáltották: »Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« A jobb kezükkel pedig illően keresztet vetettek. Tényleg azt hittem, rögtön egy hátast vágok. Minden rendben, uraim, kérdezem. »A legtökéletesebben, Anyám! – így az egyik. – Áldjon meg minket!« Imádkozom magukért! Halmozza el a Mindenható Isten magukat minden áldásával! S tepertem is minél távolabb, mert a sírás szorongatta a torkomat. Az államfőknek kijáró köszönés sem maradt el. »Vigyázz! – hangzott a parancsszó, s a sörösüvegek megint a mellhez csapódva a kiáltás – Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« Csak annyit tudtam mondani a föltörő zokogás előtt, hogy uraim, kérem, mondjanak el egy imát értem!
A hirtelen előbukkanó másik történet: a 6.15-ös komppal érkeztem Vácra egy téli napon, s bandukoltam föl a piarista templomba. A sétányon egy fiatal nő futott, vagy edzett, a jó ég tudja, hogyan hívják ezt manapság. Amikor fölértem a sétányra, elkapta a kezem, s lihegve ennyit mondott: »Anyám, könyörgöm, imádkozzon értem!« A szokásos mentegetődzés után, csak nővér vagyok, nem anya, végre kinyögtem: mi a baj? »Minden! – hangzott a válasz. – Elhagyott a kedvesem, fölmondtak a munkahelyemen, talán beteg is vagyok.« Ott álltam megsemmisülve hajnalok hajnalán. Ez a fiatal lélek segítségért kiált! Nem személyesen hozzám, MáriaMagdolnához, hanem a ruhámhoz, s azon keresztül az egyházhoz! Patakokban folyt mindkettőnk könnye, mire a mondandója végére ért. Átöleltem, s ott a sétányon, hangosan sírva, majdnem üvöltve mondtunk el egy Miatyánkot. Mai napig megrendít ez az emlék. Mondtam, persze név szerint, kikhez forduljon, de ő csak a fejét ingatta, elkapta a kezem, megcsókolta, s futott tovább. Egy valamiben azonban megerősített a találkozás: hordanom kell a habitust, hogy megszólíthasson, akinek szüksége van Istenre, s nincs elég ereje arra, hogy bemenjen egy plébániára.
Milyen időbeosztás szerint élsz?
Hajnali 4 és 5 között ébredek. A napomat Isten szervezi. Ébredésem után az első, hogy átadom néki az életem. Reggel fél 7 vagy 7-ig végzem az elmélkedést és a reggeli zsolozsmát, a matutidumot és a laudest. Ha van a környéken reggeli szentmise, odamegyek, ha nincs, a Katolikus Rádión keresztül veszek részt a szentáldozatban. 8 és 9 óra között reggelizem és ház körüli teendőkkel foglalkozom. 9–17 óráig dolgozom, vagy az íróasztalnál, vagy a kertben. Eztán rendszerint az esti zsolozsma következik, majd a templomban imádkozunk a hívekkel, vagy éppen beszélgetek valakivel, akinek igénye van rá. Hét óra után ismét otthon vagyok, vacsorázom, megnézem a levelezésemet, olvasok, ha keres valaki, beszélgetek. Itt jegyzem meg, napközben nem veszem föl a telefont, s nem hívok vissza senkit, mert nem áll módomban. Néha délután sétálni megyek, közben mondom a rózsafüzért. Alapjáratban akkor hagyom el az otthonomat, ha szentmisére megyek, s minden világi dolgom ahhoz igazítom. Szombatonként általában reggel 6-kor indulok Vácra szentmisére, és elintézem az intéznivalókat. Hazatérve a délelőtt a házimunkáé, takarítok, mosok és megfőzök egy hétre. A vasárnap délelőtt az Istené, a dél és a délután pedig azoké, akit Isten hozzám küld.
A környéken, ha azt mondom, Mária Magdolna nővér, mindenki ingatja a fejét, de ha a habitusodat leírom, szinte mind fölkiált: a Levendula nővér! Hogy van ez?
Az emberi gyarlóságom az oka mindennek. Igen, levendulafüggő vagyok. A szerzetesi ruhám, az otthonom levendulával telített, s minden reggel egy csöpp gyógyszertári levendulaolajat kenek az orrom alá. Szinte ez az egyetlen, amit a múltamból magammal hoztam.
Forrás: Új Szó
A bensőséges szertartás után agapéra (szeretetlakomára) gyűlünk össze, amit az ipolydamásdi hívek készítettek nagy szeretettel. Beer püspök urat kérem, meséljen MáriaMagdolna nővérről.
„Érdekes az ő életútja. Nagyon okos, művelt nő, aki tanár és a médiában is dolgozott. Belső indíttatástól vezérelve rádöbbent, ő valami többet kapott feladatul. Találkozott a pálos szerzetesekkel, és érezte, hátra kell hagynia karriert, népszerűséget, jó állást, hogy az embereket segítse az Úristen felé a jelenlétével és imádságával. Tudatosult benne, magányosan szeretne élni, szerzetesi ruhában, hogy jel legyen – az utcán, a vonaton, bevásárlás közben –, hogy megszólíthassák, s általa az emberek elgondolkodjanak a saját életükről. Eleinte a Szentendrei-szigeten élt, majd ide telepedett ebbe a kis faluba. Magányában maga köré gyűjti az embereket, a Jóisten szándéka szerinti életre, békességre, segítőkészségre vezeti őket.”
Örömben-bánatban barátnők
A nővér lestrapált kocsijával megyünk az otthonába. Nincs egyedül, nála vendégeskedik Makkai Lilla (a legendás Illés együttes alapítójának, Illés Lajosnak az özvegye), nyugalmazott református lelkipásztor.
„Az ezredfordulón ismertem meg Juditot. Akkor költözött ki Budapestről a családjával – meséli Lilla. – Férjével mindketten médiaszemélyiségek voltak, két tüneményes kamaszlány – utólag kiderült, hogy örökbefogadottak – és egy kutya tartozott a családhoz. Judit erőteljes és impulzív személyiség, ő döntött a falusi élet mellett. A férj és a gyerekek ezt nem díjazták, és röpke pár hónap alatt tökéletesen egyedül maradt. Az úgynevezett barátok, mint mindig ilyen esetben, szintén elhagyták. Durva mélyrepülés volt ez számára, ekkortól datálódik a barátságunk. Felhagyott a televíziós pályafutásával, és kizárólag a tanításnak élt. Tudnod kell, hogy egyike volt az egyetemre fölkészítő öt legkeresettebb budapesti magántanárnak. De mit csinál egy magántanár vidéken? Isten nem hagyta magára, hiszen a tanítványok száma nem csökkent, inkább nőtt. Kívülről úgy látszott, a tanítványai ragaszkodása tartja életben, valójában az istenkeresése. A történethez az is hozzátartozik, hogy volt ezelőtt még egy házassága, amit nagyon fiatalon, elhamarkodottan kötött, picit talán kényszerből, mert édesanyja rákos lett. A férje alkoholista volt, 14 hónap után, egy kórházi kezelést követően beadta a válókeresetet, s ezzel szinte kitagadta magát a katolikus egyházból. Második válásának kimondása után kapta a hírt, hogy az első férje meghalt, tehát szinte egy napon lett özvegy és elvált. Abban, ha jól emlékszem egészen bizonyos volt, hogy ezek a dolgok nem írhatók a véletlen számlájára, de egyházához nem tudott visszatalálni. Bekapcsolódott az irányításommal működő PIMM (Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszió) munkájába, történelmi témájú előadásokat tartott, részt vett a hajléktalanok utcai szolgálatában. Belül hatalmas küzdelmet folytatott azért, hogy magyarázatot találjon Istennél a történtekre, az egész életére. Istenkeresése oda vezetett, hogy tételes vallásokat elutasítva belevetette magát az ezotériába. Rengeteg vitánk volt emiatt. Tán hét éve, húsvét előtt váratlanul betoppant. Mi történt? – kérdeztem látva leírhatatlan boldogságát. Életgyónást végeztem Márianosztrán. Erre csak egyet tudtam mondani: nagy szerencsétek van nektek, katolikusoknak!”
Mária Magdolna nővér, aki mind ez ideig hálaimáját végezte házi oltára előtt, majd a konyhában melegítette az ételt, közbeszól: itt az ideje a déli zsolozsmának. Bekapcsolja a laptopot, kikeresi az imádság szövegét, hogy Lillával mi is be tudjunk kapcsolódni. Ez után fogunk az ünnepi ebédnek a teraszon. Mária Magdolna kivételesen ebédel szombaton (egyébként kétszer étkezik naponta), hiszen ünnep a mai nap, de húst csak mi, vendégek eszünk.
Hol tartottatok?
Ebéd után már a nővérrel gombolyítjuk tovább élete fonalát. „A tiszteletes asszony nyilván nem hagyta említés nélkül az én ezoterikus kalandozásomat – kezdi. – Nem nagy történet az enyém, csak Isten hatalmas műve jobban tetten érhető azoknál, akik az ateizmus vagy a drog poklából jutottak el a megtérésig. Ami engem illet: minél mozgalmasabb lett az életem a második válásom után, annál erősebben éreztem a belső ürességet. Nem minden előzmény nélkül Isten Márianosztrára hívott, s ott egy ötórás életgyónás alatt, nem túlzás, újjászülettem. Borsos József szerzetes atya csak annyit kérdezett az ezoterikus ügyködésem hallatán: »És ki bízta meg magát mindezzel?« Nem ragozta tovább. Amikor hazaértem, a szemétbe dobtam mindazt, ami az ezotériával kapcsolatos.
Nem sokkal az életgyónás után egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). Szentségimádás közben hihetetlen élményben volt részem, megérintett Isten. Reszketve és remegve csak annyi szakadt ki belőlem hangosan zokogva: Állj elém, Uram, s én követlek! Vasárnap táncolva toppantam be a tiszteletes asszonyhoz, gyötrelmes tízéves kálváriám tanújához, aki meglátva így kiáltott: »Te jó ég, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?« Döbbenten álltam: »Tudod, mit... Igen! S most, igent fogok mondani!«”
A fehér kendő
„Mesélek tovább, hogy lásd, ha az embert elkezdi vezetni az Isten, akkor nem szabad az akaratot bedobni. Bevállaltam egy zarándokutat Medjugorjéba. Utálom a buszos utazást, s még inkább a vallási kirakodóvásárt! Láthatta az arcomon a zarándoklat lelki kísérője, egy kármelita atya, s rögtön hozzátette: »Nyugi, nem erről szól ez a zarándoklat!« Másnap Krizsevác, a világ legnehezebb zarándokútja. Június eleje volt, a nap ezerrel tűzött, kő, kő hátán, sehol egy árnyék. Ezer szerencse, hogy a fejemre kötöttem egy fehér kendőt. A hatodik stáció imádsága volt az enyém, Veronika kendőt nyújt Jézusnak. Micsoda áttételekkel szólít meg az Isten! Veronika kendője volt Nagy Lajos király egyik legnagyobb lelki élménye, s én Lajos király tanulmányozása révén értem el Márianosztrára, de ez már tényleg hosszú történet! Elmondtam a stáció imáját, abban a szilárd elhatározásban, hogy már fordulok is vissza, s a magam módján dicsérem az Urat tovább, ám Ő másként határozott. A stációima elmondásakor sírva fakadt mindenki. Számomra ez a fölolvasás ott és akkor egy feladat volt, munka, amit számtalanszor végeztem, amíg pódiumon álltam. A hatása viszont rám leírhatatlan volt. Szó, mi szó, végigmentem. A Krizsevác volt az én Tábor-hegyem. Elmondhatatlan, amit akkor éreztem. A fehér kendőt ettől a naptól kezdve minden reggel felkötöttem.
S az útnak Hozzá még nincs vége! Mikor József atyának beszámoltam élményeimről, szelíden megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy szerzetes legyek? A válaszom határozott volt: Nem! Mindenesetre elküldött három napra a pálos nővérekhez. Csodálatos életet élnek Isten dicsőségére, de biztosan tudtam, nem ez az én utam! Megint egy hónap után a ferencesek ifjúsági Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútra tartó zarándoklatán találtam magam. József atya többször köhintve figyelmeztetett, hogy ez egy ifjúsági zarándoklat. Mit nekem, Hekuba! A tüdőm majd kiköptem, míg a Börzsönyön átkeltünk, s minden lépésnél szidtam magamban a zarándoklat vezetőjét, Kapisztrán atyát, hogy nem kéne ezt a tempót diktálnia. Jól értsd, őt szidtam, nem magamat! Az egész életemet átéltem ezen az úton. A tévedéseimet, az önzésemet, a fölfuvalkodott egóm játékát az Úr akaratával szemben. Hegymenetben fölfelé egyszer csak meghallom, hogy magánfogadalmas szerzetes, s abban a pillanatban tudtam, ez az én utam, sorsom. József atya hümmögött, amikor előadtam, igen ez a remetelét. Minden negatívumot fölsorolt: regula, egyedül a közösség lelki-anyagi támasza nélkül, ha a püspök atya beleegyezik, s ahogyan sorolta a nehézségeket, úgy erősödött bennem a tudat: ez az én utam. Az egyház védelmében egyedül az egyedüli Istennel. Két évet töltöttem a pálos atyák lelki védelmében fölkészülendő a szerzetesi életre, majd József atya fölvezette Beer püspök atyának az elszánásomat, aki igent mondott. Így lettem remete.”
Mit jelent remetének lenni?
A mai nap újfent tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtam. Ennek szellemében: gondolataimban, cselekedeteimben egyedül Isten szeretetére hagyatkozom, benne élve végzem szeretetszolgálatomat. Az evangéliumi szegénység szellemében viselem az e világi vagyongazdálkodás terheit, a létfenntartáshoz szükséges mértékkel megelégedve. Feltétlen engedelmességet fogadok a váci megyéspüspöknek, életemet iránymutatásai szerint alakítom a lelki vezetőm segítségével.
Ez így túl hivatalos. Mit jelent mindez a napi gyakorlatra lefordítva?
A tisztaság a gyakorlatban azt jelenti, hogy lemondok a világ hívságaival való foglalkozásról. Nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, nem foglalkozom politikával, semmi olyannal, ami eltérítene Istentől. Valójában ez a legnagyobb megpróbáltatás számomra. Az internetet használom, ezen keresztül tartom fenn a kapcsolatomat a külvilággal. Nyilván mint valamikori újságírót érdekel, mi folyik a világban és az országban, de tekintettel arra, hogy van fogalmam a manipulálásról, inkább az általam valamennyire bírt idegen nyelvek jobb- és baloldali sajtóját figyelembe véve próbálok képet alkotni a világ jelenlegi helyzetéről. Vannak lelki portálok, melyeknek állandó olvasója vagyok. Nagy ritkán, vasárnaponként, ha éppen nincs vendég nálam, egy-egy filmet is megnézek.
A szegénységi fogadalmat nem nehéz betartanom, hiszen valamikor szellemi szabadfoglalkozású voltam, így a nyugdíjam 43 000 forint. Ez engem a legkevésbé sem zavar, nem így azokat, akik rákérdeznek. Még a barátaim közül is sokan szinte maguk elleni támadásnak érzik, hogyan lehet ennyi pénzből létezni. Nos, én úgy vagyok ezzel, hogy soha nem érdekelt, mi lesz a jövőben, nem képeztem tartalékot, mint ahogy mélyhűtő ládám sincs a rossz napokra. Mindig is tücsökként éltem, s ezzel nem szeretném a hangyák szorgalmát lebecsülni. A kertemben megtermesztem az élelmem nagy hányadát. Jó, nem azt eszem, amit megkívánok, hanem azt, ami éppen terem. Az étkezéssel csak akkor foglalkozom, ha vendég érkezik. Mindenkit úgy tekintek, mint akit Isten küld hozzám, aszerint fogadom, de a magam ellátására hetente maximum csak egyszer vagyok hajlandó a konyhában sertepertélni. A háztartást is egyszerűen próbálom megoldani, bár itt van a legtöbb buktató. Egy tusfürdő, sampon, fogkrém, szappan, s horribile dictu egy, a váci piac bioboltjában vett arckrém az összes luxus, amit megengedek magamnak. Mosóport általában a barátaimtól kapok, s ecettel öblítek. Mindez bőven több, mint amit a sivatagi remeték anno használtak, s mégis boldogok voltak. Amióta Istennek adtam át életemben a vezetést, és nem a magam ostoba módján élek, minden szükséges dolgot megkapok. Volt egy nagyon rossz kályhám, fogalmam sem volt, milyenre kéne kicserélni. Egy nap fölhívott egy régi orvos barátom, s csak annyit mondott: most megengedhetem magamnak, vettem neked egy kályhát.
Engedelmesség. Ez manapság sokak számára nem tetsző fogalom, pedig volt rebellisként állítom, lényeges eleme az életnek. Alázattal tudomásul kell vennünk, hogy a világ nem körülöttünk forog. Nem tehetünk mindent elképzelésünk szerint sem az úton (vö. kresz-táblák), sem a mindennapokban (vö. jog). A fogadalomhoz persze hozzátartozik, hogy jelen pillanatban két, általam és sokak által csodált és nagyra becsült pap irányítja az életem, a lelki vezetőm, József atya és Miklós püspök, az elöljáróm. Elhivatottságukban és személyükben feltétel nélkül megbízok. A negyedik fogadalmam a Szűzanya szolgálata. Hosszú, éves megszakításokkal terhelten hét éve kutatom és írom a Boldogságos Szűz márianosztrai pálos kolostora és temploma 1352–2012 közötti történetét. Ha Isten is úgy akarja, legkésőbb ez év szeptemberében pont kerül a végére. Ipolydamásdra vezérelt újabban az Úr. Ezek szerint itt van dolgom. Visszafordíthatatlanul megbetegedett a sekrestyés, és méltóbb szolgálattévő híján átvettem az oltár kiszolgálását, s a templom takarítását.
Úgy tudom, nem kötelező számodra a szerzetesi ruha, mégis hordod...
Ennek több oka van. Egyrészt a lelki vezetőm, József atya, akinek érzékelhetően szoros kapcsolata van a Szentlélekkel, azt tanácsolta, találjak ki magamnak egy szerzetesi ruhát. A kérés nem állt messze az elképzelésemtől, mert a fogadalmam után eszembe sem jutott úgy létezni, mint annak előtte. A habitusom a pálos-domonkos lelkiségre utal, mindkettőt vallom, de tőlük eltérően kordát viselek, ami viszont a ferencesek harci dísze. Summa summárum e három rend ötvözete az én lelkiségem, megspékelve azzal, hogy a skapulárém kék, azaz a Szűzanya szolgálatába tartozom. Azáltal, hogy viselem a Krisztushoz tartozás jelét, megszólítható vagyok. Sok csodás kapcsolatban volt részem. Ezek egyike Budapesthez kötődik. Az Egyetemi templomból jöttem ki, amikor észrevettem, hogy a járdán áll négy férfiú sörösüveggel a kezében. Szemmel láthatóan nem voltak már szomjasak. Tanácstalankodtam. Üres az utca, csak ők és én. Mit tegyek, Uram? Ahogy közeledtem feléjük, bal kezükkel a sörösüveget szorosan a mellükhöz szorítva egyszerre kiáltották: »Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« A jobb kezükkel pedig illően keresztet vetettek. Tényleg azt hittem, rögtön egy hátast vágok. Minden rendben, uraim, kérdezem. »A legtökéletesebben, Anyám! – így az egyik. – Áldjon meg minket!« Imádkozom magukért! Halmozza el a Mindenható Isten magukat minden áldásával! S tepertem is minél távolabb, mert a sírás szorongatta a torkomat. Az államfőknek kijáró köszönés sem maradt el. »Vigyázz! – hangzott a parancsszó, s a sörösüvegek megint a mellhez csapódva a kiáltás – Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« Csak annyit tudtam mondani a föltörő zokogás előtt, hogy uraim, kérem, mondjanak el egy imát értem!
A hirtelen előbukkanó másik történet: a 6.15-ös komppal érkeztem Vácra egy téli napon, s bandukoltam föl a piarista templomba. A sétányon egy fiatal nő futott, vagy edzett, a jó ég tudja, hogyan hívják ezt manapság. Amikor fölértem a sétányra, elkapta a kezem, s lihegve ennyit mondott: »Anyám, könyörgöm, imádkozzon értem!« A szokásos mentegetődzés után, csak nővér vagyok, nem anya, végre kinyögtem: mi a baj? »Minden! – hangzott a válasz. – Elhagyott a kedvesem, fölmondtak a munkahelyemen, talán beteg is vagyok.« Ott álltam megsemmisülve hajnalok hajnalán. Ez a fiatal lélek segítségért kiált! Nem személyesen hozzám, MáriaMagdolnához, hanem a ruhámhoz, s azon keresztül az egyházhoz! Patakokban folyt mindkettőnk könnye, mire a mondandója végére ért. Átöleltem, s ott a sétányon, hangosan sírva, majdnem üvöltve mondtunk el egy Miatyánkot. Mai napig megrendít ez az emlék. Mondtam, persze név szerint, kikhez forduljon, de ő csak a fejét ingatta, elkapta a kezem, megcsókolta, s futott tovább. Egy valamiben azonban megerősített a találkozás: hordanom kell a habitust, hogy megszólíthasson, akinek szüksége van Istenre, s nincs elég ereje arra, hogy bemenjen egy plébániára.
Milyen időbeosztás szerint élsz?
Hajnali 4 és 5 között ébredek. A napomat Isten szervezi. Ébredésem után az első, hogy átadom néki az életem. Reggel fél 7 vagy 7-ig végzem az elmélkedést és a reggeli zsolozsmát, a matutidumot és a laudest. Ha van a környéken reggeli szentmise, odamegyek, ha nincs, a Katolikus Rádión keresztül veszek részt a szentáldozatban. 8 és 9 óra között reggelizem és ház körüli teendőkkel foglalkozom. 9–17 óráig dolgozom, vagy az íróasztalnál, vagy a kertben. Eztán rendszerint az esti zsolozsma következik, majd a templomban imádkozunk a hívekkel, vagy éppen beszélgetek valakivel, akinek igénye van rá. Hét óra után ismét otthon vagyok, vacsorázom, megnézem a levelezésemet, olvasok, ha keres valaki, beszélgetek. Itt jegyzem meg, napközben nem veszem föl a telefont, s nem hívok vissza senkit, mert nem áll módomban. Néha délután sétálni megyek, közben mondom a rózsafüzért. Alapjáratban akkor hagyom el az otthonomat, ha szentmisére megyek, s minden világi dolgom ahhoz igazítom. Szombatonként általában reggel 6-kor indulok Vácra szentmisére, és elintézem az intéznivalókat. Hazatérve a délelőtt a házimunkáé, takarítok, mosok és megfőzök egy hétre. A vasárnap délelőtt az Istené, a dél és a délután pedig azoké, akit Isten hozzám küld.
A környéken, ha azt mondom, Mária Magdolna nővér, mindenki ingatja a fejét, de ha a habitusodat leírom, szinte mind fölkiált: a Levendula nővér! Hogy van ez?
Az emberi gyarlóságom az oka mindennek. Igen, levendulafüggő vagyok. A szerzetesi ruhám, az otthonom levendulával telített, s minden reggel egy csöpp gyógyszertári levendulaolajat kenek az orrom alá. Szinte ez az egyetlen, amit a múltamból magammal hoztam.
Forrás: Új Szó
 |
| Egyiptomi Szent Mária remetenőt Szt. Zossima megáldoztatja - kopt ikon |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése