A mi pásztori felelősségünk

114. A hitért és Isten népe hitéletéért való felelősség sajátos és különleges módon nehezedik a pásztorokra, miként a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: „A püspökök fő feladatai közül kimagaslik az evangélium hirdetése.

Ők ugyanis a hit hirnökei: új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; ők a hivatalos, azaz Krisztus tekintélyével fölruházott tanítók, akik hirdetik a rájuk bízott népnek a hitet, melyet el kell fogadniuk és erkölcsi életükben alkalmazniuk kell. Újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt 13,52) a Szentlélek világosságánál ők magyarázzák a hitet, életet alakító erőforrássá teszik, és éberen elhárítják a nyájra leselkedő tévedéseket (vö. 2Tim 4,1-4).” (LG 25)

Mint az Egyház Pásztorainak és püspökeinek közös kötelességünk, s még előbb közös kegyelmünk tehát, tanítani a híveket arra, ami Isten útján vezeti őket, miként egy napon az Úr Jézus tette az evangéliumi a ifjúval. Kérdésére: „Mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?” – Jézus Istenhez, a teremtés és a szövetség Urához utasította; emlékeztette az Ószövetségben már kinyilatkoztatott erkölcsi parancsolatokra; megmutatta neki követésének útját a szegénységben, alázatosságban és a szeretetben: „Jöjj és kövess engem!” E tanítás igazságára a kereszten Krisztus vére tette rá a pecsétet: ez a tanítás lett a Szentlélekben az Egyház és minden keresztény új törvénye.

Az erkölcsi kérdés e „válaszát” Jézus Krisztus különleges módon ránk, az Egyház pásztoraira bízta, és arra hív minket, hogy tanításunk tárgya legyen, amikor teljesítjük prófétai feladatunkat. Ugyanakkor a keresztény erkölcsi tanítással kapcsolatos lelkipásztori feladatunkat a papi feladat formájában is gyakorolnunk kell: ez történik akkor, amikor kiosztjuk a híveknek a kegyelem és a megszentelés ajándékait, hogy Isten szent törvényének engedelmeskedni tudjanak, s amikor állhatatos és bizalomteljes imádságunkkal támogatjuk a híveket, hogy hűségesek legyenek a hit követelményeihez és az evangélium szerint éljenek. (vö. Kol 1,9-12) A keresztény erkölcsi tanításnak, főleg ma, lelkipásztori felügyeletünk, királyi feladatunk gyakorlásának egyik kiváltságos területének kell lennie.

115. Most történik első alkalommal ugyanis, hogy az Egyház Tanítóhivatala e tanítás alapvető elemeinek bizonyos teljességét adja elő és támpontokat ad a lelkipásztori ítéletalkotáshoz olykor bonyolult és kritikus gyakorlati és kulturális helyzetekben.

A kinyilatkoztatás, az Egyház állandó tanítása, s főleg a II. Vatikáni Zsinat tanítása fényénél röviden tárgyaltam a szabadság lényeges vonásait, az emberi személy méltóságával és cselekedetei igazságával összefüggő alapvető értékeket, hogy a törvény iránti engedelmességben föl lehessen ismerni fogadott fiúságunk kegyelmét és jelét (vö Ef 1,4-6). Ebben az enciklikában értékelések találhatók az erkölcsteológia néhány mai irányzatáról. Ezennel közzéteszem, engedelmeskedvén az Úr Péterhez intézett szavának, mellyel rábízta testvérei megerősítésének feladatát (vö. Lk 22,32), hogy megvilágítsam és segítsem közös ítéletalkotásunkat.

Valamennyien ismerjük annak a tanításnak jelentőségét, mely a jelen enciklika magvát képezi, s melyet most Péter utódának tekintélyével terjesztek elő. Mindegyikünk érezheti a dolog súlyát, nemcsak az egyes személyek, hanem egész társadalmak számára, amikor megerősítjük az erkölcsi törvények egyetemességét és változhatatlanságát, különösen azokét, amelyek mindig és kivétel nélkül tiltják a belsőleg rossz cselekedeteket.

Az ilyen parancsolatok elismerésében a keresztény szív és a mi pásztori szeretetünk meghallja Annak fölszólítását, „aki előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Isten arra hív, hogy szentek legyünk, miként Ő szent (vö. Lev 19,2), hogy – Krisztusban – tökéletesek legyünk, miként Ő tökéletes (vö. Mt 5,48). A parancs szilárd követelménye Isten kimeríthetetlenül irgalmas szeretetére alapszik (vö. Lk 6,36) és a törvény cél a az, hogy Krisztus kegyelmével vezessen az élet teljességének útján, amely élet Isten fiainak sajátja.

116. Mint püspököknek kötelességünk felügyelni arra, hogy Isten igéjét hűségesen tanítsák. Főtisztelendő Testvéreim a Püspökségben, pásztori szolgálatunk része a felügyelni ezen erkölcsi tanítás hűséges átadására, és gondoskodni arról, hogy a híveket megőrizzük minden vele ellentétes tanítástól és elmélettől. Ebben a feladatban mindannyiunkat segítenek a teológusok. Mindazonáltal a teológiai vélemények nem képezik sem szabályát, sem törvényét tanítóhivatalunknak. Ennek tekintélye a Szentlélek segítségével s Péter alatt és Péterrel való közösségben az apostoloktól kapott katolikus hithez való hűségünkből ered. Mint püspököknek súlyos kötelességünk személyesen felügyelni, hogy a hit és az erkölcs „józan tanítását” (1Tim 1,10) tanítsák egyházmegyéinkben.

Különleges felelősség terheli a püspököket a katolikus intézmények tekintetében. Azokról a lelkipásztori szervezetekről vagy oktató és egészségügy intézményekről van szó, melyeket a püspökök állíthatnak föl és elismerhetik ezek szervezetét, s bizonyos felelősséget ruházhatnak rájuk, de a saját kötelességeiktől ezek révén soha nem mentesülhetnek. A püspökök hatáskörébe tartozik, a Szentszékkel közösségben, az Egyházhoz kapcsolódó iskolák[127], egyetemek[128], szociális és egészségügyi intézmények „katolikus” jellegének elismerése vagy súlyos nézeteltérés esetén e név megvonása.

117. A keresztény szívében, az ember legtitkosabb rejtekén mindig visszhangzik a kérdés, melyet az evangéliumi ifjú Jézushoz intézett: „Mester, mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?"(Mt 19,16) De mindenkinek a „jó”  Mesterhez kell fordulnia, mert Ő az egyetlen, aki minden körülmények között, minden helyzetben az igazság teljességét tudja válaszolni. És amikor a keresztények hozzá fordulnak a lelkiismeretükben ébredt kérdéssel, az Úr az Újszövetségnek Egyházára bízott szavaival válaszol. Mert miként az apostol önmagáról mondja, arra küldettünk, hogy „hirdessük az evangéliumot; de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje erejét nem veszítse.” (1Kor 1,17) Ezért az Egyház válasza az ember kérdésére hordozza az önmagát ajándékozó Igazság, a megfeszített Krisztus bölcsességét és hatalmát.

Amikor az emberek fölteszik az Egyháznak lelkiismeretük kérdéseit, amikor az Egyházban a hívők a püspökökhöz és a lelkipásztorokhoz fordulnak, az Egyház válaszában Jézus Krisztus hangja, a jó és a rossz tekintetében az igazság hangja szól. Az Egyház által hirdetett szóban a személyek bensejében Isten hangja visszhangzik, aki „egyedül jó” (Mt 19,17), aki „egyedül a szeretet” (1Jn 4,8.16).

A Szentlélek kenetében ez az édes és komoly szó világosságot és életet teremt az embernek. Újra csak Pál apostol az, aki biztat, mert „alkalmasságunk Istentől való, aki alkalmassá tett arra, hogy az Új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké... az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal szemlélvén az Úr dicsőségét, annak képmásává alakulunk át a dicsőségből a dicsőségre, mintegy az Úr Lelke által” (2Kor 3,5-6; 17-18).

Forrás: VERITATIS SPLENDOR - II. János Pál pápa enciklikája a Katolikus Egyház minden püspökének az Egyház erkölcstanának néhány alapvető kérdéséről