Szeretném elmesélni nektek, hogyan formálta Isten az életemet:
Egy nagyobb faluban nőttem fel, Lengyelországban. Öt testvérem van, én vagyok a negyedik. Vallásos családból származom, minden vasárnap mentünk misére, bár nem mindig együtt. Nálunk nem volt szokásban a „családi mise”, választhattunk melyik misére megyünk. Gyermekkoromban tartoztam egy gyerek-közösséghez. Átlagos élet, semmi különös. Mindig arról álmodtam, hogy majd lesz férjem, sok gyerekem és kertes házban fogunk lakni. Soha nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, az mindig a nővérem akart lenni. Ő hétköznap is járt misére, és minden rendezvényre, amit a plébánia szervezett. Én, mint a jó keresztények, csak vasárnap és néha-néha hétköznap jártam. Egyszer a családunkban volt egy beszélgetés a szerzetesi életről és akkor az Édesanyám mondta, hogyha valaki szerzetes akar lenni, akkor hivatást kell kapnia az Istentől. Én még nem tudtam, hogy mi az, hogy hivatás, azt hittem, hogy levélben jön, nagyon megijedtem és imádkoztam, hogy én ne kapjak ilyen levelet.
Középiskolás koromban elkezdtem házibulikba, szórakozóhelyekre járni. Sok barátom volt és valóban tetszett nekem az az élet. Nagyon jó tanuló voltam, a karrier is előttem állt. Elég szerencsés voltam, és eszembe sem jutott másmilyen élet, csak a családi.
De Istennek akkor már más terve volt velem. Egy napon megnéztem „A misszionáriuslány” című filmet, ami sokaknak botrány volt. Egy lányról szólt, aki férjhez akart menni és amikor felpróbálta az esküvői fátylat a tükörben szerzetesként látta magát, szerzetesi fátyollal. Ezután elfutott és később valóban szerzetes lett. Utána sok rossz dolog is történt ebben a filmben, de Isten pont ezzel a filmmel szólított meg engem. Ez a film indította el bennem a szerzetesi élet gondolatát. Azért nem volt olyan egyszerű, hogy jött egy gondolat és én rögtön igent mondtam. Nagy harc volt, sokszor próbáltam elfelejteni, mert ahogyan mondtam, nagyon boldog életet éltem és nem volt kedvem változtatni. Még barátom is volt, szóval minden úgy ment ahogy terveztem. Mindig azért imádkoztam, hogy jó férjem legyen, sohasem azért, hogy felismerjem a hivatásom. Pedig Ő más utat szánt nekem.
Az érettségi előtt feladtam és azt mondtam Neki: „Jó! Legyen, ahogy akarod” és elkezdtem keresni egy szerzetesrendet, ami nekem való. Nálunk a faluban is vannak nővérek, de rögtön tudtam, hogy oda nem szeretnék menni. Elküldtem az első érdeklődő levelet egy misszionárius rendnek, mert azt már tudtam hogy misszionárius szeretnék lenni. Amikor megkaptam a választ, akkor rögtön éreztem, hogy ez a rend nem nekem való. Mondtam is magamnak (mert senki más nem tudott a terveimről), hogy: Te szerzetes? Kizárt dolog! Nagyon boldog voltam, hogy ezzel el is intéztem a dolgot és nem kell szerzetesnek lennem. Azonban nem sokkal később megint jött ez a gondolat: lehet hogy szerzetes kell, hogy legyek. Írtam más misszionárius rendnek, amikor megkaptam választ, újra nevettem magamon és örültem, hogy nem kell szerzetesnek lennem. De Isten nem adta fel és a gondolat visszatért. Egy kalendáriumban találtam rá a szalézi nővérek (Don Bosco Nővérek) címére és elküldtem nekik egy érdeklődő levelet. Amikor elolvastam a választ, rögtön döntöttem: Igen. Megyek.
Nagyon érdekes, hogy se szalézi nővérekkel, se atyákkal nem találkoztam soha és nem is hallottam róluk, ennek ellenére amikor beléptem rögtön tapasztaltam, hogy Isten itt készített számomra helyet. Vannak olyan jelek, amelyek ezt bizonyítják, pl.:
Segítő Szűz Mária – főpátrónánk – a plébániámon az új templom az Ő nevét kapta.
Don Bosco – alapító –, kisgyermekkoromban kaptam róla egy képeskönyvet, akkor azt gondoltam, hogy csak mese.
Amikor nővérektől választ kaptam rögtön tudtam, hogy itt a helyem. Soha nem bántam meg, hogy nővér lettem és hogy pont szalézi nővér.
Amikor beléptem, megtudtam hogy nem biztos, hogy misszióba fogok menni, mert a mi rendünk karizmája elsősorban gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás, de nyitottak vagyunk misszió felé is. Missziós hivatásomat az Isten kezébe helyeztem és azt mondtam, hogyha valóban az Ő akarata, hogy misszióba menjek akkor innen is misszióba fognak küldeni, hogyha nem, ha csak én erőltetem, akkor az is lehet, hogy nem vagyok alkalmas rá és szégyennel kellene visszajönnöm. Minden évben megírtam a kérelmet, hogy misszióba szeretnék menni, de idővel egyre jobban összebarátkoztam a gondolattal, hogy nem fogok. Sok fiatallal dolgoztam, jól éreztem magam, szerettem a fiatalokat, ők engem, jól kijöttünk egymással és a nagy vágyam, hogy misszióba menjek egyre halványabb lett.
És újra jött az Isten humora. Az örökfogadalom előtt a tartományfőnöknő magához hívott és azt mondta, hogy augusztusban indulok Rómába, hogy felkészüljek a misszióra. Akkor nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek de tudtam, hogy Ő jobban tudja, mi jó nekem.
Általában a missziókért felelős nővér mondja meg, hogy melyik országba szeretnék küldeni a misszionáriusokat, de minden misszionárius nővérnek gondolkoznia kell azon, hogy melyik misszióra érzi magát a legalkalmasabbnak (ezt még nem jelenti azt, hogy oda fogják küldeni). Mindig Afrikába vagy Latin-Amerikába szerettem volna menni, de azt mondtam, hogy nem szeretnék dönteni, hogy a missziós hivatásomat már Istennek adtam és teljesen rábízom magam, küldjön Ő oda, ahová szeretne. De amikor megtudtam, hogy Magyarországra küldenek nem nagyon örültem. Ráadásul amikor bárkinek elmondtam, hogy hova megyek misszióba nevettek, hogy milyen misszió ez?! Újra megpróbáltam az Isten felé fordulni és azt mondtam: könnyű mondani, hogy küldj engem ahova szeretnél, de amikor nem oda küldesz ahová én szeretném, elkezdek lázadozni. És elfogadtam az Ő döntését. Azt kell mondanom, hogy soha nem bántam meg, hogy ide jöttem. Otthon érzem magam itt és nem biztos, hogy Afrikában tudnék dolgozni. A nyelvet is az Isten segítségével sikerült megtanulnom. Tudom, hogy nem beszélek tökéletesen, de kommunikálni tudok és ez egyelőre elég.
Én valóban rábíztam az életemet az Istenre és soha nem csalódtam. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt elfogadni az Isten akaratát, de mindig rájöttem, hogy ez az út a legjobb és az igazi boldogsághoz vezet, amit senki nem vehet el tőlem, ami nem az emberek kedvétől függ, vagy körülményektől, hanem Istentől jön.
Az Istennel való élet igazi, boldogsággal teli kaland. Nem lehet unatkozni, de csalódni se. Ti is próbáljátok meg, nem fogjátok megbánni!
Forrás: Szalézi Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése