Györfi Szabolcs testvérrel, a budapesti Sziklatemplom melletti pálos kolostor főnökével a család és az emberi kapcsolatok válságáról beszélgettünk, és az is kiderült, hogy az ajándék milyen kapcsolatban áll a kiegyensúlyozott élettel.
-A magyarországi pálos rend köztudottan mindig azokra az ügyekre összpontosít, amelyek az ország és a nemzet szempontjából sorsdöntőek, az utóbbi időben ezért a családok foglalnak el kiemelt helyet a tevékenységében. Karácsony emberi léptékben a Szent Család ünnepe is – mit jelent mindez a pálos rend számára?
-Karácsony Jézus születésének az ünnepe, de ez kétségtelenül elválaszthatatlan a Szent Családtól. A pálos rend karizmája a közösséghez – a családhoz és a magyarsághoz – rendeltség. Ennek vannak jól megfogható nyomai is, ilyen mindenekelőtt a családokért, a nemzetért való imádság, de ugyanúgy a lelkipásztori tevékenység, és kiemelt jelentőségű számunkra az abortusz elleni fellépés. Említhetném a Tisztulás Útja zarándoklatot a Sziklatemplom és a Ferenciek terén lévő ferences templom között, a pálos részvétellel szervezett Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlat pedig az abortuszon átesett nők, illetve családok számára hozza el a lelki békét, a megbocsátást, a harag elengedését.
-Az abortuszpárti propagandában nem hallani arról, hogy ez mennyire megviseli a nőket.
-Lelkipásztori tapasztalatból pontosan tudom, hogy milyen komoly dolog ez – évtizedekre megnyomorítja a nők lelkét. Szörnyűek azok a sebek, amelyekről ezek a hangok valóban nem szólnak. Amikor egy hetvenvalahány éves ember évtizedek után először eljön gyónni, és lehet látni azokat a sebeket, amelyeket belül, titokban visel, az borzasztó. Nem tudom, hogy mindezzel tisztában vannak-e azok, akik emberi jogként hirdetik a magzatok megölését. Valószínűleg nem tudják, mert ha tudnák, akkor nem hirdetnék. Remélem, hogy ez az ő egyéni tájékozatlanságukból fakad. Nem beszélve a módjáról, ahogy ezt a beavatkozást végzik – annak elgondolkodtatónak kéne lennie minden ember számára.
-Gyakori sztereotip felvetés akár ezzel, akár más családi kérdésekkel kapcsolatban, hogy a pap hogy érthetne a családhoz, ha ő maga nem így él. Miben segíthet a vallás, illetve a pap a családoknak?
-Ne feledjük, hogy mi, papok is családból jöttünk, vagy éppen a család hiányát éreztük a saját bőrünkön. Nem a család a legfontosabb számunkra, de aki a legfontosabb, az családban jött el hozzánk, és ez nem véletlen. Az Istennel való kapcsolatunkban képesek vagyunk rálátni a család mibenlétére, és a mára óriási válságba került férfi és női szerepekre. Ráadásul a minket körülvevő emberek közt látunk olyanokat, akik saját életükkel tesznek tanúságot arról, hogy milyen egy igazán jó család.
-Hogy csapódik le az egyén szintjén a férfi és női szerepek válsága, milyen tüneteket lehet ebből papként érzékelni?
-Ez már nagyon látványosan benne van az életünkben, az egész társadalomban. Mi leginkább az emberek sérültségét látjuk, a családok szétesettségét, ahogy elválnak az emberek, és amiről kevesebbszer esik szó: ahogy nem találnak párt. Harmincas-negyvenes szép nők, talpraesettnek, férfiasnak tűnő férfiak, és nem találnak társat, nem tudnak ismerkedni. Ez tünet. Az emberi kapcsolatok problémáját mutatja, az emberi kapcsolatok iskolája pedig a család lenne. Ha a kapcsolatokkal baj van, akkor az „iskolával” is baj van, ahol ezeket meg kéne tanulniuk az embereknek. Mára sokan olyan közegből jönnek, ahol nem kapták meg a megfelelő mintákat úgy a társas kapcsolatokra, mint a nemi szerepekre nézve. Hogyan legyen megfelelő férfiképe egy apa nélkül felnövő fiúnak vagy lánynak? De akár a másik oldalról megnézve – milyen feleség- és anyaképe lesz annak a gyereknek, akit egyedül nevel az édesanyja, az őt kiegészítő társ segítsége nélkül? Még ha van is azonos nemű szülője a gyereknek, ilyen esetben ez defektusos működés, hiszen az egyedülálló szülőnek bizonyos szempontból állandóan a lehetetlent kell kapirgálnia, és ez a gyerekekben is tartós sebeket okoz. A széthullott, illetve a rosszul működő családok okozta válság az emberek nagy többségét érinti manapság.
-Van ebből kiút a mai körülmények között?
-Ha a család nehézségeiről beszélünk, akkor nyilvánvalóan a családot mint egységet, mint emberi közösséget kellene meggyógyítani. Nyilván lehet jó képet nyújtani a családokról, és ha az Egyház, a papok és hívők közössége jól működik, akkor – mint egyfajta inkubátorban – elő tudjuk segíteni, hogy jobb, teljesebb családok legyenek. Ebben rendkívül fontos, hogy a pap is férfi minta legyen, és saját személyében szemléltesse, hogy a papi hivatás egy férfias dolog. De ennél szélesebb körű feladat, hogy legalább tudatosítani kellene a döntések következményeit. Azzal csak a ködöt növeljük, ha a párkapcsolatok, vagy akár a genderideológiák és az abortusz kérdését az egyéni jogokon keresztül nézzük. Ha mindazt hajlandóak vagyunk meglátni, amire az Egyház ráirányítja a figyelmet – például, hogy mit jelent a házasság, két egymást kiegészítő ember –, az a gyógyulás felé vezet. Hamis illúziókat tudunk gyógyítani, és a valóság, a normalitás területére tudjuk átvezetni az embereket. A lelkivezetés alkalmával szokott elhangzani, hogy ha a dolgokat ki tudjuk mondani, be tudjuk vallani, az már fél gyógyulás. Ha hajlandó elfogadni valaki az Egyház családképét, és ehhez képest tudja értékelni a saját helyzetét, akkor biztos vagyok benne, hogy elindul a gyógyulás felé.
-Rá lehet vezetni a saját magát legfőbb értéknek tekintő egyént, hogy képes legyen meghaladni önmagát, és a közösségben jól működésre törekedjen?
-Az Egyház tagjainak – a felszentelt papoknak és a híveknek is – alapvető értékként Istenre kell rámutatniuk, éppen karácsonykor kell leginkább észrevennünk, hogy nem mi az ajándék számunkra, hanem ki az ajándék. Az előbb említett összefüggésben viszont a Szent Család mintájának van óriási jelentősége, hiszen fontos, hogy az Egyház egy ideális családképet tud az emberek elé tárni. Jézusnak az isteni mivolta mellett, emberi mivoltában volt családja, és ez elidegeníthetetlen tőle. Ugyanígy Ádám és Éva esetében is az első emberpárról beszélünk, nem egyénekről, így az ő esetükben is joggal beszélünk családról. Ezekben a történetekben ott rejlik, hogy az ember nem független a kapcsolataitól. Az önmegvalósítás legendája és a külvilág számtalan üzenete azzal traktál minket, hogy képesek vagyunk mások nélkül élni, de ez nem igaz. Nem igaz a születésünk pillanatában, nem igaz, amikor iskolába járunk, nem igaz, amikor el kell mennünk dolgozni. Bizonyos dolgok a kapcsolataink által jönnek csak be az életünkbe, és kell lenniük olyan belső fogasainknak, amelyekre ezeket a dolgokat rá tudjuk akasztani, mert különben hiányoznak.
-A szinglilét később visszaütő hátrányai?
-A mai kor szemlélete, hogy nem javítjuk meg, ami elromlott, hanem újat veszünk helyette. A válások számából látszik, hogy ez mennyire vonatkozik a párkapcsolatokra is. A kapcsolatok tárgyiasulnak, az ember nem a másikat szerető érző lényként van jelen, hanem a saját érdekeit elégíti ki, így pedig könnyen kidobhatóvá is válik a másik fél, ha már nem fűződik hozzá érdeke. Az emberben viszont lelkileg nyomot hagy, hogy tárgyiasít, és őt is tárgyiasítják. Nem érdemes magunkban olyan terminátort látni, aki az élet minden veszedelmén egyedül át tud menni, mindent be tud gyűrni a saját zsebébe. Ha valaki így gondolja magáról, csak idő kérdése, hogy ez a kép mikor törik össze. Nekünk, papoknak az a legfontosabb, hogy az Istennel ápolt bensőséges viszony kiépítésében segítsünk. Ha ez a bensőséges istenkapcsolat létezik, az előrevetíti azt, hogy saját magunkkal és másokkal is képesek leszünk ilyenre. Gyóntatásnál is rá kell világítanunk, hogy a szeretetnek ez a három iránya egyformán fontos, és ha bármelyik hiányzik, akkor baj van. Az ember hajlamos önző módon a saját fogyatékosságaira és nyomorára figyelni, pedig ha önmagamra is ajándékként tekintek, az egy csomó félelemtől és szorongástól megment. Nem azt kell nézni hogy mi nincs, hanem azt, hogy mi van. Karácsonykor megkapjuk ajándékba Istent, ami arra is emlékeztet minket, hogy a másik embert is Isten képmásaként, ajándékként kell kezelnünk. Ha az ember oda tudja adni a saját lényegét a másiknak ajándékba, ahogy ő kapta Istentől, az a szeretet. De ez nem tárgy, ez nem üzlet.
-Közel lehet ezt hozni olyan emberekhez, akik meg vannak győződve róla, hogy borzasztó az életük?
-Az ember rendszerint felépít magában egy önképet, de ezt ő építi fel magának, és könnyen a saját ideális képeinek a foglyává válik. Elképzelem, hogy milyennek kéne lennem, de egyáltalán nem biztos, hogy a Jóisten olyan képpel rendelkezik rólam, amilyet én találtam ki saját magamról. És ha ez a kép nem működik, akkor nekikeseredek, ami hiba. Nyilván fontos, hogy rendelkezzek egy képpel arról, hogy merre tartok, de ezt oda kell tennem szeretettel az Isten elé, mert ez az élet célja. Ez egyúttal megment attól, hogy romhalmazként rám boruljon egy általam elképzelt, de nem megvalósult önkép. Aki a saját életét nyomorúságként éli meg, annak az lehet a kiút kezdete, hogy megnézi, mi az a jó, amit kapott életében, miből fakadhatnak a belső erőforrásai, hol tapasztalta meg az életében az ajándékot, a szeretetet. Ha ezeket megleli, az adhat egy olyan szikrát, hogy képes legyen más emberek felé fordulni, és megindulni felfelé.
-Ez mintha az angolszász világból megismert „be positive” és „keep smiling” párhuzama lenne, legalábbis külsőleg.
-Felszínesen nézve valóban hasonló, de amit az Egyház a hívek számára kínál az több a színlelt jó életnél. A cél, hogy legyen egy olyan életünk, amely a mindenségből gyökerezik, és így van miben erősen megkapaszkodnia.
Forrás és fotó: pestisracok.hu
-Karácsony Jézus születésének az ünnepe, de ez kétségtelenül elválaszthatatlan a Szent Családtól. A pálos rend karizmája a közösséghez – a családhoz és a magyarsághoz – rendeltség. Ennek vannak jól megfogható nyomai is, ilyen mindenekelőtt a családokért, a nemzetért való imádság, de ugyanúgy a lelkipásztori tevékenység, és kiemelt jelentőségű számunkra az abortusz elleni fellépés. Említhetném a Tisztulás Útja zarándoklatot a Sziklatemplom és a Ferenciek terén lévő ferences templom között, a pálos részvétellel szervezett Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlat pedig az abortuszon átesett nők, illetve családok számára hozza el a lelki békét, a megbocsátást, a harag elengedését.
-Az abortuszpárti propagandában nem hallani arról, hogy ez mennyire megviseli a nőket.
-Lelkipásztori tapasztalatból pontosan tudom, hogy milyen komoly dolog ez – évtizedekre megnyomorítja a nők lelkét. Szörnyűek azok a sebek, amelyekről ezek a hangok valóban nem szólnak. Amikor egy hetvenvalahány éves ember évtizedek után először eljön gyónni, és lehet látni azokat a sebeket, amelyeket belül, titokban visel, az borzasztó. Nem tudom, hogy mindezzel tisztában vannak-e azok, akik emberi jogként hirdetik a magzatok megölését. Valószínűleg nem tudják, mert ha tudnák, akkor nem hirdetnék. Remélem, hogy ez az ő egyéni tájékozatlanságukból fakad. Nem beszélve a módjáról, ahogy ezt a beavatkozást végzik – annak elgondolkodtatónak kéne lennie minden ember számára.
-Gyakori sztereotip felvetés akár ezzel, akár más családi kérdésekkel kapcsolatban, hogy a pap hogy érthetne a családhoz, ha ő maga nem így él. Miben segíthet a vallás, illetve a pap a családoknak?
-Ne feledjük, hogy mi, papok is családból jöttünk, vagy éppen a család hiányát éreztük a saját bőrünkön. Nem a család a legfontosabb számunkra, de aki a legfontosabb, az családban jött el hozzánk, és ez nem véletlen. Az Istennel való kapcsolatunkban képesek vagyunk rálátni a család mibenlétére, és a mára óriási válságba került férfi és női szerepekre. Ráadásul a minket körülvevő emberek közt látunk olyanokat, akik saját életükkel tesznek tanúságot arról, hogy milyen egy igazán jó család.
-Hogy csapódik le az egyén szintjén a férfi és női szerepek válsága, milyen tüneteket lehet ebből papként érzékelni?
-Ez már nagyon látványosan benne van az életünkben, az egész társadalomban. Mi leginkább az emberek sérültségét látjuk, a családok szétesettségét, ahogy elválnak az emberek, és amiről kevesebbszer esik szó: ahogy nem találnak párt. Harmincas-negyvenes szép nők, talpraesettnek, férfiasnak tűnő férfiak, és nem találnak társat, nem tudnak ismerkedni. Ez tünet. Az emberi kapcsolatok problémáját mutatja, az emberi kapcsolatok iskolája pedig a család lenne. Ha a kapcsolatokkal baj van, akkor az „iskolával” is baj van, ahol ezeket meg kéne tanulniuk az embereknek. Mára sokan olyan közegből jönnek, ahol nem kapták meg a megfelelő mintákat úgy a társas kapcsolatokra, mint a nemi szerepekre nézve. Hogyan legyen megfelelő férfiképe egy apa nélkül felnövő fiúnak vagy lánynak? De akár a másik oldalról megnézve – milyen feleség- és anyaképe lesz annak a gyereknek, akit egyedül nevel az édesanyja, az őt kiegészítő társ segítsége nélkül? Még ha van is azonos nemű szülője a gyereknek, ilyen esetben ez defektusos működés, hiszen az egyedülálló szülőnek bizonyos szempontból állandóan a lehetetlent kell kapirgálnia, és ez a gyerekekben is tartós sebeket okoz. A széthullott, illetve a rosszul működő családok okozta válság az emberek nagy többségét érinti manapság.
-Van ebből kiút a mai körülmények között?
-Ha a család nehézségeiről beszélünk, akkor nyilvánvalóan a családot mint egységet, mint emberi közösséget kellene meggyógyítani. Nyilván lehet jó képet nyújtani a családokról, és ha az Egyház, a papok és hívők közössége jól működik, akkor – mint egyfajta inkubátorban – elő tudjuk segíteni, hogy jobb, teljesebb családok legyenek. Ebben rendkívül fontos, hogy a pap is férfi minta legyen, és saját személyében szemléltesse, hogy a papi hivatás egy férfias dolog. De ennél szélesebb körű feladat, hogy legalább tudatosítani kellene a döntések következményeit. Azzal csak a ködöt növeljük, ha a párkapcsolatok, vagy akár a genderideológiák és az abortusz kérdését az egyéni jogokon keresztül nézzük. Ha mindazt hajlandóak vagyunk meglátni, amire az Egyház ráirányítja a figyelmet – például, hogy mit jelent a házasság, két egymást kiegészítő ember –, az a gyógyulás felé vezet. Hamis illúziókat tudunk gyógyítani, és a valóság, a normalitás területére tudjuk átvezetni az embereket. A lelkivezetés alkalmával szokott elhangzani, hogy ha a dolgokat ki tudjuk mondani, be tudjuk vallani, az már fél gyógyulás. Ha hajlandó elfogadni valaki az Egyház családképét, és ehhez képest tudja értékelni a saját helyzetét, akkor biztos vagyok benne, hogy elindul a gyógyulás felé.
-Rá lehet vezetni a saját magát legfőbb értéknek tekintő egyént, hogy képes legyen meghaladni önmagát, és a közösségben jól működésre törekedjen?
-Az Egyház tagjainak – a felszentelt papoknak és a híveknek is – alapvető értékként Istenre kell rámutatniuk, éppen karácsonykor kell leginkább észrevennünk, hogy nem mi az ajándék számunkra, hanem ki az ajándék. Az előbb említett összefüggésben viszont a Szent Család mintájának van óriási jelentősége, hiszen fontos, hogy az Egyház egy ideális családképet tud az emberek elé tárni. Jézusnak az isteni mivolta mellett, emberi mivoltában volt családja, és ez elidegeníthetetlen tőle. Ugyanígy Ádám és Éva esetében is az első emberpárról beszélünk, nem egyénekről, így az ő esetükben is joggal beszélünk családról. Ezekben a történetekben ott rejlik, hogy az ember nem független a kapcsolataitól. Az önmegvalósítás legendája és a külvilág számtalan üzenete azzal traktál minket, hogy képesek vagyunk mások nélkül élni, de ez nem igaz. Nem igaz a születésünk pillanatában, nem igaz, amikor iskolába járunk, nem igaz, amikor el kell mennünk dolgozni. Bizonyos dolgok a kapcsolataink által jönnek csak be az életünkbe, és kell lenniük olyan belső fogasainknak, amelyekre ezeket a dolgokat rá tudjuk akasztani, mert különben hiányoznak.
-A szinglilét később visszaütő hátrányai?
-A mai kor szemlélete, hogy nem javítjuk meg, ami elromlott, hanem újat veszünk helyette. A válások számából látszik, hogy ez mennyire vonatkozik a párkapcsolatokra is. A kapcsolatok tárgyiasulnak, az ember nem a másikat szerető érző lényként van jelen, hanem a saját érdekeit elégíti ki, így pedig könnyen kidobhatóvá is válik a másik fél, ha már nem fűződik hozzá érdeke. Az emberben viszont lelkileg nyomot hagy, hogy tárgyiasít, és őt is tárgyiasítják. Nem érdemes magunkban olyan terminátort látni, aki az élet minden veszedelmén egyedül át tud menni, mindent be tud gyűrni a saját zsebébe. Ha valaki így gondolja magáról, csak idő kérdése, hogy ez a kép mikor törik össze. Nekünk, papoknak az a legfontosabb, hogy az Istennel ápolt bensőséges viszony kiépítésében segítsünk. Ha ez a bensőséges istenkapcsolat létezik, az előrevetíti azt, hogy saját magunkkal és másokkal is képesek leszünk ilyenre. Gyóntatásnál is rá kell világítanunk, hogy a szeretetnek ez a három iránya egyformán fontos, és ha bármelyik hiányzik, akkor baj van. Az ember hajlamos önző módon a saját fogyatékosságaira és nyomorára figyelni, pedig ha önmagamra is ajándékként tekintek, az egy csomó félelemtől és szorongástól megment. Nem azt kell nézni hogy mi nincs, hanem azt, hogy mi van. Karácsonykor megkapjuk ajándékba Istent, ami arra is emlékeztet minket, hogy a másik embert is Isten képmásaként, ajándékként kell kezelnünk. Ha az ember oda tudja adni a saját lényegét a másiknak ajándékba, ahogy ő kapta Istentől, az a szeretet. De ez nem tárgy, ez nem üzlet.
-Közel lehet ezt hozni olyan emberekhez, akik meg vannak győződve róla, hogy borzasztó az életük?
-Az ember rendszerint felépít magában egy önképet, de ezt ő építi fel magának, és könnyen a saját ideális képeinek a foglyává válik. Elképzelem, hogy milyennek kéne lennem, de egyáltalán nem biztos, hogy a Jóisten olyan képpel rendelkezik rólam, amilyet én találtam ki saját magamról. És ha ez a kép nem működik, akkor nekikeseredek, ami hiba. Nyilván fontos, hogy rendelkezzek egy képpel arról, hogy merre tartok, de ezt oda kell tennem szeretettel az Isten elé, mert ez az élet célja. Ez egyúttal megment attól, hogy romhalmazként rám boruljon egy általam elképzelt, de nem megvalósult önkép. Aki a saját életét nyomorúságként éli meg, annak az lehet a kiút kezdete, hogy megnézi, mi az a jó, amit kapott életében, miből fakadhatnak a belső erőforrásai, hol tapasztalta meg az életében az ajándékot, a szeretetet. Ha ezeket megleli, az adhat egy olyan szikrát, hogy képes legyen más emberek felé fordulni, és megindulni felfelé.
-Ez mintha az angolszász világból megismert „be positive” és „keep smiling” párhuzama lenne, legalábbis külsőleg.
-Felszínesen nézve valóban hasonló, de amit az Egyház a hívek számára kínál az több a színlelt jó életnél. A cél, hogy legyen egy olyan életünk, amely a mindenségből gyökerezik, és így van miben erősen megkapaszkodnia.
Forrás és fotó: pestisracok.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése